(Mindent újra ki kell találnunk, mert semmi sem lehetséges ebben a gyűlöletes osztálytársadalomban)

Hát ezt is megéltük: újra itt a jó öreg antifasizmus. Ballib barátaink egy utolsó esélyt kaptak a sorstól: lehet újra aggódni, a Gödörben gyümölcsteát szürcsölni, hogy vége a demokráciának.

Régi barátságok épülhetnek újra, el lehet ásni a csatabárdot, hiszen megint ”azok” vannak szemben .

Hát nem jobb a békesség, édes citoyen barátaim?

Sajtójuk újra ironikusan vicces lesz, hiszen a legjobb pillanataikat úgyis a szembeoldali idiótáknak köszönhetik.

De még ez sincs: lapjaik üresek, embereik fáradtak, de a legszörnyűbb, hogy elgondolni sem tudják, hogy az ő ostobaságuk, korlátoltságuk, műveletlenségük és gőgjük a legkisebb szerepet is játszotta volna abban a szarban, mibe taszítottak minket.

A legtöbb, amiben bízhatnak, hogy egyszer majd a nép kikacagja Orbánt.

Csak halkan kérdezzük meg: és? És akkor mi lesz? Mi fog változni?

A demokráciátok talán nem a rend szinonímája lesz, szabadságotok meg a biztonságé?

Mi fog változni? A burzsoá államotok? A minden gesztusotokból áradó osztálymegvetésetek?

A bizniszetek? A piacotok? A növekedésetek? A szar részvényeitek? A gazdasági terveitek? A minimálbéretek? A megszorításaitotok? A nevetséges GDP-tek?

Tényleg, mi a lófasz?

A törvényeitek? A rendeleteitek? A faszszopó közbiztonságotok? A börtöneitek? Az elnyomásotok? A kizsákmányolásotok? A gumibototok?

Tényleg: miért nem dugod inkább fel magadnak, seggfej?

Vagy mi? A média-agymosásotok? A fos iskoláitok, ahol tiltással neveltek, így hazudni tanítotok? A társadalomkritikátok, ahol sosem esik a lényegről szó?

Vagy mi, mi, mi? Védjétek meg ti az undormány osztálytársadalmatok.

A mai szomorú helyzetnek az a nagy előnye, hogy bizonyos hierarchiák abszurditása elvezet mindenkit annak belátására, hogy minden hierarchia abszurd. Mit ér az a köztársaság, melynek Schmittpali az elnöke? Pontosan ennyit.

Korparancs vált, hogy légy negatív és árts.

Elzúgtak forradalmaink is.

Petőfi Sándornak elmagyarázták a bécsi bankárok, hogy nem lehet felakasztani a királyokat.

Szegény Orbán Viktor - Soros Gyuri bátyánk legrosszabb befektetései közé számíthatjuk az ő oxfordi politika filozófia ösztöndíját – azt hiszi, hogy a szocializmus az az, „hogy „elvesszük a gazdagok pénzét, hogy odaadjuk a szegényeknek”. Nem szólt neki senki, hogy ez a jóléti állam, a szociális piacgazdaság.

És többi idióta, atyaisten. Gyurcsány Ferenc, akinek beszámíthatóságával kapcsolatban most már tényleg komoly kételyek merülnek fel, de nem is folytatjuk, úgyis tudjátok ti azt.

A devizahitelesek adósságának forintra átváltásából (melyről maga Cs. Sándor rovott múltú elkövető mondta hogy lehetetlen és neki hihetünk, hiszen ebbol él) mindösszesen kilakoltatási moratórium lett. Egyénként az is csak időlegesen.

A magánnyugdíj-pénztárak visszaállamosítása természetesen „nem lehetséges”. Hogy miért, azt senki sem érti. Igazából persze mindenki tudja: mert nem engedik.

De aztán fellélegzett a magyar sajtó: mégis lesznek megszorítások! A Népszabadság szerkesztőségében örömtüzek gyúltak (sajnos csak szimbolikusan), a Népszavánál táncra perdültek, Tóta W. Árpád is feltekintett laptopjából, megtörölte sokéves munkában megizzadt homlokát (éppen állami pénzből rajzfilmeket készít, melyek a piacot dicsoítik), leköpött egy hajléktalant, megtörölte cipőjét egy arra járó „segélyből tengődő élősködőben”: szóval jól indult a napja.

Egy, csak egy dolog fáj nekik nagyon: a bankadó. Bankokat adóztatni ugyanis ócska populizmus, a bank a legjobb barátod.

Lassan az is egyértelművé válik, hogy a – bármilyen: a legmérsékeltebb szocdem – politikai baloldalnak a legnagyobb ellenségévé a magát baloldalinak nevező sajtó vált. Manapság egy újságírótól egy igaz szó, egy becsületes gesztus meglepetésnek számítana. Egy társadalomnak, melynek ilyen sajtója van, bizonyosan komoly titkolnivalója van. És mi jól tudjuk, hogy van.

Meggyőzni az alsó osztályt, hogy úgysincs számára kiút.

A mai világunkban a legszebb kvalitások a legsúlyosabb személyiség-hibáknak számítanak. Hogy lehet így élni, hogy lehet így élni? Korunk legfontosabb tanulsága – hála főleg görög elvtársainknak – , hogy baszki, itt vissza lehet ütni!

Elprivatizáltátok az államot, hát itt van: már az erőszak sem a ti monopóiumotok.

Ahogy a burzsoák hiéna-újságírói mondják: „talán a tüntetők megtanulták a leckét”.

Mutassuk meg nekik, hogy tényleg megtanultuk a leckét: semmi sem lehetetlen. A törvényeik, az elnyomó rendszerük pont annyit ér, mint ok maguk: szart se.

Nyomort vetettetek, vihart fogtok aratni.

Ahogy más időkben mondták: „ha egy kormányzat elnyomja a népet, annak elidegeníthetelen joga és legszentebb kötelessége az engedetlenség, az ellenállás és...a felkelés”.

Mi itt nem azok az emberek vagyunk, akik behódolnának valamiféle demokrácia-védő antifasizmusnak. Ehhez túl komolyan vesszük magunkat.

A harc a Tőke ellen, a proletariátus, a tiszta tagadás osztályának küzdelme nem a némák vagy a kispolgári demokraták küzdelme.

Mint általában ez a harc teoretikus is – ez sem nem automatizmus, sem nem a mi választásunk kérdése.

Minden, mit itt olvashattok, egyben mozgalmi cselekvés is. Szükségessége hasznossága is egyben.