HUGO RADICE - A neoliberalizmus válsága? Pénz és állam napjaink kapitalizmusában

Bevezetés

E sorok írásakor már nyilvánvalóan látszik, hogy az, ami körülbelül tizennyolc hónapja a homályos "sub-prime" jelzálogkölcsön-piac válságaként kezdődött az Egyesült Államok pénzügyi szektorában, általános világgazdasági válsággá fejlődött. A gazdasági növekedés számos országban nullára csökkent, sőt negatív tartományba süllyedt, a kereskedelmi forgalom zuhan , míg a munkanélküliség növekszik. Mint mindig hasonló körülmények között, a különböző társadalmi érdekcsoportok nekik megfelelő válaszokat javasolnak a válságra; azonban minden társadalmi csoportnak, ahhoz hogy egyáltalán meg tudja fogalmazni mi is számára a megfelelő válasz, először is szükséges eldönteni, milyen jellegű válságról van itt szó.

A felszínt tekintve, elsősorban és mindenekelőtt a hitelkínálat, a bankrendszer és egyéb pénzügyi intézmények likviditási válságáról van szó: röviden, hitelválságról. 2008 nyaráig ez volt a leggyakoribb interpretáció, aminek eredményeképpen a bankvezetők, közgazdászok és politikusok viszonylag szűk kérdésekre koncentráltak, mint például a pénzügyi piacokkal kapcsolatos szabályozási standardok és eljárások.

Általában véve, a válság legelső áldozataitól - nevezetesen azoktól az ingatlantulajdonosoktól, akiknek a "sub-prime" jelzálogkölcsönöket eladták - eltekintve a probléma nem különösebben látszott zavarni az átlag dolgozókat és fogyasztókat, egészen addig, amíg az egyes országok pénzügyi hatóságai képesek voltak garantálni a betéteket és megakadályozni a bankcsődöket.

Ahogy a "reálgazdaság" csikorogva leállt, a gazdasági növekedés visszaesett vagy recesszió alakult ki, a fogyasztói kereslet zuhanni, a munkanélküliség pedig emelkedni kezdett fokozatosan jelent meg egy új érvelés.

Most már túltermelési válságról beszéltek, ami leírható akár a keynesi értelemben, a hatékony kereslet kumulatív csökkenése és csökkenő infláció, vagy akár áresés formájában, vagy a klasszikus marxi értelemben, ahol is a befektetési boom a profitok tömegének és rátájának az eséséhez vezet, először a munkaerő hiány miatt (ami emelkedő bérekben nyilvánul meg), majd a túlkapacitások megjelenésével. Az effajta válságok leírásával foglalkoznak az ún. üzleti ciklus elméletek [trade cycle theories], amik a válságokat a kapitalizmus elkerülhetetlen tulajdonságaként fogják föl, amiket végül a recesszió rövidebb vagy hosszabb időszaka old meg.

A jelenlegi visszaesést azonban széles körben a harmincas évek óta legsúlyosabbnak mondják, és bizonyos szempontból az első valóban globális túltermelési válság az azóta eltelt időszakban.

Mivel az alkalmazkodás terhe ezekben a ciklikus válságokban legközvetlenebbül és legnagyobb súllyal a munkásokra nehezül, ezért az ő válságértelmezésük az, ami leginkább az osztályalapú válaszokra koncentrál, először is a szakszervezeti ellenállás formájában az elbocsátásokkal és bércsökkentésekkel szemben, és ezen túl az általánosabb politikai mobilizáció formájában.

Sok kommentátor ugyanakkor a származékos pénzügyi termékek burjánzását jelölte meg a válság mindenirányú gyors szétterjedésének legfőbb okaként. Ezeknek az eszközöknek a burjánzását a pénzügyi piacok deregulációjának tulajdonítják, ami központi sajátsága volt a kapitalizmus neoliberális modelljének, amit az utóbbi harminc évben a világ szinte minden területén átvettek. Elfogadva ezt a nézőpontot, számos progresszív kommentátor állította azt, hogy a neoliberalizmus válságával állunk szemben, ami felveti egyfajta fordulat lehetőségét a nagyobb mértékű állami szabályozás és a spekulatív pénzügyi tevékenységek megzabolázása irányában, a "reálgazdaság" problémáinak közvetlen kezelésének érdekében. A válságnak ez a felfogása egyúttal a világgazdasági rendszer újragondolására tett javaslatokhoz is vezetett, különösen valamiféle "új Bretton Woods"-on keresztül, ami magában foglalná a világgazdaság átstrukturálását és ezen belül Kína és India növekvő gazdasági erejének kezelését.

Jelenleg a válságnak ez a beállítása túlnyomórészt csak a politikai osztályok miliőjében meghatározó, mivel elsősorban az állami gazdaságpolitika intézményei és gyakorlata áll a leírás középpontjában. Mivel a legtöbb országban a neoliberalizmus kirekesztette a szervezett munkásosztályt a gazdaságpolitikában való részvételből - ahogy az valamilyen módon megvalósult a harmincas évektől egészen a hetvenes évekig tartó korporatista integráció régi formáiban - ezek a kérdések továbbra is távolinak tűnnek a legtöbb ember nap mint napi életétől. De nem kérdés, hogy hosszabb távon a válságnak ez a dimenziója a legfontosabb, mivel mély strukturális kérdéseket vet föl az osztályhatalom természetéről: mind az ideológiája, mind a gyakorlata a neoliberalizmusnak, ami a kilencvenes években nyert hegemón státuszt, most megkérdőjeleződik. Ezzel egyidejűleg, a neoliberalizmus kérdésének középpontba kerülése automatikusan fölveti a globalizáció kérdését is, mivel a kettő szorosan összekapcsolódik.

Napjaink világválsága csak egy esetben mondható valóban a neoliberális kapitalizmus abban az értelemben vett válságának, hogy valódi lehetőségeket nyújt egy nem-kapitalista társadalmi rend felépítésére: ha az alternatíva gyökereiről mind elméletileg, mind gyakorlatilag kimutatható, hogy már megvannak jelenünkben. Ez ennek az írásnak a célja.

A neoliberalizmus három évtized múltán¹

A neoliberalizmus fő sajátságait progresszív tudósok már kimerítően leírták, mind az általános (globális illetve elméleti) szinten, mind ami konkrét megjelenési formáit illeti a világ különböző régióiban és országaiban. A neoliberalizmus projektjét az 1970-es években indították el a gazdasági és politikai elitek, válaszképpen arra a fenyegetésre, amit a szervezett munkásmozgalom növekvő ereje jelentett az iparosodott országokban egyrészt, másrészt pedig a kevésbé fejlett országok törekvései az autonóm poszt-koloniális fejlődésre. Az első esetben az általánossá vált bérmegállapodási rendszer, a munkaerőpiac szabályozására tett lépések és a jóléti állam kiterjesztése azzal fenyegettek, hogy aláássák a gazdasági liberalizmus háború utáni újjáéledését, amit a vámok csökkentése, a transznacionális vállalatok megjelenése és a tőkeáramlás liberalizációja mutatott. A második esetben pedig, az OPEC sikeres lépései 1973-ban, hogy olajbevételeinek egyre nagyobb részét repatriálja, mutatta a törekvést az erőforrások szélesebb nemzetállami kontrolljára, míg a Harmadik Világ egyesülésére 1955-ben Bandung-ban elindított kísérlet az Új Nemzetközi Világrend (New International Economic Order) kampányában kulminált.

A neoliberalizmus létrejöttének eme tipikusnak mondható magyarázatában van egyfajta aszimmetria a fejlett, illetve fejletlen országokkal kapcsolatos elbeszélés között. Az előbbinél a hetvenes években még a mainstream megközelítések² is adottnak vették, hogy a gazdaságirányítás politikájának központjában a tőke és munka közti konfliktus áll. Az utóbbi esetben viszont, nem csak a mainstream, hanem a progresszív, sőt marxista elemzések³ is változatlanul a kolonializmussal és neokolonializmussal szembeni nemzeti függetlenségi harcot állították a középpontba. Természetesen, ez olyan országoknál és régióknál, amiket átmeneti fejlettségi fokon állónak tekintettek - azaz a félperiféria esetében (Radice 2008b) – mindkét elemzési módszer alkalmazható volt. Latin-Amerika esetében az osztályharc messzire visszanyúló történelemmel rendelkezett, mind a gazdasági, mind a politikai kontesztáció területén és legalább a harmincas évek óta jelentős hasonlóságot mutat a fejlett országokkal. Ugyanakkor a latin-amerikai osztályharcok át vannak szőve a mezőgazdasági kizsákmányolás és a nemzetközi kereskedelem olyan mintázataival, amik inkább a koloniális és posztkoloniális Afrika és Ázsia tapasztalataira emlékeztetnek.

A közös vonás ezekben az elemzésekben minden esetben az volt, hogy a kutatók vonakodtak feladni a metodológiai nacionalizmust (Gore 1996), és felismerni a felhalmozás és az osztályharc egyre feltűnőbb globális kapcsolatait. A kilencvenes évek közepére az integráció és a konvergencia kettős folyamata sokak számára tűnt tagadhatatlannak: a washingtoni konszenzus, habár kezdetben az ún. Harmadik Világgal szemben kapta meg végső formáját, úgy tűnt, visszatükröződik a kapitalizmus restaurációjában a volt szovjet blokk területén is, valamint az európai integráció fejlődésében, mind a közös pénz kialakításában,mind az államadósságra, költségvetési deficitekre vonatkozó "maastrichti szabályok" elfogadásában. Ami a kevésbé fejlett országokat illeti, a neoliberalizmus ideológiai alapját adta a poszt-koloniális kapitalizmus "normalizálásának", alapvetően megváltoztatva - a liberális normák irányában - az államok, politikai rezsimek és a szociális érdekérvényesítés formáit - hathatósan kiterjesztve/befejezve a kapitalizmus felé való történeti átmenetet az egész világon (Harvey 2007).

Azonban a nemzetállamok létezésének továbbra is fennálló realitása, és valóban meglévő képességük arra, hogy bizonyos körülmények közt a nemzetgazdasági fejlődés elősegítői legyenek, a mai napig elfogadottá tette progresszív kutatók körében azt a megközelítést, ami a tiszta neoliberalizmussal szembeni alternatív normák elérhetőségét hangsúlyozza.

A fejlett kapitalista országok komparatív elemzése - elsősorban a "kapitalizmus változatai" irodalomban - igen népszerűvé vált a szovjet versenytárs összeomlását követően. Amerikai kutatók a nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Japán relatív sikerességére mutattak, amellett érvelve, hogy a jóléti állam lebontása és a munkaerő- és pénzügyi piacok deregulációja csak fel fogja gyorsítja az USA relatív gazdasági hanyatlását. Hasonló érvek hangoztak el Európában is⁴, legalábbis a kilencvenes évek közepéig, az Egyesült Királyág hanyatlásáról, különösen az észak-európai "szociális piacgazdaság" avagy rajnai modellel szemben. Mivel a kilencvenes évek végétől az inkább neoliberális jellegű gazdasági rezsimek az Egyesült Királyságban és Írországban magasabb növekedést mutattak föl, híveik példaként hivatkoztak rájuk, összevetve az "eurószklerózis"-sal, ami Németországra, Franciaországra és Olaszországra volt jellemző.

A kevésbé fejlett országokat tekintve, beleértve a félperifériát is, a kilencvenes évek a fejlesztő állam (developmental state) modelljének virágkorát jelentették. Leginkább Dél-Korea és Tajvan tapasztalatai voltak mintaadók itt, amelyek a japán modellt saját körülményeikre alkalmazták a hatvanas évektől kezdve.
Ahogy a neoliberalizmus szorítása egyre erősebbé vált, szerte a világon a fejlesztő állam tűnt az egyetlen életképes alternatívának, mint olyan, ami valamilyen értelemben mégis csak jobban megfelel az iparosításról, foglalkoztatásról, földreformról és a jövedelem-eloszlásról alkotott progresszív normáknak.
Sajnálatos módon a kelet-ázsiai fejlesztő állam modelljének sem a munkavállalói jogok, sem az állami jóléti szolgáltatások nem alkották részét, miközben nyilvánvaló nehézségei voltak a modell átültetésének Kelet-Európa és Latin-Amerika egész más történelmi, társadalmi, politikai és etnikai kontextusába.

Ha a neoliberalizmus általában véve diadalmasnak is tűnt a század végére⁵, a történelmi kérdések azért megmaradtak. Vajon a kapitalizmusnak alapvetően új formájáról volt itt szó (a regulációs elmélet nyelvén: egy új regulációs modellről), és ha igen, hogyan alakult ki? Majd történelmileg vajon ez is meghaladottá válik, és ha igen, milyen más modell által? Különösen a nemzetközi politikai gazdaságtan (international political economy, IPE) területén látták és látják sokan úgy, hogy Polányi Nagy átalakulása valamiféle reménykedésre ad okot, nevezetesen a "kettős mozgás" fogalma képében. Polányi amellett érvelt, hogy a klasszikus gazdasági liberalizmus felemelkedése a tizenkilencedik századi Nagy-Britanniában nélkülözhetetlen volt az ország globális hegemóniájának felívelésében, azonban a "piaci társadalom" ígérete zátonyra futott az áruforma földre, munkaerőre és pénzre való kiterjesztésének lehetetlenségén. Mivel a neoliberalizmus ugyanezekkel az ambíciókkal rendelkezik, így tehát minden bizonnyal ugyanezeken a sziklákon fog zátonyra futni, és kellő időben majd társadalmi mozgalmak újbóli megjelenéséhez vezet, amik a piacokat újra alávetik az állami kontrollnak.

Ezt az érvet szépen fejtette ki Latin-Amerikával kapcsolatban Munck (2003: 507-8); vagy ahogy Margheritis és Pereira (2007) fogalmazott:

Ami ma előttünk áll, az Polányi és Hayek párbaja, huszonegyedik századi csavarral: az állam piaci beavatkozásának hatékonyságáról szóló érvek összefonódnak a vitával a nemzetállamok funkcióiról, illetve kilátásairól a "globalizált" világgazdaságban (2007: 28-9).⁶

A jelenlegi évtized energia és nyersanyag-válságai, és a 2007-2008-as hitelválság is látszólag megfelel Polányi ciklikus elméletének, és az idézett szerzők meg is próbálják optimizmusukat alátámasztani az utóbbi időszak latin-amerikai gazdasági és politikai fejleményeinek konkrét elemzésével.

Nem állítják be a "kettős mozgást" automatikusnak, ehelyett Polányit követve a piaci szabályozással szembeni társadalmi elégedetlenséget a változás szükséges forrásaként azonosítják.

Ami a neoliberalizmus felemelkedését illeti, erről kritikusai körében két elkülönülő érvelésrendszer figyelhető meg⁷. Az egyik oldalon, a polányiánus iskola, a keynesiánus iskola és a dependencia-elmélet szerint a szabadpiaci közgazdaságtan mind elméleti, mind gyakorlati szempontból hibás. Általában véve, a gazdasági fejlődés központi céljainak többsége adottnak vehető: növekedés és stabilitás, az alapvető fizikai, kulturális és jóléti igények kielégítése, a szegénység és betegségek eliminálása - sőt, ma már, a környezeti fenntarthatóság szempontja is. A neoliberalizmus a gyakorlatban nem képes teljesíteni ezeket a célokat, aminek oka a piacok funkcionálásáról alkotott hibás elmélete. Ebből a szempontból nézve a háború utáni keynesianizmus és fejlődéspolitika (developmentalism) teoretikusan megalapozott volt, de problémái adódtak, amikor a hatvanas és hetvenes években új körülményekkel került szembe - mint például a lelassult növekedéssel, kiújult inter-imperialista versengéssel, a periféria lázadásaival stb., ahogy fönt már összefoglaltuk. Máshogy nézve a dolgot, a neoliberalizmus szintén felfogható úgy mint politikai projekt az uralkodó osztályok részéről, akiket az előbb említett megváltozott körülmények a forradalmi kihívás valós lehetőségével fenyegettek. Ebből a szempontból a háború utáni rend "proto-szocialistának" fogható fel, ugyanis magában rejtette a potenciált egy sokkal komolyabb támadásra a gazdagság, a privilégiumok és a hatalom ellen, a jóléti juttatások és az állami szabályozás további kiterjesztésén keresztül. Ezen felül, bármennyi hibájuk is volt, ebben az időszakban a szovjet modell és kínai variánsa legalábbis funkcionáló alternatívát kínált a kapitalizmussal szemben.

A történelemnek ez az olvasata ad bizonyos útmutatást arra, hogyan lehet napjaink neoliberális hegemóniájának ellenszegülni, habár a történelem sosem ismétli igazán önmagát. A hatékony ellenállásnak tanulni kell a múlt hibáiból, és egyúttal tekintetbe venni a megváltozott körülményeket: a globális kapitalizmus korábbinál sokkal mélyebb integrációját, a szolgáltatási szektor dominánssá válását és a természeti erőforrások kimerülésének fenyegetését - csak hogy három fontos változtatást megnevezzünk. A jelenlegi helyzetben kiemelt jelentősége és feltűnő volta miatt azonban tanulmányunk következő részében a pénz és a pénzügyi rendszer természetének kérdésére koncentrálunk.

 

Pénz és pénzügyi rendszer, piac és állam

A kapitalizmus történetében a pénz általában véve, valamint állami és privát menedzselése konkrétan, mindig is kritikus fegyver volt a közvetlen termelők kifosztásában (dispossession), a tőke felhalmozásában és reprodukciójában. A pénzt a főárambeli elemzésekben elsősorban forgalmi eszközként és az érték tárolójaként kezelik; a pénz kényelmesebbé teszi az áruk cseréjét, mint az egy barterrendszerben lenne, ahol az eladás és vétel mindig egy időpontban és helyen kell, hogy megtörténjen. Amikor Marx A tőkében először tárgyalja a pénz kérdését (A tőke, I. kötet, 3. fejezet), ezeket a funkciókat némileg máshogy fejezi ki:

Mint értékmérő és mint ármérce a pénz két egészen különböző funkciót teljesít. Értékmérő mint az emberi munka társadalmi megtestesülése, ármérce mint megállapított fémsúly. (Marx 1978, p. 98).

A fejezet további részében Marx a szokásos gyakorlatot követi, a pénzt mint "forgalmi eszközt" elemezve, tárgyalva a fémpénz előnyeit, a kincsképzés jelentőségét (eladás vásárlás nélkül) és a pénz fizetési eszköz funkcióját. A Tőke első kötetének kontextusában szokatlan módon tárgyalását kiterjeszti a nemzetközi gazdasági szférára is.

Habár sok megvitatni való van a pénz forgalmi eszköz szerepével kapcsolatban is, ami igazán különlegessé teszi Marx megközelítését, az az a pont, amikor áttér a pénz tőkévé való átalakulásának tárgyalására, mert itt fedezi fel a tőke, mint önmagát értékesítő és bővítő érték titkát, és azonosítja a munkaerőt mint ennek a kibővülésnek a forrását. Ez az, ami megkülönbözteti a pénz szerepét a kapitalizmuson belül attól a szereptől, amit más - múltbeli vagy jövőbeli - termelési módokban játszik. Ugyanis a szükséges feltételek, amik mellett adott pénzösszeg (hoard) tőkeként funkcionálhat a következők: azoknak a tulajdonjogoknak a garantálása, amik lehetővé teszik a termelőeszközök áruk formájában való birtoklását, valamint a kettős értelemben vett szabad munkások - akik szabadok a termelési eszközöktől és szabad személyként adhatják el munkaerejüket pénzért - megfelelő kínálatának garantálása. A hitelrendszer kifejlődése hatalmas mértékben felgyorsítja a tőkeképződést és a munkaerő lecsupaszítását (dispossession), lehetővé téve a felhalmozott pénzösszegek (hoards) koncentrálását a vállalatok előbbi értelemben vett "felszabadítását" (disposession), kitágítva az egyes tőkések lehetőségeit. Ugyanakkor a hitelrendszer kibővülése létrehozza egyrészt a monetáris körforgás éles megszakadásának lehetőségét is, amikor a felhalmozott pénzösszegeket (hoards) visszatartják, másrészt a kompetitív felhalmozás okozta átmeneti árutúlkínálatot, ami a profitok és ezzel általában a kereslet (spending) elpusztítását okozza. A kapitalizmus fejlődésének kezdeti szakaszától vannak specializált hitelező üzletek a bankok formájában, akik a náluk elhelyezett betétekre építve nyújtanak hiteleket. Ekkor azonnal megjelenik a hitelexpanzió szabályozásának szükséglete is, akár a körültekintő önszabályozás (kötelező banki tartalékok) vagy a monetáris forgalom fölötti állami kontroll formájában. Ez utóbbi a törvényes fizetőeszköz – mint teljesítési eszköz – kibocsátásának monopóliumán keresztül történik általában.

Ez a bevezető leírás megmutatta nekünk, hogy ahogy létrejön a kapitalizmus és a hozzá tartozó hitelrendszer, már nem lehet megérteni és elemezni a pénzt csak a tőke és annak áramlásának kategóriáiban. S mivel a tőke elsősorban osztályviszony, ezért a pénz is az, és a kapitalista állam is, ami szabályozza a tulajdonjogokat és a piacokat, amik keretein belül a pénz funkcionál.

Az előbbiekben elmondottak, amik összefoglalták Marx pénzről alkotott, először 1867-ben kiadott elemzését, úgy tűnhet elég távol vannak attól a kérdéstől, hogy a jelenlegi válság vajon a neoliberalizmus válsága-e. Azonban a Marx írását követő évtized a neoklasszikus közgazdaságtan felemelkedésének évtizede volt. A klasszikus politikai gazdaságtannak ez az átdolgozása arra törekedett, hogy ideológiát nyújtson a kapitalizmus számára, stabil ontológiai és ismeretelméleti alapokkal, ami élesen elkülöníti a gazdasági viszonyokat a politikai viszonyoktól és a vizsgálódás köréből eltávolítja az osztály fogalmát, ami a klasszikus politikai gazdaságtanban még oly nyilvánvalóan jelen volt. Eltekintve a formális és ahistorikus matematikai modellezéstől, ami olyan hatékonyan megvédi a neoklasszikus elmélet magját a társadalomkritikától, látni kell azt is, hogy ez az új iskola Marshall, Pigou és kortársaik kezében kifejlesztett egy osztályfogalomtól mentes megközelítést a piacok gyakorlati működésének elemzésére, amit az állam szerepére (a piacokkal való relációjában) is átvitt. A piaci kudarc fogalma révén elismerték a monopólium és az externáliák problémáját, mint ami a "való világban" csakugyan jelentkezik. Emellett a jövedelmek és a vagyon egyenlőtlen eloszlása miatti aggodalmat a sürgető szociális reformok időszakában szintén legitimnek ismerték el. Így a piacok kívánatos önszabályozásának gondolata kiegészült az állam mint legitim gazdasági ágens elismerésével.

A nagy világgazdasági válsággal és Keynes⁸ új gondolkodásmódjának megjelenésével sokkal nehezebbé vált az elmélet kibékítése a gyakorlattal, mivel Keynes diagnózisa az aggregát kereslet szisztematikus elégtelenségéről egy jóval alapvetőbb jellegű piaci kudarcot implikált. Az Általános elmélet-ben (Keynes 1936) Keynes rámutatott, hogy ennek a kudarcnak közvetlen oka a mindent átható bizonytalanság, ami szükségszerűen együtt jár minden, a pénztől különböző eszközbe (assets) történő befektetéssel - azaz, más szavakkal, olyan eszközökbe történő befektetéssel, amelyek értéke a jövőbeli hozamtól és a velük kapcsolatos jelenlegi várakozásoktól függ. Keynes a következőképpen írja le a likviditási preferencia központi problémáját:

"Ameddig az egyén olyképpen is használhatja a vagyonát, hogy kincsként felhalmozza, vagy pénzét kölcsönadja: nem tehető kellően vonzóvá a tényleges tőkejavak vásárlása (különösen az olyan ember számára, akinek nincs befolyása a velük való gazdálkodásra, sőt nagyon keveset is tud róluk), ha nincsenek olyan piacok, ahol ezeket a tőkejavakat könnyen ismét pénzzé lehet tenni." (Keynes 1936, pp. 160-1; kiemelés az eredetiben).⁹

Ilyen körülmények között az államra hárul a feladat, a nemzeti bankon keresztül, hogy általános felelősséget vállaljon a hitelkínálat biztosításáért. Az állam ilyenkor párhuzamosan a végső hitelezővé és a végső hitelfelvevővé válik. De tekintve azt, hogy a pénz és a hitel mennyire központi szerepet játszik a modern kapitalista gazdaság működésében, már nem lehetett többé úgy tekinteni az államot, mint ami a gazdaságon kívül áll és kijavítja a marginálisnak felfogott meghibásodásokat. Ne felejtsük el azt sem, hogy Keynes maga elkötelezett liberális volt. Miután a világ legerősebb államai gyászos kudarcot vallottak a szabadkereskedelmi, szabadpiaci kapitalizmus önmagától való megmentésében, 1933-ban Keynes a praktikus protekcionizmus hívévé szegődött (Radice, 1988), ami egészen Bretton Woods-ig így maradt: fokozott mértékű nemzeti önellátást szorgalmazott (Keynes 1933) és a nemzetközi tőkemozgások szigorú kontrollját, ami lehetővé tenné minden kormánynak, hogy aktív monetáris (és kisebb mértékben fiskális) politikákat folytasson. Bretton Woods-ban, majd később egy Nagy-Britanniának járó sürgősség kölcsön tárgyalása során Keynes-nek kapitulálnia kellett az amerikaiak ragaszkodásával szemben, hogy az új világrend magában foglalja a szabad tőkeáramláshoz való többé-kevésbé gyors visszatérést: a dogmatikus liberalizmusnak ez a győzelme - ami a finánctőkések erejét mutatta meg az új globális hegemónon belül - volt az, ami elvetette a korlátlan nemzetközi tőkeáramlások későbbi visszaállításának magvait. Nem kérdéses, hogy a dogmatikus liberálisokat hasonlóképpen aggasztották Keynes elemzésének implikációi az állam belföldi szerepével kapcsolatban és az a gondolat, hogy az államnak joga van a tőke érdekeinek felülírására. A tőkemozgások szabadságának biztosításával garantálni tudták, hogy a nemzetközi adósságokkal bíró kormányok kénytelenek legyenek gazdaságpolitikájukat a tőke érdekeihez hozzáigazítani.

Ma a pénz urainak ugyanezt a mély ellenállását látjuk, egyrészt a határozott állami fellépéssel szemben, ami megpróbálná biztosítani a megfelelő likviditást és hitelkínálatot az egyes valutaövezeteken belül, másrészt bármiféle komoly erőfeszítéssel szemben, ami hatékonyabb és főleg igazságosabb rezsimet hozna létre a nemzetközi valutaárfolyam és fizetési mérlegek szabályozásra.¹⁰ Belföldön, mind az USA-ban, mind az Egyesült Királyságban a bankvezetők keményen küzdenek, hogy a veszteségeket az egész társadalom fizesse meg, miközben ők megtartják az év végi extra juttatásokhoz és zsíros nyugdíjaikhoz fűződő jogaikat: ez a közfelháborodás egyik fő oka. A másik az az elterjedt nézet, hogy a bankárok kollektíve elkövetett csalása volt az, ami a mostani globális recesszióhoz vezetett. De a finánctőke számára ennél fontosabb, hogy a hitelezés gyakorlata továbbra is a privát tőke önszabályozásának legyen alávetve, és hogy megakadályozzák a dereguláció visszaszorítását, amiről komoly viták folynak: ugyanis attól félnek, hogy az állami tulajdonvállalás, illetve a hagyományos kereskedelmi banki és modern befektetési banki (értékpapírok létrehozása és adás-vevése) tevékenység közti tűzfal visszaállítása a neoliberális modell elleni általánosabb támadás előszele lehet. Ez pedig megint fölvethetné annak a lehetőségét, hogy a politikai viták térképére felkerüljön a szocialista alternatíva.

A nemzetközi szinten hasonló ellenállás tapasztalható a reformokkal szemben. Nyilvánvaló, hogy a Bázel II szabályozási rendszer a bankokra, illetve a modern nemzetközi számviteli standardokra vonatkozó része¹¹, nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a "sub-prime" jelzálogkölcsön-válság fertőzésszerűen szétterjedt. Másrészt a G7 találkozók kényelmes világát (mögötte az évenkénti davos-i partijával, valamint a globális hatalmi elit ennél kevésbé látható hálózataival) szintén fenyegetve érzik az erősödő igény által, ami Ázsia, Afrika és Latin-Amerika felemelkedő gazdasági nagyhatalmainak követel helyet az asztalnál. A WTO paralízisét és az ENSZ jól látható impotenciáját, azaz azt a két nemzetközi fórumot, ahol viszonylag gyenge államok is elkerülhetetlenül jelen vannak (bármilyen gyenge és bizonytalan is hangjuk), elrettentő példaként használják föl arra, hogy mi történne ha a G7 elveszítené a nemzetközi szabályozás fölötti kontrollját. Azonban a globális szabályozás (governance) kereteinek valamiféle kiterjesztése és legalább néhány, a bankrendszer és a pénzügyi reguláció nemzetközi normáinak szigorítására tett lépés nélkül nehéz lesz biztosítani, hogy legalább ideiglenesen a fizetési mérleg többleteket visszaforgassák és a globális gazdasági rendszert valamilyen szinten fenntartsák, nemcsak a világ szegényeinek, hanem a sokat emlegetett középrétegeknek való nagyobb károkozás nélkül.

Visszavonható reformok?

Amikor ezeket a sorokat írom, a helyzet még nagyon bizonytalan és bármilyen irányban elindulhat. Pillanatnyilag a reformtörekvések felívelőben vannak, és vele a keynesiánus pragmatizmus újraéledése is megfigyelhető, valamint bizonyos mértékű visszahőkölés a neoliberalizmus legkirívóbb túlkapásaitól. De annak a következményei, hogy a válságot mint a neoliberalizmus válságát írjuk le, nyilvánvalóan attól függenek, hogy az ember hogyan fogja föl a neoliberalizmust. A jelenlegi közéleti viták koncentrálása a pénzügyi szektorra a mélyben meghúzódó liberális filozófia elfogadását tükrözi, ami szerint a gazdaság és a politika, a piacok és az állam úgy vannak felfogva mint a alapvetően elkülönülő gondolkodási és hatalmi szférák. Ezt tükrözi az az elterjedt nézet marxista körökben, hogy a válságért a kapitalizmus "financializációja" okolható (Epstein 2005, Lapavitsas 2008). Ennek a nézetnek a kritikai értékelése segítséget nyújthat számunkra, hogy megválaszoljuk a neoliberalizmus jövőjével kapcsolatos általánosabb kérdést.

A financializáció gondolatának gyökerei történelmileg Hilferding fontos művéig, a Finánctőke c. könyvig nyúlnak vissza, ami először 1910-ben jelent meg (Hilferding 1981). Hilferding a finánctőkét olyan új formaként azonosította, aminek formájában az ipari és banki tőke, korábbi elkülönült szerveződésüket meghaladva fuzionálnak, a bankok ipari vállalatokban szerzett hosszútávú részesedésén keresztül. Ez különösen Németországban volt jellemző akkoriban, de más fejlett ipari országokban is előfordult (Nagy-Britannia kivételével). De Hilferding szintén nagy részletességgel elemezte a tőzsde mechanizmusait és az értékpapírok kibocsátását, amivel - ahogy ő nevezte - "fiktív tőkét"¹² mobilizáltak a vállalatok. A finánctőke felemelkedését Hilferding ahhoz a tágabb átmenethez kötötte, amit a verseny monopóliumokkal való felváltása, a válságtendenciák kiélesedése és a fokozódó gyarmatbirodalmi konfliktusok jellemeztek. Munkája termékenyítőleg hatott későbbi szerzőkre, különösen Lenin Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka c. művére.

A mai elemzésekben a financializációt kevésbé kötik össze a finánctőke Hilferding értelmében vett specifikus formájával, és inkább a pénzügyi eszközök új formáinak kifejlődését, ezek létrehozását és értékesítését értik alatta. Ennek a folyamatnak a relevanciája a jelenlegi válságra nézve a határidős és származékos eszközök piacainak robbanásszerű fejlődésében áll, még konkrétabban pedig az ún. értékpapírosítás (securitisation) folyamatában, ami lehetővé tette a hitelezőknek, hogy kölcsöneiktől gyorsan megszabaduljanak, azáltal, hogy eladható értékpapírokká csoportosították és értékesítették őket. A financializációt azonban két igen különböző értelemben lehet érteni. Az első a financializációt ciklikusan jelentkező válságjelenségként fogja föl, ahol a ciklus csúcsát a lázas spekuláció jellemzi, majd a menekülés a pénzformába és a produktív befektetések összeomlása: ez egybehangzik a Marx Tőkéjének első kötete végén többször vázolt cikluselmélettel, és a keynesiánus "üzleti ciklus"-elmélettel. A pénzformába való menekülés megnyilvánul abban is, hogy felerősödik a viszonylag likvid eszközök felhalmozása iránti preferencia, és az állótőkébe való beruházások elhalasztódnak, a jövőbeli hozamokkal kapcsolatos bizonytalanság miatt.

A financializáció második lehetséges jelentése azonban, ahol több évtizeden át tartó, hosszútávú folyamatként van felfogva, ami több ciklust is átível, már problematikusabb. Az elmélet szerint amikor a tőkések egy több évtizedes perióduson keresztül (vagy a hosszú hullámok elméletének hívei szerint a hosszú lefelé tartó fázis alatt) a termelés és a produktivitás lassabb növekedésének kilátásával kerülnek szembe, akkor a relatíve kisebb profittömegből úgy próbálnak nagyobb részt kihasítani, hogy inkább a pénzügyi eszközökkel folytatott tranzakciók felé fordulnak. Ezt a preferenciát, érvelnek, nagymértékben felerősítette a pénzügyi liberalizáció és a privatizáció ami oly fontos sajátsága volt a neoliberalizmus felemelkedésének. Az állami vállalatok privatizációja megnövelte a pénzügyi eszközök kínálatát, míg a (privát) nyugdíjalapok növekedése a bérmunkások jövedelmeinek jelentős és elvileg legalábbis stabil hányadát a befektetési intézmények rendelkezésére bocsátotta. Ezzel párhuzamosan a származékos eszközök burjánzása a kockázatok kezelésére - ami nyilvánvaló probléma, tekintve azt az állandó igényt a pénzügyi közvetítés területén, hogy a rövidtávú betéteket összeegyeztessék a hosszútávú passzívákkal - látszólag megnyugtató választ adott, a kockázatok kézben tartásának, sőt megszüntetésének ígéreteivel. Az eredmény végső soron a pénzügyi szektor relatív méretének jelentős növekedése, akár a globális forgalommal, az alkalmazottak számával vagy a profittömeggel mérjük, különös tekintettel az "angolszász" országokra, ahol a mohóságról most már azt mondják, hogy jó dolog (greed is said to be good).

Ami az utóbbi húsz évben a pénzügyi szektoron belül történt változások leírását illeti - legalábbis az angolszász országokban - mindez többé-kevésbé rendben is van. Ami megkérdőjelezhető, az az, hogy a hosszútávú financializáció tézisének képviselői helyesen teszik-e, amikor ezt a folyamatot mind a kapitalizmus új formáját írják le, nem az állami szabályozás mintázatának szintjén, vagy a belföldi és nemzetközi tőkék erőviszonyában, hanem ennél fundamentálisabb értelemben. A helyhiány miatt itt most nem tudjuk részletesen tárgyalni ezt a kérdést, de egy alternatív megközelítés az új pénzügyi eszközökben nem valamiféle újfajta kizsákmányolási formát látna (mint pl. Lapavitsas 2008), hanem egyszerűen árukat, amik új lehetőségeket nyújtanak a tőkefelhalmozás számára létrehozásukon és eladásukon keresztül. Csakúgy mint minden új árunál a kapitalizmusban ilyenkor lehetőségek nyílnak az "első befutók" számára, hogy valamilyen módon szuperprofitokhoz jussanak¹³, amiket azonban a verseny végül eltűntet. Egy további szükséges megszorítás, hogy az új pénzügyi struktúrák hipertrófiája térben rendkívül koncentrált jelenség, elsősorban London és New York látja el az egész világot ezekkel az új termékekkel. Szintén tekintetbe veendő ezeknek a termékeknek a nevetséges mértékig piramisszerű felépítése, ti. a kibocsátott értékpapírok bruttó értéke sokszorosa a mögöttes eszközének, és így az új pénzügyi rendszer valódi globális nagyságrendje korántsem akkora, mint amit az angol-amerikai címlapok számai szuggerálnak.

Bárhogy is van, a legfontosabb jellegzetessége a financializációról szóló irodalomnak az, hogy a kapitalizmusnak ennek az aspektusára fókuszálva elhanyagolják a termelés és a politika szféráját. Létezik egy folytonos és mélyen meggyökeresedett tendencia, hogy a termelést implicite a fizikai javak termelésével azonosítsák (az "első" és "második" szektor szembeállítása a "harmadikkal" nagyon egyértelműen mutatja ezt a tendenciát). A primer és ipari szektorok részesedésének csökkenése a foglalkoztatásban és a "szolgáltatási" szektorok¹⁴ felemelkedése, együtt a szektorokra lebontott statisztikai adatok szükségszerűen egydimenziós jellegével, felerősíti ezt a tendenciát, de egyúttal elfedi minden szektor minden termékének közös sajátságát, nevezetesen az értéktöbblet extrakcióját, az értéktöbbletét, amelyet a produktív munka állít elő. Ha specifikusan tőkés termelési viszonyokat vizsgálunk, itt a tőke hegemóniája biztosítja azt, hogy "produktív" azt jelenti: a "tőke számára produktív", és ez a helyzet függetlenül a termékek használati értékétől. A pénzügyi szolgáltatások lehetnek szokatlan és látszólag ezoterikus áruk, de azért továbbra is áruk, és a munkások, akik előállítják őket - igen, még a kereskedők is, több millió dolláros bónuszaikkal - produktív bérmunkások a tőke és a tőke felhalmozása szempontjából nézve. S így végső soron, ami a pénzügyi világ progresszív kritikájának tűnik nagyon is könnyen pusztán a pénz morális kritikájába torkollik, a kapitalizmus történelmi materialista kritikája helyett.¹⁵

De egyúttal a pénz politikájának az elhanyagolása is megfigyelhető itt (és a termelés politikájának az elhanyagolása, ahogy majd nemsokára látni fogjuk). Mivel az állam úgy tűnik fel mint ami külön áll a neoliberális pénzügyi rendszer világától - hiszen, csakugyan, az előbbi, úgy tűnt kénytelen visszavonulni, ahogy az utóbbi előre tört - ezért a következtetés az, hogy az állam újra érvényesítheti átmenetileg elveszett erejét. Ha igazat adunk a tizenhetedik századi brit filozófusnak, Sir Francis Bacon-nek, miszerint "a pénz jó szolga, de rossz úr", akkor valóban úgy tűnhet, az állam képes arra, hogy érdekünkben uralkodjék a pénz fölött és helyes is, ha így tesz. Azonban, ahogy az előbbi részben utaltunk rá, maga az a gondolat, hogy az állam a piacoktól, a pénztől és a tőkétől (azaz "a gazdaságtól" tout court, az ún. "reálgazdaságról" nem is beszélve ) függetlenül konstituált a kapitalizmus konstitúciójának központi eleme, nem pedig csak a liberális hegemónia időszakainak kontingens jelensége. Alapvetően ez az oka, hogy a neoliberalizmus a financializációs iskola és a keynesiánusok/polányiánusok által előterjesztett kritikája nem képes a dolog velejét megragadni. Bármilyen "újraszabályozási" reformokat fogadnak is el az elkövetkező időszakban, akár nemzetállami, akár globális szinten, ezek nem csak hogy valószínűleg érintetlenül hagyják a vagyon és hatalom groteszk egyenlőtlenségeit, amiket a kapitalizmus egyre szélesebb és szélesebb körben reprodukál, hanem egyben nyitva hagyják annak a lehetőségét is, hogy a liberalizmus újra dominánssá válik egy későbbi szabályozási ciklusban.

 

A szocialista kritika felé

A szocialista kritika kiindulópontja egy olyan jövőbeli társadalom perspektívája, ahol a társadalmi viszonyok tudatosan vannak kialakítva a "termelők szabad társulása" által. Ez nem recept utópikus fantáziálásokra, sokkal inkább egyfajta szükséges profilaktikus módszer az ideológiai hegemóniával szemben, amely mindig a kapitalista társadalmi viszonyok örökkévalóként és megváltoztathatatlanként való naturalizálására törekszik. A termelők bármiféle feltételezett társulása csak akkor lehet szabad, ha nem pusztán a technikai értelemben vett termelési mód kialakítására terjed ki szabadsága, hanem a társadalmi viszonyokra is, amik által társadalmi életüket szabályozzák. Így tehát fontos kialakítani a vitának egyfajta saját terepét, ami magában foglalja a szocializmus összes hagyományos központi elképzelését - bármennyire is viharos viták és nézeteltérések tárgyai lehetnek ezek, mint ahogy azok is - ahelyett, hogy hagyjuk hogy a konvencionális liberális gondolkodás ideologikus kirekesztéseinek csapdájába esnénk. Hogy világos legyen: célom nem valamiféle ideológiai tisztaság elérése, vagy a teoretikus ellentmondások feloldása a priori érveléssel, az pedig végképp nem, hogy megragadjam a kapitalizmus különböző régiókban és országokban jellemző történelmi-kontingens manifesztációit, azoknak összes részletében. Ehelyett inkább arról van szó, hogy feltörjem az adottnak vett gondolkodási keretet, kiszélesítve a neoliberalizmus lehetséges alternatíváinak spektrumát. Ezért írásomnak ez az utolsó része a neoliberalizmus kritikájának két gyengeségére fókuszál: a civil társadalom mint az alternatívák forrásának fogalmára, és a termelési szféra erősen technokratikus, valójában kapitalista felfogására.

Részben az állam neoliberalizmus alatti látszólagos "visszaszorítása" miatt, kritikusainak jelentős része amellett érvel, hogy a hatékony ellenállás ma már nem lehet az osztályérdekek érvényesítéséért folytatott harc, egy állam-központú politika keretében, hanem ehelyett a civil társadalom területére kell a küzdelmeknek áttolódni. Ennek okai részben negatívak, mint pl. az, hogy az államapparátus elvesztette manőverezési szabadságát a költségvetési fegyelem kényszere miatt, ami nem csak belföldön nehezedik rá, a politikusok és bürokraták attitűdjeiben történt változásokkal párhuzamosan, hanem külsőleg is, a nemzetközi tőkepiacoktól való függősége által. Az úgynevezett "versenyképességi állam" (competition state) talán még képes ugyan bizonyos területeken hatékony kezdeményezésekre, mint pl. a szakképzési és célzott jóléti programokra, de - legalábbis a monetarista államadóssági és költségvetési szabályok legújabb keletű felmondásáig¹⁶ - föl kellett, hogy adja az állami beavatkozás fontos formáit, amik a keynesiánus időszakban elvileg még megvoltak. Ezzel párhuzamosan, a demokratikus tiltakozás hagyománya meggyengült és minden politikai tradíció különböző módon, de békét kötött az új ortodoxiával. Ezek az egyszerre zajló folyamatok ugyanolyan nyilvánvalók voltak Latin-Amerikában, mint más régiókban. A legnyilvánvalóbb pedig a szervezett munkásmozgalom pártjainak hanyatlása volt, nem pusztán az állami újraelosztás megcsappant lehetőségei, hanem a munkaerőpiacok deregulációja és informalizációja által is.

Válaszképpen sok ellenzéki figyelmét a civil társadalom és a szociális mozgalmak felé fordította, az utóbbiakat az előbbi legaktívabb részének tekintve. Ezt az eltolódást nem csak a nemzetállami szinten népszerűsítik, hanem a "globális civil társadalom" rubrikája alatt is, ami mindenféle kezdeményezéseket magában foglal a Társadalmi Világfórumtól kezdve a specifikus kérdésekkel foglalkozó globális NGO-k beláthatatlan körén keresztül az egyéni részvételig a kulturális csere lehetőségeiben. Ez utóbbiakat a globális kommunikáció és migráció hozza folyamatosan létre¹⁷ és bár potenciálisan gazdagabbá és sokfélébbé teszik az embereket, bizonyos szempontból a különbségeket is pusztítják. Ambiciózusabb kommentátorok a globális állampolgárság kanti ideálját proponálják mint a "politikai társadalom" és az állam új cselekvési korlátjainak meghaladásának eszközét.

A probléma abban áll, ahogy a civil társadalom fogalmát általában felépítik. Rendkívül gyakran nem veszik tekintetbe, hogy a látszólag magánjellegű és független tevékenységek, amelyeken keresztül az egyének a civil társadalomban részt vesznek, mélységes mértékben át vannak hatva a konzumerizmus és a (poszt)modernitás kultúrája (sőt kultusza) által - ez a kultúra viszont a tőkés érdekeket és praxist tükrözi vissza.¹⁸ A fojtogató kulturális tradíciókból való kiszabadulás és a földrajzi-kulturális hipermobilitás gyakran a legdurvább materializmus követéséhez vezet, ami közvetlenül ellentmond a civil társadalom állítólagos respektusának a kölcsönös tisztelet és társadalmi érintkezés iránt, valamint természetesen a környezeti fenntarthatóság és az emberi jogok elveinek is. Röviden, a civil társadalom valóságos struktúráit helyesebb lenne burzsoá társadalomnak nevezni, ma épp úgy, mint a kapitalista fejlődés korábbi periódusában. És valóban, a civil társadalom legerősebb szervezetei a hatalmas transznacionális részvénytársaságok, amik mára meghatározzák azoknak a javaknak és áruknak a termelését és eloszlását, amik szükségesek a legtöbb emberi szükséglet kielégítéséhez. Az állam köré orientálódó politika területének elhagyását nem követi feltétlenül a progresszív erők automatikus és sikeres újracsoportosulása, vagy "autonóm zónák" kialakítása a civil társadalom területén, nem is beszélve arról hogy képesek-e ezen az alapon újra sikeresen küzdeni az államhatalomért.¹⁹

Idáig mindez talán elég kétségbeejtő. De ha mai konstitúciójában a civil társadalom alapvetően a piaci erők és a hatalommal rendelkező privát érdekek terepe is, még marad egy alternatív terület, ami, bár ránézésre épp ezeknek a privát érdekeknek a közvetlen kontrollja alatt áll, paradox módon mégis az alternatív tervek és a gyakorlati harc valódi forrása lehet. Ez az, amit Marx emlékezetes módon "a termelés rejtett műhelyé[nek]" nevezett, "melynek bejáratánál ez olvasható: No admittance except on business [Belépés csak üzleti ügyben]." (Marx, 1978 172. old.) Nézzünk csak be ide, mert talán épp Marx művének ezt a mondatot követő kb. 300 [magyar kiadásban kb. 500] oldalán találjuk meg ezt az alternatívát.

Rövidre fogva: az alternatíva nem az érték és értéktöbblet termelés "üzletében" van, hanem az emberek és a természet közötti anyagcserében, mely használati értékeket hoz létre. Ez a folyamat a tőkés termelési módban szükségszerűen a munkafolyamat formáját ölti. Marx (1978, 13-15. fejezet) vázolja a történelmi fejlődést az egyszerű kooperációtól, amikor az új tőkés tulajdonosok átveszik a paraszti és kézművesi termelés átörökölt folyamatait, a munka egyre kisebb részletekig való megosztásáig a manufaktúrákban, majd végül a tudomány és technológia szisztematikus alkalmazásáig gépesített nagyüzem kombinált összmunkásáig. Ezt a szekvenciát tipikusan úgy fogják fel, mint a kapitalista autoritás és kontroll fokozatos kiterjedését, amihez a szakképzettség leértékelődése (deskilling) és a munka fokozott irányítottá válása társul - ami végül olyan körülményekhez vezet, mint amit Charlie Chaplin Modern idők c. filmjének termelősora vagy a Fritz Lang Metropolis-ában látott, a gyárirányításnak rabszolgai módon alávetett gépkezelő alakja illusztrál, vagy amit Diego Rivera detroiti freskóin láthatunk. De Marx a maga leírásában tökéletesen egyértelművé teszi, hogy a kapitalizmus eme folyamatának előrehaladása állandó konfliktusoktól és ellentmondásoktól terhes, azaz az osztályharc terepe. Ez az, ami a gyakorlatban alátámasztja és kialakítja a konfliktusokat a bérek, a foglalkoztatás és (végső soron) az egészségügy, oktatás és jóléti szolgáltatások állami biztosítása körül, amik a piac és a nyilvános politika "látható műhelyében" folynak. A felelősségben, képzettségben és persze a fizetésben meglévő merev hierarchiák ellenére, amik épp úgy előfordulnak a közszférában, mint a magánvállalatoknál, a munkahely szükségszerűen a közös célhoz kötött termelők egyesülésének helye, és a kreativitást és kölcsönös megbecsülést állandóan újra és újra megkövetelő helyszín.²⁰

 

Ami hiányzik itt, az természetesen a szabadság: nem a szabadság minden közös megkötöttségtől, hanem a szabadság az egyesült munka kontextusának és tartalmának megformálására. A legszebb példák az itt rejlő potenciálra olyan pillanatokban és helyeken jelentkeztek, amikor és ahol valamilyen okból a magántulajdon kényszerítő autoritása (és annak az állam általi másolása) megszűnik hatni: tipikusan, a gazdasági és szociális összeomlás olyan pillanataiban, amikor a kényszer arra sarkalja a termelőket, hogy kollektív erejüket a társadalmi szükségletek közvetlen kielégítése felé fordítsák. Latin-Amerika erre számos példát adott nekünk a közelmúltban, további rétegeket adva a tapasztalattömeghez, ami korábbi történeti epizódok során halmozódott fel: az orosz munkástanácsok 1905-ben és 1917-ben, Barcelona 1936-ban, Európa felszabadított területei 1944-45-ben és Budapest 1956-ban. A szocialista mozgalom történetében a szövetkezeti mozgalom, a szindikalizmus, a "céhes szocializmus" (guild socialism) és a tanácskommunizmus mind a termelést állították küzdelmük középpontjába.

Természetesen hosszú az út az ilyen kísérletektől, amiket gyakran akut szociális nehézségek idején próbáltak meg, a neoliberális kapitalizmussal szembeni masszív ellenállási tömegmozgalomig. Amint ez emberek az ilyen kísérleteket megpróbálják kiterjeszteni a termelés "rejtett műhelyén" túl, szükségszerűen szembe kerülnek nem csak a tulajdon aktív ellenállásával, hanem a társadalmi konvenciók inerciájával. Ez nyilvánvaló volt például a gyárfoglalások és más mozgalmi kezdeményezések marginalizációja során Argentínában. Ezek a kezdeményezések 2002-ben virágoztak, azonban lendületüket vesztették a törékeny, de gyors gazdasági felépülés évei alatt, amikor Kirchnerék a peronizmust a neoliberalizmussal vegyítették.²¹ De ezeknek a kezdeményezéseknek az alternatívája az, hogy megint megismételjük a kapitalizmus szokásos szabályozási ciklusát, anélkül, hogy kihívást intéznénk annak valós alapjai ellen: ebben az esetben, ami az elkövetkező időszakban vár ránk az nem a neoliberalizmus válsága, hanem egy válság a neoliberalizmuson belül.

------------------------------------------------------------

References

Béjar, A.A. (2006), "Mexico”s 2006 elections: the rise of populism and the end of neoliberalism?", Latin American Perspectives 33/2: 17-32.

Bukharin, N. (1972) [1919], The Economic Theory of the Leisure Class, MR Press.

Epstein, G. (2005) (ed), Financialization and the World Economy, Edward Elgar.

Gore, C. (1996), “Methodological nationalism and the misunderstanding of East Asian industrialisation”, European Journal of Development Research 8/1: 77-122.

Gurnah, A. (1997), “Elvis in Zanzibar”, in A.Scott (ed), The Limits of Globalization: Cases and Arguments, Routledge.

Harvey, D. (2007), “Neoliberalism as creative destruction”, Annals of the American Academy of Political and Social Sciences 610, March: 22-44.

Hilferding, R. (1981) [1910], Finance Capital: a Study of the Latest Phase of Capitalist Development (T.Bottomore ed.), Routledge and Kegan Paul.

Huntington, S. (1993), “The clash of civilisations”, Foreign Affairs 72/3: 22-49.

Iñigo Carrera, J. (2006), “Argentina: the reproduction of capital accumulation through political crisis”, Historical Materialism14/1: 185-219.

Keynes, J.M. (1933), “National self-sufficiency”, The Yale Review XXII/4 (also in Collected Works vol.XXI: 233-46)

Keynes, J.M. (1936), The General Theory of Employment, Interest and Money, Macmillan.

Lapavitsas, C. (2008), “Financialised capitalism: direct exploitation and periodic bubbles”, working paper, May 2008 [full citation pending].

Margheritis, A. and Perreira, A.W. (2007), “The neo-liberal turn in Latin America: the cycle of ideas and the search for an alternative”, Latin American Perspectives 34/3: 25-48.

Marx, K. (1954) [1867], Capital, Volume I, Progress Publishers.

Munck, R. (2003), “Neoliberalism, necessitarianism and alternatives in Latin America: there is no alternative (TINA)?, Third World Quarterly 24/3: 495-511.

Parker, D. (2005), “Chávez and the search for an alternative to neoliberalism”, Latin American Perspectives 32/2: 39-50.

Polányi, K. (1944), The Great Transformation: the Political and Economic Origins of Our Times, Rinehart.

Radice, H. (1988), “Keynes and the policy of practical protectionism”, in J.V.Hillard (ed), J.M.Keynes in Retrospect, Edward Elgar: 153-71.

Radice, H. (2005), “Neoliberal globalisation: imperialism without empires?”, ch. 9 in A Saad-Filho and D Johnston (eds), Neoliberalism: a Critical Reader, Pluto Press: 91-98

Radice, H. (2008a), “The developmental state under global neoliberalism”, Third World Quarterly 29/6: 1153-74.

Radice, H. (2008b), “Halfway to paradise? Making sense of the semiperiphery”, forthcoming in P Moore and O Worth (eds), Globalisation and the Semiperiphery.

Radice, H. (2008c), “The crisis”, draft essay forthcoming in Red Pepper.

Rocha, G.M. (2007), “Ceslo Furtado and the resumption of construction in Brazil: structuralism as an alternative to neoliberalism”, Latin American Perspectives 34/5: 132-59.

Williams, G. (2002), The Other Side of the Popular: Neoliberalism and Subalternity in Latin America, Duke UP.

Eredetileg a ‘Neoliberalizmus, Válság és Latin-Amerika’ konferenciára készült tanulmány, METU, Ankara, 2008 november 14.

1 A tanulmánynak ez a része Radice (2005) és (2008a)-ra épül. Egy kiváló újabb keletű leírás Harvey (2007). Az egyes országokra fókuszáló esettanulmányok irodalma ma már hatalmas, Brazíliával kapcsolatban, de általánosabb latin-amerikai implikációkkal bíró tanulmány Rocha (2007) Celso Furtado-ról és a választásokról, amik előtt az első Lula kormány állt.

2 Ti. a pluralizmus és a (neo)korporatizmus.

3 A dependencia és a világrendszer-elméletekről ld. Radice (2008b).

4 A brit történet megismétlődött Ausztráliában és Új-Zélandon, az utóbbi országban a neoliberalizmusba való átmenet különösen hirtelen és extrém módon történt.

5 Legalábbis a kapitalizmus politikai gazdaságtanának alternatív formáival szemben: a "civilizációk összecsapása" vitát nem tárgyalom (e.g. Huntington 1993).

6 Azonban, Munck (2003) szinte teljes mértékben ignorálja a globalizáció kérdését.

7 Buharin (1972) a polgári közgazdaságtanban három alapvető problémát állapított meg: logikai hibák, osztályelfogultság és ahistorikus megközelítés.

8 Ne felejtsük el, hogy ez egy óriási mértékben leegyszerűsített vázlat, Keynes-nek voltak előfutárai, nevezetesen az ún. svéd iskola.

9 Ez a mondat nagyjából pontosan írja le, mi történt a globális hitelpiacokon 2007 nyarától (és mint mindig, a likviditás problémák sok banknál fizetésképtelenségi problémává is váltak).

10 További részletekért lásd a közelmúltbeli és napjainkban zajló fejleményekről ld. Radice (2008c)

11 Különösen az eszközök "piachoz árazásának" (‘marking to market’) gyakorlata a pénzügyi eszközök értékének megállapításához - ami a jelenlegi helyzetben katasztrofális, mivel nincsenek vásárlók a komplex származékos eszközökre és a "piaci" érték ezért nulla.

12 Ez alatt Hilferding azt értette, hogy a tőke eme formájának értékét nem közvetlenül a fizikai tőkeeszközök előállításához szükséges munkaidő-mennyiség határozza meg, hanem közvetett módon a kibocsátott értékpapírokra várt pénzhozam.

13 Nem utolsósorban a tájékozatlan vevőknek való gátlástalan eladásokkal (mis-selling) - nagyon is hasonlóképpen a tizenkilencedik századi gyakorlathoz, amikor olyan szabadalmazott gyógyszereket adtak el, amiknek használati értékéről aztán kiderült, hogy nem létezik.

14 Kicsi, de érdekes irodalom van a "servicialisation" (szolgáltatási szektor térnyerése) jelenségéről, ami ezt a nézetet tükrözi.

15 Semmilyen értelemben nem akarom tagadni az erkölcsi kritika kulturális jelentőségét (ahogy a következő bekezdésekben majd kifejtem), pusztán az ellen óvnék, hogy a politikai gazdaságtan kritikáját túlságosan áthassa.

16 Nagyon fontos látni, hogy ez a "meglazítás" eddig csak a fejlett tőkés országokra korlátozódik, illetve azokra, amik a legnagyobb devizatartalékokkal rendelkeznek. Az IMF eközben a szokásos neoliberális csomagokat kényszeríti rá IMF az olyan kérvényezőkre, mint Magyarország és Ukrajna.

17 A kulturális globalizáció által életre hívott komplex konvergencia/elkülönülés és domináció/ellenállás mintázatok keverékéről értékes elemzést ad Gurnah (1997).

18 Williams (2002, 3. fejezet) alapos kritikáját adja a népi-nemzeti kultúra és a civil társadalom neoliberális fogalma közti relációnak. Lényegében "a "konzumerizmus kultúrája/ideológiája" arra szolgál, hogy mindenhol naturalizálja a globális kapitalizmust." (Yúdice 1995, idézi Williams 2002, p.109), és ez az átalakulás mélyen érinti az állam és a társadalom viszonyát.

19 Bejar (2006) elemzi a populizmus mint politikai erő széttöredezését Mexikóban, kiemelve a baloldal nehézségeit, hogy hatékony stratégiát határozzon meg. Láthatjuk pl. Argentína esetét, ahol a populizmust sikeresen használta fel az uralkodó elit a neoliberalizmus számára. Sokan a Chávez alatti Venezueláról optimistább képet festenek viszont. Ennek oka talán az, hogy a neoliberalizmus korábban politikailag annyira sikeres volt, hogy már nehezebb volt egy alternatívát pusztán a populista hagyományra építeni, ld. Parker (2005).

20 Iñigo Carrera (2006: 209-15) úgy gondolom megbízható analitikus alátámasztását az előbbi állításnak, felkutatva a komplex módokat, ahogy a munka (a tőke számára) ideális "reális alárendeltsége" továbbra is potenciálisan támadható marad, és ahogy ez a küzdelem az egyetlen valódi alapot adja, amin létrejöhet a forradalmi tudatosság.

21 Iñigo Carrera (2006: 205-9) metsző kritikáját adja az argentin gazdasági válság (2001-2002) során született "autonóm" kísérletek romantikus interpretációjának.

© Megjelent: Ediciones Herramienta argentin marxista lap internetes kiadásában. A cikk reprodukálása a forrás feltüntetésével engedélyezett. http://www.herramienta.com.ar/foro-capitalismo-en-trance/neoliberalism-crisis-money-and-state-contemporary-capitalism

[Kibővített változata megjelent a Spectrum: Journal of Global Studies c. tudományos folyóiratban Vol 1, No 2 (2009)]