Valljuk be minket, szocialistákat-kommunistákat-anarchistákat (ezek végső soron szinonímák) az antifasiszta harc többnyire idegesít. Végül is olyanokkal vagyunk egy barrikádon, akikkel nem hogy a fasizmus okainak megítélésében, de lényegében túl az antifasizmuson, semmiben sem értünk egyet. Még mindig igaz, hogy „aki nem akar beszélni a kapitalizmusról, az ne beszéljen a fasizmusról” – és hát ebben a harcban a szövetségeseink túlnyomó része nem hogy a kapitalizmusról, de semmi lényegesről sem akar beszélni, túl az „emberi jogokon”.

Amúgy is csupán valami „ellen” harcolni, nem megértve és persze célkeresztbe helyezve a jelenség okait, sosem volt a mi kenyerünk. Márpedig mielőtt valóban végleges elköteleződnénk egy nemes és valódi antifasiszta küzdelemben, mégiscsak le kellene számolnunk magának ennek a harcnak pár téveszméjével. Az emberi jogi antifasizmus elfeledkezik arról a tényről, hogy a nyugati bevándorlók és a keleti cigányok „csupán” a felülről lefelé folytatott egyre kíméletlenebb osztályharc járulékos áldozatai (ahogy ugyanennek a harcnak maguk a fasiszták is csupán hasznos idiótái). Nem egyszerűen szolidaritásra van szükség, hanem valódi szocialista egységfrontra.

Az antifasizmus, amely kiáll a melegek mellett vagy a romák “polgári jogaiért”, de szótlanul hagyja a szegénység természeti vagy morális alapon való megbélyegzését, megszünteti a kis falvakban az iskolát, felszedi a síneket, eltűri a szegregációt, majd lamentál a roma diszkrimináción - nem érdemes erre a szóra. Nem azért, mert nekünk nem tetszik, hanem mert hiteltelen. A nem fasiszta polgári pártok dumája (ha nem egyszerűen választási célokat szolgál) „a fasizmus elfogadhatatlan erősödéséről” nem feledtetheti el velünk, hogy ezeknek a pártoknak az egymást követő politikája milyen mértékben járult hozzá magának a fasizmusnak a terjedéséhez. De azokkal a baloldali poltikai szervezetekkel sem szimpatizálunk, melyek aktivitásukat a mégoly radikális és fontos antifasiszta küzdelemre korlátozzák és melyek vitathatatlan antifasiszta múltjuk miatt visszautasítanak minden kritikai reflexiót, melyek más államkapitalista rendszerek bűneire vonatkoznak...

A jólfésült antifasizmus persze nemes ügy és támogatásra érdemes, de mindez nem változtat hatástalanságán. Az egyre kellemetlenebbé váló valóság ugyanis az, hogy az egyenlősítő citoyen-republikanizmus menthetetlen, ahogy Tamás Gáspár Miklós írja: „az etnicizmus fölfalja a régi nacionalizmust, amelynek a liberalizmussal együtt pusztulnia muszáj.” Az eredeti, egyenlősítő, politikai nemzettudat valószínűleg végleg a múlté, helyét átvette a legtisztább etnikai nacionalizmus, melyet (mivel nem akar diktatúrát, vagy legalábbis nincs rá módja) a posztfasizmus jelzővel illethetünk. Folytatódik, sőt egyre erősödik a szociális problémák etnicizálására irányuló ideológiai-politikai-kulturális hadjárat: az európai bevándorlók vagy a romák értelemszerűen kerülnek az egyre fogyni látszó gazdasági erőforrásokért (hiszen a tőke profitja minden bizonnyal érinthetetlen) folyó küzdelem etnicizált változatának célkeresztjébe. Ha nincs „közérdek” és nincs „közjó”, hiszen minden egyenlősítő politika lehetetlennek látszik, nincs polgári antifasizmus sem: tiszta osztályharc van (vagy a posztfasizmus).

A bevándorlás megbélyegzése, a megdöbbentő kényszer-charterek intézményesülése szerte Európában, a családegyesítő bevándorlás tiltása, a razziák az iskolák kapuinál, a szégyenletes kampányok a más szokásokkal bírók ellen, az önmagából kiforgatott feminizmus és laicitás térnyerése, az « illegális munkások » üldözése, a kormánypárti sajtóból ömlő “cigánybűnözés”, a szociális juttatások megnyirbálása, a “segélyért munkát”: hát nem pontosan célpontjai írják le legjobban ellenségünket? Vannak a történelemben olyan pillanatok, mikor képesnek kell lennünk a kézenfekvő látszatok jelentésének kiforgatására. Azokat, akiket üldöznek, megszégyenítenek és megalázó tortúrákat vetnek alá a legközelebbi szövetségeinknek kell tekintenünk : nem csupán azért, mert üldözik őket (noha persze azért is: liberális barátainknak tisztelet jár), hanem mert ők testesítik meg a mi elképzelésünket egy teljesen más emberi közösségről. Hasonló ez Marx tettéhez: a proletárok, akik « csak láncaikat veszíthetik », a magától értetődően veszélyes osztály, mint ma a nem fehér proletariátus Nyugaton, vagy éppen a cigányok Keleten. Nem egyszerűen « toleráljuk » őket (mint liberális ellenségeink teszik), hanem tisztelet érzünk irántuk (őszintén: nem inkább tiszteletre méltó egy 12 órát dolgozó Maliból jövő proletár, egy látástól vakulásig éhbérért feketén dolgozó cigányember, mint egy állami alkalmazott, a ballib sajtót olvasó és persze az LMP-re szavazó, környezettudatos polgár?). És bennük ismerjük fel az emancipáció motorját. Számukra az emancipáció nem egy szépen hangzó elv, hanem létszükséglet: gyakorlati program.

Mint a szocialista mozgalom számos kérdésével kapcsolatban, ebben is visszatértünk a kezdetekhez: ehhez a politikai közösséghez nincs közünk, ebben az etnicizált nemzettudatban a proletároknak valóban nincs hazájuk.

Mégegyszer: mindig és mindehol le kell leplezni és persze engesztelhetetlen harcot kell folytatni a fasizmus sajátlagos jelenségei ellen, de ez mit sem ér, ha közben nem üzenünk hadat magának a fasizmust kitermelő tőkés rendszernek. A fasizmus magának ennek a gyűlöletes osztálytársadalomnak a sötét oldala: állandó növekedési kényszer, őrült verseny, az egyéni szabadság és kreativitás szembeköpése, uniformizáció, vezérkultusz és csak végül: idegengyűlölet és rasszizmus. A fasizmus nem más, mint a liberalizmus autoritariánus irányba fordulása – akkor a munkásmozgalommal, most az ezerirányú válsággal szemben. Az, hogy a fasizmus sosem támadta, és most sem támadja a liberalizmus legfontosabb tényezőjét, a magántulajdont, nem véletlen: a fasizmus undorító, undorító embereket hoz magával, de félelemre nincs ok, a kapitalizmushoz nem fognak nyúlni - noha akkor is ez volt a kérdés, és persze most is erről van szó. Az örök csapda, ahogy Daniel Guérin (ohlalala, 1937-ben!) írta: „a fasizmus összes vonzereje abban rejlik, hogy antikapitalistának mondja magát, noha sosem támadná meg komolyan a kapitalizmust, a népben létező antikapitalizmust nacionalizmussá alakítja.” Éppen ezért vagyunk meggyőződve róla, hogy az antifasizmus legjobb formája maga a társadalmi forradalom.

Hát ilyen a mi antifasizmusunk.