Az alábbi cikket Baldrick nevű szerzőnktől kaptuk.

Kommunizmus kommunisták nélkül – anarchia anarchisták nélkül

Ugye hülyén hangzik?

Azért nyitottam rá erre a honlapra, mert társakat kerestem, gondolati, világnézeti szövetségeseket, olyanokat, akikkel legalább együtt álmodozni lehet emberibb civilizációról. Nem szokásom senkire rárúgni az ajtót, ennek megfelelően hónapok óta tanulmányozom a Rednews bejegyzéseit, hozzászólás vitáit, visszamenőlegesen arra a néhány évre is, amióta az oldal létezik. Az érdekes, izgalmas, sokszor eredeti bejegyzések optimizmussal tölthetnének el bárkit, aki hasonló céllal jön ide: lám, léteznek olyanok, akik hajlandóak elgondolkodni olyan témákról, melyek jelenleg nem kívánatosak a magyar közbeszédben.

A feltételes mód nem véletlen: a bejegyzésekben inkább kimondatlanul, a megjegyzésekben sokszor szó szerint megjelenik a kétség: hol vannak, akikért az írások szólnak, akik számára az emberibb jövő körvonalai felsejlenének a vitákban? Mindez odáig fajult, hogy egyik bejegyzés – reálisan – már a tömegmozgalomba vetetet álmok feladásáról szól. Bizony, sokszor még a hozzászólásokból is az derül ki, hogy a Rednews aktív látogatói között időnként nagyobb azok száma, akik a közösségi és/vagy uralom nélküli társadalom eszméinek ellenében gondolkodnak és érvelnek, mint azoké, akik mellette². Az érvek és megfontolások így még inkább álmodozásnak tűnnek: ha azok sem vevők (befogadók) a kommunizmus és anarchia eszméire, akik érdekében ezek az eszmék megszülettek, születnek, és csiszolódnak, akkor mire jó ez az egész? Hol vannak a közösségi eszmék befogadói, támogatói, lehetséges megvalósítói? Léteznek-e egyáltalán olyan létszámban, amely lehetővé teszi a változást az óhajtott irányba?

Amióta önállóan gondolkodni képes ember vagyok, kommunistának, marxistának tartom magam – nem kérdés számomra, hogy mire jó az egész. Viszont a közösségi és/vagy uralom nélküli társadalom eszméinek filozófiai-társadalmi-személyes marginalizálódása éppen abban a korban, amelyben minden addiginál szorítóbban és élesebben kellene jelentkeznie élő igénynek ezekre az eszmékre, olyan különös ellentmondás, mely számomra magyarázatra szorul. Sőt, mielőtt bárki a közösségi jövőről az álmodozás szintjétől mélyebben kezdene spekulálni, a marginalizálódás okait kellene feltárni, a tendencia megváltoztatásának módjairól elgondolkodni.

A munkásosztály a paradicsomba ment?

Hol vannak a közösségi eszmék befogadói, támogatói, lehetséges megvalósítói? Hol van a proletariátus, aki felismervén a kapitalizmus és saját természetét, feltárván a kapitalizmus és benne saját osztálya ellentmondásait, gyengéit és erősségeit, (forradalmi módon vagy szerves fejlődés árán, ez jelen pillanatban szinte mindegy) humanizálni képes a társadalmat? Hol van az öntudatos munkásosztály? Esetleg nem is létezik, és a marxizmus mindenestül marhaság?

Nos, ez utóbbit bizonyítás nélkül nehezemre esik elhinni – a bolsevizmus világméretű bukását hiába hazudják a „kommunista utópia bukásának⁴”, a bolsevizmus története nem bizonyít semmi ilyesmit. Egészen mást bizonyít, nevezetesen, hogy kommunizmus nem lehetséges kommunisták nélkül – éppen ez a tárgya ennek a dolgozatnak. A differenciálegyenlet sem veszíti érvényét, ha a peremfeltételek változásával más eredményt ad. A peremfeltételek változtak és változnak – nem szabad hát csodálkozni, hogy rendre az ellenkezője következett és következik be annak, aminek pedig a tan szerint történnie kellene. A tan nem bukott meg, a differenciálegyenletek érvényesek. Mindössze az alapítók halála óta alkalmazói valahogy egyre inkább elfelejtettek tudomást venni a peremfeltételekben, a társadalomban bekövetkezett változásokról. A bolsevizmus győzelme és bukása nem tett jót a tannak: egyfajta szellemi tompaságot igézett és/vagy kényszerített legjobb gondolkodóira is, meddő irányokba terelte a gondolkodást a lényeg megragadása helyett⁵. Nem áll szándékomban itt elvégezni száz év munkáját, nyilván nem is lennék rá képes, így csupán az eredeti kérdéshez, annak szándékoltan nagyvonalú, vitaindító kifejtéséhez, a temérdek, figyelembe nem vett társadalmi változás egyikéhez, az öntudatos munkásosztály eltűnéséhez térek vissza.

A munkásosztály ugyanis nyilvánvalóan nem jutott a paradicsomba – ellenkezőleg, minden eddiginél sötétebb pokolra szállt. És – a metaforánál maradva – azért jutott a pokolba, mert elveszítette (Eladta? Ez tisztázandó kérdés!) a lelkét – öntudatát.

Osztály és öntudat

Marx tanaiban kulcselem, hogy a történelem során először, a kapitalizmusban, megszületett egy olyan osztály, melyet nemcsak a kapitalista termelési módban betöltött helye, ebből származó ereje és „szabadsága⁶” tesz alkalmassá a társadalom átalakítására, hanem az is, hogy képes feltárni a kapitalizmus valódi természetét, felismerni saját helyzetét és potenciálját, mint társadalomformáló erőt. Marx szerint ez az osztály a munkásosztály, az öntudatos munkásosztály. A várt (és bekövetkezett) társadalmi változásokhoz ennek az osztálynak léte szükséges feltétel. Szükséges, de nem elégséges. Az elégséges feltétel az öntudat, a változás és változtatás képessége, mely a proletariátust alkalmassá teszi szerepének betöltésére.

A Kommunista Kiáltvány megjelenésétől a második világháború végéig – úgy tűnik – a szükséges és elégséges feltételek együtt álltak, és a proletariátus betöltötte társadalomformáló erejét. Hogy mostanra a helyzet gyökeresen megváltozott, annak véleményem szerint az az oka, hogy mind a szükséges, mind az elégséges feltétel megszűnt. Nincs munkásosztály, de legfőképpen nincs öntudatos munkásosztály. Megkockáztatom, hogy ez az állítás nem csupán Magyarországra, a volt bolsevik blokk országaira, de a Glóbusz egészére érvényes. „Micsoda ostobaság!” gondolod, és abbahagyod az olvasást. „Hiszen mindenki dolgozik, sőt egyre többet dolgozik, hogy fenntarthassa és újratermelhesse önmagát.” Számszerűen ez az okfejtés nagyon is igaz a modern, nyugati társadalmakra⁷, sajnos azonban a gondolatmenet egészében hibás: munka és munkavégzés közé a modern társadalomban nem szabad egyenlőséget tenni. Ma a „dolgozom” csak termodinamikai értelemben jelenti, hogy munkát végzek (az energiámat befektetem), a „dolgozás”, a modern munkavégzés nem jelent automatikusan értékteremtést. Sőt!

Érdemes elgondolkodni azon, hogyan volt képes a kapitalizmus megvívni csendes ellenforradalmát. Hogyan volt képes önmaga (a tőkés termelési rendszer) egyik alapelemének feladásával olyannyira megváltozni, hogy a proletariátus jelentette fenyegetés gyakorlatilag megszűnjön?

A hatékonyság diadala

Miközben a proletariátus vívta a maga forradalmait, és durva, halálos, sokszor orvosolhatatlan hibákkal, de megkísérelte a gyakorlatba átültetni Marx eszméit, ahol, és amíg tehette⁸, a kapitalizmus is vívta a maga csendes, észrevétlen ellenforradalmát. Észrevétlenül, mert az eszközök, melyekkel ezt az ellenforradalmat harcolták, egyúttal a tőkés gondolkodás és érdekrendszer központi elemét is szolgálták, ti. a profitmaximalizálást.

Mindezen ellenforradalmi eszközök közül a leghatékonyabb, mert a legalattomosabb, a hatékonyság (termelékenység) növelése – valódi tömegpusztító fegyver. A hatékonyság ellen senki sem emel szót. Olyan, mint a kölyökkutya a reklámfilmben, aranyos, ártalmatlan és látszólag még hasznos is – könnyebbé teszi az életet, gazdagabbá a társadalmat, óvja a környezetet és az orrodat is tisztíccsa.

A tőkés termelés ma oly hatékony, hogy a világ ipari termelésének egészét a Föld lakosságának egytizede állítja elő, a mezőgazdasági termelését a másik tizede – vagy talán még alacsonyabbak a százalékok. Az bizonyos, hogy ezek az arányok helyileg⁹ még rosszabbak (vagy jobbak – az értékítélet nézőpont kérdése). Az Egyesült Államokban 1869-ben a termelők (ipari és mezőgazdasági) és nem termelők (szolgáltatás és nem foglalkoztatottak) aránya 1:3, száz évvel később 1:4, 1995-ben már 1:6, 2010-ben 1:10¹⁰. Pusztán a mennyiségi változás is mutatja a munkásosztály erejének hanyatlását egyszerűen relatív és abszolút létszámának megfogyatkozása által. Azt, hogy a proletár öntudatra milyen és mennyire súlyos csapást jelentett a teremlőerők ilyen átrendeződése, hogyan szűnt meg az elégséges feltétel is, meglátjuk a továbbiakban. A proletariátus számbeli meggyöngülésén túl a hatékonyság növelése lehetővé tette ugyanis a fogyasztói társadalom kialakulását és a tőkés termelés globalizációját is.

Termelés helyett szolgáltatás

Az amerikai (Egyesült Államok) típusú fogyasztói társadalom egyik fő jellemzője, hogy a nem termelő tevékenységet végző, de munkában lévők létszáma legalább négyszerese a termelőkének, az összes termelőmunkát pedig a lakosság tíz, vagy kevesebb, mint tíz százaléka végzi. Mindeközben a termelők munkaideje nem növekedett, sőt, az iparilag fejlett országokban (OECD) 1980 és 2006 között tíz százalékkal csökkent¹¹. Ez azt jelenti, hogy a termelők szabadideje növekszik, szabadidejük kitöltése pedig a szolgáltatási szektor további növekedését generálja.

A szolgáltatási szektor túlnövekedése a foglalkoztatottság minden eddiginél magasabb szintjéhez vezet: vannak országok, ahol a lakosság hatvan százaléka munkavállaló. Szociológiailag fel lehet sorolni ennek pozitívumait, elsősorban a nők egyenjogúsodását, azonban már itt is azonnal jelentkezik a negatívum a társadalmi mikrokörnyezet, elsősorban a család erodálása révén. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a nők tömeges munkába állása újabb szolgáltatási igényt támaszt: a gyermekelhelyezés rendszereinek kiépülését.

Mi is a baj a szolgáltatással? Maga a név árulkodó, hiszen magában hordozza a „szolga”, „szolgaság” gyökereket. Az ember nem szolgaságra termett. Mások kiszolgálása csak keveseknek jelent örömet és semmiképpen nyújtja azt a fajta kielégülést, amit akár csak akkor érez az ember, ha sikeresen kifarag egy kapanyelet vagy egy használható fogpiszkálót. A fogyasztói társadalom az alkotás örömét rabolja el az emberektől, és ezzel egyúttal azt az öntudatot is, melyet az alkotás képessége ad.

Amit a szolgáltatóként végzett munka cserébe nyújt, az nem más, mint egyrészt a szolgalelkűség alattomos beépülése a tudatba¹², másrészt paradox módon ezzel egyidejűleg egyes szolgáltatási szektorokban (elsősorban az állami bürokrácia, pénzügyek és marketing) a fontosság és hatalom illúziója¹³. Nyilvánvaló, hogy sem a szolgalelkűség, sem a hatalom illúziójának fogságába esett emberektől nem várható el, hogy annak a társadalomnak a megváltoztatására törekedjenek, mely tökéletesen megfelel lelki igényeiknek. Továbbra is az öntudatos, termelő munkásság marad az egyetlen erő, mely képes lehet ezekre a változtatásokra. Már, ha létezik ilyen.

Nem utolsósorban, azzal, hogy a munkás a fogyasztói társadalom része lesz (legalábbis úgy tűnik, a proletariátus tömegei – Nyugaton mindenképpen – elfogadják a fogyasztói szemléletet, és élik a fogyasztói létet), osztályöntudatát önmaga adja fel. Az éhes proletár képe többé nem mozgósít¹⁴ – a Nyugat proletariátusa nem éhezik, hanem fogyaszt. Lehet, hogy a munkásosztály mégis a paradicsomba ment?

Ha igen, a szolgák paradicsomába.

A szolgalelkűség legnagyobb veszélye, hogy nem egyszerűen csak a szolgálatot közvetlenül végzők tudatába épül be, hanem az ilyen munkát végzők eltartottjaiba, sőt, a szolgálatot igénybe vevőkébe is, hiszen természetessé, elfogadottá válik a szolgálat léte. Ily módon a termelő munkát végző számára is elfogadhatóvá válik a szolgai működés, az automatikus munkavégzés, a termelés anélkül, hogy a termelő tudná, hogy valójában mit csinál. Az alkotás öntudata megszűnik.

Fejlett tudomány, még fejlettebb tudatlanság

A fogyasztói társadalom maihoz hasonló torz foglakoztatási aránya nem jöhetett volna létre a munka termelékenységének (a hatékonyságnak) az addigi történelemben páratlan fokozása nélkül. A termelőeszközök, majd a munkaszervezés forradalmi átalakulása után a huszadik századra bekövetkezett az, amit a marxizmus klasszikusai száz évvel azelőtt megjósoltak: a tudomány önmagában termelőerővé vált¹⁵. Olyannyira, hogy a technológia fejlődés önmaga jelöli ki saját irányait. Többé nem a társadalom igénye formálja a technológia fejlődést, hanem fordítva, a technológia kényszeríti rá magát és eredményeit a társadalomra¹⁶.

A termelés hatékonyságának munkaszervezés által történő növelése (szabványosítás, szerelőszalag etc.) a technológiai fejlődés fölötti ellenőrzés elvesztésével együtt azt az ellentmondásos helyzetet eredményezi, hogy a termelő munkát végzők sem képesek többé átlátni a termelési folyamatot. A modern ipari termékek többsége a megkívánt mennyiségben nem állítható elő nagyipari, tömegtermelésre alkalmas technológiák nélkül, ezekben a munkafolyamatokban pedig az ember szerepe egyre inkább csupán a folyamatok kiszolgálójának szerepére értékelődik le.

A munkás nem tudja többé, hogyan működik a termék, amelyet gyárt és a gép, mellyel előállítja azt. Többnyire azt sem tudja, az alkatrész, melyet beépít, hogyan működik, és/vagy hogyan lehet előállítani. A részegységek előállítói sem ismerik a részek működési elveit – ez a nemtudás lebontható egészen az alapokig, sőt, mivel az egyre inkább eluralkodó információtechnológiai alkatrészeknek már a tervezését is gépek végzik, szubmikroszkópikus részeik előállítását gépek valósítják meg, a javak egyre nagyobb szeletéről az emberi tudás csak feltételezhető¹⁷. Hozzáteszem, hogy az egyre romló színvonalú oktatási rendszerek¹⁸, kizárólag a fogyasztói magatartás rögzítésére és újratermelésre irányuló szellemi környezet, az alacsony színvonalú és rendezetlen információtenger, mely tudás és szórakozás álcájában (helyett) a lakosságra zúdul, csak a nemtudást, a dezinformációt és a zavart fokozza.

Az ember szerepe egyre többször tulajdonképpen csupán a szalag mellett szerelést végző bonyolult és drágán üzemeltethető (ezért lecserélendő, kiszolgáltatott) biomechanikus robot szerepére korlátozódik. Az IT példa azt is illusztrálja, hogy még a fehérgalléros alkotómunka is valamiféle kiszolgáló rutinná silányodhat.

Nem hiszem, hogy bizonygatni kellene, hogy a munkás öntudatnak milyen csekély lehetősége van ilyen körülmények között a kibontakozásra, sőt, az effajta öntudat a tömegtermelés szempontjából kifejezetten káros – szolgákra van szükség a gépsorok mellett, nem alkotókra. Így az sem szorulhat külön bizonyításra, hogy a fogyasztói szemlélet és a technologizált hatékonyságnövelés szimbiotikus viszonyban léteznek, és egymást erősítve gyengítik létszámban és öntudatban a munkásosztályt.

A hatékonyság technológiai forradalmairól közgazdász generációk¹⁹ szólnak elismerően, követendő példaként és megoldásként állítva e változásokat a viszonylag és abszolút értelemben elmaradott térségek elé²⁰. Azt mindannyian elfelejtik megemlíteni, hogy a hatékonyság ára a fogyasztói társadalom, a fogyasztó szemlélet automatikus kialakulása. Ez a szemlélet (világnézet?) pedig pusztítóbb minden explicit ideológiánál, mely az emberi történelemben mindezidáig a társadalmakat és egyéneket mérgezte.

A jövő felélése

A fogyasztói társadalom ugyanis egyenértékű a jövő felélésével, mivel minden mértéken túli pazarlást jelent minden anyagi és emberi forrás tekintetében.

Az erőforrások/alapanyagok véges volta miatt az egyre növekvő tömegtermelés már a mennyiségi szempontok szerint is eleve egyre silányabb termék gyártásához vezet. Mindemellett, a józan észnek – ha a rövidlátó profitmaximalizálást, és a fenntartható fejlődés (növekedés) mítoszát nem soroljuk ebbe a kategóriába – tökéletesen ellentmond, hogy egy hűtőgép, porszívó vagy autó élettartama töredéke legyen a harminc évvel ezelőtt előállított gépeknek, holott az anyagtudományok, az új szerkezeti és vezérlési elvek minden eddiginél hosszabb élettartamot tennének lehetővé eszközeink számára – ahogyan a nem tömeges fogyasztásra szánt repülőgépek esetében így is van. A tervezési munka jelentős részét azok az erőfeszítések teszik ki, hogy a termék a garancia időn belül működőképes maradjon, azon túl minél gyorsabban használhatatlanná váljon. A javak erkölcsi avulása a fogyasztói szemléleten keresztül befolyásoló divat révén szintén esztelen módon, mesterségesen felgyorsult.

Mindenféle indokolatlanul felgyorsult avulás végeredményben minőségromlás – selejt, gagyi, bóvli termelése. Az alacsony élettartamú termékek gyártása így az előállítójuk (termelő/tervező) számára öntudatromboló: az értéktelen holmi előállítójának értéktelenségét sugallja.

A fogyasztói társadalomban – paradox módon²¹ – felerősödött környezettudatosság a környezettudatos fogyasztóban a teremékek előállítóit egyre negatívabb színben tünteti fel. Ehhez adódik, hogy a jövő generációk örökségének felélése nemcsak a munkásosztályban kelti egy másféle kilátástalanság és feleslegesség érzetét. Ez a kettős megvetettség a proletár öntudat újabb törését okozza.

Mindezeken túl a nem ázsiai proletariátusnak²² el kell viselni azokat a fizikai és lélektani kihívásokat, melyeket a tőkés termelés globalizációja állít elébük.

Globális termelés – nem egészen globális fogyasztás

A közlekedés–szállítás hatékonyságának jelenlegi szintre növelése, így a szállítás költségeinek csökkenése és sebességének növelése nem automatikusan vezetett a globális termelés eluralkodásához. Kellett hozzá az a sajátos történelmi út, melyet Ázsia járt be, és melynek eredményeit és hatásait a következő szakaszban vázolom föl, kellett hozzá továbbá a fogyasztói társadalom, a fogyasztói társadalmat jellemző javak, és az ezek előállítására szolgáló termelési módszerek kialakulása is.

A hatékonyság növekedése nem csupán a termelésben, de a megtermelt javak minőségében is jelentkezett. Tárgyaink kisebbek, könnyebbek, egyszerűbbek lettek önmagukban is, nem csupán a felhasznált anyagok mennyiségi és minőségi silányulásnak vagy egyszerűen az anyagtakarékosságnak következtében. Az elektronizálás feleslegessé tette a bonyolult és nehéz mechanikus vezérlőszerkezeteket, műanyagok váltották ki a fémeket. A szabványosítás lehetővé teszi, hogy a világon bárhol előállított alkatrészek a világon bárhol ugyanazt az összeszerelt terméket adják ki. A javak és alkatrészeik tehát könnyen szállíthatóbbá, korlátlanul mobilizálhatóvá váltak.

Ugyanez áll magára a termelésre is. A szabványosítás, az építőszekrény-elv, a szerelőszalag, maguknak a termelőgépeknek egyszerűbbé, könnyebbé válása a tőke eddig ismeretlen mobilitását teszi lehetővé. És a tőke él is vele – oda és vissza. Ahol tudja, kiküszöböli a profittermelés legkockázatosabb és legköltségesebb elemét, az élő munkaerőt. Ha a munkásosztály túlságosan sokat követel munkájáért cserébe, megpróbálja géppel helyettesíteni vagy egyszerűen elvonul oda, ahol a követelés halkabb, vagy egyáltalán nem is létezik.

A harmadik millenniumra ez a tőke számára mesés hely egyértelműen Ázsia lett, szinte mérhetetlen munkaerejével, tradicionalizmusával, tekintélyelvűségével és/vagy a végletes kizsákmányolásra alkalmas társadalmi berendezkedéseivel (ázsiai típusú bolsevizmusok, kasztrendszer). Még mielőtt a tőke felfedezte volna ez utóbbiakban rejlő lehetőségeket, már pofátlanul kihasználta az ázsiai emberek mentalitását a nem diktatórikus távol-keleti országokban: 1980-ban az évi ledolgozott órák száma Dél Koreában 2800, Japánban 2100, az Egyesült Államokban 1820, Németországban 1700 volt (míg 2006-ban rendre 2300, 1800, 1800 és 1350).

Amikor pedig Kína modernizációs igénye, rabszolgamunka kapacitása és a tőke profitmaximalizáló buzgalma találkozott a hatékony és olcsó szállítás lehetőségével, létrejött a globalizált kapitalizmus legfurcsább és legveszélyesebb torzszülöttje, a kínai államkapitalizmus.^23,24

Ázsia – hatékony rabszolgatartás

Ázsiában, elsősorban a kínai típusú bolsevik ideológia mögé bújtatott államkapitalizmus megvalósította a hatékony rabszolgamunkát, mely egészen a legutóbbi időkig értelmezhetetlen kifejezésnek számított. Ehhez természetesen a technológia hatékonyság olyan magas foka szükséges, melyben az ember szinte felesleges is a termelésben.

Ez a tulajdonképpeni rabszolga munkaerő²⁵ az, mellyel a nyugati munkásosztály, legyen bármilyen fejlett is (sőt éppen fejlettsége – betagozódása a fogyasztói létezésbe – miatt), sohasem lesz képes felvenni a versenyt. Sohasem lesz olyan olcsó, olyan engedelmes, mint a rabszolga. Egész életében Damoklész kardjaként lebeg a feje fölött, hogy a termelést a tőketulajdonos bármikor áttelepítheti az olcsóbb munkaerő hazájába. Az, aki büszke volt saját keze munkájára, egyszerre csak Ázsiában gyártott alkatrészek félautomata összeszerelőjévé válik. Kitanult szakmája, megszerzett szakértelme bármikor feleslegessé válhat, és titkon tudja, hiába tanul új szakmát, szerez új szakértelmet, az új ismeret is bármikor meddő tudássá válhat²⁶.

Hiába alakít szakszervezet, hiába sztrájkol, ha a gyár maga szűnik meg a feje fölül, és nem talál másikat, ahol dolgozzon, és szervezkedjen.

A Tőke csalt, és megnyerte a partit a dugi ásszal, Ázsiával. Úgy tűnik, mindent visz. A hatékony kínai rabszolgamunka megadja a kegyelemdöfést a proletár öntudatnak. Ha élni akarsz, legalább a munka illúzióján és nem puszta segélyen akarsz élni, felejtsd el az öntudatod, felejtsd el, hogy képes vagy alkotó, értékteremtő munkára! A szolgáltató szektor nyitva áll előtted! Ameddig nyitva áll.

Válj engedelmes szolgálóvá/fogyasztóvá, tengődj boldog tudatlanságban és haszontalanságban!

Globális haszontalanság

A haszontalanság érzését csak fokozza, hogy az ember a termelési folyamatban tökéletesen felcserélhetővé vált, a legtöbb munka nem érdemel különösebb szakértelmet. Aki pedig fel- és lecserélhető, az tulajdonképpen haszontalan. A haszontalanság érzése lassan globálissá válik, viszont „hála” a fogyasztói társadalom minden határon túl butító szellemének és a Tőke hatékony, tudományos alapú propagandagépezetének²⁷, a dolgozók egyre kevésbé képesek felismerni saját haszontalanságukat és haszontalanságuk kiváltó okait. A fogyasztói társadalom szolgáló/fogyasztó tömegei nem képezetnek egységes osztályt/osztályokat, szinte megszámlálhatatlanul sok réteg és egyéni érdek mentén bomlik fel bármiféle egység, a szolidaritás eszméje világméretekben elolvad. Hogy is lehetnénk szolidárisak a marék rizsen rabszolgamunkát végző kínai vagy indiai gyerekmunkással, amikor tudjuk, hogy a munkánk elvesztését neki köszönhetjük? Pedig a szerencsétlen mit sem tud arról, hogy öntudatunk és munkáslétünk utolsó szikráit rabolják el tőlünk az ő marék rizsének árán. Neki nincs, nem is lehet proletár öntudta, ő a túlélésért küzd, és az egyetlen módja a túlélésének, ha elfogadja a rabszolgamunkát. Neki sohasem volt meg az illúziója, hogy hasznos munkát végez, a munkás létbe eleve úgy lépett, hogy gagyit termel, vagy olyasmit, melynek használatáról még álmodni sem képes, mert azt sem tudja, mire való, vagy mert egésznek sohasem látta, egyre csak alkatrészeket állítva elő.

Tulajdonképpen a nyugati proletariátusnak éppúgy sincs semmi esélye az öntudatra ébredésre, mint ázsiai kollégáinak, hiszen a küzdelem már akkor eldőlt, amikor elfogadta a Tőke játékszabályait. Nem hiszem, hogy ne tudtuk volna, hogy a Tőke csalni fog. Talán, valami hamis nosztalgia²⁸ folytán reménykedtünk abban, hogy nem fog. Ez azonban ugyanolyan illúzió, mint a kapitalizmusról szőtt egyéb ábrándképek: a jó kapitalista, becsületes kereskedő, a tisztességes bankár…

Illúzió és szemfényvesztés

Azt hiszem, az eddigieknél hosszadalmasabb bizonygatásra már nincsen szükség, hogy belássuk, a hatékonyság növelésének propagálása végeredményben szemfényvesztés.

Szemfényvesztés, mert igen sokszor nem valós hatékonyságnövekedésről van szó, hanem egyszerű csalásról. A Tőke a jövő felélésével éri el azokat a makroökonómiai mutatószámokat, melyek a hatékonyság növekedését bizonyítják, és/vagy távoli rejtett rabszolgamunka, így lehetetlenül alacsony bérköltségek állnak a felfutás mögött.

Szemfényvesztés abból a szempontból is, hogy az értékképzés, így a profittermelés egyre döntőbb arányban a termelésből a tervezés, kutatás-fejlesztés-technnologizálás szintjére csoportosul, biomechanikus automaták szintjére degradálva a termelőket.

A hatékonyság tehát, amellett, hogy a tőkés profitját fokozza, az alapja a fogyasztó társadalom és a globalizált tőkés termelés kialakulásának, egyúttal a munkások feletti kontrollnak, végeredményben a munkásosztály, mint tudatos, cselekedni késze eszmei egység felmorzsolásának is eszköze.

A másik szemfényvesztés a globalizáció, mely mellett a szabadabb piaccal, a piac nagyságának kiterjesztésével, a tőke szabadabb mozgásának lehetőségével, a vámok csökkenésével érvelnek hívei. Nem mellesleg olyasféle jól hangzó maszlagokkal, mint a demokrácia terjedése, az emberi jogok szélesebb elismerése, a világ egészének bekapcsolása az információs infrastruktúrába, végeredményben egy világkormány és az egységes Föld, az örök béke elérése. Mindamellett, hogy a gazdasági érvrendszer önmagában is csak a profitmaximalizásáról szól, bölcsen hallgatván mindezek áráról, a liberális/altruista lózungokat lassan hatvan éve ismételgetik, anélkül, hogy a kontinentális (gazdasági) közösségek csíráinak kialakulásán kívül bármi is történt volna – az egész megmaradt a szépségkirálynő jelöltek által kötelezően elhabogott kliséhalmaznak, mellyel azt próbálják bizonyítani, hogy ők is értelmes és érző lények. A valóságban a globalizáció a jövő még teljesebb felélését, a fogyasztói szemlélet még szélesebb terjedését, az ázsiai rabszolga munkaerőhöz való hozzáférést jelenti.

A hatékonyság növekedése miatt a társadalom eddig példátlan méretű embertömeg eltartására (és bővített újratermelésére) vált képessé, és ez a tömeg egyúttal a megtermelt javak egyre növekvő piacaként a növekedés forrása is. Ezt a szimbiotikus kapcsolatot jelzi, hogy az erőltetett, irdatlan, túlpörgő fogyasztás időről-időre öngerjesztő hurkokat generál.

Mégis úgy tűnhet, a technológia segítségével a növekedés önfenntartóvá válhat.

Ez az illúzió a Tőke legnagyobb szemfényvesztése, és a hatékonyság fokozásával, a fogyasztói szemlélet egyeduralkodóvá tételével és a globalizációval képes is fenntartani a korlátlan növekedés látszatát – egészen addig, amíg a jövőtől elorzott erőforrások is ki nem merülnek. A Föld gazdasága ugyanis egyelőre zárt rendszert képez.

Minél hatékonyabb lesz a termelés, annál hamarabb éri el a Tőke növekedése határait melyek már ma is világosan láthatók. A Tőke egyelőre előremenekül, egyelőre van is hová, mivel azonban a pillanatnyi profitérdek maga zárja el a menekülés későbbi útját²⁹, résen kell lennünk, amikor majd valóban sarokba szorul!

Mi vár ránk?

A Tőke a huszadik század folyamán már többször megmutatta, mire képes, ha vesztét érzi: a különféle mértékű fasizálódás az első világháború vége óta kíséri a történelmet. Mivel az eddigi fasizmusok Chilével bezárólag egyértelműen a munkásosztály hatalomátvételének alternatívájaként keletkeztek, kérdéses, hogy a munkásosztály e dolgozatban vázolt megtörése miféle utakra vezeti a sarokba szorított tőkéseket válság esetén.

A fogyasztói társadalom szellemi és erkölcsi szegénysége mindenesetre bizonyára kiváló táptalaja mindenféle totalitárius törekvésnek³⁰. A terrorveszély folyamatos ébren tartása a nyugati világ köztudatában, vagyis a külső ellenség-belső fenyegetettség mesterséges fenntartása (megteremtése), mely a totalitárius rendszerek ismert és kedvelt fogása, mintha azt a célt szolgálná, hogy a társadalmat felkészítsék a rendkívüli állapotokból fakadó rendkívüli intézkedésekre, melyek természetesen a diktatúra bevezetését előzik meg. A fogyasztói szemlélet bizonyosan a szabadság korlátozását választaná a biztonság (jólét) ígérete fejében – még ha a választástételt demokratikusan is vezénylik le. Az út a globális, vagy két-hárompólusú államkapitalizmus³¹ felé lélektanilag máris nyitva áll.

Előfordulhat az is, hogy előbb a fogyasztói társadalmak áthangszerelése következik be: kínai típusú, rabszolgamunka alapú termelés alakul ki Nyugaton is. Ha a termelők továbbra is munkát akarnak, ugyanolyan feltételekkel kell végezniük, mint az ázsiaiaknak. A totális kapitalizmus ezen a módon még könnyebben, külső ellenség híján is kialakulhat –természetesen az orwelli forgatókönyv szerinti pszeudo-ellenségeskedés ez esetben sem kizárt.

Az újfasizmus kiemelkedhet a káoszból is: a leggyorsabb, valószínűleg legvéresebb és legkiszámíthatatlanabb forgatókönyvek szerint az ázsiai típusú kapitalizmusok összeomolhatnak saját belső problémáik (demográfia, környezeti kihívások, kialakuló fogyasztói szemlélet) súlya alatt vagy hatalmas belső piacuk gyors felépülése után magukba fordulnak. Az ázsiai rabszolgamunka megszűnése Nyugaton mindenképpen káoszt idéz elő, mivel a javak előállítása az előállításukhoz szükséges tudás és szakértelem birtoklásáig bezárólag Ázsiába tevődött át. A tömegek rend iránti vágya pedig a történelem során nem egyszer eredményezett már fasiszta uralmat. Viszont tömegek hirtelen kijózanodása a fogyasztás mámorából, felébredése a fogyasztói lét szellemi ájulásából páratlan lehetőség lehet a közösségi eszme számára.

Az újfasizmus uralomra jutása elleni küzdelemben egyetlen előnyünk, hogy alábecsülnek bennünket, mert, úgy hiszem, a Tőke ma már nem tartja ellenfélnek a munkásmozgalmat. Természetesen a harc így is nehéz és többfrontos. Egyszerre és globálisan kell küzdeni a tömegek fogyasztói szemlélete és a Tőke ellen.

Van kiút? Mi a teendő?

Erre kell válaszolni minden baloldali gondolkodónak mielőtt a közösségi gondolat végképp feledésbe merül.

A legfontosabb kérdésre egyelőre nincs adekvát válasz, hiszen a baloldali gondolkodás ezidáig nemigen akarja észrevenni, hogy a célcsoportja lassan megszűnik létezni. Egyelőre ábrándokat kergetünk a proletár( világ)forradalomról, tapsolunk a Dél Európai tiltakozásoknak, melyeket többnyire valójában nem a munkás öntudat, hanem a fogyasztóként megszerzett javak elvesztése fölötti félelem vezérel, és nem vesszük észre, hogy a tőke harsányan röhög rajtunk, amint az üres levegőbe harsogjuk mozgósító szólamainkat.

Az anarchisták és az antiglobalista mozgalmak, úgy tűnik, valamennyire helyes úton járnak, amikor fellépnek a globalizáció ellenében, talán felismerve, hogy a kapitalizmus kialakuló új formáinak az ázsiai rabszolgamunka a gyenge pontja. Csakhogy eszköztáruk, mely jobbára kimerül az utcai akciózásban, a fogyasztói társadalomban sehová sem vezet – hiába kapnak így médiajelenlétet, szándékaik, elveik nem jutnak el a tömegekhez, mivel a média mindestül a Tőke szolgálatában áll, a tömegek szolidaritása híján legfeljebb médiabohócok és bűnbak/közellenség szerepét tölthetik be. A közösségi mozgalmak egyelőre nem nyújtanak olyan mondanivalót, mely az atomizálódott, réteg és egyéni érdekek mentén milliófelé hasadt tudatú fogyasztói társadalomban a többséget megszólítja, eléri. Anélkül pedig nem tudjuk még csak leleplezni sem a Tőke szemfényvesztéseit, nemhogy cselekvésre mozgósítani százezreket.

Az internet relatív szabadságát és információterjesztő kapacitását ki kell használni, ameddig a Tőke teljesen³² befolyása alá nem vonja azt is. Múltba néző ábrándok kergetése és pótcselekvés helyett tudatos és célzott felvilágosító munkára (igen, propagandára!) van szükség, hogy a saját kizsákmányolásukat fel sem ismerő tömegek készen álljanak a cselekvésre, ha alkalom adódik.

Lesz alkalom.

A globalizáció jelenlegi szintjét és terjedését ugyanis az alacsony üzemanyagárak tartják fenn, és a Tőke pillanatnyi profitérdekeinek engedve nem igyekszik hatékony , alternatív szállítási módok elterjesztésére³³. Abban a pillanatban, amint az üzemanyagárak felszöknek, az ázsiai rabszolgamunka jelentősége és befolyása csökken, és a helyi termelés felértékelődik a Tőke szemében – átmenetileg mindenképpen. Ekkor talán lehetőség nyílik a változásra, a cselekvésre. Mindemellett a valós és adekvát cselekvés már most is lehetséges: mindenkinek minden tőle telhetőt meg kellene tennie a lokalitás, a helyi gazdasági közösségek megteremtése és megerősítése érdekében.

Páratlan, és egyszeri lehetőséggel kell élnünk a megfelelő pillanatban, és ügyelni, hogy válság múltával a globális tőke ne legyen képes megsemmisíteni a megteremtett lokális gazdasági alakulatokat. Nem hiszem, hogy lesz több esély.

Jegyzetek

¹ Karl Marx Szükséglet, termelés és munkamegosztás, in Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, http://mek.oszk.hu/04500/04532/index.phtml#

² Mellesleg, az sem segít az arányok megváltoztatásán, ha a másképpen gondolkodókat kibannolják az oldalról.

³ A hivatalos filozófiai iskolák – legalábbis a világ ezen boldogtalanabbik felén – alig vesznek tudomást rólunk; tetszeleghetnek a marxista filozófusok a saját körökben elért eredményeikkel, nyugaton is legfeljebb, mint érdekes ízeltlábú fajra tekintenek a – félve írom le – baloldali gondolkodókra. A mai magyar társadalomban baloldalinak lenni egyenesen a hitványság és/vagy ostobaság szinonimája, az átlagember személyes szintjén pedig – hála az elmúlt száz év áldásos történelmének, politikájának és a jobboldal sikeres propagandamunkájának –, a kommunizmus és anarchia veszélyes, egyenesen ember- és civilizációellenes eszmék.

⁴ „A kommunista utópia megbukott.” Ennyi jólfésült hazugságot egyetlen állításba csak az az intellektus képes gyúrni, aki évszázadok félelmeit, szolgalelkűségét és gyűlöletét gyűjti magában a közösségi eszme ellenében. Az utópia szónak negatív tartalmat adni, a kommunizmust utópiának tételezni, a bolsevizmust kommunizmusnak nevezni, majd az előbbi törvényszerű5 bukását (És erőszakos megbuktatását, ezt sohase feledjük, elvtársak!) az utóbbira ragasztani, igazi propagandabravúr. Ezt a bravúrt azért nagyban segítette, hogy a bolsevizmus még Dzsugasvili alatt és után is merte magát kommunizmusként meghatározni.

⁵ Lenin felismerése üdítő kivétel – lenne, ha népboldogító lelkesedésében végigvitte volna a gondolatot, és visszahelyezkedve a tan eredeti kereteibe, ráébred, hogy az a kapitalizmus, melyben él – és még inkább, amiben élünk – nem lánc, hanem háló. Egy csomópont felbomolhat ugyan, de az egészet csak egyszerre lehet felfejteni, elpusztítani vagy átkötni. A pillanatnyi győzelem lehetséges ugyan, de hamarosan a háló épen maradt egésze kerekedik fölül – a hálóból nincs menekvés. Iljics talán meg is oldotta a differenciálegyenletet az új peremfeltételekkel (imperializmus, ahogy valaha nevezték), de az eredmény valószínűleg nem nyerte el a tetszését, így hallgatott róla.

⁶ A marxi értelemben vett szabadság és megszabadítottság.

⁷ Az Egyesült Államokban a munkában lévők 70, 48, 30 és 20 % dolgozott a termelésben 1869-ben, 1957-ben, 1995-ben és 2010-ben. A termelő-szolgáltató arány tehát bő száz év alatt ellenkezőjére váltott, mára még jobban eltolódott. A szolgáltatásba minden olyan tevékenységet beleszámítok, mely nem jár valódi értékteremtéssel.

⁸ Ahol tehette, ott sem tehette sokáig, a bolsevizmus más okokból, de szintén nem tűrte az öntudatos proletárt.

⁹ Az európai vagy észak amerikai mezőgazdaság legendás hatékonysága miatt ezeken a területeken már 1990-ben a lakosság alig 2 %-a állította elő a mezőgazdasági javakat. 2010-ben az Egyesült Államokban 0,7 %.

¹⁰ Abszolút számokban egészen 1995-ig a munkásosztály létszáma nem fogyatkozott, sőt, nőtt is valamicskét az Egyesült Államokban – mindössze jelentősége csökkent drámaian.

¹¹ Például Németország 20,6 %, Franciaország 16,2 %, Spanyolország 10,1 %, Egyesült Királyság 8,3 %, Dánia 3,0 %, Kanada 2,2 %, USA 1,0 %, Japán 14,3 %, Dél Korea 17,8 %, hozzátéve, hogy Dél Koreában még így is harminc százalékkal magasabb a ledolgozott órák száma, mint az OECD átlag – majd kétszerese a németnek.

¹² A szimbólumok, metaforák és számmisztika mitológiai ködén túl gyakorlati jelentősége van annak, hogy Mózes negyven évig masíroztatta a népét a sivatagban, mielőtt megkíséreltek volna az Ígéret földjére lépni. Negyven év alatt ugyanis kihalt az a generáció, melynek tudatába a szolgaság-rabszolgaság beépült. Új, szabad országot és közösséget szolgalelkű emberek nem építhetnek föl.

¹³ Mindenki találkozott olyan emberekkel, akik erre az illúzióra építik az életüket. A fogyasztói társadalom propagandája, mely a sikert, elsősorban az anyagi (pénz) sikert, a legfőbb értékké tette, ezt az illúziót csak fokozza.

¹⁴ A legaljasabb módon visszaköszön azonban a magukat baloldalinak, munkáspártnak etc. hazudó pártok gyűlésein. Gondoljunk csak az Internacionálét éneklő Bajnaira!

¹⁵ Csak a történeti hűség és a tisztelet jeléül használom ezt a kifejezést. A tudomány ma sem termelőerő – a technológia az. Olyannyira nem a tudomány a termelőerő, hogy a technológiai fejlődés igényei ma erősebben határozzák meg az alapkutatás irányait (a „tudományt”), mint az alapkutatás a technológiát. Ugyanolyan tragikus következményei vannak és lesznek ennek a torzulásnak, mint az öntudatos munkásosztály feloldódásának a fogyasztói társadalomban, de ez már egy másik vitairat tárgyát képezné.

¹⁶ Természetesen végső soron a profitéhség, a technológia újításokban rejlő extraprofit ígérete rángatja láthatatlan drótokon a technológiai fejlődést. De ha jobban megnézzük a legutóbbi húsz-huszonöt év technológiai fejlődését, meglepve láthatjuk, hogy igen sokszor olyan dolgok állnak elő a tudomány és technológia boszorkánykonyháiból, melyeknek valódi használatáról a befektetőknek sincs dunsztja sem, egyszerűen csak bedobják a társadalmi közhasználatba, hátha sikerül valami hasznos, így jövedelmező alkalmazást találni neki. Tipikusan ilyen szinte mindaz, amivel az utóbbi tizenöt évben az információtechnológia előállt.

¹⁷ Vagyis elméletileg az ember számára is megérthető a nagy alkatrész sűrűségű mikroprocesszor működése, a gyakorlatban azonban évekbe telne ezeknek az áramköröknek a puszta áttekintése is – kapcsolások milliárdjairól lévén szó.

¹⁸ Megdöbbentő volt, hogy néhány éve az egyik kereskedelmi csatornán futó ún. szellemi vetélkedőn a tízmilliós nagyságrendű nyereményeket olyan kérdésekre adott válaszokkal lehetett megnyerni, amelyeket bárki, aki a második világháború előtt érettségizett, azonnal megadott volna. Ugyanebben az ún. szellemi vetélkedőben műveltnek mondható versenyzők buktak el, nonszensz, csak a zsugorított látókörű médiafogyasztók által megválaszolható kérdéseken.

¹⁹ Világnézetüktől függetlenül.

²⁰ Például Rimler Judit Két forradalom előtt? Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. március (231.250. o.).

²¹ Nyilvánvalóan rövid távú politikai/hatalmi érdekek mentén. A zöld politika kifejezés szerintem oximoron.

²² Az ázsiai munkásoknak sajnos megvan a maguk nyomora, melyen legfeljebb enyhíteni tudunk (gyerekmunka elvetése), valójában változtatni nem.

²³ Nem szabad megfeledkezni Indiáról sem. A kasztrendszer, az ezzel társuló mélyszegénység és igénytelenség, és a hatalmas népesség révén India szinte ugyanazt a modern kori rabszolgamunkaerőt képes nyújtani a tőke számára, mint Kína.

²⁴ A gondolkodók többsége elveti ezt a kifejezést, mivel az eddigi államkapitalista kísérletekben tulajdonképpen a magántőke állt az államok mögött. Kétségtelen, hogy az államkapitalimus jó eséllyel végül szimpla magánkapitalizmusba fordul, és történelmi távlatokban a mandarin-bolsevizmus tulajdonképpen csak egy egészen eredeti tőkefelhalmozás, jelenleg azonban még nem ez a helyzet. Kínában a szörnyeteg mandarin-bolsevik államapparátus a kínai nép nevében tulajdonol: a termelés kapitalista jellegűvé vált ugyan, de a bevétel döntő többsége az államé. A csúcsmenedzserek élhetnek hihetetlen gazdagságban, akár örökíthetik is vagyonukat, de bármikor el is veszíthetik – életükkel együtt. Kína jelenleg 2,5 milliós hadsereget tart fegyverben, melynek technikai színvonala lassan az amerikaiét közelíti, állami vezérlésű és finanszírozású technológiai ugrásokat hajt végre az élet sok területén, és csendesen gyarmatává teszi Délkelet Ázsiát és Kelet Afrikát. Azt hiszem, a kínai kísérletet joggal nevezhetjük államkapitalizmusnak. Ha jobban megvizsgáljuk, az orosz szisztéma hasonló jegyeket mutat.

²⁵ A kínai munkás bére 3 %-a az európai vagy észak-amerikai béreknek!

²⁶ Tipikus, angol humorral átszőtt művészi megfogalmazása ennek az életérzésnek az Alul semmi című színdarab és film.

²⁷ Ne feledjük, ennek alapjait Göbbels vetette meg, és gyakorlatai kísérleteit a Harmadik Birodalom propagandagépezetével el is végeztette – nem lebecsülendő eredménnyel.

²⁸ A tulajdonosi, kisvállalkozói kapitalizmusban még létezett valamiféle fair play, valamiféle erkölcs (legalábbis ezek erős illúziója), mely a globális, multinacionális vállalat-szörnyetegek korában, az irányítók arctalansága folytán már értelmét veszítette.

²⁹ Az űrhajózás, a Naprendszer bolygóinak kiaknázása kitörési pont lehetne a Tőke számára. Mivel azonban túlságosan nagy befektetéseket igényel, lassú megtérülést ígér és fölöttébb kockázatos kimenetelű, köszöni, nem kér belőle. A kapitalista termelési módok közül egyedül talán a kínai államkapitalizmus lesz képes a világűr kihasználására.

³⁰ Hatalomra jutása és a második világháború kitörése közötti időben a náci rezsim valamiféle totális fogyasztói társadalmat épített ki Németországban.

³¹ Az orwelli modell.

³² Az internet ellenőrizhetetlensége, szabadsága már ma is mítosz. Ne feledjük el, hogy a csomópontok, melyeken minden információ átfut, hol találhatók, és ki képes ellenőrizni őket – globálisan! Helyileg pedig az állam vonhatja ellenőrzése alá az infrastruktúrát, ha igazán akarja. Az információtechnológia erőforrás igényes, érzékeny/sérülékeny és felhasználói számára ellenőrizhetetlen. Fogalmunk sincsen miféle kontroll lehetőségeket építettek bele az évek ellenőrizetlen fejlesztései során. Veszélyes bízni benne – még az 2011-es Arab Tavasz eseményeinek fényében is. Mellesleg a haszontalan tartalom, a reklámóceán lassacskán használhatatlanná is teszi.

³³ Ezek léteznek: léghajózás, óriásvitorlások, a vasútban rejlő, szándékosan figyelmen kívül hagyott potenciál, etc.