szelsoj„Adózzunk egy perces néma csenddel jobboldali és baloldali politikai elitünknek és pártjainak” – javasolta egy ízben a francia baloldal egyik fenegyereke és aligha tévedett. Vagy ahogy másképpen a politológusok fogalmaznak: „a társadalmak elfáradtak”. Hát igen. És még csak most jön a neheze! Mindeközben a szociális állam lebontásán ügyködve, a válság és a válságkezelés tragikus következményeit látva, a multikulturalizmus végéről papolva könnyes szemmel keseregni az „elfogadhatatlan eszméket hirdető” szélsőjobb előretörésén a legjobb indulattal is példátlan cinizmus.


Valóban, a mostani francia politikai helyzet szinte a IV. Köztársaság végnapjait idézi: akkoriban a „republikánusokat” fogták közre két oldalról a gaulle-isták és a kommunisták olyannyira, hogy a választások szinte nem is döntöttek el semmit. Előbb-utóbb a republikánus blokk minden pártja kormányra jutott, hiszen csak együtt volt szerény, vékonyka többségük a Nemzetgyűlésben. Manapság a megváltoztatott választási és alkotmányos rendszer (a közvetlen elnökválasztással, a többségi egyéni választókerületekkel stb.) kevésbé akuttá teszi a problémát, amely egyébként igencsak hasonló: mégha a választásokról való távolmaradással nem is számolunk, akkor is az a helyzet, hogy a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal együttesen a szavazatok legalább harmadára számíthat. Nem véletlen, hogy lényegében egy egymástól alig megkülönböztethető, szerény többségre támaszkodó centrum jobb- és baloldala kormányozza felváltva Franciaországot. Lassan, a szélsőjobboldali Nemzeti Front (FN) és új elnöke Marine Le Pen előretörését látva, újra visszakerült a poltikai szótárba a híres „republikánus fegyelem”, azaz a mérsékelt pártok összefogása a szélsőjobbal szemben.
Persze nagy különbség, hogy manapság a szélsőbaloldali szavazat nemigen számít rendszerellenes voksnak: a kommunista, baloldali (vagy hívják őket bárhogy) pártok lényegében egy szociáldemokrata programmal kampányolnak, így nem is tudnak kitörni a munkásosztály romjainak és a kulturális baloldal (diákok, értelmiségiek, művészek) miliőjének köreiből. Ráadásul Franciaországban mindenki tudja, hogy egy baloldali győzelem esetében a francia szélsőbal vezéralakja, Jean Luc Mélenchon szenátor bizonyosan számíthat egy miniszteri tárcára. Mélenchon hiába nyúlta le az argentin gyárfoglaló, lázadó, az egész poltikai rendszernek hadat üzenő jelszavát ("Que se vayan todos!",”Qu'ils s'en aillent tous !”, „Mind tűnjetek el!” – ezzel a címmel írt könyvet a szenátor és EP-kéviselő...), a dolog inkább marketing blöff, mint valódi politikai program. A dolog paradoxona, hogy szerte Európában inkább az ennél is jóval mérsékeltebb pártokra adott zöld-szavazat számít inkább apolitikus, az egész poltikai elittel szembeni bizalmatlanságot kifejező tettnek (gondoljunk a magyar LMP-re), mint a politikai szélsőbal támogatása.
Ezzel szemben a Nemzeti Front (és Európa jópár szélsőséges pártja) éppen karanténba való zártsága miatt valóban kivülállónak tűnhet. Persze nem a karanténnal van a baj, hanem azzal, hogy közben minden megváltozott: az európai politika olyannyira jobbratolódott, hogy maga ezeknek a pártoknak a mondanivalója (leszámítva bizonyos stílusjegyeket) nehezen különböztethető meg a mérsékelt jobboldali pártok beszédmódjától és politikai gyakorlatától. Egy igen veszélyes amalgám helyzet alakult ki: maga a szélsőjobboldal profitálhat abból, hogy nem része az egyre inkább légüres térbe kerülő politikai uralkodó osztálynak, miközben amit mond, amiről beszél az gyakorlatilag a mainstream politikai beszéd része lett. A hipokrita szörnyűlködések egyes mondatokon már aligha segítenek. Sőt.

Jean-Marie Le Pen pártja

Ha azt mondtuk, hogy mára minden megváltozott, az azt is jelenti, hogy maguk ezek a pártok, illetve írásunk központi témája, a francia Nemzeti Front, is sokat változtak az utóbbi pár évtizedben. Talán nem válik ártalmunkra pár mondatban, bekezdésben utalni a franica szélsőjobboldal második világháború utáni történetének főbb eseményeire.
A nácikkal kollaboráló Vichy-rendszerben teljesen kompromittálódott ideológia visszatérését végül az ötvenes évek közepe és a dekolonizációs mozgalom hozta el: Indokína, majd Algéria volt elvesztése volt az igazi élesztője a talán legtipikusabb populista, nacionalista mozgalomnak, az ún. poujade-izmusnak. Maga a névadó, Pierre Poujade vidéki papírkereskedő pillanatok alatt üstökösként robbant be a IV. Köztársaság halódó poltikai életébe. A tipikus vidéki kispolgári mozgalom (mely szép sikereket ért el a választásokon, maga Jean-Marie Le Pen is a mozgalom színeiben lett képviselő) igazi elitellenes lázadás volt: antiparlamentariánus, nacionalista, xenofób, antikommunista, államellenes (az egész mozgalom az adók elleni lázadásból jött létre: a populizmus mindig az adók csökkentését követeli), a nagytőke, az áruházláncok ellen fellépő, indusztrializáció- és modernizáció-ellenes ideológia főleg rurális jelleggel. Ez egészült ki az ötvenes évek végén francia-Algéria híveinek ultráival. Az 1958-ban hatalomra jutó de Gaulle-nak sikerült egyrészt felszívni ezeket a köröket (ne feledjük, hogy de Gaulle Algéria megtartásának ígéretével jutott hatalomra), másrészt egyszerűen semlegesíteni, marginalizálni. Két hosszú évtized telik el míg a francia szélsőjobboldal újra komolyabban hallatt magáról: és ez már az FN és Le Pen története.
Így viszonylag kis publicitást kapott a korban, hogy 1973-ban megalakult a Front national pour l’unité française („Nemzeti front a francia egységért”) nevű, nagy jövő előtt álló politikai szervezet. A párt Alapítólevele leginkább a XIX. század végi ún. forradalmi jobboldal ideológia alapvetésein alapult, amely lényegében az elkövetkező két évtizedben alig változott. Franciaország erkölcsi, intellektuális válságban van (melynek korunkban legfontosabb szimptómája például az AIDS, vagy a – legalábbis a fehér franciákat érintő – gyerekszületések visszaesése), a gazdasági krízis pedig elsősorban a tőzsgyökeres franciákat, a kistermelőket, kiskereskedőket sújtja. A szociális válság kiegészül a közbiztonság és a munkanélküliség növekedésével, melyért elsősorban a bevándorlók tehetők felelőssé. Tehát veszélyben a Nemzet. Ennek a fő oka természetesen egy összesküvés, melynek szerzői az idegenek, a zsidók, a „négyek bandája” (a korabeli négy nagy párt: a gaulle-isták, a konzervatív-liberálisok, a szocialisták és kommunisták), a brüsszeli technokraták, az emberi jogok védői és így tovább. A párt a igazi ultraliberális gazdasági- és szociális politikát képviselt: minimális államot, leszámolást a lusta közszolgákkal, a szakszervezeti jogok jelentős visszanyesését. Természetesen a bevándorlás azonnali megállításával és a csak a fehér franciáknak járó szociális juttatások bevezetésével.
Láthatóan az FN egy becsületes szélsőjobboldali párt volt, de nem volt a szó szoros értelmében fasiszta, vagy éppen náci (más kérdés a párt környezete, amelyben volt OAS-tagok, ex-Waffen SS-ek, skinheadek, neonácik és az úri közönség más jeles képviselői fordultak szép számban elő). A nyolcvanas évek nagy előretörését, mikor is az FN valóban felkerül a politikai térképre több tényező segítette elő. Egyrész Le Pennek sikerült – lényegében az Action française és a harmincas évek ún. Tűzkeresztesei óta először – egyesíteni szervezetileg ezt a rendkívül sokszínű miliőt. Másrészről az FN felült a hetvenes évek második felének kulturális ellenforradalmának hullámára: de Benoist, Eliade vagy éppen Koestler „szocioteológiája”, a Kelet-ellenes „indoeurópaisága” (egészen Dumézilig!) , az organikus társadalom, az egyenlőtlenségek természeti tényként való felfogása népszerűségének alapvető jelentősége volt az FN megerősödésében. A mára szerencsésen neokonzervatív bulvármellékletté süllyedő nagyon burzsoá „Figaro Magazine” bizony igen komoly szerepet játszott a újbaloldal bukása után következő intellektuális ellenforrdalomban, melynek egyik következménye a szélsőjobb megerősödése, míg a másik a szociáldarwinizmusra épülő neoliberalizmus francia életre segítése lett. A harmadik összetevő pedig a szocialista-kommunista baloldal 1981-es hatalomra kerülése és az első másfél-két évben folytatott politikája, azaz főleg az államosítások és a példátlaul nagyvonalú bevándorlási politika meghirdetése volt. Az első FN tábor (a nagy meglepetést az 1984-es EP-választások 15 százalékos FN eredménye jelentette) a lehető legjobboldalibb választói bázist jelentette: azok szavaztak a szélsőjobboldalra, akik túlzott puhasággal vádolták a jobboldali pártokat, akik az országra hozták a „kommunista pestist”, azaz a kollektivizmus, az államosítások politikáját, amely kiegészült azzal, hogy (főleg a családegyesítő bevándorlás szabályainak jelentős lazítása és kitoloncolások megtiltása révén) „kinyitották az országot az arabok és a négerek előtt”. Ez a bázis a tipikus szélsőjobbos csoportokat jelentette: a „petits Blancs” (a fehér kispolgárok) rétegekét, melyek kiegészültek Párizs legelőkelőbb negyedeinek nagypolgári szavazóival, a Stendhaltól oly jól ismert képmutató gazdagokkal és hervadó XVI. kerületi dámáikkal. Ez a klasszikus keményen jobboldali tábor gyűlölte a zsidó, protestáns, „idegenszívű”, métêque (hogy klasszikusak legyünk, de ők is azok voltak) és más gyanús elemekből álló balosokat és csalódott a túl puha jobboldali pártokban. Földrajzilag ez elsősorban a pár nagyváros külvárosait jelentette és a legreakciósabb francia vidékeket, mint Elzász-Lotaringitát, vagy a „pieds-noirs” (az Algériából elűzött franciák közkeletű neve, akik innen hozták igen progresszív politikai nézeteiket és lángoló szeretetüket az arabok iránt) Provence-Alpes-Côte d’Azur régióját.
A nyolcvanas évek közepétől nagyjából a kilencvenesek évek második feléig ez a FN-bázis többé-kevésbé stagnált, sőt némiképpen csökkent. A választási rendszer igazságtalansága lényegében megfosztotta őket a valódi poltikai képviselet lehetőségétől (bár a helyi poltikában jelen voltak), a poltikai elit pedig – némi jobboldali megingást leszámítva – teljes karanténban tartotta a pártot. Végül a baloldal teljes hitelvesztése, a poltikai elitben való hit gyökeres megrendülése hozta vissza a refletrofényben ismét a FN-t, de már egy teljesen más társadalmi bázison alapuló pártot. A párt jóval, de jóval populárisabbá vált, már nem a kemény jobboldal szervezete volt, hanem a teljes politikai elitet visszautasítók pártja. Ezt a réteget nevezték „ni-ni” („ni gauche-ni droite”, se baloldali, se jobboldali) bázisnak: az FN új sikereit lényegében a kommunista ellentársadalom romjain aratta. A magára hagyott külvárosok, a tömeges munkanélküliséggel sújtott dezindusztrializált teületek fehér népe, amely a klasszikus recept szerint a szociális válságra, a szegénységre, a kizártságra keresett bűnbakokat, melyet az FN nem túl összetett ideológiája nyújtott nekik. Az előretörésben kulcsszerepet játszó nagy ötlet három, józan ésszel egymással közvetlen oksági kapcsolatba aligha hozható társadalmi jelenség: a munkanélküliség növekedése, a bevándorlás és a közbiztonság romlása ok-okozati viszonyba hozása volt. A dolog nem bonyolult és mára mindenki számára ismert, hiszen ma már a korban botrányos kijelentések a mainstream jobboldali kultúra inherens részévé vált, gondolati struktúra volt: a bevándorlók elveszik a franciák elől a munkát, ezért nagy a munkanélküliség, de amúgy nem is dolgoznak, csak élősködnek és főleg: bűnöznek.
Mára a helyzet annyiban változott meg, hogy egy bizonyos Nicolas Sarkozy ötéves hosszú kampányában (2002-es belügyminiszterré való kinevezésétől 2007-es elnökké választásáig) az egész jobboldal közös krédójává tette mindenzt. De mivel a problémákat egy ezen érvrendszeren alapuló gyakorlati politikával természtesen lehetetlen megoldani, ma már mindez (túl Franciaország mentális egészségében okozott példátlan károkon: igen, rossz kimondani, de Franciaország ma reakciós ország...) az FN-t és Marine Le Pent erősíti. Minderre még megérkezett a gazdasági, majd szociális válság (amelynél úgy tűnik csak egy pusztítóbb van: a „válságkezelés”) a maga fasizálódási tendenicáival. Ez dióhéjban a mai helyzet kulcsa: ülünk a puskaporos hordón és közben vígan dohányolunk.

A válság és Sarkozy

Minden mostani körülmény arra látszik utalni, hogy a megállíthatatlan európai jobbratolódás (a szociális feszültségek etnikai mezbe öltöztetése, azaz a fasizálódás egyre nyilvánvalóbb jeleivel) folytatódni fog. Semmi sem indokolja, hogy optimisták legyünk: a szolidaritás, az egyenlőség, a szabadság hívei számára sötét idők jönnek.
Elsősorban a válság és a válságkezelés választott módja maga alá temette természetszerűleg az európai gazdasági növekedést, amely az utóbbi időben már amúgy is erősen gyengélkedett. Ez pedig értelemszerűleg tovább fogja élezni a szociális újraelosztás (segély, más szociális kifizetések, nyugdíj, munkanélküli juttatások) körüli szociális harcokat, és teszi egyre illuzórikusabbá a szociáldemokraták számára olya kedves állami redisztribúció rendszerének akár a fenntartását is. Ez sokrétű következményeket hoz magával: egyrészt folytatódik, sőt egyre erősödik a szociális problémák etnicizálása irányuló ideológiai-politikai-kulturális hadjárat, amely néhol a szélsőjobb előretörésében (főleg Ausztriában, Hollandiában, Magyarországon), néhol a mérsékelt jobboldal fokozódó keményedésében (Nagy-Britanniában vagy Németországban), néhol mindkettőben (Franciaországban és Olaszországban) ölt testet. Az európai bevándorlók (kiktől „az Isten mentsen bennünket” – ahogy nemrég az ebben a jobboldali európai közhangulatban jellemzően magát egyre jobban érző Orbán Viktor oly szépen mondotta), a romák, vagy éppen a nemzeti kisebbségek értelemszerűen kerülnek az egyre fogni látszó gazdasági erőforrásokért folyó küzdelem etnicizált változatának célkeresztjébe.
Sarkozy, míg elődje Jacques Chirac szigorúan a mondjuk így: republikánus egységen belül politizált, nyitni kívánt a szélsőjobb szavazók felé. Ezt pedig csak úgy tehette meg, ha ideológiai háborút kezd a balliberális pensée unique ellen. Sarkozy és tanácsadói nem véletlenül idézték Gramscit a választási kampányban: a politikai hatalomhoz a kulturális hegemónia megszerzésén át vezet az út. Sarkozy már jóval a választási kampány előtt tudatosan provokálta a párizsi salonnard-értelmiséget: "igen, mostantól azt mondok, amit akarok, aztán meglátjuk, hogy a ti politikai korrektségetek vagy az én "őszinte beszédem" mögött áll-e a nép?" A balliberális politikai korrektség béklyójától megszabadult "komplexusok nélküli jobboldal" ("la droite décomplexée") megszületését célzó stratégiai műveletre valóban történelmi alkalom kínálkozott: a mindenféle ideológiai reflexióról lemondó francia baloldal látványosan veszítette el az utóbbi évtizedben a társadalom alsó osztályainak - "les classes populaires" - támogatását (ez okozta a nagy Le Pen-sokkot 2002-ben, hiszen ezek a csoportok vagy Le Penre szavaztak, vagy a szélsőbaloldalra). Igaz, hozzátehetjük, hogy ahol az ideológiai reflexió nem szűnt meg, ott végül ugyanezzel a következménnyel járt a választott "megoldás", a Blair-Schröder-féle harmadik utas szociálliberalizmus.
Nemcsak a teljesen lepenizált jobboldali beszédmód igazolja ezt, hanem egyébként a választási földrajz is. Sarkozy egyértelműen azokon a területeken volt a legerősebb – és itt szorult vissza legjobban Le Pen (főleg Elzász-Lotaringia, Provence-Alpes-Côte d’Azur) -, ahol a tradicionálisan jobboldali, bevándorlóellenes szavazatokat sikerült elhódítania. A „vörösöktől” a kilencvenes évek végén elpártolt Le Pen-bázis (a „gaucho-lepéniste” területek főleg Nord, Pas-de-Calais és a párizsi külvárosok) jóval ellenállóbbnak bizonyult Sarkozy komplexusok nélküli jobboldalával szemben.
A mai francia új jobboldal ugyanis más tekintetben sem nagyon kertel: véleményük szerint a multikulturalizmus ostobaság, vagy legalábbis meglehetősen egyértelmű, hogy nem működik. Ők a bevándorlók integrációján tulajdonképpen asszimilációt értenek: „a barbárok itt élnek közöttünk, mégsem lettek igazi franciák, de nem is nagyon akarnak azzá válni”. A bukásért természetesen a multikulturalizmus baloldali liberális erőltetése, a sokat emlegetett pensée unique, a „nemzet elbizonytalanítása” a felelős („libanonizáltátok az országot”, dörgi például Alain Finkielkraut). A dolog durva paradoxona, hogy Franciaországban az iszlám különállásán alapuló multikulturális társadalom vagy valódi mohamedán tömegkultúra nem alakult ki: a külvárosi fiatalok szemében egy rapénekes összehasonlíthatatlanul fontosabb szereplő, mint egy imám. Ha van a külvárosoknak sajátságos kultúrájuk, az nem egy mohamedán valami, hanem a fogyasztói társadalom tömegkultúrájának egy speciális formája. Reakciósainknak azonban mit sem számít, hogy a francia republikánus-univerzalista integráció-modell éppen ellentéte a brit multikulturális modellnek, hiszen nekik valójában mindenfajta „kevert” társadalommal gondjuk van. A piacpárti szociáldarwinizmust jól kiegészíti a szociobiológia, azaz annak leszögezése, hogy bizonyos embertípusokkal egyszerűen „nem lehet együtt élni”. Az intézményi antirasszizmus bírálatától, amely ha a gyakorlatban nem is, de a hivatalos beszédmódban eddig uralkodó volt, könnyen jutunk el a tiszta rasszizmushoz: „Öt skinhead megerőszakol egy Srí Lanka-i lányt: rasszista bűntett. Öt zulu barátunk megerőszakol egy fehér lányt: külvárosi dráma” – szól a puha, humanista balosok megsemmisítő kritikája.
Valójában láthattuk, hogy helyzet már 2007-ben, azaz Sarkozy elnökké választásakor sem volt jobb: akkor azonban még a Le Pennel egyetértő franciák egy része (a Sarkozy tábor egynegyede mondta magáról, hogy az „FN-nel ért egyet, de Sarkozy-re szavaz”!) még a keménykezű ex-belügyminisztert támogatta. A problémákat persze Sarkozy elnökként sem tudta megoldani a keménykéz-politikájával és az FN ideológiájnak való behódolással. Sőt.
Az elnök megpróbált előre menekülni, azaz látva az egyre romló népszerűségi adatait és az FN lassú visszaerősödését még rálicitált az egyre durvább bevándorló- és iszlámellenes politikára: a romák kitoloncolásának nagy visszhangot kiváltó ügye csak jéghegy csúcsa volt. A példákat napokig lehetne sorolni a „bevándorlás- és nemzeti identitás-ügyi minisztérium” (nem tréfálunk) felállításától az utcán imádkozó iszlám hívekkel való rigatáson át a legfontosabbig, addig, hogy a Francia Köztársaság elnöke átvette az FN legfontosabb gondolatát, azaz hogy a bevándorlás, a munkanélküliség és a közbiztonsági kérdések között szoros korreláció van. De mivel például a külvárosok problémáit ezzel az elképzeléssel a fejünkben aligha lehet megoldani, semmi más nem történt, mint hogy Sarkozynek sikerült a közvélemény egy jó részét „lepenizálnia”, akik a problémák megoldatlanságát látva fokozatosan el is kezdtek az FN-re szavazni.
Úgy látszik, hogy a nagy kormánypárt az UMP és persze Nicolas Sarkozy nem látszik stratégiát váltani: valójában a mérsékelt jobboldali képviselők alig-alig mondanak mást, mint Marine Le Pen. Claude Guéant belügyminiszter a napokban emlegetett „bevándorló-tsunamit” (amiből egy szó se igaz), megemlítette, hogy „a franciák nem érzik magukat otthon Franciaországban” (???), egy UMP-s képviselőnő pedig a tunéziai menekülteket egyszerűen „visszapakolná őket a hajóikra”. Marine le Pen ugyanezt úgy mondja el, hogy közben – mint „tájékozódo EP-képviselő” – elutazik Lampadusa-szigetére, hogy a ott vágja a szerencsétlenek képébe mindezt: ez kétségkívül ízléstelenebb, de amúgy nem nagyon van különbség.
Még fontosabb és jellemzőbb volt, hogy a mérsékelt jobboldal keményebb kilengései után nem Sarkozy, vagy az UMP népszerűsége nőtt, hanem a FN-é és Marine Le Penné. Két évvel ezelőtt a Sarkozy által kezdeményezett „nemzeti identitásról” szóló vita idején tört először előre ismét a FN, míg Marine Le Pen mostani erősödése éppen egybe esik a szintén az elnök által kezdeményezett „Franciaország iszlamizálódásáról” szóló (melyet később a „laicitiásra” finomítottak) vita idejével. Ahogy Le Pen egyik tanácsadója mondta: „ez a vita megmutatta, hogy igazából mi van az UMP képviselőinek fejében”...De ennél még fontosabb, hogy a FN hívei egyre magabiztosabb érvelhetnek véleményük mellett, hiszen az ilyen „viták” nyilvánvalóan egyre inkább legitimálják beszédmódjukat.
A valódi problémát azonban mégiscsak azt jelenti, hogy minden felmérés azt mutatja, hogy két témát (a bevándorlást és az iszlám szerepét) illetően komoly nézetazonosság áll fenn a szélsőjobboldal és a jobboldal táborának egy része között. Míg a baloldaliak szavazók csak egyharmada gondolja azt, hogy „túl sok a bevándorló Franciaországban”, addig az UMP-szavazók háromnegyede vélekedik így. Hasonló a helyzet azzal a kérdéssel is, hogy „az iszlámnak és a muzlmánoknak túl sok joguk van az országban”: itt még aggasztóbb, hogy alig egy év alatt (bizonyosan az említett „viták” hatására) az UMP szavazók körében húsz százalékkal nőtt a fenti kijelentéssel egyetértők aránya. Máshogy fogalmazva, Marine Le Pen személyében és a bevándorló-ellenes fellépésében valódi szimbiózisát képviseli a szélsőjobb és a jobboldal egy részének. Még aggasztóbb lehet, hogy a felmérések szerint az UMP szavazók majdnem fele támogatna egy UMP-FN választási szövetséget (ez a szám húsz százalékkal nőtt 2002-höz képest!) és valószínűleg az UMP képviselők egyre durvább kiszólásaiban egy ilyen szövetség „megágyazásának” kísérleteit is láthatjuk.

Marine Le Pen, az új generáció

Valami hasonló játszódik talán most le az FN generációváltása kapcsán, mint ami Magyarországon MIÉP-Jobbik relációban történt. A régivágású fasisztákat felváltják a negyvenes új posztfasiszták a maguk tematikájával (az FN, mivel arabellenes ezért elsősorban nagyvárosi párt, a Jobbik cigányellenessége inkább vidéken arat), de már egy olyan környezetben, ahol a régen sokkoló szavak a közbeszéd legitim részeivé lettek. Marine Le Pen legfontosabb célja pártja diabolizálásának leküzdése, melynek már látszanak is az eredményei. Ehhez a legfontosabb eszköz az apjára még oly jellemző antiszemitizmus sutba dobása: szimptomatikus volt, hogy csak a közfelháborodás akadályozta meg, hogy a francia zsidó közösség rádiója, a Radio J, meghívja a szélsőjobboldali párt elnökét, hogy adásában fejtse ki nézeteit. Ez is európai jelenség egyébiránt: egyre komolyabb kapcsolatok alakulnak ki az európai szélsőjobboldali pártok és az izraeli – kormányon levő! – (szélső)jobboldal között. A közös nevező természetesen a vad, reflektálatlan arabgyűlölet. Az európai szélsőjobboldalon az apák tradícionális antiszemitizmusa, rasszizmusa lassan átadja a helyét a fiúk és lányok iszlamofóbiájának, amely már nem egyedül a szélsőjobb megkülönböztető jegye. És persze a mérséklet jobboldal kirohanásai a franciaországi iszlám jelenlét ellen lényegében elfogadhatóvá, legitimmé teszik az FN gondolkodásmódját, hiszen maga a jobboldal sem igen gondol mást.
Igen érdekes hogy az FN szociál- és gazdaságpoltikája 180 fokos fordulatot vett a régi ultraliberalizmushoz képest. Ma Marine Le Pen az erős állam, a közszolgáltatások sőt a közszolgák harcos védelmezője. Le Pen jól érzi, hogy két témával lehet ma hódítani: a gazdasági liberalizmus (és a tragikus következményekkel járó „válságkezelés”) és az iszlám bírálatával. Amit például az Európai Unió mostani politikájáról mond az túl azon, hogy alapvetően igaz, bármelyik baloldali párt is mondhatná: „Az EU, a szabadkereskedelmet és a gazdasági liberalizmust védelmezve, az országra rákényszeríti az államigazgatás és a szociális szolgáltatások visszanyesését minden területen, a postától a bíróságokon, az óvodákon, a kisiskolákon át a kórházakig”. A másik központi témát illetően még rosszabb a helyzet: ne tévedjünk, jobboldali politikusaink a „multikulturalizmus végéről” elhangzó litániái semmi mást nem jelentenek, mint hogy „elegünk van az arabokból, törökökból, pakisztániakból ésatöbbi”. Az iszlám jelenlétet vagy a minden bizonnyal végveszélyben levő nemzeti identitást mindenütt a mérsékelt jobboldal tette központi témává (ahogy nálunk a „cigánybűnözés” a Fidesz-sajtóból hömpölyög), a tragikus eredmények jól látszanak. A szociális állam lebontásán ügyködve, a válság és a válságkezelés tragikus következményei látva, a multikulturalizmus végéről papolva könnyes szemmel keseregni az „elfogadhatatlan eszméket hirdető” szélsőjobb előretörésén a legjobb indulattal is példátlan cinizmus. Pesze Marine Le Pen nem ügyetlen politikus: ma már nem egyszerűen az iszlámot, az arabokat vagy a bevándorlást bírálja, hanem a állam laicitásáért száll síkra. Míg Sarkozy Franciaország majd minden katedrálisában elmondja, hogy Franciaországnak keresztény gyökerei vannak (ki hitte volna!), addig Le Pen a laikus Köztársaság republikánus védelmezőjeként tűnik fel! Mindkét esetben persze ugyanrról van szó: az iszlám nem európai, nem francia, semmi keresnivalója az országban. De mindenestre azzal, hogy Le Pen nem közvetlenül az iszlámot támadja, hanem a laicitást védelmezi lényegében „demokratikussá” tette a xenofóbiát. Merci, Monsieur Sarkozy!
A szociális mondanivaló előtérbe helyezesének aggasztó következménye a szakszervezetekbe történő FN „entrisme” jelensége (az „entrisme” eredetileg a trockisták harmincas és ötvenes évek béli politika stratégiája volt: a nagy szakszervezetekbe és a nagy pártokba – titkosan, tehát trockista elkötelzettségüket titokban tartva - beléptették a tagjaikat, hogy ott átvegyék a hatalmat és/vagy forradalmi irányba fordítsák azokat). Két nagy szakszervezeti konföderációból, a CGT-ből és a FO-ből kellett eltávolítani tagokat, akik egyenesen FN-jelöltként és szakszervezeti tagként indultak a márciusi kantonális választásokon.
Eddig is az volt a helyzet, hogy az FN gyakorlatilag a kilencvenes évek közepe óta a legnépszerűbb párt a munkások körében, a mostani előretörést a válságtól egyre inkább sújtott alkalmazotti réteg egy részének „lepenizálódása” jelenti. Tulajdonképpen (túl az UMP tábora egy részének radikálizálódásán) ez az oka az FN mostani jobb eredményeinek. Az első jelenség a jobboldal felelőssége, a másoodik azonban a baloldalé.
Mindazonáltal a kétségkívül jelentős változások ellenére Marine Le Pen Nemzeti Frontja sok tekintetben apja pártja maradt: ez a szervezet radikálisan iszlám- és bevándorlóellenes xenofób párt maradt. Most az FN egy árnyalatnyival nagyobbat látszik harapni a választói táborból, de a probléma a kilencvenes évek második fele óta lényegében ugyanaz: a régi baloldali bázis egy jó része a szélsőjobboldalra szavaz. Ez nem a hipokrita, a tűzzel játszó jobboldal ügye elsősorban, hanem a baloldalé. Nem felháborodott szavakra van szükség, de még csak nem is valamiféle „republikánus egységre” (noha ez aktuálisan lehet szükségszerűség), hanem végre őszinte beszédre.
A felülről jövő osztályharccal (melynek minden veszélyességük ellenére az európai szélsőjobb pártjai csak „hasznos idiótái”) szemben igazi baloldali poltikára. A nacionalizmus (vagy ma helyesebben, az etnicizmus), a „hülyék szocializmusa” helyett valódi szocialista alternatívára. Éppen ez hiányzik oly fájóan.