Az „Élet és Irodalom”-hasábjain kibontakozott Molotov-Ribbentrop paktumról szóló vitába¹ sosem avatkoztunk volna bele (pontosabban szólva, sosem akartunk volna beleavatkozni²), ha ez az disputa valamit oly szépen nem jellemezne, azaz önmagában is ne lenne fontos. Végül is a „hosszú huszadik század” minden bizonnyal legfontosabb kérdéséről van szó: a liberális demokrácia, a kommunizmus és a fasizmus egymáshoz való viszonyáról.

Olvasóink bizonyára ismerik – hiszen számtalan alkalommal talákoztak vele – az ide vonatkozó uralkodó ideológiát: a fasizmus és a kommunizmus tulajdonképpen és alapvetőleg édestestvérek, az egyik osztályharcot, a másik faji alapú küzdelmet hirdetett a liberális demokrácia ellen. Ha van amiben hasonlítanak egymásra – és a sztálini és a náci rendszer technikai működésében sok ilyen van – akkor azért, ha van mi éppen ellentétes bennük - ideológiájuk, lényegük – akkor éppen azért: azonosak. Az ellentétek vonzák egymást, a „politikai paletta” két széle összeér, a szélsőségesek mindig ugyanazok. Végeredményben két, a liberális demokráciát tagadó eszemerendszer egy dologban mindenképpen közös: mindkettő tagadja a liberális demokráciát. A totalitarizmus-elmélet alapvetően nem bonyolult dolog.

Nem véletlen, hogy ez az elmélet sosem volt valamiféle igazi tudományos paradigma (elsősorban azért, mert – leszámítva az 1989 utáni pár évet – valójában a tudományos közösség sosem fogadta el), mindig is leginkább ideológiai fegyvernek számított, elsősorban a hidegháború legsötétebb korszakában.

A totalitarizmus-elmélet jóval többet mond magáról a liberális demokráciáról, mint azokról a rezsimekről melyek leírására amúgy szolgálna. Harci fegyver tehát, nem valamiféle analitikus kategória. Nincs is ezzel semmi baj, ha mindezzel tisztában vagyunk. Azonban az elmélet történészei (akik a dolog logikájából következően egész egyszerűen a rendszer ideológusaivá válnak) minderről nem nyitnak vitát és nem ismernek tréfát: bárki (az ÉS-beli vitában két „baloldali”, ami itt semmi más nem jelent, mint az elmélettel nem egyetértő történész), aki akár csak árnyalni próbálja a kérdést, azonnal „sztálinista” lesz. Ez valljuk be meglehetősen érdekes eljárás. És mit bizonyítana jobban, mint hogy a totalitarizmus-elmélet totális ideológia? A példákat számolatlanul lehetne sorolni: így lesz a Gulagról konferenciákat szervező, köteteket író, ámde a jelenséget más szempontból megközelítő történész „Gulag-tagadó”: olyan, mint a holokauszt tagadók, csak ő egy másik „totalitárius rendszer” bűneit „tagadja”. Nincs különbség.

Ez intellektuálisan is több mint problematikus, de persze van, mi lényegesebb. Hiszen van itt azonban egy apróság. Nem más, mint, hogy „liberális” (valójában neokonzervatív) honfitársaink is érzik, hogy paradigmájuk ezer sebből vérzik és persze ilyenkor mindig ugyanahhoz fordulnak: megkezdődik a preventív ellenforradalom (noha most forradalmi veszély nincs is), a fasizmus mosdatása. Elég egy pillantást vetni a magyar neokonzervatív lapok és honlapok legnépszerűbb publicistáinak gondolatvilágára. A legkeményebb szociáldarwinizmus, néhol nyílt rasszizmus, mindenféle imperializmus harcos támogatása.

Még ez sem borzaszt el minket, sőt meg sem lep különösebben, de azért amit Ungáry Krisztián ebben a vitában képviselt, azt egyszerű mezei, talpas történészként sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Egyrészt azért mert finoman szólva is tarthatatlanok Ungváry kijelentései, de jóval inkább azért, mert jellemzőek. Egyrészről: Ungváry Krisztián példája a lehető legjobban mutatja meg, hogy a szocializmus története, terra incognita még a történészek számára is.

Meg kell mondanunk őszintén, noha tisztában vagyunk a történettudomány és a fennálló rendszer legitimációjának szoros kapcsolatával, sosem gondoltuk volna, hogy a XXI. század elején valakivel arról kell vitatkoznunk, hogy Sztálin kommunista világforradalmat akart-e, vagy sem. Ungváry alapállása ugyanis ez: Sztálin legfontosabb célja a kommunista világforradalom kirobbantása volt, melyhez azt sem tartotta túlzott árnak – sőt! – ha mindezért előbb hatalomra kell juttani Hitlert, majd egymásnak kell ugrasztania a nyugati országokat. Minden udvariasságunk mellett nem tudunk mást tenni, mint korunk ünnepelt történészének javasolni a nemzetközi munkásmozgalom irodalma tanulmányozásának megkezdését: ugyanis a húszas évek mérsékelt szocdemeitől a trockistákon vagy a tanácskommunistákon át, a baloldali kommunistákig és az anarchistákig³ mindenki tudta: Sztálin ellenforradalmár. Itt nem csak arról van szó, hogy mit értünk szocializmuson – noha persze vaskosan arról is, de ez a liberális történészeket ez nem túlzottan érdekli – hanem arról is, hogy Sztálin vajon akart-e bármilyen nyugati „szocialista forradalmat”? A válasz persze erre, hogy nem akart. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, a kérdésben a nagy szovjet-orosz fordulat Sztálin előtti, és nem véletlenül egybeesik az Októberi Forradalom „megfagyásával”: a frakciókat betiltó X. kongresszus, Kronstadt, a NEP első elemei, a „Baloldaliság, mint a kommunizmus gyermekbetegsége”, az „alulról építkező egységfront”⁴ stb.stb. egymást magyarázzák.

És persze a miért? Miért nem akart Sztálin nyugati forradalmat? Itt sem a nagy kommunista világösszeskövés fog minket útbaigazítani, hanem egyszerűen az, hogy ezeket a nyugati kommunistákat számtalan igen gyanús elem alkotta Karl Korschtól, Antonio Gramscin, Bordigán, Pannaoeken át a francia ultrabaloldalig, vagy a forradalmi szindikalistákig. Ezekről számos dolog biztosra vehető volt: elsősorban persze az, hogy (mind azt a korban a többségük már megírta) a kialakuló államkapitalista Szovjetuniót (Sztálinnal vagy nélküle!) nem tartják szocialistának és igen kritikusak vele szemben, másodsorban az, hogy ezek tényleg kommunista forradalmárok. De ezt már tudta a bolsevik régi gárda is. Nem mellesleg ez a régi gárda igen gyorsan megszerette a forradalom nemzetközi vezérkarának szerepét és bizony egy nyugati forradalom azonnal visszahelyezte volna őket és országukat a perifériára. Nem véletlen, hogy 1917 csinált Leninből jelentős teoretikust (ez így nagyon helyes is lenne, csakhát), mikor a húszas évek végére nyugati nyelvekre is lefordították az „Empiriokriticizmust” volt is megdöbbenés, hogy ez az egész, milyen mélyen: polgári⁵. A polgári materializmus összefoglalása polgári forradalmárok számára: de ez már tényleg messze vinne bennüket.

A vitában megszólaló Karsai László, aki többször egyetértően idézi Trockijt a sztálini Szovjetunió külpolitikájával kapcsolatban, ki tudja miért elfelejti megemlíteni, hogy Sztálin ellenforradalmi szerepével kevesen voltak inkább tisztában, mint éppen Trockij (maga a sztálinizmus, mint „szovjet Thermidor” kifejezés is tőle jön). A „világforradalom” versus „kommunizmus egy országban”, (itt⁶:) Trockij-Sztálin vita, mely szakításuk fő oka volt, akkora történelmi közhely, hogy nem is értjük, hogy állíthat valaki akkora ostobaságot, mint Ungváry, hogy „Sztálin alapvetően a proletár világforradalom kategóriáiban gondolkodott”. Most nem szólva a Szovjetunió belső kérdéseit illető ellentétekről, melyekben természetesen Trockij „balra” állt Sztálintól (és mint említettük ő valóban „világforradalmár” volt), hiszen ő valóban valamiféle „kommunizmust” , azaz „államszocializmust” akart. Éppen ez volt az oka, és ez a nyugati trockizmus (amely, és ez egyedi a Perry Anderson-féle „western marxism” történetében, alighanem, mint mozgalom jóval fontosabb volt, mint teória) tragédiája egyébként, hogy amikor Sztálin átvette Trockij-programját – iparosítás, a NEP bizonyos eleminek felszámolása stb. – tulajdonképpen kénytelen volt elismerni, hogy a sztálini Szovjetunió: szocializmus. „Elfajzott” munkásállam, de munkásállam.

Ungváry Krisztián valószínűleg a még létező magyar sztálinisták körében igen népszerű álláspontával: „1924 után (...) formailag vissza kellett ugyan térni a ’szocializmus egy országban’ elvhez, de Sztálin soha sem tett le a világkommunizmus forradalmi ügyéről.”⁷ De persze mindig is így volt ez, kétféle embertípus hitt abban, hogy „a sztálinizmus a kommunizmus legfelső foka”: maguk a sztálinisták és a liberálisok. Zsdanov és François Furet. Van abban valami báj, hogy a kommunizmus történetének két – nagyon is jellemzően francia!⁸ – legkárosabb munkája, azaz a hírhedt „Fekete könyv” és Furet „Egy illúzó múltja” Magyarországon az alapkönyvek a kommunizmus tanulmányozásához. Sőt: az egyetlen olvasott munkák, szemmel láthatólag történészek körében is. Mindkettőben közös, hogy egyetlen egy szó sem esik bennük a kommunimzus/szocializmus/anarchizmus (végső soron ezek szinonímák) tartalmáról! A „Fekete Könyv” ebből a szempontból nem túl bonyolult ügy: egyszerűen hullákat számol. Furet azonban egy ideológia történetét szeretné megírni, miközben kijelenti, hogy amúgy „a kommunizmus kacatjai”, azaz eszmei vitái nem képzik írása témáját. A Nagy Francia Forradalom jelentős történészének járó tiszteletünk mellett el kell mondanunk, hogy Furet nehezen tagadhatná, hogy a Francia Kommunista Pártban szocializálódott.

De a helyzet még súlyosabb. Sajnos az ÉS-béli vita rejtélyének feloldása is viszonylag egyszerű: Ungváry kommunizmusnak a szovjet államkapitalizmus (ajánlott irodalom: Rosa Luxemburg, Korsch, Pannakoek, Guy Debord, és egyáltalán: a kommunizmus eszmetörténete, mint olyan – nagyon is könnyen előfordulhat, hogy valakit ez nem érdekel, az azonban ne írjon a kommunizmus történetéről) agresszív állami imperalizmusát gondolja. Ezért persze egy kukkot sem ért a XX. századból. Történészünk szerint a Népfrontot elhatározó „Komintern-határozat Sztálin világforradalmi koncepciójából született”. Ennek éppen az ellenkezője igaz, amely közhely, gimnáziumi tankönyvek hasábjain, nem értelmiség folyóiratokban kellene szerepelnie. A Népfront-koncepció a Trockij (sajnos másik ünnepelt történészünk Karsai László sem tudja mi a különbség a „munkásfront”⁹ és a „Népfront” között) és a baloldali kommunisták által javasolt „munkásfront”-elképzelés szocialista/kommunista értelemben vett kiherélését jelentette: azaz egy olyan munkáspártok részvételével létrejövő koalíciót, melynek a célja a fasizmus terjedésének megakadályozása a polgári demokrácia megmentésével. Éppen ezért a Népfrontnak, a Komintern határozatai értelmében - és a nem sztálinista kommunisták harcos ellenzése közepette - polgári pártok is tagjai voltak a francia Radikális és Radikálszocialista Párttól a különböző spanyol/katalán polgári pártokig. A Népfront per definitonem osztályegyüttműlödést, nem osztályharcot jelentett. Ungváryval szerint „a kommunisták beépülésére [ti. A Népfrontba] azért lett volna szükség, hogy e destabilizálásból minél zavartalanabb lehessen az átmenet a proletár világforradalomba”. A kommmunisták „beépülése” teljesen nyíltán történt10, ez a beépülés nem a „destabilizációról”, hanem éppen ellenkezőleg a rendszer (a liberális demokrácia) stabilizációjáról szólt, éppen azért mert az nem a proletár világforradalmat, hanem a Szovjetunió potenciális szövetségesének fasizmus-mentességét szolgálta mind Franciaországban (ahol ez sikerrel járt), mind Spanyolországban (ahol nem). De persze igen: a szociálfasizmus taktikája őrültség volt és végzetes hiba, de a Népfront nem valamiféle kommunista forradalom ügyét szolgálta, hanem ennek belátását. Azonban ezzel kapcsolatban azt állítani, hogy “Sztálin azonban a nácikat nem karanténba kívánta zárni, hanem hatalomra akarta juttatni” olyan szintű félreértésről árulkodik, amelyet nehezen tudnánk kommentálni. Az egész Népfront ennek ellenkezőjéről tanúskodik, és persze arról, hogy a Komintern nem a kommunista világforradalom, hanem a Szovjetunió hatalmi érdekeinek ágense volt. De persze ez is vaskos közhely.

Néha egyszerűen nem jutunk szóhoz: Ungváry komolyan azt hiszi, hogy a Komintern-által javasolt Népfrontnak bármi köze lett volna a kommunizmushoz. Ezen nem más lepődne meg a legjobban, mint George Orwell (ajánlott irodalom: a „Hódolat Katalóniának”, magyarul az egészen kíváló – o tempora, o mores – Szilágyi Ákos utószóval) és vele a spanyol/katalán baloldaliak, anarchisták, anarcho-szindikalisták, azaz a kor kommunistái. Amikor Andreas Nint, a spanyol kommunistát a sztálini titkosrendőrség emberei agyonverték, a szovjet ügynökök pedig felszámolták a spanyolországi forradalmat, éppen a Népfront-recept kiméletlen érvényesítéséről volt szó. Se szocialista forradalmat, se fasizmust: polgári demokráciát, eggyel kevesebb fasiszta országot. Ez nem sikerült, de ez nem a Szovjetunión múlt, mely egyedül támogatta a spanyol köztársaságot (és söpörte el a spanyol kommunista forradalmat), a nyugati hatalmak „be nem avatkozási politikája”¹¹ mellett. Igen, a Szovjetunió érdekei szerint, mely mástól sem tartott jobban mint a náciktól, és mindent megtett nyugati szövetségesei stabilitása érdekében (l. a francia Kommunista Párt Népfront-politikáját) és a leginkább egy dologtól rettegett: a kommunistáktól. Nem véletlen, hogy a „spanyolos múlt”, még ha valaki „jó oldalon”, azaz a szovjet titkosrendőrség oldalán volt is jelen a „júliusi sajnálatos eseményeknél”, billogot jelentett. Az ellenforradalom hazájában még a forradalom ellenforradalmár tanúi is a Gulágon végezték. Kár, hogy erről Ungváry nem tud: talán ekkor meginogna a hite a „sztálini világforradalomban”.

De a spanyol polgárháború története mindig mostoha szerepet játszik ebben a történetírásban: Furet végeláthatatlan könyvében, mely állítólag a kommunizmusról szól, pár oldal foglalkozik az eseménnyel, mindaközben az azért mégis némi magyarázatot érdemelne egy eszméről szóló munkában, hogy ezen eszme hívei vajon miért irtották egymást? A dolog nem véletlen, ugyanis a spanyol polgárháború minden bizonnyal a század legjelentőségteljesebb politikai eseménye volt. Egyszerűen azért mert mindenki a porondon volt a náciktól, a fasisztákon, az autoritánus katolikus tradicionális jobboldaliakon (Franco) át a liberális demoratákig, a sztálinistáig, a baloldali kommunistákig, az anarchistákig. Persze amúgy: ez volt a két tábor. Mint a világháborúban. Mint mindig. Antifasizmus. Hát persze, hogy ez van célkeresztben.

Ungváry szerint „az 1939 és 1948 közti évek eseményei ....a bolsevizmus belső logikájából következtek”, jómagunk kevés jót gondolunk – bár más szempontok miatt – a bolsevikokról, de rémületes történészi vakság összekeverni a bolsevikokat egy állam imperializmusával. A bolsevizmus, leninizmus nem volt más, mint az orosz viszonyokra alkalmzott kautskyzmus. Nem véletlen, hogy „létező szocializmus” és a szociáldemokrata jóléti állam alapvetően államkapitalizmusában milyen hasonlatos volt egymáshoz. Az agresszív állami imperializmus nem „a bolsevizmus belső logikájából” következett, hanem minden államkapitalista rendszer sajátja.

Sőt az említett történész szerint: “a marxista logika szerint ez [ti. a forradalom] szükségszerű, hiszen a proletariátus osztályhelyzetéből adódóan nem akarhat mást, mint kommunizmust.” Mint ha ez ilyen egyszerű volna. Ungváry semmit sem tud a marxizmusról, ha ezt így gondolja: mindennek könyvtári irodalma van, de ebbe már bele sem szeretnénk menni. Ungváry szerint a marxizmus egyenlő a bolsevizmussal, és mindez egyenlő a szovjet imperializmussal: ez nem hogy egy történészhez, de még egy burzsoá ideológushoz sem méltó álláspont.

És itt jön a másrészről. Nem akarjuk tagadni: nagyon komoly a helyzet, hogy itt tartunk. Miről van hát szó? Ne kerteljünk arról, hogy liberálisaink a lehető legrosszabbkor vették elő újra a totelitarizmuselméletet. Igen, mind a fasizmus, mind a kommunizmus itt van a kapuk előtt: „1989” akkor is véget ért, ha Magyarországon a mainstream sajtó nem akar erről tudomást venni.

A fasizus és a kommunizmus összemosása – melynek Ungváry és Karsai álláspontja ebben a vitában csak egy önmagában nem is túl érdekes epizódja - a hazai sajtó kedvenc hobbija (nyilvánvalóan nagyon kevesen vannak tisztában ennek elméleti hátterével), miközben a fasizmus egyre terjed. Rossz hírünk van, egy bizonyos Herbert Marcuse már 1934-ben megírta miről van szó: a fasizmus nem más, mint a liberalizmus autoritariánus irányba fordulása – akkor a munkásmozgalommal, most az ezerirányú válsággal szemben. A mostani posztfasizmus sem más, mint a kapitalizmus egy új formája: szociáldarwinizmus, imperializmus, rasszizmus. Maga Giovanni Gentile („lo stato totalitario” - innen a fogalom!), a fasizmus hivatalos ideológusa adta a következő definíciót: „a fasiszta állam nem más, mint az antidemokratikus liberalizmus új formája”¹². Új formája, tehát a dolog már létezett: a kolonialista és imperialista ideológiának, mint a totalitarizmus előszobája leírásanak a nagy klasszikusa persze Hannah Arendt.

Az, hogy a fasizmus sosem támadta, és most sem támadja, a liberalizmus legfontosabb tényezőjét, a magántulajdont nem véletlen: a fasizmus undorító, undoritó embereket hoz magával, de félni nem kell, a kapitalizmushoz nem fognak nyúlni - noha akkor is ez volt a kérdés, és persze most is erről van szó. Az örök csapda, ahogy Daniel Guérin: „a fasizmus összes vonzereje abban rejlik, hogy antikapitalistának mondja magát, noha sosem támadná meg komolyan a kapitalizmust, a népben létező antikapitalizmust nacionalizmussá alakítja.”¹³

Itt és most vagyunk: nincs idő, kedv, hely tétovázni. Hogy visszatérjünk a vitához, melyhez hozzászóltunk, ahogy Karsai írja „madarat tolláról”. Mind ő, mind Ungváry meg van győződve arról, hogy vitapartnereik „történelemhamisítók”, akik arra tesznek kísérletet, amivel “Leonyid Iljics Brezsnyev idején próbálkoztak jobb sorsra érdemes ’történészek’ (Ungváry egyenesen a „A bolsevik gyakorlat” címet adja – persze vitazáró – cikkének): sajnos azonban a dolog éppen fordítva áll. Mindketten vaskosan ideológiát írnak, sőt egyébként az általuk vallott totalitarizmuselmélet is természetesen ideológia, a hidegháború, majd az 1989 utáni korszak rövid ideig uralkodó ideológiája. Nem történészek vitája ez, hanem hogy megint Marcuse-t idézzük: „sosem vette kor olyan komolyan a történelmet, mint a mostani konzervatív, apáink gyámsága alatt álló korszak, ahol a forradalom ’paraziták zöreje’, a ’természeti törvényeknek ellentmondó felfordulás’...a történelem ilyeténvaló deshitorizálása leplezi a rendszert, mely azok érdekeit szolgálja akik egy olyan rendszert szeretnének stabilizálni, amely történelmi szempontól indokolhatatlan. Ha a történelmet valóban komolyan vesszük, akkor azt kockáztatjuk, hogy fel kell arra hívnunk a figyelmet, hogy a jelenlegi rendszer születése, változása létező lehetőség, éppen azért mert léte a történelmi körülményektől függ, ’minden rendszer születése halála órája is’ (Hegel). A rendszert az ideológusai teszik örökké, akik azt hiszik, az a ’természet rendje’.”¹⁴

És végezetül ne tagadjuk: a dolog nagyon provinciális egészen egyszerűen. Szemmel látható, hogy a magyar történész-szakma egy része ennyit gondol a XX. század történetéről.

Ez rémesen kínos...

-

¹ Mitrovits, Miklós: Egy paktum furcsa évfordulója, 2009/36., Ungváry Krisztián: Egy paktumról, 2009/38., Mitrovits Miklós: A történelem átértelmezése, ÉS, 2009/39., Ungváry Krisztián: Hét pont, 2009/40., Karsai László: Időhúzás Hitlerrel, Sztálinnal és Trockijjal, 2009/40., Székely Gábor: Egy vita margójára, 2009/43., Ungváry Krisztián: A bolsevik gyakorlat, 2009/49.

² Nem titok, hogy ezt az írást - illetve ennek „hírlapi”, azaz rövidebb, aktualizáltabb, a vitában elhangzott cikkekre élesebben reagáló – változatát mind az „Élet és Irodalom”, mind a „Népszava” elutasította. Nem csinálunk ebből hiúsági kérdést, noha álszerények sem vagyunk: nyilvánvaló, hogy „színvonalbéli” problémák, tekintve a színvonalat, nemigen merülhettek fel. De a szerkesztők nem is ezzel érveltek és mi is emiatt említjük az egész ügyet: mindkét helyen az írás „szélsőbaloldalinak” minősült. Ez volt, ami mondhatnánk, hogy meglepett (de ez nem volna igaz), mindesetre elgondolkoztatott minket, mivel mint olvasóink látni fogják az esszé nem „kommunista” (még kevésbé „szovjet típusú kommunista”, mint azt a „Népszava” szerkesztőnője érzékeltette: kinek mentségére legyen mondva, hogy tényleg nem tudja mi a különbség) állaspontról születetett, noha ilyet is tudnánk írni, de nem őrültünk meg, hogy ilyesmit publikálni akarnánk a mainstream magyar sajtóban. Az írás tulajdonképpen a kommunizmus történetének néhány kérdésére reflektál: ezt sokallták.

³ Csak, a leghíresebbek (a fenti sorrendben): Karl Kautsky, Lev Davidovics Trockij, Anton Pannakoek, Amadeo Bordiga, Boris Souverine. Egy német, egy orosz, egy holland, egy olasz és egy francia.

⁴ A legnagyobb elképedéssel olvasták 1921 júliusában Bordigától Souverine-ig a nyugati kommunisták, a Komintern III. kongresszusának (hol van még a világforradalmár Sztálin, ezek a világforradalmár bolsevikok: Zinovjev, Trockij és persze Lenin) határozatait, amelyek gyökeresen ellentmondtak az eddigi politikának: nem kell a szakítást erőltetni a nem-forradalmi centrummal és jobboldallal (épp most szakítottak velük a nyugati kommunisták...) és ami még fontosabb volt: a nyugati forradalmat le kell venni a napirendről. Trockij valójában visszahozni kísérli meg a kérdést Sztálinnal vívott későbbi harcában („permanens forradalom” – part II.), kudarca ezért is volt ily egyértelmű: mindazonáltal főként ez okozta a trockizmus nyugati sikereit.

⁵ Természetesen Anton Pannakoek halhatatlanjára gondolunk: Lenin, mint filozófus (1938), Barrikád füzetek, é.n., h.n. Csak egy idézet a könyvből: „Lenin számára a legfontosabb elméleti harc, amely az osztályharcot kíséri, a materializmus harca az egyház ellen. Ami csak egy korlátolt elméleti ellentét egy régi és egy új uralkodó osztály között, az neki a nagy, világot uraló eszmei harcnak tűnik. És rávetíti ezt a proletár osztályharcra, melynek lényege és gondolatvilága messze kívülesik a látókörén. Így Lenin filozófiájában Oroszország sémája átkerül Nyugat-Európára, a felemelkedő burzsoázia egyházellenes gondolkodásmódja átkerül a proletár osztályharcra. Hasonlóan ahhoz, ahogy ugyanabban az időben a német szociáldemokráciában a választóvonalat nem maguk az osztályok alapján, hanem ehelyett a politikai ideológia alapján, a reakció és a haladás között húzták meg és ezzel megzavarták a proletariátus világos eligazodását, itt a vallásos ideológia alapján húzzák meg a határt, reakciósok és szabadgondolkodók között. (...) Ha Nyugat-Európa marxistái 1918-ban ismerték volna a könyvet, ismerték volna Leninnek ezeket a nézeteit, akkor világforradalmi taktikáját ott kétségtelenül több kritikával és kevesebb feltétlen bizalommal szemlélték volna.”

A szocializmus története iránt érdeklődők ne feledjék a német szociáldemokráciára “helyettesítő osztályharcáról” mondottakat sem (sőt, nem tudjuk elhallgatni, hgy a dolognak valódi magyar klasszikusa is van: Szabó, Ervin), de mi most liberális történészekkel állunk vitában: ez már sok volna.

⁶ A dologról szóló vitákról könyvtári irodalmat idézhetnék magának Marxnak az ún. Mihajlovszikj-levelétől kezdve, de egy dologban mindenki (ideérte 1920-ig magukat az orosz bosevikokat is) egyetértett, hogy oroszországi szocialista forradalom nem lehetséges nyugati forradalom nélkül.

⁷ És most abba bele sem megyünk (l. fentebb), hogy ez nem „1924 után” történt, hanem 1920-ban. A nyugati kommunista pártok sok tekintetben post festa jöttek létre, ez nagyban rányomta a bélyegét történetük kezdetétől jellegükre. De ez – tényleg! – igen messzire vinné témánkat.

⁸ Nem véletlen, hogy a nyolcvanas években – leszámítva persze Kelet-Európát – miért Franciaország lett a totalitarizmus-elmélet igazi terepe: egyszerűen itt volt még politikai-társadalmi erő a „marxizmus-leninizmus”, amely ellen mindezt fel lehetett használni. Ne tévedjünk, nem nagy kár ezért ezért az ideológiért – meg amúgy is a döglött oroszlánba való rugás mindig népszerű esete volt, ahogy Keleten -, mindenesetre a dolog jól jelzi, hogy ez „elmélet” a hatalmi szférában bekövetkező változásokra rezonál: ezt hívják ideológiának.

⁹ Egységfront, „united front”, „front unique”...Ez nem mást jelentett mint a munkáspártok és szakszervezeteik összefogását a nácizmus ellen. Hogy ennek a szó szoros értelmében mennyi szocialista tartalma lett volna (éppen mert a hivatalos kommunista pártok számára ez szóba sem került: ugyanis nem ez volt a sztálini Szovjetunió érdeke, pontosabban ez lett volna Nyugaton minden bizonnyal a sztálinizmus vége) azt már sosem tudjuk meg, mindenesetre egy helyen (1934, a vörös Bécs) a minimálprogram teljesítését, azaz a fasiszta hatalomátvétel megakadályozását, ennek köszönhetjük.

¹⁰ Franciaországban teljesen egyértelműen együtt indult egy polgári demokrácia választásán a három párt, Spanyolországban (ahol még a milliós anarcho-szindikalista szakszerevzet, a CNT is a „Frente popular” jelöltjeinek támogatására szólított fel) is hasonló volt a helyzet. A Népfrontnak éppen ez volt az értelme: antifasiszta koalíció.

¹¹ Amely semmi mást nem szolgált, mint a nagyon is „beavatkozási politikát” folyató fasiszta államok megbékítését. Azaz maguk a nyugati országok is elképzelhetőnek tartották a nácikkal való együttélést. Ez azért némileg más fénybe helyezi a második világháború demokráciák/fasizmusok „polgárvilágháborúja” elkerülhetetlenségének tézisét. Az elkerülhetetlen, engesztelhetetlen (vö. akár a világháború nyugati és keleti frontjának „hangulatát”) élethalálharc a két állítólagos ikertestvér, a nácizmus és a sztálinizmus között zajlott. A totalitarizmuselmélet alapján ezt nehéz lenne megmagyarázni.

¹² Gentile, Giovanni:”Fascismo, Identità di stato e individuo” (1927), In.: Casucci, Giuseppe (éd.): Interpretazioni del fascismo, Il Mulino, Bologna, 1982, p. 267.

¹³ Guérin, Daniel: Fascisme et grand capital, Gallimard, Paris, 1936, rééd. Maspero, Paris, 1965, p. 134.

¹⁴ Marcuse, Herbert: Der Kampf gegen den Liberalismus in der totalitären Staatsauffassung, Zeitschrift für Sozialforschung, III, 1934, n 2. A lap ekkor már Párizsban jelent meg, az általam használt francia változat: „La lutte contre le libéralisme dans la conception totalitaire de l’État”, in: Le totalitarisme (textes choisis et présentés par Enzo Traverso), Éditions du Seuil, Paris, 2001, pp. 282-303.