„DSK”. Az új francia Ügy. Dreyfustől Strauss Kahnig: tényleg mennyit változott a világ. Akkor a kiállás lényege a humanizmus volt, az antiszemitizmus, a militarizmus elleni harc. Ma a baloldali elitkaszt osztálymegvetése. Bármi is legyen az „Ügyben” az igazság, annyi biztos, hogy az undor szájíze bizonyosan megmarad a baloldal népében.
Fura világban élünk. Régebben a rendszerhű értelmiség szavajárása volt: a diktátorok tulajdonképpen a „népben meglevő igények” kielégítésével nyerik el  a hatalmukat, ugyanis a népet ostoba fajankók alkotják. Mára a helyzet, ugyan nem előnyére, de megváltozott: mára maga a nép is célkeresztbe került. A nép lett az igazi elnyomó, mely megakadályozza az elitek kellemes privilégiumainak az élvezetét a folytonos sirámaival. Azt ezt támogató „balos”, itt a.m. „népbarát” értelmiségi az újságok kedvenc célpontja lett: az elviselhetetlen magyar provincializmus neokonzervativizmusában – nekünk fáj, hogy ezt nevezik maguk is a mindkét oldalról érintettek „liberálisnak” – őket hívják „marxista egyetemi tanároknak”, mintha  lennének ilyenek hazánkban. Így a jelenség kifordítása is létezik, ha az áldozatok az igazi agresszorok, akkor persze a hatalmasok lesznek a valódi áldozatok.
„DSK” is áldozat persze, az ideális bűnbak, ahogy magyarul Széky János fogalmazott elképesztő cikkében („DSK, a csoda, Élet és Irodalom, LV. évfolyam 22. szám, 2011. június 3.): „az ideális Gonosz”, hiszen gazdag, hatalmas, az IMF vezérigazgatójaként amúgy is bizonyos körökben közellenség és...zsidó. Mivel Széky a szélsőbaloldalt is – természetesen – hírbe keveri ezügyben (ő, ki tudja miért, „marxista-leninistáknak” nevezi ezeket a köröket, ami teljes félreértés), amelyet ezennel kérünk ki magunknak (is). Talán Székynél kissé jobban ismerjük ezeket a köröket (mind a magyart, mind a franciát), mi olvassuk a sajtójukat, figyelemmel követjük őket és a leghatározobban mondhatjuk: soha, sehol, egyetlenegy leghalványabb utalást sem találtunk Strauss-Kahn zsidóságára. Ha ez nem így lenne, magunk sem olvasnánk ezt a sajtót, de ez magánügy.
A valóság ezzel szemben az volt, ha a mainstream politikára és médiára vetünk egy pillantást, hogy „DSK” nem az ideális Gonosz, hanem a meghurcolt Áldozat: áldozata az amerikai igazságszolgáltatás embertelenségének, az angolszász people-médiának, sőt egyenesen egy nemzetközi összeesküvésnek (a háttérben vagy a CIA, vagy a KGB, mint a régi szép időkben), az amerikaiak franciaellenességének és prűd erkölcseinek, a „populizmusnak”, az irigységnek, az antiszemitizmusnak, a pénzéhségnek, de legfőképpen egy „guineai bevándorló” szobalánynak.  
A francia (és érdekes módon az ezúttal az ezt meglehetősen szolgai módon másoló magyar) sajtó és elit különösen visszataszító jelenségei közé tartozott a Strauss-Kahnt mint ismert „csábítót” mentegető megnyilvánulásai. Jómagunk nehezen tudnánk megítélni, hogy Strauss-Kahn valóban olyan csábító jelenség-e, de egyet azért bizonyosan tudunk: egy valódi „csábító” a személyiségével, kisugárzásával, akár csak a külsejével hódít, nem a hatalmával, vagy a pénztárcájával. A hatalmával visszaélő (most nem beszélve a nyílt erőszakról, amiről itt ugye szó van) szuperhím nem egy ellenállhatatlan Casanova, hanem egy neveletlen disznó. De hát amúgy is egy nemi erőszakról beszélünk: ebben a kérdésben az, hogy a feltételezett elkövető egyébként mennyire csábító, teljesen indifferens kérdés, hacsak (és az a gyanúnk, hogy az ezzel érvelő kommentárok implicite legalább is így értették) nem azt akarjuk mindezzel mondani, hogy igen valószínűtlen a húszas éveiben járó szobalány verziója, hiszen a pohos, hatvanas IMF-vezér minden bizonnyal nagyon is „csábító” lehetett neki...Hiszen tökéletesen elképzelhetetlen, hogy egy kis szobalány nemet mondjon a világ egyik legbefolyásosabb emberének!
És persze ez a „feltételezett elkövető” státusz (melyet, mint látható, mi is kénytelenek vagyunk használni), ez a gyomorforgató „az ártatlanság vélelme” dolog... Igen, ez bizony így van: senki sem bűnös, míg a bíróság el nem ítéli. De hát ez egy jogi fogalom, nem közéleti, vagy médiabéli: az, hogy egy politikus ellen vádat emelnek, mindig önmagában is hír volt. Másrészről, mintha az ártatlanság véleleme kevésbé illetné meg a „táborokba” (börtönökbe) zárt illegális bevándorlókat, a kis bűntényeken elkapott külvárosi sárácokat, vagy éppen a segélyből tengődő „ingyenélőket”. Egyébként örömmel jelenthetjük – remélvén, hogy ezzel is hozzájárulunk az MSZP-n belüli igen magas színvonalú ideológiai útkereséshez -, hogy Franciaországban is napirendre került a „segélyért munkát” (a magyarnál összehasonlíthatatlanul puhább) elvének bevezetése. Nagy elégtétel ez a magyar progresszió számára! Bár az kissé zavaró tény lehet, hogy itt a jobboldal legkeményebb szárnya vetette fel mindezt (még a mérsékelt jobboldal sem támogatja), a baloldali pártok szégyent emlegetnek, még a kevéssé baloldali „Le Monde” is „elképesztő embertelenségről” beszél, a baloldali sajtóról nem is szólva.     
A francia baloldali politikai elitben az ügy kezdetén mindenki „sidéré” („feldúlt”) volt: nem, nem azért, hogy hogyan lehetett egy baloldali párt legesélyesebb jelöltje az IMF vezérigazgatója a - vád szerint  - határokat nem ismerő bűnelkövető; nem, nem az erőszakot elszenvedett proletárnő sorsán; hanem „Dominique helyzetén”. A tévében bilincsben! Rikers Island! És meg sem volt borotválkozva! Megviseltnek tűnt!  Ej, szép dolog az osztályszolidaritás, csak kicsit kár, hogy ez az osztály nem az az osztály... 
Még a jobboldal (végül is a legnagyobb ellenfelük bukásáról volt szó, amely alapvetően változtatta meg a már lefutottnak látszó 2012-es választási harcot) is feltűnően visszafogott volt. Ez persze nyilván annak is köszönhető, hogy maga a hír is valamiféle deus ex machina volt a francia jobboldal számára, így kommentárt már nem is nagyon igényelt. De érzésünk szerint azért is, mert ők is tudták, hogy az ügyben nem csak a francia baloldal kapott mélyütést, hanem az egész, „DSK” személyében végül is „globalizált” politikai elit.
A Strauss Kahn-párti („les strauss-kahniens”) szocialisták – nyilvánvalóan egy kommunikációs stratégiának engedelmeskedve – mind ugyanazt a frázist ismételgették: „tíz, húsz, megannyi éve ismerem Dominique-t, de nem így ismertem meg”. Az azóta felemlegetett ügyek (melyekről ugye „mindenki tudott” – erre még visszatérek) mintha nem teljesen igazolnák ezt, de legyen. „DSK” egyik hadnagya („lieutenant” – a francia PS-t lényegében klánok alkotják, melyeket keresztbe metszenek a regionális báróságok), Jean-Christophe Cambadélis anélkül, hogy ugyebár „az összesküvés elméletek híve lenne”, egyenesen „csinált ügyről” („un coup monté”) beszélt...  
Vagy Jean-François Kahn, a befolyásos republikánus hetilap, a „Marianne” („a republikánus szemétkosár” – ahogy Alain Badiou filozófus mondta volt) vezetője mondta egy televíziós műsorban, hogy tulajdonképpen a régi jó „szobalány megfogdosása” („troussage de domestique”) esetéről van szó, melynek nem kéne olyan nagy feneket keríteni. A nép ilyen megvetését, az Ancien Régime erkölcseinek nyílt helyeslését nem is mondhatta volna szebben egy ilyen kitűnő republikánus -  csak hogy érzékeltessük, mekkora is a baj.
És Jack Lang, aki közölte az eset utáni nyilatkozatában, hogy „túlzottnak tartja az amerikai hatóságok fellépését, hiszen nem történt emberhalál” („il n’y a pas mort d’homme”). Hát ha az nem is, azért csak sor kerülhetett egy nő megerőszakolására...De egyébként Jack Lang alakja ebben az ügyben – legalábbis – két ponton is elgondolkoztathat minket. Egyrészt személyében a legjobb szimbólumot találjuk arra, hogy a baloldal mennyit romlott 20-30 év alatt: ez az a Jack Lang, az ismert „balos” színházi ember, aki a nyolcvanas évek elején, Mitterrand első ciklusa alatt a francia kultúra igaz kivirágzását hozta el kulturális miniszterként (számunkra legszimpatikusabban a „kulturális hozzáférés demokratizálásának” programjával, mihez hasonlót – pénz és igazi politikai akarat híján – úgy hisszük, Bozóki András is megkísérelni látszott), aki most a semmibe veszi valaki megalázását, csak azért, mert a megalázó egy párttárs, barát, mindegy ki. Másrészról itt és most igen fontos, hogy Jack Lang szocialista képviselő nem egy hetero, macsó állaspontról szólal meg (Lang meleg), hanem a hatalmasok pozíciójából: igen, nagyon-nagyon fontos „körülmény”, hogy mintegy százmilliomodjára férfi erőszakolt meg nőt, de talán itt másról is szó van. Bon, „Dominique”, aki mégiscsak valaki ugyebár, megkívánta a kis szobalányt, az húzódozott – „a valóságot nem ismerjük”  -, mégis megtette, nem szép dolog, tény, de: nem halt meg senki. Csak Jack Lang – mondanánk, ha lenne kedvünk a kajánsághoz. 
Természetesen a világért sem feledkeznénk el a magyar sajtóban előttünk ismeretlen okok miatt rendszeresen baloldali filozófusként emlegetett igen befolyásos Bernard-Henry Lévyról. „BHL” az ún. nouveaux philosophes vezéralakja volt, amely a hetvenes évek végén az ötvenes évek végétől domináló újbaloldal ellen jött létre és győzte le azt: Franciaországban nekik is köszönhetjük az angolszász neokonzervativizmus térnyerését éppúgy, mint a szélsőjobb újjászületését. A totalitarizmus elmélet rehabilitása, a fasizmus és a kommunizmus „lényegi” azonosságának meghirdetése, a „progresszió” minden áramlatának totalitárius gyanúba keverése az új pedagógiától a különböző szociális mozgalmakon át az „islamo-gauchiste” csoportokig – egyszóval éppen az a krédó, melyet a magyar szoclib értelmiség vall (de ez nem a nyugati baloldal!).
Bernard-Henry Lévy interjújában egyenesen nekitámadt a „huszonöt éves jóbarát” bűnösségét felvető riporterenek: „Maga szórakozik velem? Azt hiszi, hogy a barátja lennék, ha elhinném egy másodpercig is, hogy Strauss-Kahn megerőszakolt valakit? Ez az egész ügy groteszk! Nem, ez lehetetlen, a barátom nem erőszakolhatott meg senkit, különben nem lenne a barátom!”
Ez előtt a lehengerlő érvrendszer előtt még az amerikai sajtó is térdre borult. A „BHL-t”, mint „Franciaország szégyenét” (Wall Street Journal) emlegető sajtó egyrészt így írt: „Bernard-Henry Lévy a filozófia Charlie Sheenje, a karrierista semmitmondás Donald Trumpja, Sartre version Wall Street” (The Moderate Voice). Másrész, ami érdekesebb: „BHL fellépett, hogy megvédje osztályát” (Huffington Post). Igen, egyrészt ismételten érdekes szemrevételezni, hogy az angolszász sajtóban az „osztály” – sőt az „osztályharc”, gondoljunk W. Burrett millárdos klasszikusára (2006): „igen osztályharc zajlik: és mi állunk nyerésre” – nem archaikus fogalmak, hanem a valóság leírására szolgáló tények. Másrész pedig a konkrét ügyben tényleg erről van szó. Úgy tűnik, hogy az egyébként a nők jogaiért mindenféle harcot folytató (ha iszlám országokról, vagy a „bevándorlókról” van szó)  „BHL” számára vannak egyenesen bűnözésre predesztinált emberek – a külvárosok lakói, a „bevándorlók”, a hithű muzulmánok – és vannak a nagy fehér burzsoák (akik ráadásul „BHL” barátai!), akik képtelenek ilyesmire: hogy az IMF-vezérigazgatója egy kis szobalányt! Soha.
A legtovább (persze csak retorikaliag, vagy konzekvenciáiban, hiszen mindenki lényegében ugyanezt mondta) egy francia publicista ment, aki nyíltan kárhoztatta Strauss-Kahn letartóztatása kapcsán „az egalitárius igazságszolgáltatás erőszakosságát” („la violence d’une justice égalitaire”). Jól értjük: noha eddig mi is úgy hallottuk, hogy „itt bizonyos emberi jogokat hirdettek ki egy forradalom alkalmából”. A világ „egyik legbefolyásosabb embere” (ahogy illő tisztelettel kéretik mondani) bilincsben a kamerák előtt: gátlástalan populzimus, mi több: „a szélsőjobb malmára hajtja a vizet”. Vagy végezetül, a „Le Nouvel Observateur”, a szép múltat megélt mára szoclib bulvárpolitikai lappá süllyedő, egyébként népszerű hetilap („a francia 168 óra”, hogy mindenki tudja miről beszélünk, noha annál azért színvonalasabb), amely szerkesztőségi vezércikkben állapította meg, hogy „nehéz megmondani, hogy hol a határ a csábítás és az erőszakoskodás között”. Mi lehet, hogy nem vagyunk akkora csábítók (lehet éppen ezért?), mint az IMF bonviván vezérigazgatója, de ezt például mindig és mindenkor pontosan meg tudjuk állapítani.  
Nyilánvalóan ez volt az egész ügynek a legvisszataszítóbb fejezete, melyben a francia média bűnsegédi bűnrészes szerepet játszott és játszik: egy szó sem az áldozatról. Egy szó sem arról, hogy ha ez az ügy igaz, akkor nagyon súlyos bűnügy, egy szenvedő áldozattal. A „bajba esett” szobalány indokait kutatták - „csak kitalálta, nyilván pénzért” -, aki így rögtön vagy a hazug, vagy a számító szerepébe került, hacsak fel nem tételezzük, hogy egyszerűen ostobácska szegényke. Egy guineai (!) bevándorló (!!) szobalány (!!!) sosem mondana nemet ép ésszel az IMF szuper sármőr vezérigazgatójának. Ezt mindenki beláthatja.
Egyébként, ha nem is mindenki, de a többség be is látta: a példátlan médiahadjárat ereményeképp az eset után pár nappal a franciák hatvan százaléka gondolta úgy, hogy „DSK” egy összesküvés áldozata (noha érzésünk szerint, ez azért már változott). A kollektív őrület, babonaság, hiedelmek kora, melyet felvilágosult elitünk mindig a megfelelő bírálatban részesít, egy esetet kivéve. Ha ez az őrület az érdekeit szolgálja.           
Nem meglepő, hogy nem volt senki a mainstream sajtóban, még a legkorrektebben viselkedő amerikai is – nagyon helyesen persze – az áldozat jogairól és egyaltalán az eset személyes súlyosságáról beszélt, aki felvetette volna, hogy hát itt azért mégiscsak a szociális és patriarkális elnyomás különösen szembeötlő esetével van dolgunk. Az IMF-vezér és a guineai menekült szobalány: a gazdag férfi, aki úgy hiszi, hogy joga van megerőszakolni a minden szempontból alárendelt nőt.  Nem volt véletlen, hogy az első tárgyalási napon Strauss-Kahnnak és feleségének több száz, munkaruhában a bíróság elé vonuló szobalány tüntetésével és „shame on you” skandálásával kellett szembenéznie. Talán a konkrét esetben, nyilván a „valóság” ismerete nélkül, a kollégájuk védelmére keltek tudnak valamit arról, hogy milyen is ez a világ.  Talán ők tudnak valami a szakmájukról: hogy milyen, amikor valaki a bútorzat részének van nézve (maga a szobalány szó is, ha belegondolunk milyen visszataszító, a francia femme de chambre ugyanaz). Mit mond mindez az osztályharc állasáról? Hogy egy ilyen piszkos fráter, mint „DSK” – aki ráadásul a baloldal valószínű elnökjelöltje volt! – nem látja a különbséget a királyi lakosztályát porszívózó kizsákmányolt proletár és egy prostituált között? 
Hogy nagyon demagógak legyünk, nyilván az is teljesen természetes, hogy a mindenfelé, többek között mondjuk az egészségügyi vagy az oktatási költségeket megnyírbáló, megszorító csomagokat „javasoló” IMF vezérigazgatója egy 150 négyzetméteres new yorki lakosztályban száll meg, napi 3000 dollárért. És a millió dolláros óvadék és az amerikai trash sztárügyvédek és manhattani bérelt luxuslakás...ah.
A kezdeti média- és politikai elitbéli rémálom után az első kritikus hangok az amerikai sajtóból jövő támadások nyomán csendültek fel: vajon a poltikai elittel példátlanul összefonódó francia médiaelit (a híres-hírhedt „Tout-Paris” – amelyről Balzac helyett ma az őket némi joggal „people”-ként és így ájult tisztelettel kezelő bulvármédia beszél), vajon amikor fennkölten azt mondta, hogy „nem foglalkozunk a politikusok magánéletével”, nem csak a köreiben dúló félelmetes macsóságot és minden más, akár bűntetőjogi kérdéseket is felvető, jelenséget akar elleplezni?  
Ámde a kritikus hangok igen vékonyak voltak: a kérdésből régi rossz szokás szerint franko-amerikai ellentétet láttatni akaró mainstream alaphangja az volt, hogy ”nem akarunk angolszász mintájú bulvár-politikát!”. De hát persze nem is erről van szó, hanem arról, hogy azóta hányszor hallunk az elittől ilyen-olyan pletykákat erről-arról (legutóbbi a filozóf Luc Ferry-é: aki egy többszereplős beszélgető show-ban közölte, hogy „egy volt miniszter kisfiúkkal ’mulatott’ Marokkóban, nem mondok nevet, de mindenki itt az asztalnál tudja, hogy kiről van szó” – az lehet, de a közvélemény azóta sem tudja...), mindig azzal a félmondattal, „mint az köztudott volt”. Köztudott? Talán ehhez meg kellett volna írni, nyomást gyakorolni a hatóságokra (ha már maguktól nem mozdulnak, noha a hagyományosan kevéssé félénk -  ne feledjük egy igazi profi, bizonyos Fouché tökéletesítette – francia titkosszolgálatok természetesen mindent tudnak például a politikusok szexuális „kicsapongásairól”, vagy akár mondjuk homoszexualitásáról is) és egyáltalán: tájékoztatni a választókat arról, hogy esetlegesen a politikusuk egy pedofil – ráadásul persze gyermekprostitícióról is szó van - bűnöző? Ebből a szempontból maga a tény is szimbolikus, hogy Strauss-Kahn felesége a most egészen groteszk helyzetben levő Anne Sinclair is közismert médiaszereplő volt.     
És jajj, a feleség szerepe mindebben! Most, hogy tudjuk, hogy a védelem végül azt a taktikát választotta, noha kezdetben a szexuális aktus tényét is tagadták, hogy minden a szobalány beleegyezésével történt, Anne Sinclair alakja igazi jelentőséget kap. Tehát azt már senki sem tagadja, hogy „DSK”-nak hát bizony egyik gyöngéjének a szobalányok számítottak (az összes többi más nő mellett), Anne Sinclair mégis rendületlenül mosolyogva, a férje kezét szorongatva, a kétely legkisebb jele nélkül áll férje mellett. Különösen ez a kétely nélküliség aggasztó: nem kívánunk túlzásokba esni, de némileg úgy tűnik nekünk, hogy Anne Sinclair akkor is ugyanígy viselkedne, ha a nemi erőszak valóban megtörtént, azaz a férje megmentéséért a lehető legkevésbé törődik azzal, hogy itt valóban megerőszakolhatott egy nőt.
Persze mindenki úgy éli a házaséletét, ahogy kívánja, akár ún. nyitott házasságban is, de hát itt távolról sem erről volt, van szó: a bulvárlapokban gyakran szereplő hazáspár, a kissé kujon „DSK” és a megbocsájtó feleség, mintapár voltak. Micsoda hipokrita képmutatás lehet mindez: a francia-amerikai, párizsi-washingtoni álompár, az igen befolyásos férfi és a családja révén dúsgazdag nő, a hatalom és a pénz frigye, a semmibe vett szobalány – tényleg Stendhal polgárkirályságában érezhetjük magunkat.
Amikor a szocialista politikus, a párt önjelölt fiatal megújítója (aki mindezt úgy képzeli, hogy  támogatni kell a jobboldal legreakciósabb őrültségeit is), Manuel Valls figyelmeztette az újságírókat, hogy „hagyják abba, hogy az egész médiabéli-politikai elit felelősségét emlegetik a dologban”, hiszen ezzel „árkot ásnak a politikai elit és az állampolgárok közé”, úgy hisszük valami igen fontosat mondott ki. Igen, Manuel, bizony ez komoly veszély. Kezd egyre inkább úgy tűnni, hogy egyre több embernek van elege az átlátszó hazugságokból, a politikai elit példátlan luxus iránti vágyából, a privilégiumokból, a fitogtatott gazdagságból,  az egész „kurválkodásból” (már elnézést). Egyre többen érzik úgy, nyilván nem függetlenül a „gazdasági helyzettől” - melynek kialakulásában mintha ez az elit némi szerepet játszott volna, kissé gyanús közelségben a nagytőkéhez, amely ránkgyújtotta a házat - hogy egészen pontosan kik is ezek az emberek, akik minket kormányoznak? Ez nem a politikusok magánéletét érintő kérdés, de nem is egyszerű korrupció: komolyan fel kell vetnünk a problémát, vajon a politikusok példátlan meggazdagodása (és ezzel kapcsolatban – de nem ezért: a politikusok nem azért garázdalkodnak, meg gazdagok, hanem mert végre anyagilag is megtehetik -  erkölcseik változása) és a tőke érdekében való kormányzás tökéletesen független lenne egymástól? Ne essünk a „perszonalizáció” (Karl Marx) hibájába, de naivak se legyünk.
De ha ennek a lapnak megtehetjük, beszéljünk csak a baloldalról: ekkor is szólni kellene egy-két dologról. Ez a médiapolitikai szappanopera, túl a trash részletein (melyekből, főleg a védelem jóvoltából – „DSK” ügyvédje védte és mentette fel például Michel Jacksont pedofil ügyében – nyílván a jövőben is bőségesen el leszünk látva), mégiscsak arról van szó, hogy a politikai képviselet rendszere milyen mély válságban van, hogy a politikusok és az „egyszerű emberek”, a mindennapi túlélésért küzdők között milyen mély a szakadék.
Alig egy hónapja még, a most egykori kedvencétől – láttuk milyen kommentárok keretében –szabadulni akaró baloldalnak „DSK” volt a reménye a választási győzelemre. Azon a baloldalon, ahol már arról folyik a balliberális (főleg „Liberation”, „Le Monde”) a vita, hogy a baloldalnak véglegesen le kell mondani az alsó néprétegekről! Kissé leegyszerűsítve, hogy miről van szó: ezeknek a rétegeknek („les classes populaires”) igényeit amúgy sem lehet kielégíteni (biztos megélhetést, azaz munkát, adni nekik, szociális programokkal nem egyszerűen az életben tartásukra, hanem felemelésükre törekedni egy egalitárius politika keretében – noha az igaz, hogy még ez a baloldal sem csökkentené, szigorítaná, kötné „munkához” ezeket a juttatásokat, szemben a legutóbbi magyar baloldali kormánypolitikával, melyre állítólag büszkének kellene lennünk), jó részük, a fehér (szub) proletariátus amúgy is az ezeket az igényeket a „bevándorlók” kárára teljesíteni kívánó szélsőjobboldalra szavaz, „színes” része pedig nem is törődik az egésszel és főleg: nem szavaz (ki ezért, ki azért). Az ún. Terra Nova a francia pártonkívüli baloldali think tank – igen aggasztó jelenség egyébként a stratégia- és programalkotás „kiszervezése” a szocialista pártokból ilyen külső „kutatóintézetekbe”, még akkor is ha ezek például Franciaországban összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalúak, mint hazánkban, hiszen ez tovább csökkenti a civil társadalom legalapvetőbben politikai szervezetének, a pártoknak a jelentőségét – egyenesen arról beszél, hogy a „classe populaire” elveszett ügy („cause perdue”), a baloldal és a jobboldal közti különbségek kulturálisak: a prolik pedig bunkók, mint jól tudjuk.
Van valami végzetszerű abban, hogy pont ennek a baloldalnak a jelöltje, a népszerű „DSK” került a jelenlegi helyzetbe. Igen, ezek a prolik arra jók, hogy kitakarítsák a szobáinkat és ha úgy adódik, letöröljék spermánkat az arcukról, de a baloldal bázisa már máshol keresendő.        
A szocialista pártok, a „baloldali poltikusok” az egész baloldal népe felé morális és intellektuális felelősséget viselnek, hogy méltóak legyenek rá, hogy általuk szabaduljunk meg a mostani ellenforradalmi hatalomtól (mert hogy ellenforradalom zajlik legalábbis Európában bizonyosan, az aligha lehet kérdés: igen, „ők állnak nyerésre”). Nem valamiféle prűd erkölcsökhöz való ragaszkodáshoz beszélünk természetesen, hanem bizonyos alapvető elvekhez való hűségről: egyenlőség, szolidaritás, a gyengébbek, a szegények védelme az erősebbektől, hatalmasabbaktól és így tovább. Nem tudjuk kifejezőbben sajnos, így idézzük Tamás Gáspár Miklóst: „Mindenfajta baloldal minden körülmények között arról ismerszik meg, hogy "a tőkével" szemben "a munka" oldalán áll, az uralkodó osztállyal (a burzsoáziával) szemben a nép (a proletariátus) oldalán, a gazdagokkal szemben a szegények oldalán, az állammal szemben az alattvalók oldalán. A baloldal hosszú története során persze számtalanszor letért erről az álláspontról - nem utolsó sorban a szovjet típusú államkapitalizmus elhúzódó tragédiája közben - , de efelől ez az egyszerű igazság még igazság marad”. Becsukjuk a szemünket a baloldali politikusok meggazdagodása és erkölcsi nívója láttán, ha legalább nem vágják  percenként az arcunkba, az egyre súlyosabb elszegényedés korában, hogy „gazdagok vagyunk, hatalmasok és bármit megtehetünk”. Azt már nem viseljük el, hogy éppen a baloldal az, amely rehabilitálja a pénz és a hatalom kultuszát. Ha maga a baloldal az, amely megveti a népet, akkor nincs is miről tovább beszélni.     
Rosa Louise McCauly Parks 1955 december elsején visszautasította, hogy átadja a helyét egy fehér férfinak. Még az amerika Kongresszus számára is ő vált „szülőjévé a polgárjogi mozgalomnak”. Egy fekete varrónő forradalmasította Amerikát. Egy fekete bevándorló nő 2011 május 14-én visszautasította, hogy egy gazdag fehér ember szexuális játékszere legyen. Bizonyosan a hölgy már most több bátorságról tett tanúbizonyságot, mint a kapitalo-parlamentáris baloldali elit egész léte során. Valószínőleg sok millió dollárral fogják „megkínálni”, amely a gondtalan életet jelentené Guineában élő családjának.
Micsoda dilemma! És micsoda kor, micsoda erkölcsök, amikor választani kell a becsület, a tisztesség és egy nagy halom pénz között. Hát ilyen.