A tunéziai és az egyiptomi nép azt mondja nekünk: felkelni, létrehozni a mozgalom kommunizmusának egy közösségi terét, megvédeni azt minden erővel, újra és újra feltalálni a felkelés újabb formáit, ez a valódi népi felszabadító politika. Bizonyára nem csak arab országokat ismerünk, melyek népellenesek és valójában, választások ide vagy oda, illegitimek. Bármit is tartogasson számukra a jövő, a tunéziai és az egyiptomi felkelések univerzális jelentőségűek. Új lehetőségeket vetnek fel minden nép számára.

Tunézia, Egyiptom: amikor a keleti szél elsöpri a nyugati arroganciát

Új szelek fújnak a világban: a keleti szél legyőzni látszik a nyugati fuvallatot. Vajon az egyre reménytelenebb, alkonyodó Nyugat, a « nemzetközi közössége » azoknak, akik még mindig a világ urainak hiszik magukat, meddig gondolja még úgy, hogy leckét adhat a megfelelő viselkedésből és magatartásból az egész világnak? Nem nevetséges ez a szolgaértelmiség, a sohasem volt paradicsomot a kapitalo-parlamentarizmus rendszerével helyettesítő tévúton tévelygők, akik a saját becses személyük jótállásat nyújtják a csodálatos egyiptomi és tunéziai népnek, hogy megtanítsák őket a demokrácia nyelvének semmitmondására? Micsoda lesújtó továbbélese ez a gyarmatosító arroganciának! Abban a politikai nyomorúságban, amelyben a mi világunk immár három évtizede él, nem egyértelmű, hogy inkább nekünk kéne tanulni a mostani népfelkelésekből? Nem kellene nekünk a lehető legsürgősebben közelről szemügyre vennünk, hogy mi tette lehetővé, hogy egy kollektív felkelés elsöpörje a korrupt, oligarchikus és – vagy talán mindenekelőtt – a nyugati államokkal szemben megalázó vazallusi helyzetben levő kormányokat?

Igen, a mostani mozgalmak tanítványaivá kell lennünk, nem ostoba tanáraivá. Mert ezek a mozgalmak, innovatív zsenialitásuk által, élővé tettek jó néhány olyan politikai elvet, melyekről már régóta azt mondták nekünk, hogy elavultak. Legfőképpen azt, melyre Marat nem győzött emlékeztetni: amikor az egyenlőségről, a szabadságról és az emancipációrol van szó, csak a népfelkelésben bízhatunk.

Igazunk van, mikor fellázadunk. Államaink és irányítóik (pártok, szakszervezetek, szervilis értelmiségiek) jobban kedvelik a dolgok egyszerű irányítasat, mint a politikát, a követeléseket inkább, mint a lázadást vagy a szakítást « a rendezett átmenettel ». Amit a tunéziai és az egyiptomi nép megtanított nekünk, az éppen az, hogy az egyetlen akció, amely megfelel a meggyőződésnek, hogy egyszerűen botrányosak azok, akik az államhatalmat a kezükben tartják, a tömegek felkelése. És ebben az esetben az egyetlen jelszó, mely képes lehet egyesíteni a sokszínű tömeget, az a "te ki ott vagy, menj el" jelszava. Márpedig ha egy felkelésnek sikerül legyűrni az államhatalmat, akkor annak mindenféleképpen van univerzális mondanivalója. Egy ilyen győzelem mindig azt a horizontot vetíti előre, melyet minden kollektív cselekvés magában foglal, amely kivonja magát a törvény uralma alól: a horizontot, melyet Marx « az állam elhalásának » nevezett.

Nevezetesen, hogy egy nap, a népek szabadon egyesülve, felszabadítva kreativitásukat, megszabadulnak végre az államiság sötét bilincsétől. És persze éppen ez az eszme az, mely miatt ha egy lázadasnak sikerül legyőznie a fennálló hatalmat, az az egész világon példátlan lelkesedést vált ki.

Egy szikra lángba boríthatja a tájat. Minden egyetlen munkanélküli ember önfelgyújtásával kezdődött, akinek ellehetetlenítették a szánalmas kiskereskedését is amelyből tengette az életét és akit egy rendőrnő pofozott fel, hogy megtudja hol is az igazság világukban. A fiatalember tette terjedt aztán át néhány nap, néhány hét alatt milliókra, akik az örömüket kiáltották a világba távoli tereken, hogy sikerült katasztrófába taszítaniuk eddigi hatalamasaikat. Honnan jött ez a mesés fejlemény? A szabadság vírusának terjedéséről van egyszerűen szó? Aligha. Az esemény egy nyers kreációja nem egy új valoságnak, hanem milliónyi új lehetőségnek.

Ezek közül egy sem az egyszerű újrajátszása már ismert dolgoknak. Ezért ostobaság azt hajtogatni, hogy « ezek a mozgalmak demokráciát követelnek » (értsd: olyan demokráciát, amelynek mi örvendünk Nyugaton), vagy hogy "ezek a mozgalmak a szociális állapotok javulásáért léptek fel" (értsd: a mi kispolgári prosperitásunkért). A semmiből indulva, de mindenhol hatást kiváltva ez a népi felkelés eddig ismertelen lehetőségek sokaságát nyitotta meg az egész világ előtt. Egyiptomban a "demokrácia" szó gyakorlatilag nem hangzott el. Szó esett az "új Egyiptomról", "az igazi egyiptomi népről", az alkotmányozó nemzetgyűlésről, a teljes életmód váltásról, egyszóval eddig sosem látott, teljesen ismeretlen lehetőségekről. Tulajdonképpen már egy új tájról van szó, nem is arról, ahol a felkelés szikrája fellobbant. Ez az eljövendő táj már ott van az erőviszonyokat felborító deklarációk és az új feladatokat kézbe vevő tettek között. A között, amit egy tunéziai fiatal mondott: "mi munkások és parasztok fiai erősebbek vagyunk, mint azok a bűnözők" és amit egy egyiptomi fiatal jelentett ki: " január huszonötödike van, mostantól a kezembe veszem országom sorsát".

A nép, a nép az egyetemes történelem egyedüli formálója. Igen meglepő látni, hogy a nyugati médiák és kormányok számára a Kairó egy terén osszegyűlt emberek lettek hirtelen « az egyiptomi nép ». Hát hogyan? Eddig nem egyedül a nép, mint a racionális és törvénytisztelő nép létezett egyedül, mint egy közvéleménykutatás, vagy egy választás többsége? Hogyan lehetséges, hogy most hirtelen par százezer lázadó ember lett egy nyolcvanmilliós nép reprezentánsa? Olyan lecke ez, amit nem árt ha nem felejtünk el.

Ha az határozottság, a makacsság és a bátorság elér egy szintet, akkor a nép egész léte valóban koncentrálódhat egy térre, egy sugárútra, néhány üzemre, vagy éppen egy egyetemre…Ekkor az egész világ a tanúja a nép bátorságának és főleg azonak a csodálatos dolgoknak melyet véghez visz: ezek a csodálatos alkotások bizonyítják, hogy a nép bizony azon a konkrét helyen van jelen. Vagy ahogy egy egyiptomi tüntető fogalmazta meg: "eddig én néztem a tévét, most én vagyok a tévében."

Az események forgatagában a nép éppen azokból áll, akik képesek megoldani a felmerülő problémákat, mint például egy tér hosszú távú elfoglalása esetében: élelem, alvóhely, őrség, transzparensek, imadkozó helyek, a védelem eszközei, hogy a hely, ahol minden történik, a hely, amely már egyben szimbólum is, mindenáron a nép kezében maradjon. Mindazok a problémák, amely több százezer számtalan helyről érkező ember esetében megoldhatatlannak tűnnek, különösen úgy, hogy mindeközben a téren maga az állam eltűnt. Megoldani az ilyen problémákat az állam nélkül: ez lehet egy ilyen esemény igazi küldetése. És ez hozza magával azt is, hogy hirtelen és egy meghatározott időre, a nép azzá válik, akik itt és most elhatározták, hogy összefognak.

Kommunista mozgalom nélkül nincs kommunizmus. A most zajló népfelkelések teljesen egyértelműen párt, hierarchikus szerveződés és vezetők nélkül zajlanak. Az idő majd nyilvánvalóan eldönti, hogy ez a mozgalom ereje, vagy gyengesége. De mindenesetre ez az a körülmény, mely igen tiszta formában – azt mondhatnánk, hogy a Párizsi Kommün óta a legtisztább formában - magán viseli azokat a jellemzoket, melyeket a mozgalom kommunizmusának nevezhetünk. Mit jelent itt a "kommunizmus"? Nem mást, mint egy kollektív alkotását a közös sorsunknak. Ennek a "közösnek" két alapvető jellemzője van. Egyrészt a legszélesebb értelemben generikus, azaz azon az adott téren az egész emberiség szimbolikusan jelen van. Azon a helyen az emberek minden típusa alkotja a népet, minden hang meghallgatásra talál, minden javaslat vizsgálat alá esik és minden nehézség megoldandóvá válik. Másrészről ott minden ellentét feloldásra kerül, amelyet eddig csak az állam próbált megoldani (ami sohasem sikerült neki, mindösszesen kezelni tudta ezeket): a téren nincs többé szellemi és fizikai munkás, férfi és nő, szegény és gazdag, muzulmán és kopt, vidéki és városi ember…

Ezer új lehetőség nyílik meg percről percre ezeknek az ellentéteknek a feloldására, melyekhez eddig az állam – minden állam - vaknak bizonyult. Láthattunk vidékről érkező orvosnőket, akik ellátták a sebesülteket és akik heves férfiemberek mellett aludtak, ahol olyan nyugodtak lehettek, mint még soha. Láthattuk a mérnökök szervezetének vezetőjét könyörögni a külvárosi srácoknak, hogy el ne hagyják a teret, melyete az ő lázadó energiáik nélkül lehetetlen lett volna tartani. Láthattunk keresztényeket, akik állva őrködtek, míg a muzulmánok mellettük imádkoztak, láthattunk kereskedőket, akik enni adtak a munkanélkülieknek és a szegényeknek. De legfőképpen azt láthattuk, hogy mindenkinek volt valami mondanivalója a szomszédjának, akit talán eddig nem is látott soha és láthattunk ezernyi transzparenst is, ahol az egyes emberi életek problémai gond nélkul keveredtek a Történelem jelszavaival. Mindezeknek a helyzeteknek és innovációknak az összessége jelenti a mozgalom kommunizmusát. Immár két évszazada, hogy a központi politikai probléma így hangzik: hogyan lehetne az időben állandóvá tenni a mozgalom kommunizmusanak innovációit? És eddig az egyetlen reakciós válasz a következő volt: "Ez lehetetlen, sőt ártalmas. Hagyatkozzatok inkább az államra." Dicsőség a tunéziai és az egyiptomi népnek, hiszen újra emlékezetünkbe idézték, hogy az egyetlen valódi politika feladata: az állammal szemben, szervezet keretek között hűségesnek maradni a mozgalom kommunizmusához.

Nem akarunk háborút, de nem is félünk tőle. Nálunk mindenhol a hatalmas tüntetések békés voltárol hallhattunk, ahol persze ezt a pacifizmust a választási demokrácia ideáljához kötötték, amiért állítólag ezek a tüntetések harcoltak. Azért mi jegyezzük meg, hogy több száz haláleset történt, és emberek haltak meg minden egyes nap. A legtöbb esetben ezek a halottak kezdetben a tüntetéseket elkezdők közül kerültek ki, később a tüntetők védelmének mártírjai voltak. A minden áron kézben tartandó szimbolikus tereket meg kellett védeni a rendszer kegyetlen milicistáitol és rendőrségétől. Ki más fizette volna meg ennek az árát, mint a legszegényebb rétegek? Hogy a « középosztály «, melytől – és csak tőle - reménytelen külügyminiszterünk szerint a mostani egész demokratikus folyamat függ, később majd emlékezzen, hogy a felkelés sosem lehetett volna sikeres a népi osztályok megingathatatlan részvétele nélkül! A védelemi erőszak elkerülhetetlen volt, mint ahogy elkerülhetetlen is lesz, amikor visszazavarják a nyomorukba a most vidékről érkezett felkelőket.

Valóban komolyan gondolhatjuk azt, hogy minden innováció, a meghozott szörnyű áldozatok, mind arra voltak jók, hogy az emberek "választhassanak" Szulejmán és El Baradei között, ahogy nálunk Sarkozy és Strauss-Kahn közti szánalmas választásra kényszerülnek? Ez lenne az egyedüli haszna ezeknek a fényes eseményeknek?

Nem, és ezerszer nem! A tunéziai és az egyiptomi nép azt mondja nekünk: felkelni, létrehozni a mozgalom kommunizmusának egy közösségi terét, megvédeni azt minden erővel, újra és újra feltalálni a felkelés újabb formáit, ez a valódi népi felszabadító politika. Bizonyára nem csak arab országokat ismerünk, melyek népellenesek és valójában, választások ide vagy oda, illegitimek. Bármit is tartogasson számukra a jövő, a tunéziai és az egyiptomi felkelések univerzális jelentőségűek. Új lehetőségeket vetnek fel minden nép számára.