Van persze egy triviális, de nehezen megkerülhető probléma még a kelet-európai látogató/kezdő expat számára, ha a szeretett honból (pl.) Londonba utazik (akárhányadszorra is), teszem azt a világmindenség ma talán legjobb (marxista) társadalomtudományi folyóiratának (ti. a Historical Materialism-nek) konferenciájára. Röviden: Pendragon-legenda. Hogyan kerüljük el, hogy meghatározó reakciónk ne a gondolkodás-paralizáló szájtátás legyen. És egyáltalán: ha a szájtátás hibájába esünk, mi vakítsa inkább a szemünket, a kapitalizmus centrumainak mindennapos dinamizmusa és eleganciája [with caveats], vagy az ellenzéki kultúra gazdagsága…?
No mindegy, remélhetőleg a racionális gondolkodás(ra való törekvés) segít, hogy elkerüljük az "Ausztriában jólét van, tehát (!) nálunk is az lesz/lehetne!" jellegű attitűdöt, ami olyannyira áldásos szerepet játszott a magyar rendszerváltás levezénylésében.

Mindenesetre a konferencia névsora elég impresszív volt: Alex Callinicos, Ben Fine, John Holloway, Fredric Jameson, Bob Jessop, Leo Panitch, Moishe Postone, Sheila Rowbotham, Alfredo Saad-Filho és még sokan mások. Az egyik probléma épp a bőség zavarából adódik: általában egyszerre 5-8 session is zajlik, amiből az ember gyakran akár négyet is szívesen meghallgatna. Esténként (4 db 105 perces session után) egy közös előadás zárja a napot. Első nap Kees van der Pijl beszélt Deutscher-díjas új könyvéről, második nap a Socialist Register új számának szerzői mutatták be a 2010-es kötetet (címe: Morbid Symptoms, témája: az egészség(ügy)), zárásképpen pedig Fredric Jameson adta elő gondolatait hamarosan megjelenő új könyvéről, amit A tőke első kötetéről írt.
A közel 700 résztvevőből első ránézésre két nemzedék tűnik ki: a háború utáni években született "nagy generáció" tagjai (nagyrészt férfiak, egyetemi tanárok, különösen angolok, egyéb nyugat-európaiak és észak-amerikaiak) és az egészen fiatalok, 18-30 közötti diákok és PhD-hallgatók, akik között (hál') már jóval több a perifériákról származó ember és egyenlőbb a nemi eloszlás is.

Az össze előadás ismertetésére inkább nem vállalkoznánk, csak néhány különösen érdekes gondolatot emelnénk ki. (Az előadások absztraktja egyébként innen letölthető, remélhetőleg nemsokára a teljes vázlatok is felkerülnek.)
A konferencia első előadását Moishe Postone (US, UChicago) tartotta, akit John Weeks (UK, SOAS) követett. Moishe Postone amerikai filozófus/történész a Time, Labour and Social Domination c. könyvében Marx elméletének egy nagyon eredeti strukturális jellegű interpretációját adta, amivel világhírű lett (igen hasonló gondolatokat fejt ki könyvében mint pl. a német Wertkritik teoretikusai) és nagy hatást gyakorolt a kilencvenes évek végétől észlelhető Marx-reneszánszra. Postone saját társadalomfilozófiai meglátásainak fényében elemezte Robert Brenner (The Boom and the Bubble, Economics of Global Turbulence), (a nemrég elhunyt) Giovanni Arrighi (The Long Twentieth Century) és David Harvey (The Condition of Postmodernity stb.) műveit, mint a közelmúlt történetének reprezentatív munkáit. Postone szerint a legfontosabb az, hogy Marx elmélete nem tagadja a szabadság hiányát (unfreedom) és a modern történelem engesztelhetetlen szükségszerűségét, de ezeket mint a kapitalizmus specifikumát ragadja meg, nem pedig mint a történelmet átívelő örök emberi sorsot. Ugyanakkor fontosnak látja, hogy a kapitalizmus olyan társadalmi rendszer, ami a kultúra területén és máshol szüntelenül túlmutat önmagán, létrehozza saját meghaladásának előfeltételeit, vagy legalábbis a jeleket, amik megmutatják történelmi korlátoltságát. Ezt tekintetbe véve kell figyelni a jelenkor történelmét, elkerülve azt, hogy beleessünk a túlzott „ökonomizmus” hibájába, a tőkés verseny felszíni kategóriába „beleragadva” (ár, konkurencia, eloszlás), ahogy azt (a „késői”) Brenner könyvei teszik. Az „érték” marxi kategóriája ugyanis, ellentétben az „ár”, „verseny”, „eloszlás” stb. immanens kategóriáival, megmutatja a kapitalizmus történelmi egyedülállóságát és ezzel határait is jelzi. Arrighi elemzésére ezzel szemben az állam, illetve a „hegemón állam”, azaz a másik pólus (verseny/piac – állam) abszolutizálása jellemző. David Harvey a „posztmodernről” írt könyve pedig a posztmodernizmust kizárólag szimptómának, (negatív) felszíni jelenségnek fogja fel, miközben észrevehetnénk benne az emancipatorikus lehetőséget, vagy legalábbis a szabadság utáni vágyakozást is. Postone a kérdésekre és Verity Burgmann előadására válaszul kifejtette nem túl hízelgő véleményét az „operaismo”-ról és más ágens-alapú elméletekről, amik szerinte gyakorlatilag összeesküvés-elméletek, és nem fogják föl azt, ami Postone számára a legfontosabb a kapitalizmussal kapcsolatban, ti. hogy ebben a rendszerben bizonyos értelemben a történelem szubjektuma maga a tőke, mint „önjáró” társadalmi viszony. A munkásosztály ezen a formameghatározottságon „belül” létezik, és nem feltétlenül forradalmi szubjektum, legalábbis amíg pusztán a tőke egyik pólusaként funkcionál.

A második előadást John Weeks tartotta, aki (mint közgazdász) arról beszélt, ő hogyan fogja fel a gazdasági válságokat Marx elméletének segítségével: konkrétan, hogyan vezet a technikai fejlődés, a meglévő állótőke állomány (fixed capital) és a hitelrendszer kombinációja szükségszerűen a válságokhoz (devaluation of capital). (Egy fiatal lány Weeks-nek szegezi a kérdést, mit jelentsen az, hogy „a tőke” ezt meg azt „csinálja”, mégis mire vélje ezt a szóhasználatot. Erre Weeks: „Honey, capital is a social relationship, it is self-expanding value…” No comment. Amikor a moderátor Weeks nevében bocsánatot kér („John meant „honey” ironically, not in a sexist way…”), az idős prof. mentegetőzve ennyit mond: „I’m from Texas”…)

Természetesen rengeteg előadás volt még a gazdasági válság okairól. Idén a „profitráta süllyedő tendenciája”-elmélet hívei (A. Shaikh, A. Kliman, A. Freeman, G. Carchedi, kicsit más módon Robert Brenner) nem jöttek el a konferenciára, így a dolog kicsit egyoldalú volt, ti. egy-két kivétellel (pl. Joseph Choonara előadása) csak az elmélet ellenségei beszéltek. Ezért idén főleg olyan előadások voltak erről a témáról, amik a pénzügyi rendszer fejlődésének ellentmondásaival magyarázták a recessziót/depressziót. Persze itt is nagy különbségek vannak, pl. Hillel Ticktin szerint a pénzügyi szektor burjánzása azt mutatja, hogy a tőke en bloc parazitává vált és nem képes többé eredeti történelmi funkcióját (termelőerők kifejlesztése stb.) betölteni, és minden idők legnagyobb összeomlása előtt (vagy alatt) állunk, forradalmi lehetőségekkel. Ezzel szemben Leo Panitch és még nála is inkább Dick Bryan azt hangsúlyozták, hogy a pénzügyi rendszer abszolút szükséges és funkcionális a rendszer szempontjából, és pozitív változásokra csak akkor lehet számítani, ha masszív ellenállás lesz tapasztalható. Ami egyelőre nem nagyon látható, bár a bejelentett megszorítások (Angliában, Kanadában, Németországban stb.) aktivizálhatják az „érintetteket”, mindenekelőtt a közalkalmazottakat, akiket a következő pár évben a Labour-től kezdve Harperen keresztül a CDU-FDP tengelyig mindenki szeretne kidobni a hajóból. A válság kitörése óta eltelt időben „bezsebelt” vereségekről és koncessziókról (pl. az autóipari szakszervezetek részéről) a kanadai Greg Albo festett pontos és kissé ijesztő képet a Socialist Register session-jén. A fő konfliktus zóna az elkövetkező időszakban mindenki szerint a közszféra lesz, legalábbis a centrum országaiban. Arra a kérdésre, hogyan tervezheti pl. mindkét nagy angol párt (toryk és a Labour) az állami kiadások durva megvágását a súlyos kereslethiány mellett, Hillel Ticktin adott egy kézenfekvő választ, egyébként kicsit túlságosan apokaliptikus előadásában: „ők akarnak először ütni”.

Örömmel jelentjük, hogy idén Kelet-Európáról is volt néhány előadás. Hugo Radice (UK, U of Leeds) az egykor marxista, később liberálissá lett kelet-európai értelmiség szociológiájáról beszélt (többek között Szelényi-Konrád és Kis-Bence könyve alapján) és arról, hogyan nem vették észre az illetők, hogy közben a kapitalizmus már nem a Golden Age éveinek „lágy” kapitalizmusa. Fábry Ádám (az egyetlen magyar előadó idén) az „egyenlőtlen és kombinált fejlődés” (Trockij) elméletének eszmetörténetéről és (kelet-európai) relevanciájáról adott elő, Stuart Shields a lengyelországi anti-liberális sovinizmus okairól és természetéről, Vlad Mykhnenko (ukrán, U of Nottingham) pedig az ukrán gazdaság újabb bezuhanásáról a fekete lyukba, amiből már épp elkezdett volna egy kicsit kimászni.

A Socialist Register két részes vitáján remek elemzéseket hallottunk, főleg a válság osztályanalízise területén. Alfredo Saad-Filho (SOAS) megállapította (egy magyarul is olvasható tanulmányára támaszkodva), hogy az eddigiek alapján semmiképpen sem beszélhetünk a neoliberalizmus válságáról, csak egy válságról a neoliberalizmuson belül. A baloldal az első esélyt a neoliberális hegemónia kikezdésére már elszalasztotta, de mivel a „felépülés” valószínűleg csak „sucker’s rally”, ezért még könnyen lehet, hogy újra meg fog nyílni a tér a baloldal javaslatai számára. Saad-Filho szerint minimum a bankrendszer kárpótlás nélküli kisajátítását kellene követelni, de ez az államosítás a demokratikus kontrollt is kell, hogy jelentse („ownership in itself is nothing”). Hugo Radice szintén azt hangsúlyozta, hogy nem szabad elfogadnunk a neoliberalizmus öndefinícióját és a piac-állam „dichotómia” helyett az osztályanalízisre kell helyeznünk a hangsúlyt. Észre kell venni, hogy a kapitalista államok milyen nagy mértékben kooperálnak nemzetközileg, illetve saját munkásosztályuk sakkban tartásának kérdésében is. Radice szerint a leninizmus egy halott huszadik századi stratégia, a sikeres ellenállás, csak a „shop floor”-ról (munkahelyről) indulhat ki, mint ami a kapitalista társadalmi-termelési viszonyok középpontja és egyben legérzékenyebb pontja is. Dick Bryan (U of Sidney) szakterülete a származékos pénzügyi termékek (derivatives) és véleménye szerint a válság nem is olyan súlyos, és várható következménye pusztán ezeknek az eszközöknek a további finomítása (hiszen nagyon újak) és a „mindennapi élet financializációjának” további elmélyülése, azaz a munkásosztály a hitelrendszerbe való még nagyobb mértékű integrációja lesz. Leo Panitch (York U) prezentációjában igen hasonló dolgokat mondott, mint Hugo Radice és javaslatként ő is a bankrendszer államosítását és demokratizálását indítványozta. Greg Albo (York U) kitűnő előadásában az eddigi autoriter, társadalomellenes állami reakciókat elemezte, és figyelmeztetett mit is irányoz elő most az IMF (= az amerikai állam) a következő tíz évre: „a decade of austerity” (tíz év megszorítás). A helyzet nem túl rózsás tehát. Ben Fine (SOAS) hangsúlyozta milyen mértékben kontrollálja a pénzügyi szektor ma az államigazgatást: egy angliai elemzésben kimutatták, hogy adott állami költségvetési szervekben a pozíciók majdnem 100%-át bankok (stb.) képviselői töltik meg, miközben a szakszervezeteknek semmiféle képviselete nem volt.

A második nap esti előadása alapján igencsak érdemes lenne Magyarországon sokaknak elolvasni a Socialist Register 2010-es számát, ami globálisan elemzi az emberi egészség és az egészségügyi rendszer permanens válságát a kapitalizmuson belül. Colin Leys az egészségügyi privatizáció dinamikájáról beszélt, Roger Albritton az élelmiszeriparról, a junk food-iparágról és a kapitalista mezőgazdaság irracionalitásáról adott egy revelatív vázlatot. Ez utóbbi témáról vasárnap további prezentációk voltak, többek között Patricia Howard előadása. Howard elsősorban a bioüzemanyagok terjedésének hatásait vizsgálta a harmadik világ (elsősorban Latin-Amerika) országaira nézve. Elemzésében innovatív módon használta föl Marx járadék-elméletét, kimutatva hogyan hajtja föl a bioüzemanyag-növények szétterjedése a termőföldeken az abszolút földjáradék szintjét, végső soron pedig az élelmiszer-árakat. Ennek következményei a tavalyi éhséglázadások során már láthatók voltak, de a folyamat tovább folyik. Howard predikciója szerint emiatt pl. a marhahús ára 10-20 éven belül elérhetetlenül magassá fog válni, ami a kisebbik baj, de az elsőként érintett élelmiszerek tipikusan a legszegényebbek által fogyasztott gabonák.

Zárásként a nagy amerikai marxista filozófus, Fredric Jameson előadását hallgathattuk meg. Talán a gazdasági válság hatására, úgy tűnik most Jameson is visszatért a kiindulóponthoz: új könyve A tőke első kötetének egy új olvasási „módszerét” ajánlja föl. Jameson szerint pragmatikusnak kell lennünk: ne az első három fejezetből (= Első rész) induljunk ki, ahol a szerző rendkívül magas absztrakciós szinten mozogva levezeti az értékformát és a pénz szükségszerűségét, hanem kezdjük inkább a második résznél (A pénz átváltozása tőkévé). Vagy még inkább a harmadiknál, azaz az (értéktöbblet)termelés és kizsákmányolás elemzésénél (Az abszolút értéktöbblet termelése).

Jameson szerint ma különösen világosan láthatjuk, hogy a tőke termelése egyben a kifosztottság, a lecsupaszított, „kettős értelemben szabad” bérmunka bővített termelése is, és a másik oldalon a munkanélküliség termelése. Az ötvenes-hatvanas években kigúnyolt „absolute immiseration” tézise ma egyre szélesebb körben látható valóság. Jameson nem tartja véletlennek, hogy sem A tőké-ben, sem Marx más írásaiban nem találhatók meg egy politikai filozófia alapvonalai. Bár Marx szerinte mélyen politikai lény volt („political animal”), de ez a kapitalizmuson belüli politikával szembeni radikális opportunizmust jelentette: parlamenti politika, szakszervezetek, forradalom – ezek mind elfogadható eszközök lehetnek a pillanatnyi lehetőségektől függően, egy olyan célért, ami nem politikai, hanem annál sokkal, de sokkal mélyebb. Jameson szerint a kapitalista politika mindig epifenomenális: lehetetlen és hiábavaló célkitűzés egy jobb politikai rendszer, mert a tőke, a pénz egyfajta „szupersavként” mindenhova behatol, mindent szétmar, szétrág, mindent korrumpál. Ezért hiábavaló minden szociáldemokrata politika, akár annak expanzív akár defenzív (mint most) fázisában, amit egyébként Jameson azért javall nyugat-európai elvtársainak, de csak akkor, ha fejben tudják tartani: efféle aktivitásuk végső soron hiábavaló, illetve csak pedagógiai célja lehet. Jameson szerint NEM lehet más a politika (höhö) – de lehet más a társadalom. Ennek érdekében a magafajta értelmiségi annyit tehet, hogy ellentmondásokat tár fel és hoz létre, megmutatja, hogy a kapitalizmuson belül mik a lehetőségek – vagy inkább, hogy mennyire nincsenek. Persze a day-to-day védekezésről és politikai cselszövésről senkit sem akar lebeszélni, tette hozzá.

Amellett, hogy idén először jött el Fredric Jameson a konferenciára, alighanem az is jelzésértékű, hogy újra Marx legfontosabb szövege felé fordult. Ne áltassuk magukat: bármilyen jó volt látni a sok fiatalt, illetve szocialista tudóst, hallani a rengeteg felkészült előadást, megtapasztalni a marxi társadalomelemzés páratlan aktualitását és erejét, a helyzet „praktikusan” nézve meglehetősen rossz. Ismerjük a viccet a berlini és bécsi táviratról: „a helyzet komoly, de nem reménytelen” vs. „a helyzet reménytelen, de nem komoly”. A mai marxista baloldal szempontjából nézve a helyzet kétségkívül nagyon komoly – a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt – viszont nem teljesen reménytelen. És ez még mindig sokkal jobb, mint az ellenkező eset, ami ma mindenhol máshol nyomasztó, de egyben frivol alkonyatként borul a társadalomra. Ha mással egyelőre nem is nagyon dicsekedhetünk, talán legalább egy kicsit tisztábban látjuk a terepet: a szakadékokat biztosan, de talán valami ösvény is dereng.

Innen kellene elindulni.