„Ma már minden halott mögött ugyanazt az embert látom. Minden áldozatot, még a közvetetteket is mindig magamban hordozom. Mert én vagyok az, aki javasolta, eldöntötte és kihirdette az ítéleteket. Felelősségem jogi, politikai és erkölcsi egyaránt. Mindegyiket vállalom.

Ezt az empatikusabb, a jelenséget jobban megérteni vágyó hozzáállást azonban távolról sem osztja mindenki. Olaszországban például hatalmas felháborodást okozott, hogy Brazília megtagadta a Proletari Armati (Fegyveres Proletárok) nevű szervezet egykori tagjának, Cesare Battistinek a kiadatását. Mindenestre ez az újra megélénkülő, mégis szerénynek mondható figyelem sem vethető össze jelentőségében az „iszlám terrorizmusról” szóló írások megsokszorozódásával, melyek kitöltik a politikai erőszakról szóló viták döntő többségét. Andrew Silke, az East London egyetem terrorism studies karának igazgatója 2007-ben számolta össze, hogy a szeptember 11-i támadások óta csak az angolszász világban minden hatodik órában megjelent egy könyv a témáról . Tényfeltáró újságcikkek, „megtért” radikális iszlám aktivisták többé-kevésbé hihető beszámolói, nyugdíjba vonult titkosszolgálati dolgozók írásai járulnak ehhez a számhoz hozzá, a több száz egyetemi szférában megjelent cikk és könyv mellett
Mégis: ez az irgalmatlan papírhegy leginkább lesújtó képet nyújt. Silke megállapítja, hogy ezen művek 80 százaléka csak és kizárólag másodlagos forrásokat használt (más könyvek, folyóiratok, sajtócikkek), mindösszesen 1 százalékuk alapszik valóságos interjúkon és hogy egyetlen szisztematikus vizsgálat sem zajlott le a dzsihádisták körében . A valós emberektől és eseményektől való távolságtartás az oka annak, hogy az aktivisták nyilvánosság előtti megnyilvánulásai szinte kizárólagos figyelmet kapnak, mintha egy ilyen ügy melletti elköteleződés megmagyarázható lenne csupán a főszereplők nyilvánosságnak szánt mondandójából. Jóllehet gyakran egy (nemzetek közti, vallási, osztályalapú stb.) konfliktus valódi jelentése éppen nem csak utólagosan, retrospektív módon ragadható meg, amikor a konfliktusban részt vevő fél már egy olyan tekintélyt nyújtó pozícióba került, ahonnan legitim módon nyilvánulhat meg a konfliktusról. Az algériai felszabadító háború vallásos motívumai például teljesen kitörlődtek a függetlenség kivívása után, noha a konfliktus idején a francia titkosszolgálatok jelentései elsődleges fontosságúnak értékelték azt .

Ha eltekintünk a muzulmán társadalmak pár specialistájától, a kutatók nagy többsége az iszlám radikalizmust csak magában és magáért valójában vizsgálja, szigorúan elkülönítve azt a társadalomtudományok más kutatási ágaitól. Ezzel lényegében valamiféle „terrorológiát” űznek, amely, némileg más színekbe öltöztetve, de kísértetiesen emlékeztet az azóta kimúlt „szovjetológiára”, amely a Szovjetuniót kizárólag a Párt vezetőinek beszédei és az apparátuson belüli kinevezések és lefokozások révén vélte megérteni.

A „politikai erőszak” megértéshez elsősorban éppen arra van szükség, hogy megkérdőjelezzük egy jelenség látszólagos egységét, azonosságát. Az olasz aktivisták és az AD, vagy a RAF és a Libanoni Forradalom Fegyveres Frakció (FARL) közti helyenkénti kapcsolatok nem jelentik azt, hogy ezeket valamiféle „vörös szál” fűzné egybe, ahogy a korban mondták utalva arra, hogy a szovjetek manipulálták volna őket, vagy hogy azonosak lettek volna a céljaik. Hasonlóképpen azt gondolni, hogy ugyanazok a célok motiválják az algériai Prédikációs és Harc Szalafista Csoportját (GSPC) és az indonéziai Jemaah Islamiyah-t abszurd lenne, még akkor is, ha mindkét csoport beleegyezett abba, hogy az Al-Kaida zászlaja alatt vívja a harcát.
Ugyanilyen mesterséges következtetés, hogy ugyanazon katagória alá soroljuk az itt említett pár tucat, vagy pár száz radikálist számláló csoportokat és az olyan militarizált politikai szervezeteket, melyek jelentős területi és társadalmi meggyökereződéssel bírnak mint a Hamasz Palesztinában, a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC), vagy a Kurd Munkáspárt (PKK) Törökországban, melyeket az Európai Unió mégis „terrorista” szervezetként tart számon .

Ennek kétségkívül megfelelő alternatívájának tűnik, ha a politikai erőszak megjelenését mindig ahhoz a kontextushoz kötjük, amelyben megjelentek, azokhoz a szervezetekhez, amelyekben harcolnak és azokhoz az aktivista életutakhoz, akik ezeket a szervezeteket alkotják . Eképpen az „erőszakciklus”, amely jellemző volt Európában és Japánban a hatvanas évek vége és a nyolcvanas évek vége között, elsősorban a korabeli hatalmas társadalmi szervezetek válságához köthető. Ez a folyamatos visszaszorulás késztette az aktivisták egy részét, hogy a fegyveres összecsapás felé forduljanak. Hasonlóképpen történt ez a dzsihadista mozgalmak esetében a kilencvenes évek végén, amikor ezek számára nyilvánvalóvá vált, hogy az iszlám képviseletében nem tudják meghódítani a politikai hatalmat (főleg Algériát, Egyiptomot és Szaúd-Arábiát említhetjük példaként) .

Mindazonáltal ez a radikalizmus különböző formákat ölthet. Olaszországban elsősorban magát a munkások világát jelntette: az 1960-as évek végén erős társadalmi erőszak rázta meg a gyárakat (főleg a Pirelli és a Siemens üzemeket). A ”fegyverek propagandája” lassan teret nyert. Az első akciók – a munkavezetők autóinak felgyújtása, a káderek foglyul ejtése – utalnak a fegyveres csoportok társadalmi bázisára. A Vörös Brigádok (Brigate Rosse – BR) összesen elítélt 1.337 tagja közül 70 százalék volt a kétkezi munkások, a szolgáltatásokban dolgozók és a diákok aránya. A Primea Linea, melyet inkább munkanélküliek és diákok alkottak, az igazságszolgáltatás által elítélt 923 tagja között is nagy részben munkásokat találunk . Ezzel szemben Németországban a RAF az aktivistáit inkább a diákok és az értelmiségi kispolgárok közül szervezte be.

Ez a két ország éppen azért volt a legnagyobb mozgalmak színtere, mert húsz évvel a második világháború után egy esetleges fasiszta hatalomátvételtől való félelem itt nagyobb súllyal esett latba, mint máshol. „A Fontana-téri merénylettel, meséli Mario Moretti, a BR egyik legfontosabb vezetője, egy dolog vált számunkra bizonyossá: ezek támadásban vannak” . Az 1969. december 12-én a milánói Mezőgazdasági Bankban történt robbantás, mely tizenhat halálos áldozattal és száz sebesülttel járt, csak tovább erősítette a meggyőződést, hogy a rendszer autoritariánus irányba tart. Erről tanúskodnak Sergio szavai is: „Abban a hitben nőttem fel, hogy Görögországhoz vagy Chiléhez hasonlóan itt is államcsínyre készülnek. És hogy meg fognak minket ölni. Mellesleg már el is kezdték”. Kétségtelen tény, hogy 1969 és 1975 között a merényletek és a poltikai erőszak elsősorban a jobboldali csoportokhoz kötődött (ők hajtották végre ezek 95 százalékát 1969 és 1973 között, 85 százalékát 1974-ben, 78 százalékát 1975-ben) . Csak ezután következett be, hogy a fegyveres szélsőbaloldal fokozta az aktivitását: a halálos áldozattal járó merényletek majdnem 80 százalékát nekik tulajdonították, vagy maguknak is revindikálták 1978 és 1982 között .
Németországban a fiatal generációk azt vetették a politikai hatalmat a kezükben tartók szemére, hogy közvetve vagy közvetlenül felelősek Adolf Hitler hatalomra jutásáért. Azt gondolták, mondja Elias, hogy „a fizikai erőszakot fogják felhasználni, amely a Weimari Köztársaság esetében is elvezetett egy autokratikus kormányzat felállításhoz, a Bonni Köztársaság idején is. (...) A reformista vagy forradalmi energiák egy részének a nagy erejét az a meggyőződés adta, hogy a többpárti parlamentáris állam homlokzata alatt egy új diktátor hatalma készülődik, melynek élcsapata a Szövetségi Köztársaság hadserege és rendőrsége” .
A helyzet gyökeresen más volt Franciaországban, ahol a Vichy-rendszer iránti nosztalgia alig volt érzékelhető, és ahol a Francia-Algéria melletti szélsőjobboldali mozgolódások is vereséget szenvedtek. A Szocialista Párt, a Kommunista Párt és a baloldali radikálisok által 1972-ben aláírt, a közös kormányzást célzó ún. Közös Program egyszerre csatornázta be a reformista energiákat és nyitott egy lehetséges utat az egyéni ideológiai változás felé. A szélsőbaloldal lassan erejét veszítette az 1968. május-júniusi események lassú elfelejtődésével és a politikai rendszer stabilizálódásával. A Kommunista Liga (Ligue Communiste), melyet egyébként is egy szélsőjobboldali gyűlés elleni támadásuk után feloszlattak 1973 júniusában, egyre inkább felhagyott az utcai harcokkal, hogy „a gyárakban való mozgalmi munka” felé orientálódjon. Az újjáalakult Forradalmi Kommunista Liga (Ligue Communiste Révolutionnaire) lassú hanyatlásnak indult, amely teljes zavarodottságot okozott az erőszakos akciók iránt fogékony aktivisták körében . Másrészről, az 1970-ben betiltott Gauche Prolétarienne (Proletár Baloldal) nevű szervezet 1973 novemberében végleg feloszlott, miután sokáig habozott egy radikálisabb útra térésen - különösen egy Renault-gyári vezető elrablása után (az eset előzménye egy maoista munkás, Pierre Overney halála volt). Szemben azzal, ami Olaszországban vagy Németországban történt, a francia aktivisták csak egy nagyon kicsiny része köteleződött el a fegyveres harcban. Ekkor tűntek fel a maoista csoportok: a Brigades internationales (Nemzetközi Brigádok, 1974-1977) vállalta a felelősséget jónéhány autoritariánus rendszer (Bolívia, Uruguay, Spanyolország, Irán és Mauritánia) franciaországi képviselője elleni támadásokért; a Noyaux armés pour l’autonomie populaire (Fegyveres csoportok a népi autonómiért – NAPAP) pedig 1977-ben intézett támadássorozatot közintézmények és nagyvállalatok ellen: a legjelentősebb tettük egy Renault-gyári biztonsági őr, Jean-Antoine Tramoni (ő gyilkolta meg Overney-t) megölése volt.

Ebből a mozgalomból és a Groupes d’action révolutionnaire internationalistes (a Forradalmi akció nemzetközi csoportjai – GARI) nevű szervezetből jött létre az AD 1979-ban, amely magában tömörítette a korábban Franco ellen harcoló spanyol aktivistákat is. A spanyol diktatúra által 1974-ben kivégzett Salvador Puig Antich-hoz közel álló Rouillan meséli önéletrajzában némi pátosszal a következőket: „Mi három évtizede harcoltunk gerillaként, és folytatjuk is a küzdelmet, amely egy mítoszhoz, egy szedett-vedett hadsereghez, a reményhez köt minket. A nagybetűs Reményhez, melyet lőporral és ólommal írunk” .
Ebben a geneológiai folyamatban mind egy erkölcsi moralitás, mind egy valóságos gyakorlati tudás átöröklődött. Megszervezni egy kommandóakciót, hamis papírokat gyártani, bankot rabolni a harc finanszírozásához: mindezek már a gyakorlatban tapasztaltak voltak. A BR számos fegyvere a partizánok második világháborús fegyverraktáraiból származott (például az a géppisztoly is, amelyet a volt miniszterelnök, Aldo Moro elrablásakor használtak...), vagy az AD esetében azok a fegyverek hasznosultak újra, melyeket még a spanyol köztársasági menekültek hoztak Franciaországba. A nemzetközi dzsihádisták esetében mindenképpen emlékeztetni kell a szovjetek elleni afganisztáni harcokra, melyek az aktivisták egész generációját szocializálták a fegyveres harcra és persze ellátták őket ehhez szükséges eszközökkel (fegyverek, robbanóanyagok, pénz stb.) és a hozzá való „kompetenciákkal”.

Mindazonáltal mindig csak egy kisebbség lép tevőleges harcba. És itt rögtön utasítsuk is vissza azokat a leegyszerűsítő magyarázatokat, melyek szerint az erőszak használata valamiféle „patologikus személyiségre”, vagy a „halál kultuszára” lenne vezethető vissza. „A terroristák, magyarázza nekünk Hélène L’Heuillet filozófus, fanatikusok vagy olyan toborzott emberek, akik a halálukat a halál szolgálatába állítják, mert – legalábbis a csatlakozásuk idején - meg vannak győződve róla, valamiféle nihilista tagadásból, hogy csak ez tesz lehetővé, hogy részt vegyenek a gyűlölt világ lerombolásában” . Ez a megfogalmazás érdekes módon éppen egybeesik az argentin diktatúra egyik szolgáló értelmisége szavaival, aki az 1978-as fegyveres ellenállás idején arról beszélt, hogy az ellenállók „a tragikus hősök álarcában a halál szenvedélyes szolgálói”, akiknek „a társadalmi magatartása a halál szeretetéről árulkodik”.

A politikai erőszakkal való elköteleződés mindenekelőtt kollektív ügy: egészen ritka jelenség az elszigetelt egyén, aki mintegy olvasmányai, vagy manapság internetes fórumok tanulmányozása révén radikalizálja önmagát és lép akcióba. Ez annyira így van egyébként, hogy a titkosszolgálatok munkatársai az ilyen embereket „kényszerzubbony-eseteknek” hívják... A csoport játssza tehát a legfontosabb szerepet, azon belül is mindenekelőtt a család. Időben elhúzódó konfliktusok idején nem ritka, hogy több generáció vesz részt a fegyveres harcban, mint a baszk, vagy az ír nacionlisták esetében, de így van ez a szikhekkel, a kurdokkal vagy éppen a palesztinokkal is. Claude Halfen, az AD tagja, így meséli a saját történetét: „Egy, az ellenállásban részt vett családból jövök (...), nagyszüleimet megfosztották az állampolgárságuktól, melyet 1927-ben kaptak meg, hogy aztán 1941-ben egy szempillantás alatt elveszítsék és hazátlannak, meghurcoltnak, űzött vadnak számítsanak. Szóval én azzal a hittel nőttem fel, hogy büszkeség kérdése fegyvert ragadni egy illegitim hatalom erőszaka ellen.” Egyszóval a családi örökség gyakran elősegíti a fegyveres politikához való fordulást, vagy legalábbis azt választható alternatívává teszi.

Hasonló jelenség figyelhető meg a baráti kapcsolatok esetében is: az ugyanabban a kerületben felnőtt fiatalok közti szolidaritás gyakran egy-egy csoport cementje, mint például az 1995-ös franciaországi robbantásokat végrehajtó Khaled Kelkal, vagy az Euskadi Ta Askatasuna (ETA) bizonyos kommandói és az Irish Republic Army (IRA) esetében megfigyelhető volt. Ezek az érzelmi alapokon működő kis csoportok hozzájárulhatnak az őket alkotó egyének radikalizálódásához egyszerűen a környezetüket alkotó társadalmi világról való azonos meggyőződés révén. A régi barátok, vagy a kevésbé elkötelezettek lassan eltávolodnak a csoporttól éppen azáltal, hogy az egyre összetartóbb, az azonos meggyőződés révén egyre összeforrottabb lesz . Így nem a titkos csoportok valamiféle propagandája vonza a jövendő tagokat, ahogy Silke fogalmaz: „az egyének nem az Al-Kaida valamely szervezőjének erőfeszítései révén radikalizálódnak, ez a folyamat lényegében a már a szervezetben benne levő dzsihádistáktól teljesen függetlenül megy végbe ”. A 2005. július 7-i londoni merényletek elkövetői például igen távoli viszonyt ápoltak csak a vallással, és csak akkor fordultak az Al-Kaida vezetői felé, hogy „áldásukat adják” az akcióra, amikor a tervük már a megvalósítás küszöbén állt.

Egy ideológiailag radikalizált csoport erőszakos akciók felé fordulása nem tövényszerű, de nem is feltétlenül szükséges. Két, egymással gyakran szétválaszthatatlanul összefonódó körülménynek kell ezen kívül színre lépnie: szükség van az állami hatalom fellépésre és a csoport illegalitásba vonulására is. A politikai erőszak szinte sosem csak maga a csoport elhatározásának függvénye, ez mindig egy sajátos viszonyrendszerben megy végbe: külföldi beavatkozás az adott ország politikájába, háborús állapotok, a kényszer, sőt a kínzás valamely formáinak színre lépte, a felügyelet formáinak radikalizálódása, az ellenőrzés módjainak elnyomónak vagy diszkrimatívnak való megítélése legalább annyit nyomnak a latban, mint a radikális csoportok stratégiai vagy taktikai döntései. Így például Észak-Írországban 1971-ben több mint kétezer „terrorizmussal” vádolt ember önhatalmú internálása több száz fiatal nacionalista munkást késztetett az IRA-hoz való csatlakozásra.

Egy következő lépcsőfok átlépésére akkor kerül sor, ha a csoport illegalitásba vonul, gyakran éppen azért mert egy kisebb vétség elkövetése miatt szembe kellene néznie a karhatalmi fellépéssel. Ekkor már egy teljes elköteleződésről beszélhetünk, amely a név, az identitás megváltoztatásával, illetve minden eddigi ismerőssel való kapcsolat megszakításával is jár. „Az illegalitásban, meséli Moretti, a túlélés helyváltoztatás, az állandó életmód-változtatás gyorsaságától függ. Végeredményben, (...) fantommá válsz, a szó egzisztenciális értelmében. Nem arról van szó, hogy saját magatok számára irreálissá lesztek, hiszen az elvtársaid a lehető legvalóságosabbá válnak számodra, sőt a velük való kapcsolat csak szorosabb lesz. A külvilág, a többi ember számára nem létezel többé” . A 2004. március 11-i madridi merényletek elkövetőinek feleségeinek, közeli ismerőseinek visszaemlékezései is bemutatják a folyamatot, ahogy egy csoport lassan magába zárul, egészen a teljes, a legközelebbi hozzátartozókra is érvényes izolációig.

A szigorúan szabályozott biztonság válik az illegalitásban való élet fő rendezőelvévé. A nyomozók 1975-ben, egy páviai rejtekhelyen találták meg a BR egy kis könyvecskéjét, amely a „Biztonsági szabályok és a munkavégzés rendje” címet viselte, és amely a lehető legkisebb részletekig szabályozta a BR-tagok mindennapjait, az étkezésre, az öltözködésre, a telefonhasználatra, sőt a szexuális szokásokra is kiterjedőleg. A spanyol csendőrség 2004-ben hasonló ETA-kiadványra bukkant. De persze ezeket a szabályokat maguk a tagok sem mindig tartották be: gyakoriak voltak egy-egy szerelmi találkára, vagy egy beteg édesanyára visszavezethető letartóztatások. A chilei Forradalmi Baloldali Mozgalom (Movimento de Izquierda Revolucionaria – MIR) összes illegális lakása nyomára például úgy bukkant a rendőrség 1971-ben, hogy tagjai igen részegen egy közlekedési balesetet okoztak. Az autóban a helyszínre érkező rendőrök megtalálták a rejtekhelyül szolgáló lakások villany- és gázszámláit, amely lehetőve tette felderítésüket...

Fegyvert, új rejtekhelyet találni, hamis papírokat gyártani, újra feltölteni a mozgalmi kasszát (főleg bankrablásokból), felderítést végezni egy jövőbeni akcióhoz, majd mindent újrakezdeni egy letartóztatási hullám után: a szükség gyakran fontosabb, mint a startégia. Olyannyira így van ez, hogy sokszor bizonyos taktikai döntések érthetetlennek bizonyulnak még maguknak a szimpatizánsoknak is. Kevésbé a titkosszolgálatok manipulációiról van itt szó, mint azt gyakran olvashatjuk (noha persze ezek létezhetnek), mint inkább a gépezet működtetéséről, melyből maga a csoport sem tud kiszakadni. „Nem elég felismerni, hogy sarokba vagyunk szorítva ahhoz, hogy lássuk a kiutat is” – mondja Moretti. Elsősorban azért, mert az illegális gyakorlat maga után vonja azt is, hogy lehetetlen magára hagyni a már bebörtönzött társakat. Lojalitásból vagy szükségszerűségből, de támadásokat kell előkészíteni a börtönök ellen (mint ahogy például a „Prima Linea” tette az olaszországi Rovigo börtöne ellen), túszokat kell ejteni (erre példa a RAF két akciója 1975-ben az NSZK stockholmi követsége ellen és egy Lufthansa kép eltérítse), vagy éppen neves személyiségeket kell elrabolni (mint ahogy a BR tette Moro-val, vagy a RAF Martin Schleyerrel, a német Gyáriparosok Szövetségének elnökével). A harc ilyeténvaló folytatása a bebörtönzottek körülményeinek javítására is szolgálhat eszközül, mint arra a spanyolországi ETA lehet példa.

Másrészről éppen ezen csoportok biztonságának kérdései, működésük módja teszi elkerülhetetlenné a tagok igen szelektív toborzását. És persze ez teszi igen nehézzé, hogy súlyukban elérjék azt a kritikus tömeget, amely – legalábbis feltételesen – lehetővé tenné számukra, hogy elegendő erőre tegyenek szert a politikai játszmákban való részvételhez. „Ha nem nyitsz egy rést a szemben álló hatalom pajzsán, szavaid mit sem érnek, mondja Moretti. Mi lenne a stratégiánk jelentősége, ha nem lennénk készek az állandó taktikai tárgyalásokra, kikényszertíve ezt, elfogadva azt, egyszóval, hogy elérjünk valamit abból, amiért harcolunk?” Az előre menekülés, az egyre durvább akciók, legyen szó a rendvédelmi erők, vagy a magas állami posztot betöltők elleni támadásokról, egyre fokozzák az illegális csoportok diabolizációját és persze növelik a szakadékot, mely elválasztja őket azoktól a társadalmi mozgalmaktól, melyekre egyébként számíthatnának. Éppen ez a körülmény teszi lehetővé az ellenük irányuló egyre keményebb elnyomást, főleg az ún. különleges törvények révén. Így a mozgalmárok számára nem marad más, mint az állandó menekülés, a börtön és persze a halál.

Ezeknek a kis fegyveres csoportoknak az akciói persze mindig magukban hordozzák a lehetőséget, hogy lesújtsanak az államra (annak funkcionáriusaira vagy szimbólumaira), de sosem érik el azt a szintet, hogy igazán megremegtessék azt, még a legtöbb halálos áldozattal járó akciók esetében sem, mnt ezt 2001. szeptember 11. bebizonyította. Ebben az értelemben ez az akcióforma ugyanazokba az akadályokba ütközik, mint amelyekkel a XIX. század végi anarchista tett propagandája találkozott. A hatalom szimbólumai elleni támadás élvezheti széles tömegek szimpátiáját, de mégsem hozza magával, hogy ők is elköteleződjenek a harcban. Ezzel szemben kíméletlen megtorlásokat eredményez, melyek jóval felülmúlják a hasonló cselekményekre adott normális hatalmi válaszokat. Amikor, halálos betegen, 2004-ben Joëlle Aubron, az AD aktivistája kiszabadult a börtönből, így foglalta össze ezt a feszültséget: „Sokan voltunk, akik hittek egy forradalmi hullámban, amely soha nem jött el. Az elképzelésünk elbukott: ez elég világos. (...) Mindazonáltal én sosem fogom megtagadni mindezt. Persze lehet, hogy ez éppen annak köszönhető, hogy a 17 év börtönben töltött idő alatt az ezzel való zsarolás állandóan jelen volt.”

ford: B. G.

irodalom:
Andrew Silke: „Holy Warriors: Exploring the Psychological Process of Jihadi Radicalisation”, European Journal of Criminology, 5 (1), 2008.
Rogel Le Dousal: Egy rendőrkomisszár Algériában (1952-1962), Riveneuve éditions, Párizs, 2011.
Donatella Della Porta: „Társadalmi mozgalmak és politikai erőszak”, in: Xavier Crettiez és Laurent Muchelli (szerk.): A politikai erőszak Európában. Egy helyzetleírás, La Découverte, Párizs, 2010.
Isabelle Sommier, A forradalmi erőszak, Les Presses de Sciences Po, Párizs, 2008.
Gilles Kepel: A dzsihád: az iszlámizmus tündöklése és bukása, Gallimard, Párizs, 2000.
Paolo Persichetti és Oreste Scalzone, A forradalom és az állam, Dagorno, Párizs, 2000.
Mario Moretti: A Vörös Brigádok: egy olasz történet, Amsterdam, Párizs, 2010.
Donatella della Porta és Maurizio Rossi: Cifre crudeli: bilanico dei terrorisimi italiani, Instituto Cattaneo, Bologna, 1984.
Paolo Perschietti és Oreste Scanzone, A forradalom és az állam, op. cit., p. 96.
Norbert Elias: „Generációs konfliktusok...”, art. cit.
Jann-Marc Rouillan, Emlékiratok (2), A gyászoló ártatlanság: egy szeptemberi nap 1973 Barcelonájában, Agone, Marseille, 2009.
Hélène l’Heuillet, A terrorizmus eredete, A kis háborúktól az öngyilkos-merényletekig, Fayard, Párizs, 2009.
Gabriel Rot, „La construcción del sinsentido, Le Monde diplomatique spanyol kiadás, Buenos Aires, 2011. május.
Léon Festinger, Hank Riecken és Stanley Schachter, Egy prófécia bukása, Presses universitaires de France, Párizs, 1993.
Andrew Silke, „Holy Warriors...”, op. cit., p. 111.
Paddy Hillyard, „The ’War on Terror’: Lessons from Ireland”, European Civil Liberties Network, 2005.
„11-M. El Relato”, az El País melléklete, Madrid, 2007. július 8.
Enérico García Concha, Todos los días de la vida. Recuerdos de un militante del MIR Chileno, Cuarto Proprio, Santiago, 2010, p. 72.

filmek:
La Primea linea Renato de Maria rendezésében (2009), Sergi Segio könyve nyomán: Miccia corta. Una storia di Prima Linea, Derive Approdi, Roma, 2005.
Der Baader Meinhof Komplex (magyarul: A Baader-Meinhof csoport) Uli Edel rendezésében (2008),
Ni veux ni traîtres („Se öregeket, se árulókat”) Pierre Carles-tól (2008), Carlos Olivier Assayas-tól (2010) és United Red Army Kji Wakamatsu rendezésében (2008).
Romain Goupil, Meghalni harminc évesen c. filmje (1982) meséli el Michel Recantinak, a Ligue Communiste egyik biztonsági emberének az életútját egészen 1978-ban bekövetkezett öngyilkosságáig. Mindez jól szimbolizálja az ezekre a körökre jellemző reményvesztettséget.