egymajvgeÉrdekes kérdés lehet, hogy vajon a Franciaországban győzelme harminc éves évfordulóján minden csatornából áradó Mitterrand-kultusz vajon a 2012-es választásokra készülő baloldal optimizmusának vagy múltba révedésének, bizonytalanságának félre nem ismerhető tünete? Nem arról van-e szó, hogy az önbizalmában erősen megtépázott, a válságkezelés és a fasizmus harapófogójában kínlódó “baloldal népe” leginkább saját magának sulykolja, hogy egyszer sikerült, hát sikerülhet újra? Mindenestre egyszer tényleg sikerült: ennek a történelmi pillanatnak a felidézésre teszünk most kísérletet.

Abban persze aligha van vita, hogy 1981 május 10., François Mitterrand elnökké választásának a napja igazi événement, történelmi esemény volt. Végül is ténykérdés, hogy a baloldal 1981-ben már 23 éve nem volt kormányon (a de Gaulle-kormányban 1958-ban volt szocialista miniszter), sőt valójában ha a IV. Köztársaság szerencsétlenkedő szocialista-centrista kormányait nem számoljuk, akkor 1945-47 óta nem volt valódi baloldali kormány az országban. De nem csak erről volt szó. Minden mai baloldali visszaemlékezés elmaradhatatlan eleme a Mitterrand győzelmét ünneplő, a Bastille téren (véletlenül sem a Champs-Elysée-n) az Internacionálét éneklő százezrek képének felelevenítése. Egy szocialista párt diadalának eufórikus ünnepe. Egy valódi történelmi párhuzam adódik: természetesen a Népfront (1936) győzelme. Egy pillanatra akkor is úgy látszott, hogy “minden lehetséges”, hogy nem elképzelhetetlen “az egyik rendszer felváltása a másikkal”. Aztán persze kiderült, hogy nem hogy szocializmus, de még nagyívű államosító, jóléti politika sem lehetséges egy országban. De ez már egy másik történet lenne.

A Mitterrand-féle egység tulajdonképpen egyesítette az ortodox marxista, államelvű programjat ’68 legreformistább elképzeléseivel, melynek a végeredménye egy valódi, önálló francia szocializmusmodell megteremtése lett, mely egyesítette egymással az államosítás, a munkásirányítás és a piacgazdaság elveit (legalábbis elméletben). Ma már ez talán hihetetlennek tűnik, de a nyolcvanas évek elején a párt programja a szó szoros értelmében szocialista program volt, a híres formula szerint a párt célja „az egyik rendszer felváltása egy másikkal”, azaz a demokratikus tervezésen, a munkástulajdonon, de a piaci koordináción is alapuló ún. önigazgatásos szocializmus modellje volt.

Maga a pártszervezet is megújult a csatlakozó, az újbaloldal szervezeti kultúrájából érkező militáns tömegekkel, akiknek politikai stílusa és elképzelései egyre vonzóbbá váltak a feltörekvő középosztály számára is. A nagy, megható 1981-es győzelmet végül ez a szövetségi politika hozta el: a már erősebb szocialisták hozták a többségbe a nyitott, „’68-as”, főként állami alkalmazott középosztályt, míg a kommunisták a klasszikus kékgalléros munkásokat.

Győztünk!!!!

A harminc éves évfordulóra számos napilap, folyóirat, televíziós műsor készített visszaemlékezéseket, melyek közül a legérdekesebbek mindenképpen azok voltak, amikor a történelemi eseményt megélő “egyszerű emberek” beszámolóit hallhattuk, láthattuk. Ebből szemezgetünk most, hogy érzékeltessük a korabeli hangulatot.

A rendkívül kiélezett, a végsőkig bizonytalan kimenetelű választás (az előrejezések inkább a konzervatív, hivatalban lévő elnök Valéry Giscard d’Estaing győzelmét jósolták) döntő pillanatára mindenki emlékszik: a korabeli számítógépes technikával a képernyőkön lassan, másodpercekig tartóan jelent meg felülről lefelé a győztes portréja. „A gondot az okozta, hogy a kopaszodó Mitterrand-nak és Giscard-nak igen hasonló volt a koponyája” – meséli nevetve Yannick. Az óráknak tűnő másodpercek után aztán véget ért a kétely: „François Mitterrand, élu Président de la République!” És elszabadult a pokol. Egy szempillantás alatt nyíltak a lakások ajtói, örömüvöltések töltötték be a lépcsőházakat, durrantak a pezsgősüvegek, elkezdődött az ének, a tánc, egy valódi népi örömünnep.

Vagy ha intimebb képeket keresünk: „a 74 éves apám, negyvenöt év munka és öt év hadifogság után, akit sosem láttam sírni, megszólalni sem tudott, csak örömkönnyeit próbálta visszanyelni” – meséli Marc. Arieh, aki ötéves volt 1981-ben, így emlékszik: „apám az égbe lökte karjait, mintha megnyertük volna a világbajnokságot”, a korban 10 éves Michel: „emlékszem, hogy azt kérdeztem magamtól ki ez az ember, aki ilyen boldoggá tette szüleimet, bizonyára egy szuperhős, aki megmenti a világot”. „A dolgok ma megváltoztak, minden jobb lesz” – próbálták az akkor 6 éves Aurélie-vel szülei megértetni mi is történik, „az ablakhoz mentem, hogy megnézzem, hogy a szürke párzsi házak valóban hirtelen tele lesznek-e színnel és élettel”. „A boldogság és az akkori érzelemeim örökre meghatározták politikai neveltetésemet és véleményemet: Mitterrand olyan volt nekem mint egy családtag, egy öreg nagybácsi, aki sohasem jön hozzánk látogatóba, de mégis mindenki nagyon tiszteli” – meséli Virginie. Vagy viccesebb Kevin sztorija: „majdnem napra pontosan kilenc hónappal ezután születtem, ismervén szüleim elég balos érzelmeit, azt hiszem aznap minden szempontból igen elégedettek voltak”.

A családi boldogság estére igazi népünnepéllyé alakult: a párizsiak kiáramlottak az utcákra, elöntötték a sugárutakat, eufóriában, a kollektív boldogság érzésében fürdött mindenki. „Olyan volt mint 1968”, vagy „rögtön arra gondoltam amit nagyapám mesélt 1936-ról, a Népfront győzelméről, hihetetlen volt hogy mi is átélhetünk ilyesmit”- mondja Laurent. A város minden pontjából a Bastille felé áramló tömeget a Rue Saint-Denis utcalányai „Győztünk!” kiáltásokkal köszöntötték, a téren pedig a zuhogó eső ellenére hajnalig tartó őrült ünneplés vette kezdetét, amelyről a közös emlék, hogy igazából senki sem emlékszik semmire...Talán volt valami pódium, talán voltak politikai beszédek is, talán szólt az Internacionálé, vagy a Carmagnole is, de ez igazából mit sem számított: „On a gagné!”

De az eufória nem csak párizsi volt, elöntötte at egész országot: mindenütt az utcára áradó tömegek, dudáló autók, a Marseillaise-t, az Internacionálét (“igazából a legtöbben csak az első pár sorát tudtuk, utána boldogan láláláztunk”), az El pueblo unido-t éneklő ezrek, tízezrek. Rögtönzött utcai koncertek és tánc, fürdőzés a szökőkutakban, Lille-ben Pierre Mauroy polgármester egyszerűen megnyitotta a hivatal pezsgőkészleteit…”Amikor kiraktam a trikolórt az erkélyünkre, a mindig óvatos apám csak annyit mondott: egyelőre hajtsd össze, hogy csak a vörös látszódjon, sosem tudhatjuk” – meséli Samuel Toulouse-ból.

Másnap túl a másnaposságon a metrón utazók arca mindent elárult, hogy ki melyik táborhoz tartozik: fáradt, de győztes mosoly, vagy düh és félelem az arcokon. A gyárakban a dolgozók banketteket szerveztek, a kantinokban folyt a pezsgő, a főnököket némi malíciával „Bonjour, camarade!” kiáltásokkal fogadták...Egy Yvelines-ben dolgozó tanár autója éppen ezen a hétfőn nem indult be, így biciklivel ment dolgozni, az igazgatója így fogadta az iskolában: „aha, ma nincs autó...hiába, a szocialisták vannak hatalmon..” Vagy Pierre Starsbourgból meséli: „hétfőn egy bolt előtt hatalmas sor állt, egy arra járó öreg dáma meg is jegyezte: na, a szocio-kommunisták nyertek, itt is van a jegyrendszer”.

A nagy félelem

Mert bizony amilyen hatalmas volt a lelkesedés a baloldalon, akkora volt a düh, az elkeseredettség és a félelem a vörösöktől a jobboldali franciák körében. “Bátyám megfogadta, hogy sosem fog megházasodni Mitterrand portéja alatt, persze ezt nem tartotta be” – meséli ma már mosolyogva Ludovic. Marion-Anne: “csak ültünk a gazdag párizsi bérházunk lépcsőházában és a nyitott ajtókon keresztül hallgattuk szüleinket: mi lesz most velünk? Jön a vadászat a gazdagokra? Kommunisták a kormányban? Mi lesz a magániskolákkal? Apám gyárával? Mindennek vége?”

Igen, a jobboldalon ez valósággal az 1789-es nagy félelem megismétlődése volt: „Másnap elhatároztam, hogy külföldön fogok dolgozni, nem bírtam elviselni, hogy ez az ember legyen az elnököm. Munkám miatt egy ideig éltem a Szovjetunióban és nem voltam biztos benne, hogy Franciaország nem lép-e ugyanarra az útra, az 1948-as prágai államcsíny mintájára” – meséli Mark. A demokrácia és a szabad választások vége (hiszen sehol sem voltak szabad választások, ahol a kommunisták voltak hatalmon), szovjet tankok a Champs-Elysée-n, „Che Guevara tanítványai kormányon”, „a szandinisták testvérei a hatalomban, akik olyanok mint a hunok”, a magántulajdon elsöprése, ezek mindent államosítani fognak...

„A komcsik mindannyiunkat le fognak mészárolni”, „gyorsan, elásni a családi ezüstöt a kertben” – szólt a nagymama tanácsa. Menekülni, menekülni az orosz tankok elől! Mi a legjobb emigrációs cél? Svájc? Kanada? Az Egyesült Államok? A rákövetkező napokban nem volt a legjobb bankokban, vagy utazási irodákban dolgozni: a tökéletesen paranoid állapotban levő burzsoázia megrohanta a bankokat, hogy kivegye megtakaírtásait és az utazási irodákat, hogy biztosítsa menekülési útvonalát. Partick meséli, aki akkoriban a Crédit lyonnais bank los angelesi fiókjában dolgozott: „az amerikai tévék nem is beszéltek másról csak Franciaországról, mely átkerült a vasfüggöny másik oldalára. Az amerikai barátaim hívogattak, hogy azonnal vegyem fel az amerikai állapolgárságot és munkát ajánlottak, ha a bankot államosítják. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy a Crédit lyonnais most is állami bank, de nem értették...A nagyobb ügyfeleim azonnal jelezték nekem, hogy nem kívánnak együttműködni egy „kommunista” bankkal...”

A nagy félelem légköre egészen az iskolákig hatott: a nagyon burzsoá párizsi XVI. kerületben a diákok fekete karszalaggal mentek órákra, a magániskolákban a folyósokon síri csend honolt, a tanárok gyásznapot emlegettek...Madame Chambon meséli: „hétfőn a fogorvoshoz kellett mennem, aki azzal fogadott, hogy ’Madame, a mai nap a gyász napja’. Vissza kellett tartanom kitörő örömömet, mert attól féltem, hogy a fogaimon fogja megbosszulni! Vicces volt: miközben dolgozott egyfolytában a ránk váró szörnyűségeket ecsetelte, elmenekül a tőke, jönnek a kommunisták, mindent államosítnak, én meg tátott szájjal nem tudtam vlaszolni. De persze ez mit sem változtatott boldogságomon”...

A daloló másnapok…

A példátlan lelkesedést hozó választási győzelem (miután Mitterrand megnyerte az elnökválasztást, feloszlatta a Nemzetgyűlést, majd két hónappal később a szocialisták abszolút többséget szereztek, noha végül koalíciós kormány alakult, négy, kevésbé jelentős tárcát birtokló kommunista részvételével) és a felálló, a párt nagy baloldali öregje által vezetett Pierre Mauroy-kormány ambíciója az volt, hogy új korszakot hoz a nemzetközi szociáldemokrácia történetébe. A párt a korban már hihetetlennek tűnő baloldali reformpolitikát hirdetett meg, úgy tűnt, hogy valóban a francia szocialisták lehetnek az európai szocializmus avantgárdja.

A Franciaországot alapvetően megrengető reformprogram egyszerre jelentett szociális intézkedéseket (10 százalékos minimálbér-, 25 százalékos családipótlék-, 20 százalékos nyugdíjemelést), a kulcságazatok, bankok, autógyárak államosítását (de még ezzel is csak a GDP 11 százalékáról 17 százalékára emelkedett az állami tulajdonú cégek részesedése a termelésben), a kulturális hozzáférés demokratizálását és prioritásként való kezelését (ez volt a Jack Lang-féle kultúrpolitika lényege), valódi nagyvonalú bevándorláspolitikát, a vállalati szakszervezeti jogok jelentős szélesítését stb. A program a szocialisták domináns politikai kultúrájának megfelelően egy erősen etatista, ún. maximum keynesiánus politika volt, azaz a kereslet által beindított növekedéssel számolt. A fogalmat Mikecz Tamás tanulmányából vettem át, aki szerint: „A maximum-keynesianizmus keretei kö¬zött a szociáldemokrácia nem adja fel hagyományos gazdaság- és szociálpolitikai céljait. A tartós recesszió, a kedvezőtlen világpolitikai, illetve nemzetközi gazdasági környezet, a strukturális válság kontextusában beszűkült mozgásterét úgy próbálja bővíteni, hogy a centralizált, etatista elemeket erősíti: államosít, adóztatja a magas jövedelmeket a beruházások, a foglalkoztatottság és a szociális kiadások szinten tartása, sőt emelése érdekében.”

…és a dal vége

A problémát az jelentette, hogy az olajválságok utáni Európában sem a növekedés nem indult meg, de az európai partnerekre (különösen a német SPD-re) sem lehetett számítani: a monetáris helyzet 1982 júniusára odáig romlott, hogy Franciaországnak választania kellett, kimarad az Európai Monetáris Rendszerből (EMS), vagy megszorító intézkedéseket vezet be a frank vé¬delmében. Mitterrand teátrális színjátékok után az utóbbit választotta.

A beinduló megszorító politika (a „rigueur”) a súlyosbodó, a szociális juttatásokat, valamint a béreket is devalváló infláció ellen egyre szigorúbb központosított jövedelempolitikára kényszerült. Azonban az árak ellenőrzése kilátástalan volt a bérek visszafogása és egyéb restrikciók nélkül, ezzel az állam szembekerült a szakszervezetekkel, amelyeket igyekezett „megpuhítani”, illetve a döntési folyamatokból kiszorítani. Ugyanakkor a restrikciók következtében felerősödnek a jövedelmi egyenlőtlenségek, s ami még súlyosabb, nem csökkent – sőt egyenesen nőtt – a munkanélküliség. A kormányba frissen integrált, új liberális irányultságú, gazdasági tárcákat felügyelő miniszterek (elsősorban Jacques Delors és Laurent Fabius) megindították a bankok reprivatizációját, sor került számos (főleg bányászati és kohászati) üzem bezárására, a némi eufemizmussal ún. ipari „rekonstrukciós” politikának nevezett intézkedések keretében.

Ennek következtében a párt népszerűsége gyors zuhanásnak indult, és a ciklus végére (1986-ra) a mérleg egy baloldali párt számára nem volt túl szívderítő: sikerült a gazdaságot helyre rakni, azonban a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség és persze a profitráta tartós emelkedésnek indultak. Ráadásul – az előbbiektől távolról sem függetlenül – összeomlott a természetes szövetségesnek számító kommunista párt, és megerősödött a szélsőjobboldal, a „bevándorlókat” démonizáló nyelvezetével. De ez már tényleg egy másik korszak történetéhez tartozik.

Mindezek ellenére a Mitterrand-történet, de persze főleg ez az utolsó valódi szociáldemokrata kísérlet továbbra is alapvetően osztja meg a franciákat, mely mutatja jelentőségét és történelmi erejét. Mitterrand távolról sem vált még a mostani generációk számára sem “konszenzusos elnökké”, a nagy nemzeti patrimónium oszthatatlan részévé (mint de Gaulle, vagy a “habókos nagypapa” szerepben Jacques Chirac). A mostani felmérések azt mutatják, hogy míg a baloldali franciák elsöprő többségének pozitív képe van a szocialista elnökről, addig a jobboldaliak továbbra is komoly ellenszenvvel viseltetnek iránta. Talán jól is van ez így: az amúgy meglehetősen ellentmondásos múltú és személyiségű Mitterrand megmaradt a baloldal elnökének és viszonyítási pontjának.

A mostani, harminc éves évfordulóra a legendás helyszínre, a Bastille terére szerveztek (az idők szavát mutatja, hogy a számlát két nagytőkés állta, akik amúgy a “Le Monde” tulajdonosai…) koncertet: ott voltak a külvárosi srácok, a párizsi bobók, a balos diákok, a régi szocik, volt rap, sanzon, reggae, elektronikus zene, ahogy illik. Ünnepelt a baloldal népe és persze reménykedett (a koncert címe « Hier ici, demain aussi », « Tegnap és holnap is itt » volt), hogy jövőre megint lesz mulatság. Vajon elegen leszünk mi, ilyen-olyan balosok? Talán nem csak a franciás elfogultságunk mondatja velünk, hogy a tét igen nagy: Nicolas Sarkozy bukása, újra egy baloldali kormány Európa egyik legfontosabb országában alapvetően változtatná meg a mostani leosztást.

Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek…