« Se cipő, se köntös - Gömbös! Se állás, se szállás - Válás!
Két ükapám nem fajtiszta, snapszot innék, pénz az nyista
Bármit teszek, nincs gyerek, van gyerek, de nem gyerek!
Volt szeretőm, babám, de nem szeretett igazán!
Megtalált, belép az ajtón, árverezőm, végrehajtóm
Én is ugrom, B-lista, egyes sorszám, mázlista
Pesti polgár hogy ugrik a Du-Du, hogy ugrik a Du-Du, hogy ugrik a Dunába
Nótaszóval felcammog a Tu-Tu, Tuti halál tuti, tuti Turul madárra ».

(K. A. Pesti polgár)

A dolgok kezdenek komolyra fordulni.
Az uralkodó osztályok már nem tudnak a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig már nem akarnak a régi módon élni – hogy klasszikussal éljünk.
A régi módon kormányzás, pártok, politikusok, más ribancok, választások, parlamentek, szex, hazugság, videó: na ennek vége.
A válsággal szemben a politikai hatalom lényegében elszakadt a hagyományos képviseleti, politikai alternatívákat nyújtó elemeitől. A bonapartizmus, a modern cézarizmus korszaka jött el.
Olaszország. A görögök. Monti és a görög bankár az Európai Központi Bank „Goldman Sachs” főosztályáról, akinek nem tudjuk a nevét.
A cézarizmus ma nagyon kevéssé heroikus (ezek a bankárok nem nagyon hősies típusok, Orbán Viktor sem de Gaulle – hálisten mondjuk, még csak az hiányozna), de nagyon kevéssé népi is. A népre immár semmi szükség.
A parlamentarizmus díszletei persze megmaradnak, nagy koalíciók, nemzeti egységkormányok, szakértői kabinetek és így tovább. Egy hatalmi blokk kormányoz: a gazdasági elit és a párthovatartozását eljelentéktelenítő politikai személyzet koalíciója. A rendszer, mivel kevésbé diktatórikus, mint az eredeti bonapartizmus (erre ma semmi szükség, a piszkosmunkat elvégzi a "piac"), éppen azért jóval instabilabb is.
És ezért veszélyesebb. Hiszen persze mindennek pendant-ja a megállíthatatlan fasizálódás, a legsötétebb barbárság a szélsőjobbtól Thiers és Guizot Néppártjáig. Akiket nem ért a magyar sajtó, hogy miért nem ítélik el a népét eláruló Orbán-kormányt: azért mert ezek az urak a saját népüket is elárulják minden másodpercben.
Szocializmus híján maradt a Technocratie ou Barbarie.
A híres Európai Bizottság felszámolta az olasz és a görög demokráciát, senki által meg nem választott euro-technokraták nagyobb hatalommal bírnak, mint a tagországok kormányai, az Uniót érintő egész (gyomorforgatú eufémizmussal sokat emlegetett) „demokratikus deficit” nem egy hiátus, hanem ennek a konstrukciónak a lényege: azaz egy nem demokratikus európai szuperállam létrehozásának folyamata, a nép jogfosztása, az Európai Alkotmány emlékezetes bukása óta a népet kirekesztik minden döntésből, a hatalom nélküli Európai Parlament pedig egy politikustemető cirkusz, ahol a mi Dajcstomink talán nem is legnagyobb bohóc.
Ez a Szentszövetség Európája, a reakció nemzetközi rendfenntartó ereje a kibaszott szerződéseivel együtt.
A Szentszövetség óta nem volt ennyire kevés kézben a hatalom, tényleg pár ember (Merkel, Sarkozy, Draghi, Juncker, Van Rompuy, Rehn) döntéseitől függ az összes európai nép sorsa.
A magyar kormányt (és vele az országot) a legnyíltabban zsarolják: akkor kapsz pénzt, ha ezt meg ezt teszed. Ez, noha a legtöbb kérdésben igazuk van, igen helytelen. És erősen árt a magyar demokratáknak, ha érdekel ez még valakit.
Az IMF mintha kevésbé lett volna érzékeny, ha latin-amerikai katonai, vagy afrikai, a lehető legobskúrusabb, diktatúráknak kellett hitelt nyújtani.
A nagytőke civilizatorikus misszióban utazik nálunk. Ilyet se láttunk még. Kicsit még erőltetik és garantáltan a fasiszták kezébe taszítanak minket.
A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Ha Orbánt ezek buktatják meg, alighanem tényleg mindennek vége.
Az olasz és a görög út magyar neve Bajnai Gordon. Ő igen bölcsen nem is akar pártot alapítani. Minek? Őt nem megválasztani, kinevezni fogják.
Nem véletlen, hogy olyan népszerű a magyar népet hol kádáristázó, hol fasisztázó („a poltikai paletta két vége összeér” – ezt minden politológus tudja), azaz mélyen megvető szoclib sajtóban.
Vagy Daniel Cohn-Bendit, aki mindent megtestesít, aminek éppen vége van: éppen ezért olyan népszerű magyar ballib körökben.
’68 mindenirányú meghamisításának élő szimbóluma, a lánykollégiumba belógó fiúk, a „diáklázadás”, az „életmód-forradalom” zsibárusa. Miközben az újbaloldal proletár volt és forradalmi. Az Autonomia operaia számít, Guy Debord, nem a nárcisztikus, rondán öregedő ellenforradalmárok. Cohn-Bendit, akinek alultájékozottságával csak pökhendi magabiztossága (ennyi maradt benne 68-ból) vetekszik, amikor Orbánt Castrohoz, vagy Chavezhez hasonlítja. Orbánnal a baloldalt besározni, ehhez igazi pimaszság kell.
Persze nem árt azért tisztáni: castrizmus nem más, mint az államkapitalizmus diktatoriális formájának egy alfaja, ha tetszik, sztálinizmus. Elmúlása aligha elkerülhető és persze az ismert sémát fogja követni: a piaci „reformok” már elindultak.
Chavez pedig egy Frente popular caudillo, azaz a nemzeti burzsoázia egy résznek (a nem „imperialistáknak”) és az alsó osztályok szövetségének kevéssé demokrata vezetője. Ennek szociális előnyei nyilvánvalóak, de közben a valódi népi mozgalom felszámolására is sor került. Ahogy a Magyar-Venezuelai Baráti Társaság (van ilyen) egyik traktátusa oly szépen foglamaz: „Venezuelában a közvetlen demokrácia biztosítéka az elnök kiterjedt hatalma”. Hát így.
Osztályellenségünk, a magyar baloldali sajtó teljes vakságát mutatja a mindenhonnan áradó „nyugatozás”, a „fasiszta és/vagy kádárista a magyar nép” toposzának balodali verziója, a színpadon Vitányi Iván.
Mintha valami nemzeti vagy regionális sajátosságról lenne szó. Másrészről néha nem ártana kicsit körbenézni Nyugaton. A legkeményebb reakció van uralmon mindenütt. Ez a Nyugat egyre fasisztálódik, ez a bevándorlókat begyűjtő iskolák előtti razziák, az iszlámellenes uszítás, a rasszizmus, a roma táborokat felgyújtók, a szegényeket megbélyegzők földje.
De az elnyomottak nem akarnak többé a régi módon élni. Vagy ha akarnak is: mindez lehetetlen.
Maguk az új rend hívei szögeziek le minden nap. Nekünk nincs is dolgunk.
Jól tesszük, ha hatalmi ügyekben a jó öreg bolsevikokhoz fordulunk, hiszen végül is ők az igazi specialisták. Lenin egy zürichi kávéházban tucatnyi hívével a poltikai hatalom megragadásán töprengett: soha se mondd, hogy soha.
Vagy a régi jó trockista „átmeneti követelések”. Azaz olyan konkrét gyakorlati követelések megfogalmazása, melyek a nép kívánalmaival megegyeznek, de végrehajtásuk az adott rendszer keretei között lehetetlen. Azaz ezek által a nép „forradalmi tudatosítása”.
Az 1917-es lecke. A bolsevikok nem azt kérdezték a néptől, hogy akar-e közösségi társadalmat, hanem hogy akar-e békét, földet és „kettős hatalmat”, azaz közvetlen demokáciát.
Akart.
Mindez a gyakorlatban a rendszerrel (az örök kerenszkijek érthetelen módon állandóan háborúba keveredő liberális demokráciájával) való azonnal szakítást jelentette természetesen.
A forradalmat.
Legitimek-e az államadósságok? „Vissza”fizessük-e őket? Vezessünk-e be újabb megszorító intézkedéseket? Közvetlen demokráciát, valódi európai egységet, vagy parlamenti kretenizmust és technokratákat? Most vagy soha?
Athén (és Bukarest és egy nem lehetetlen „magyar tavasz”) úja egyértelművé tette: Kelet-Európa ismét az a bizonyos leggyengébb láncszem.
Az „organikus válság” (Gramsci) korát éljük: a népi ellenállás elérhet egy olyan pontot, amikor már a fennálló osztályviszonyok kérdőjeleződnek meg. Ekkor az eddigi politikai passzivitás a meglevő szervezeti formákon kívül (hiszen azokat is elveti, jó érzékkel a rendszer fenntartó elemei közé sorolja) szerveződik. A válság valódi hatalmi krízissé válik, ahol a fennálló hegemónia és az állami hatalom is megkérdőjeleződik.
Sor kerülhet arra, hogy sor kerül ránk.
Vajon hiszünk-e annyira az igazunkban, van-e elég bátorságunk, elkötelezettségünk, tudásunk és hitünk, hogy végre cselekedjünk, most mikor a magyar népnek oly nagy szüksége van ránk?
A jelen szörnyű, az általuk felvázolt jövőnek nincs jövője, a perspektívák leginkább félelmetesek.
De lehetnek félelmetesen nagyszerűek is.
Végül is erre vártunk.

« Si comme moi tu pense qu'il faut se radicaliser,
Contre l'ordre établie, refuser d'obtempérer,
Si t'en as marre, de ressembler à un mouton,
Si t'as l'audace de Rosa Parks, si t'as compris Franz Fanon,
Appelle-moi Camarade si tu sais pas rester dans le rang,
Si t'as la flamme, l'espoir et l'couteau entre les dents,
Si t'enrages quand un flic te dévisage,
Si t'étouffes comme un tolar dans sa cage,
Appelle-moi Camarade si t'as capté les mécanismes,
Les rouages du système, comment on les neutralise,
Comment ils manipulent, désinforment et nous divisent,
Restes lucide parce qu'il est l'heure qu'on se mobilise,
Si tu penses qu'on est du même côté d'la barrière,
Du même côté du mur, du côté lanceur de pierres,
Du côté des larmes, du côté d'la misère, du côté palestinien, tu peux m'appeler mon frère!!!
Combattants, résistants, militants indomptables,
Insurgées, insoumies, rebelles infatigables,
Esprits libres, vagabonds ou nomades,
si tu penses que le monde est crade, appelle-moi Camarade »