« Aki egy polgárháborúban nem foglal állást, sújtsa gyalázat és veszítse el politikai jogait »
(Szolón: Athén alkotmánya)
Nincs más megoldás újra kell teremtenünk a történelmi konfliktust.
Nem intellektuálisan: a gyakorlatban.
Ők kényszerítettek minket erre: el akarták hitetni velünk hogy a mostani rendszer (a parlementáris demokrácia és a Tőke frigye) az egyetlen lehetséges világ.
A történelem vége.
Épp ezzel okozták a teljes tagadását: csúnyán ráfizethetnek még intellektuális hanyagságukra és arroganciájukra.
Kedves elődeink – drága LSD-s hippi életmód-forradalmár testvéreink, kanyarokat lángba lobbantó ultra véreink, székely deszkások és vajdasági falfirkászok – azt hitték, ha kivonulnak a társadalomból, majd a háború véget ér.
Nem ért véget.
Csak éppen még fegyvertelenebbé váltak a harcban.
És « újra kell teremtenünk », mert a klasszikus osztályharc véget ért: az osztályharc ma már nem a társadalmon belül, hanem mindannyiunkon belül folyik.
Polgárok legyünk vagy szabadok.
Éppen ezért minden hely, ahol a biopolitika szövete elleni támadás megtörténik, a forradalmi harc egy-egy terepe.
Beszélhetnek bármely nyelvet, mi megismerjük őket.
Ma már világosan látszik: a munkásosztály csak a proletariátus - a tiszta tagadás osztálya - ideiglenes állomásozási helye volt.
És igen, persze 1968 mutatta ezt meg. Nem véletlen, hogy az utolsó, ma is uralkodó ellenforradalom éppen ez ellen jött létre: felmerült, hogy ezek a lázadók nem többet akarnak keresni, hanem el akarják törölni a bérmunkát mit olyat.
Ez megbocsájthatatlan bűn volt: össze is fogott ellenük a « kommunista pártoktól » a szekszervezeteken át a titkosszolgálatokig mindenki.
Azóta minden klasszikus szélsőbaloldali mozgalom: maga a preventív ellenforradalom.
Ma a történelemi konfliktus fő törésvonala maga mögött hagyta a munkásmozgalmat. A proletariátus, amint szociológiai értelembe vett osztállyá akar válni, nem lát mást modellt maga előtt mint a burzsoáziát.
A következmények ismertek: szakszervezeti bizalmi, SZOT-üdülés, öltönyös szocdem elvtársak, « fizetett szabadság » és munka, munka, munka.
A munka frontja.
Hadüzenet a munkának: ez erkölcsi kérdés.
Ez választ el minket a baloldal és a szélsőbaloldal vert seregeitől, akik nevetséges módon az Állam nevében hívják ki a Piacot és a legrosszabb, hogy még győzni sem akarnak.
Nem tagadhatjuk: az összes szocialista mozgalom nem tűzött ki más célt maga elé, mint a Tőke szocializálását, munkásosztály általi irányítását, azaz a Tőke kiterjesztését minden társadalmi viszonyra.
Minden szociális harc nem a Tőke ellenében, hanem a Tőke érdekében történt.
« Szocialista és forradalmár: ez valaha szinoníma volt, ma önellentmondás ».
A siker itt áll előttünk: a Tőke népe, nemzeteink büszkesége.
A proletariátus vagy kommunista, vagy nem létezik.
A hetvenes évek legélesebb elméinek valósága ma már közhelyszámba megy: a « totális gyár » mindennapi valóság. A tőkés termelés nyelvi paradigmává vált.
A csábítás és a félelem nyelvévé.
Gyarapodj, dolgozz, rettegj a cigánytól, a bevándorlótól, a munkanélkülitől, a kétes elemektől, akik munkaidőben (!) kocsmában ülnek, összejönnek és szövögetik a terveket.
Az engedélyezett társadalmi hallucinációk oly totális rendszerré álltak össze, hogy még Nagy Testvérre sincs szükség: megfigyeljük mi egymást.
Éppen ezért a Tőke halálos fetisizmusainak hadat üzenő minden erőszakos tett a humanizmus legtisztább megnyilvánulása. Ez a gyakorlat az egyetlen eszköz, hogy a proletáritus megőrizze saját társadalmi létét, hatalmát, nyelvét.
Fura, de tény: ma egy pár órára felgyújtott kisváros többet ér, mint egy milliós, enegedélyezett, bellaciao-s, lobogó vörös zászlós sztrájk.
Éppen attól kell megszabadulnunk, hogy besorolhatók legyünk valahova: munkás-autonómia nem azt jelenti, hogy megszabadulunk a szakszervezeti vezetők uralmától, hanem azt, hogy megszabadulunk a munkás léttől.
A feminizmus nem azt jelenti, hogy « büszke nőkké » válunk, hanem hogy megszabadulunk a tőkés társadalom ránk kényszerített « nő » fogalmától.
A mai ellenállás nem a társadalmi ellentmondások – vagy akár az összes társadalmi elentmondás valamely szintézisének – képviseleti módját jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy ezek az ellentmondások léteznek.
Plebejusok vagyunk, nem proletárok.
A hatalom számára semmivé és senkivé válni, hiszen nincs egymásnak mit mondanunk.
Semmi szükségünk, hogy valamiféle « szimbolikus elismerésében » részesüljünk, sőt.
Szimbolikus hatalmának szétverése az egyetlen lehetőségünk: minél kevésbé ért meg az ellenforradalom, annál biztosabb lehetsz benne, hogy igazad van.
A munkásmozgalom legnagyobb teljesítménye, hogy „szubaltern népességet: a munkásosztályt, ezt a társadalomban alávetett csoportot beemelte a társadalomba, politikai, hatalmi és kulturális tényezővé tette ».
Azonban ez az ellenkultúra – per definitionem - a vereség beismerése. A hatalom által elismert ellenkultúra még inkább az.
Mi pedig győzni akarunk.
És nem is a fegyveres harc ténye okozza a morális problémát – a világtörténelem minden harca fegyveres volt – hanem a fegyverek használatának módja.
Ez pedig persze egyszerűen gyakorlati, az erőviszonytól függő kérdés.
Ha úgy szállunk szembe a hatalommal, mint általa meghatározott alanyok: mozgalmárok, terroristák, rendbontók – nincs esélyük. A Birodalom pályáján előre halálra ítéljük magunkat.
Guerilla.
A forradalomnak nincs többé alanya, minden tett anonim: nem a Birodalom által nekünk adott név számít, hanem a tett.
Oh igen: a tett propagandája.
Nem a ki számít: a hogyan.
Sosem többet tenni, mint mire erőnk van, nem félelemből: taktikából.
Mi élni akarunk, nem megdögleni egy cellában, mint Ulrike Meinhof.
Megszabadulni a ránk kényszerített émelyítő pacifizmustól, annak belátása, hogy egész létünk áll háborúban: egy ésszerű komprommisszum felállítása életünk és harcunk között.
Ha az életünket választjuk, gettóba szorulunk, ha harcunkat, terroristává válunk.
A társadalmi konflikust állandóvá, mindenütt jelenvalóvá, legyőzhetetlenné tenni: kormányozhatatlanná válni.
Gente come noi: NON MOLLARE MAI
Hozzászólások
A másik ok általános jellegű. Ha nincs összedolgozás, alávetettség és engedelmes munka, akkor össztársadalmi szinten válik fenntarthatatlanná az emberiség élete, még alacsony szinten is. Ami egy kis részrendszerben nehezen elviselhető és különösebb értelem nélküli tőkés termelés és kizsákmányolás, az globális összefüggésrendszerben az egész emberi társadalom fennmaradását, túlélését és jövőjét szolgálja.
Ha a munkás aláveti magát a fegyelemnek és a munkának az elsősorban saját és családja életvitelének fennatartásáért teszi másodsorban azért, hogy önmaga ne váljék a kirekesztettség és a sehová nem tartozás őrült ürességének az áldozatává, részben pedig azért, hogy a többi ember, munkás, tőkés és eltartott, a közös civilizáció által megszervezett munka révén élhessen a civilizáció javainak valamilyen fokú élvezetével.
A rendszer dolgozóinak kiesése elsőként magukra a dolgozókra másodsorban a rendszerre mérne elviselhetetlen csapást. És amit minden anarchista kommunistának tudnia kell. Amíg a rendszer működik és a munkás fenntartja, addig van mód az anarchistáknak ráérő idejükben radikális kapitalizmuskritikát megfogalmazniuk. Amint a rendszer szétesik az üresség lép a helyébe, minden értelmetlenné válik és az anarchisták eszmefuttatásai is megszűnnek, mert éhen halnak vagy megfagynak, a gondolkodásuk pedig teljes értelmetlenségbe fullad, mert nem lesz MIRŐL gondolkodni, mert nem lesz sem társadalom, sem civilizáció, sem jövő, sem kultúra.
További sok sikert kívánok a munka és a társadalom megszüntetéséről szóló magasröptű kritikai munkásságukhoz!
Az egyetemistázás, ráérő időzés, magasröptűzés ésatöbbi már a hatvansokban is rém kínos és unalmas volt.
Ha Ön szerint kizsákmányolás, alávetettség, engedelmes munka stb. nélkül nincs civilizáció az tkp. az Ön baja.
Köszi a jókívánságokat.
Akár mit is mondtok, srácok és lányok, hölgyeim és uraim: ez übergáz. Ezzel a stílussal nem hogy a Moncada laktanyákat, Bastille-okat nem foglaltok el, de még egy igen rozsdás drótozatú kutyamenhelyet sem ostromoltok meg sikerrel.
ez is olyan szatira, mint a Bacher Ivan cikke Mesterhazyrol, vagy tenyleg ennyire hibbant odivatu nyelvezet jarja a mai progressziv neokommunista ertelmisegi elitnel?
Akar mit is mondtok, sracok es janyok, holgyeim es uraim: ez übergaz. Ezzel a stilussal nem hogy a Moncada laktanyakat, Bastille-okat nem foglaltok el, de meg egy igen rozsdas keritesu kutyamenhelyet sem ostromoltok meg sikerrel. A kutyak ugyanis inkabb a rabsagot valasztja, mint ezt a ... (na inkabb nem ragozom tovabb). Azert tobbet neztem ki TGM-tol. Oszinten ledobbentem, bocsika.
A tobbit hagyjuk.
"Nincs más megoldás újra kell teremtenünk a történelmi konfliktust."
Már miért kellene? A tõketulajdonosok és a bérmunkából élõk konfliktusa a globalizációval
nem szünt meg, ellenkezõleg kiélezõdött, általánossá lett a jelenség: a gazdagok gazdagodtak
és egyidejûleg a szegények még szegényebbekké lettek.
"Kedves elõdeink ...azt hitték, ha kivonulnak a társadalomból, majd a háború véget ér.
Nem ért véget. Csak éppen még fegyvertelenebbé váltak a harcban."
Itt gond van. Aki kivonult a társadalomból, az nem vesz részt az azon belül folyó harcban,
mert ellenkezõ esetben mint annak részese küzd ellenfeleivel. Az is lehet, hogy
fegyvertelenek lettek azzal, hogy kivonultak a társadalomból, csak éppen nem maradt elõttük
ellenfél. Röviden: itt egy el nem hanyagolható logikai ellentmondás van. Nem csoda tehát, ha
valaki ezt zavarosnak tartja, vagy nem érti.
"a klasszikus osztályharc véget ért: az osztályharc ma már nem a társadalmon belül, hanem
mindannyiunkon belül folyik. "
Azaz magamban, tebenned, õbenne, mibennünk, bennetek, bennük. Az egyesszámú színterek
esetében ez ugye egy belsõ harc kell, hogy legyen. Egy egyénekben folyó belsõ harc
magánügy, semmi esetre sem osztályharc (akár klasszikus, akár modern értelmében). A
többesszámú esetekben, ha a harc mibennünk egy nép egészén belüli, akkor ezzel
szükségképpen a társadalmon belülivé válik. A fenti idézet tehát önellentmondásos.
"Polgárok legyünk vagy szabadok."
Azaz, aki polgár az nem lehet egyidejûleg szabad. Megfordítva, aki szabad, az nem lehet
egyidejûleg polgár. Születésünk pillanatától fogva jogi értelemben polgárok vagyunk, vagyis
az elõzõkbõl következõleg - ha az állítást komolyan vesszük - nem lehetünk szabadok életünk
elsõ másodpercétõl fogva. Filozófiai értelemben véve az idézet értelme: a polgári lét és az
ember szabadsága egymást kizáró fogalmak. Azért ezt ugye nem elegendõ egyszerûen
tételezni, itt bizonyítékok, bizonyítás is kell, ami viszont itt el lett hanyagolva. Az olvasónak
tehát ezt kötelessége tudomásulvenni.
"Éppen ezért minden hely, ahol a biopolitika szövete elleni támadás megtörténik, a forradalmi
harc egy-egy terepe."
Ismét visszatér a szerzõ a harc terepének kérdésére. Nem árulja el, hogy mit ért a "biopolitika
szövete" alatt, így csak annyi sejthetõ, hogy - mivel elõbbi közlése szerint mindannyiunkon
belüli a harc - így ezt a biopilitika szövetet logikusan "mindannyiunknak" önmagában kell
foglalnia.
"Beszélhetnek bármely nyelvet, mi megismerjük õket." Itt feltehetõen a biopolitika szövetét
képezõ alanyok megismerhetõségérõl van szó, függetlenül az õ nyelvhasználatuk minõségétõl
azok megismerhetõk és "mi" meg is ismerjük õket. Kérdés, kik a "mi"? Mely fajta raj, fejükön
hogyan tapad a haj?
"Ma már világosan látszik: a munkásosztály csak a p r o l e t a r i á t u s - a tiszta tagadás
osztálya - ideiglenes állomásozási helye volt. " Vagyis amit a szerzõ proletariátuson ért ma,
annak volt korábban a munkásosztály ideiglenes állomásozási helye, ami ma már csak
történelem. Nyilván, hogy így kell lennie, mert szerinte a "klasszikus osztályharc végetért", a
mai modern értelemben vett osztályharc pedig ugye "mindannyiunkon belüli" és a "biopolitika
szövete" ellen irányul. A mai bérbõl élõknek, vagyis a tõketulajdonosoktól a munkájuk
ellenértékeként kapott pénzbõl élõknek a munkásosztály csak egy történelmi elõde, elõzõ
"ideiglenes állomásozási helye volt ". Megtudjuk még, hogy a proletariátus ebben az új
felfogásban a "tiszta tagadás osztálya", bármit is jelentsen ez a kifejezés. Meg még azt is,
hogy ezt 1968 mutatta meg. Mivel az évszám mögött igen sok eszmeáramlat van, ezért a
kijelentés egyszerûen a levegõben lóg. Többet tudunk meg abból, hogy " felmerült, hogy
ezek a lázadók nem többet akarnak keresni, hanem el akarják törölni a bérmunkát mit olyat."
Nos ez nem sikerült, többek között azért, mert maguk a lázadók sem tudták egészen
pontosan, sõt még vázlatosan sem, hogy sikerük esetén a természet kisajátítását képezõ
társadalmi munka eredményeként létrejövõ termékek és szolgáltatások fogyasztása milyen
formát is öltsön. Ennek a jövõképnek a hiánya végzetesnek bizonyult.
"Ez megbocsájthatatlan bûn volt: össze is fogott ellenük a « kommunista pártoktól » a
szekszervezeteken át a titkosszolgálatokig mindenki. "
Abban az értelemben, hogy elmaradt a jövõkép felvázolása, talán mert a "tiszta tagadás
osztályának" valamire azért mégiscsak igent kellett volna mondania, nos ebben az értelemben
ez tényleg egy megbocsáthatatlan bûn volt, mert így a harchoz szükséges mozgósító erõt
szükségszerûen nélkülözte 1968. Az összefogást önmaga ellen pont ezzel generálta. Ezt az
összefogást minõsíti a szerzõ "utólsó, ma is uralkodó ellenforadalomnak", késõbb "preventiv
ellenforadalomnak", amit azonosít az azóta, 1968-óta létezõ minden klasszikus
szélsõbaloldali mozgalommal.
"Ma a történelemi konfliktus fõ törésvonala maga mögött hagyta a munkásmozgalmat."
Hoppá! Vagyis létezik egy történelmi konfliktus. Ez szöges ellentétben áll azzal a nyitó
állítással, hogy: "Nincs más megoldás újra kell teremtenünk a történelmi konfliktust." Szóval,
ha létezik már ez, sõt "törésvonala maga mögött hagyta a munkásmozgalmat", akkor mi
értelme az újjáteremtésnek? Feltehetõen a törésvonal problémáját kell így megoldani, azaz,
hová is helyezze el ezt a szerzõ.
"A proletariátus, amint szociológiai értelembe vett osztállyá akar válni, nem lát mást modellt
maga elõtt mint a burzsoáziát. " Tartok attól, hogy a proletariátus, már ameddig fennáll,
mindig is a burzsoáziát fogja maga elõtt látni, mint osztályt. Marx ezt így tételezte. Az
osztálytársadalomnak mint olyannak kell megszünnie a termelékenység bõvülésével kiszorítva
mind a tõkések osztályát, mind a munkásosztályt, mert a természet kisajátítása már nem bér
ellenében végzett tevékenységgé, vagyis nem munkává válik Marxnál. Kizárólag így szûnhetik
meg a termelés társadalmi voltának és a termelõ eszközök magántulajdonának antagonisztikus
ellentmondása. A termelésnek meg kell szünnie bérmunkának lenni, a természet kisajátítása
nem lehet többé profitot termelõ tevékenység a tõke javára, mert eredményei többé nem áruk,
ezek bõségével a piac elveszti értelmét. Ami a tanításból elmaradt, az az ide vezetõ történelmi
lépcsõk vázolása és annak az emberképnek a vázolása, amely a természetet oly módon
sajátítja ki társaival együttes tevékenységével, hogy ez nekik közös szenvedélyük és ami
ennek erkölcsi hasznáért valósul meg, azaz mindenki létének fenntartásáért.
Térjünk vissza annak következményeire, hogy a szociológiai értelemben vett munkásosztály -
mint a szerzõ véli - csak a burzsoázi a modelljét képes maga elõtt állni. " A következmények
ismertek: szakszervezeti bizalmi, SZOT-üdülés, öltönyös szocdem elvtársak, « fizetett
szabadság » és munka, munka, munka. A munka frontja." Vagyis a következmények a
pártállam kezében lévõ tõke (állammonopolista kapitalizmus) és a vezetõitõl magára hagyott
munkásság ellentmondásrendszere az alapvetõ szociális ellátási rendszerek biztosítása
mellett, a munkanélküliség felszámolásával, tervgazdasággal, amit a szocializmus építésének
illett neveznünk. Nos ehelyütt a szerzõnek igazat kell adnom. Egy bökkenõ azért még maradt:
kiben, kikben keressem én itt a burzsoázia modelljét? A földesurak, egyházi birtokok,
burzsoák - utóbbiak egészen 1989- ig - eltüntek a történelem süllyesztõjében. A munkásosztály meg a pártban állítólag a saját élcsapatát kellett hogy maga elõtt lássa, mint a proletárdiktatúra megvalósítóját, melynek mûködéseképp eltüntek a történelem süllyesztõjében korábbi ellenfelei. Vagyis nem egy tõle elidegenedett pártdiktatúrát kellet látnia. Ez volt a manipulációja magva. Ezért idegenedett el a munkától, végezte ugyan, mert enélkül akkor sem volt, ma sincs még lehetõsége az élete fenntartására.
"Hadüzenet a munkának: ez erkölcsi kérdés." Ha ezen az árutermelõ munkát kell érteni, mely
a tõkével kénytelen egyesülni, hiszen a termelõeszközök annak kezében vannak, és így saját
tevékenységével gondoskodik annak profitjáról, azaz önön kizsákmányolásáról, akkor ez,
mint a kizsákmányolás megszüntetése tényleg lehet erkölcsi kérdés, de ez méginkább harc,
osztályharc kérdése, mely így igenis a társadalmon belüli mindaddig, amíg bérbõl élõk és
bérért munkaerõt vásárlók alkotják a társadalmat.
Mi a következménye annak, hogy a munkának való hadüzenetet erkölcsi kérdésnek tekintjük?
A szerzõ szerint:
"Ez választ el minket a baloldal és a szélsõbaloldal vert seregeitõl, akik nevetséges módon az
Állam nevében hívják ki a Piacot és a legrosszabb, hogy még gyõzni sem akarnak." Legjobb
tudomásom szerint valamennyi európai tõkés állam az un. "szociális piacgazdaság"
fenntartójának tekinti önmagát, erre esküszik még annak globalizált formája mellett is, ami az
a munkaerõ-forrás az országhatárokon kívül való helyezésének gyakorlata mellett már közelít a hamis eskü felé. A "baloldal és a szélsõbaloldal vert seregei" pont a globalizált piacon elérhetõ nevetségesen alacsony munkabérektõl lettek idõlegesen "vert seregek", legalábbis addig, amíg a munkát ezért az alacsony bérért megkapja a tõke a mai globalizált piacon. Amint ezen munka hordozói nem lesznek többé hajlandók a jelenlegihez hasonló szinten, azaz olcsón adni a munkájukat, mert a baloldal ennek lehetõségére rádöbbenti, a "vert seregbõl" - legalábbis az európai kapitalizmus fejlõdéstörténete ezt tanítja számunkra - új sereg lesz, új erõvel.
Sehol nem látom a nyomát sem annak, hogy az Állam nevében hívná ki a mai baloldal a
Piacot. A mai baloldal gondolkodói nagyon is tudják, hogy amíg árutermelés van, addig
árucsere szükséges, azaz léteznie kell piacnak, hogy a munkából való megélésnek az áru
eladásával fedezete legyen. A baloldal paradoxona, hogy úgy kell a tõke ellen harcolnia, hogy
egyben annak még történelmileg hosszú távon meg kell maradnia, legalábbis mindaddig, amíg
magántulajdonaként rendelkezik közös tevékenységünk, a természet kisajátításának nem
jelentéktelen részével, a termelõ eszközökkel. Ennek a baloldalnak tehát nem barátja a tõke és
a hatalmában lévõ állam, az õ nevében semmiképp sem hív ki senkit és semmit, a piacot mint
a társadalom (és benne önmaga) idõleges létfeltételét meg semmiképp sem.
"Nem tagadhatjuk: az összes szocialista mozgalom nem tûzött ki más célt maga elé, mint a
Tõke szocializálását, munkásosztály általi irányítását, azaz a Tõke kiterjesztését minden
társadalmi viszonyra." Amennyiben a tõke szocializálható, akkor attól a pillanattól kezdve,
hogy ez bekövetkezik, magával a szocializációval elvész a tõke mint olyan léte, mert a tõke
tulajdonviszony, magántulajdon és mint ilyen a szocializációval szükségképp megszûnik.
Különben létrejönne egy társadalom, amelyben a privát tulajdon nem profitorientált, ami pedig
a lényege. Ahhoz hogy "a munkásosztály irányítani" tudja "a tõkét", legalábbis társadalmilag
erõsebbnek kell lennie annál, vagyis a kizsákmányoltnak kell erõsebbnek lennie a
kizsákmányolónál, de ha ez bekövetkezik, akkor miért marad meg a kizsákmányolás maga,
miért nem törli azt el az erõsebb munkásosztály, miért tûri hogy önmagának egy része még
mindig kizsákmányolt maradjon, sõt nemhogy egy része, de egésze, mert másként a "Tõke
kiterjesztése minden társadalmi viszonyra" nem teljesülhet.
"Minden szociális harc nem a Tõke ellenében, hanem a Tõke érdekében történt."
Amennyiben ezt a mai szakszervezetekre értjük, akkor annyiban, hogy ezek a lényegüket
tekintve a munkásságnak csak és kizárólag csak azon részét szervezi, amelyik még
rendelkezik munkával és a munkanélkülieket gyakorlatilag magára hagyni kényszerül a
globalizáció szorításában, akkor ez idõlegesen elfogadható igaznak. Mindaddig, amíg a
globalizált világ olcsó munkaerõt biztosító része rá nem ébred önmaga szociális harcának
fontosságára.
A mai baloldal eszmei harcának célja épp abban áll, hogy ez elõbbi ráébredést ideológiai
harcával elõkészítse, segítse. Emiatt a következõ mondat nem lehet igaz:
"« Szocialista és forradalmár: ez valaha szinoníma volt, ma önellentmondás »."
A szociális viszonyok globalizálása, a munka globalizáltsága ellenére marad egy permanens
forradalmi harc, azaz a szocialista és forradalmár szinoníma volt, maradt és lesz, legalábbis reményeink szerint.
"a Tõke halálos fetisizmusainak hadat üzenõ minden erõszakos tett a humanizmus legtisztább
megnyilvánulása. Ez a gyakorlat az egyetlen eszköz, hogy a proletáritus megõrizze saját
társadalmi létét, hatalmát, nyelvét." A proletariátus létéért nem aggódom mindaddig, amíg a
tõke létezik, mert ez utóbbinak kell az árutermelés, ennek részeként a munka és vele a tõke
létét garantáló profit. A proletariátus hatalma gyakorlatilag a globalizációval elõbb megszünt,
de csak idõlegesen, az öntudatára ébredõ keletázsiai munkásság majd - legalábbis hitem
szerint ennek lehetõsége fennáll - visszahozza, amennyiben a munkásság is globalizálttá
válik kultúrálisan.
Hogy a "halálos fetisizmusainak hadat üzenõ minden erõszakos tett a h u m a n i z m u s
legtisztább megnyilvánulása" lenne, az így ebben az általánosságában nem fogadható el
szerintem. Az "engedélyezett társadalmi hallucinációk " mint olyanok, nem leleplezhetetlenek,
hiszen hallucinációk, azaz a valósággal szembesülve összeomlanak. Amennyiben van aki
hajlandó erre a leleplezésre, azaz vállalja ezt a forradalmi utat a "humanizmus legtisztább
megnyilvásaként" és leküzdi az elemenkénti hallucinációkat, végül azok rendszerét.
"Fura, de tény: ma egy pár órára felgyújtott kisváros többet ér, mint egy milliós,
enegedélyezett, bellaciao-s, lobogó vörös zászlós sztrájk. " Elõször is ez nem tény, csak egy
vélekedés. Az "egy pár órára felgyújtott kisváros többet ér, mint egy milliós, enegedélyezett,
bellaciao-s, lobogó vörös zászlós sztrájk" gondolatát nagyon-nagyon kevés magát
humanistának valló gondolkodó fogja osztani. A vélekedésbõl következõ célrendszerrel
precízen oda lehet eljutni, ahol Ulrike Meinhof végezte. Ez ellentmond a szerzõ(k) egy
késõbbi mondatának: "Mi élni akarunk, nem megdögleni egy cellában, mint Ulrike Meinhof."
"Éppen attól kell megszabadulnunk, hogy besorolhatók legyünk valahova: munkás-autonómia
nem azt jelenti, hogy megszabadulunk a szakszervezeti vezetõk uralmától, hanem azt, hogy
megszabadulunk a munkás léttõl. " Akinek profilja van, azt be fogja sorolni valahová az õ
ideológiai ellenfele, mert az õ oldalán ez a harc eszköze. Így a jelzett megszabadulás lehetetlen
azok számára, akiknek profilja, célrendszere van. A "munkás léttõl " való "megszabadulás"
magának a kizsákmányolástól mentes társadalomnak a megteremtése, ami nem egyszerûen
besorolás, besorolhatóság kérdése.
"A mai ellenállás nem a társadalmi ellentmondások – vagy akár az összes társadalmi
elentmondás valamely szintézisének – képviseleti módját jelenti, hanem egyszerûen azt, hogy
ezek az ellentmondások léteznek." Azaz ez a lét már önmagában ellenállás, nincs szükség
cselekvésre tehát, a cselekvés módja csak a társadalmi ellentmondások képviseleti módja,
amely ellentmondások akár képviseljük õket, akár sem léteznek és létükkel válik a mi
ellenállásunkká akkor is, ha nem cselekszünk, nem képviseljük ezen ellentmondásokat (bármit
is értsünk itt az ellentmondások képviseletén). Kérdésem ezek után : Akkor mitõl lesz a
proletariátus kommunista? Mert ugye a szerzõnek egy akorábbi tétele szerint: "A proletariátus
vagy kommunista, vagy nem létezik." Vagy talán ettõl van, hogy "Plebejusok vagyunk, nem
proletárok."? Nos a wikipédia szavait idézve "Az ókori Rómában a plebejusok (lat. plebs) a
korlátozott jogú polgárságot alkották, megkülönböztetve a kiváltságos patríciusi osztálytól.
Szabad emberek voltak, ok is rendelkeztek polgárjoggal, de nem rendelkeztek az elõkelõ
születési arisztokrácia, a patríciusok kiváltságaival. " Ha e definíciót elfogadjuk és modern
korunkra alkalmazzuk, akkor a mai plebejusnak szabadnak kell lennie, ismétcsak kiváltságok
nélkül, de önmagát ennek ellenére a tõkével szemben kell definiálnia, vagy mert partíciusokon kívül nem maradt más, amellyel szemben önmagát definiálja , vagy mert a tõke alkotja a modern patrícius osztályt.
A szerzõk azonban feltehetõen mást értenek a plebejus fogalmán: ezek célja "A hatalom
számára semmivé és senkivé válni, hiszen nincs egymásnak mit mondanunk." Vagyis eszerint
az eszmei harc, ami abból áll, hogy mondunk egymásnak valamit, e szerint az új plebejus
szerint céltalan, nincs közlendõ eszmei tartalom, így marad a megsemmisülés, a semmivé és
senkivé válás perspektívája. Nos, ha a szerzõk nem a tõkének mondják azt, ami cikkük
mondanivalója - amit nagyonis kétségbe vonok - akkor ez a megsemmisülési perspektíva nem
perspektíva.
"Semmi szükségünk, hogy valamiféle « szimbolikus elismerésében » részesüljünk, sõt." Hát
ugye aki senki és semmi, az nem is számíthat sem szimbólikus elismerésre, sem másmilyenre.
Annál érthetõbb, hogy errõl önmagától lemond. Nem is nagyon tehet mást: A nulla a
számegyenes középpontja, arra való, hogy megkülönböztessük a negatív és pozitív
számokat.
"Szimbolikus hatalmának szétverése az egyetlen lehetõségünk: minél kevésbé ért meg az
ellenforradalom, annál biztosabb lehetsz benne, hogy igazad van."
Emlékezzünk csak vissza : "Azóta minden klasszikus szélsõbaloldali mozgalom: maga a
preventív ellenforradalom. " Amennyiben tehát én baloldali vagyok - és sokéves
munkanélküliségem folyományaként az lettem, holott az "átkosban" nem csinálhattam karriert,
mert nem léptem be a pártba - akkor minél kevésbé értem azt akit én itt nem értek, annál
inkább lehet õ abban biztos, hogy õneki van igaza. Az én értetlenségem, mint
"ellenforradalmár" értetlensége mértékévé válik a plebejusok állításai igazságtartalmának, vagy
legalábbis annak, amennyire biztosak lehetnek mondandójuk igazában, azaz a köztük lévõ
kétkedõk hitét erõsítem.
"A munkásmozgalom legnagyobb teljesítménye, hogy „szubaltern (magyarul = kirekesztett :
Antonio Gramsci fogalomalkotása oly társadalmi csoportokra, melyeknek a társadalom
hegemóniáját alkotó részébe való feljutás lehetõsége kizárt és csupán csekély az eszköztáruk
arra, hogy politikai értelemben megnyilvánulhassanak.) népességet: a munkásosztályt, ezt a
társadalomban alávetett csoportot beemelte a társadalomba, politikai, hatalmi és kulturális
tényezõvé tette ». Azonban ez az ellenkultúra – per definitionem - a vereség beismerése. A
hatalom által elismert ellenkultúra még inkább az. " Azaz a társadalomba beemelt csoport,
mint kultúrális tényezõ ellenkultúra. Hogy mitõl is az, azt nem árulják el a szerzõk. Már ott baj
van, hogy hatalmi tényezõvé tette a munkásmozgalom a korábbi kirekesztetteket. Ma ez egyszerûen nem igaz. Ennek ugyanis a globalizáció végetvetett. Maradt a volt kirekesztettek politikai és kultúrális tényezõvé tétele. Nos a munkanélküliek kirekesztettsége ma is létezõ és nem volt, legalábbis a munkásmozgalom képtelen rájuk koncentrálni, mert zsarolt helyzetû a tõkével szemben, mely elviszi a munkát tõle olyan piacra, ahol olcsóbb, de mégis megfelelõ munkaerõt talál. A beemelés tehát mára hibádzik. A vereség következésképp idõlegesen ugyan, de beismerendõ.
"Mi pedig gyõzni akarunk. "- mondják a plebejusok. Fegyvereket kívánnak használni, bár morális problémát okoz nekik maga a használat módja, mely szerintük "erõviszonyoktól függõ kérdés". Nos, ha erõviszonyoktól függ a fegyverek használati módja, akkor nem a harcos morális alapállása a döntõ és meghatározó, hiszen akaratán kívülálló körülmények objektivitása kényszeríti õt. "Ha úgy szállunk szembe a hatalommal, mint általa meghatározott alanyok: mozgalmárok, terroristák, rendbontók – nincs esélyük. A Birodalom pályáján elõre halálra ítéljük magunkat. Guerilla. " Logikailag marad annyi, hogy a plebejusok nem szabad meghatározott alanyokká válniuk, mert mint ilyenek elõre halálra ítélik magukat a Birodalom (bármi legyen is az) pályáján. Kérdés persze, hogy miért engedik a plebejusok magukat erre a pályára kényszeríteni.
Megtudjuk, hogy nem engedik: "A forradalomnak nincs többé alanya, minden tett anonim: nem a Birodalom által nekünk adott név számít, hanem a tett.
Oh igen: a tett propagandája.
Nem a k i számít: a h o g y a n."
Egy névtelen alany azért még mindig alany maradt, csak éppen névtelen. Ez is csak addig, amíg a Birodalom (akármi is az, de most ezt hagyjuk) nevet nem ad nekik, hogy aztán ezen a néven nevezve mediális és más rendelkezésére álló eszközeivel harcoljon ellenük, propagandája legyen a tett propagandájával szemben b á r h o g y a n is harcoljanak vele szemben a plebejusok. (Lám még nevet sem kell a Birodalomnak találni, találtak maguknak a "plebejusok").
Most jön a plebejusok programja:
"Megszabadulni a ránk kényszerített émelyítõ pacifizmustól, annak belátása, hogy egész létünk áll háborúban: egy ésszerû komprommisszum felállítása életünk és harcunk között." Aki fegyveres harcot választ, annak erre az ésszerû kompromisszumra igencsak kevés mozgástere maradhat. Aki az eszmei harcot választja, annak természetszerûen lényegesen nagyobb mozgástér jut. Sajnos a plebejusoknak ez a választás is feltehetõen a "rá kényszerített émelyítõ pacifizmusban" való gúzsbakötött állapotnak látszik.
"Ha az életünket választjuk, gettóba szorulunk, ha harcunkat, terroristává válunk."
Hol itt az ésszerû kompromisszum, sõt hol van itt egyáltalán lehetõsége egy akár nem ésszerûnek is? Ez a programpont tehát megvalósíthatatlan.
"A társadalmi konflikust állandóvá, mindenütt jelenvalóvá, legyõzhetetlenné tenni: kormányozhatatlanná válni." A társadalmi konfliktus köszöni szépen, de a plebejusok nélkül is megvan: a tõke és a munka örök konfliktusa ez Marx tanítása szerint és mint ilyen a kapitalizmus belsõ ellentmondásának terméke, természetesen mindenütt jelenvaló, különösen a globalizáció léte tette azzá. Legyõzhetetlenné tenni ezt a konfliktust annyit jelent, mint azt bebetonozni és nem megoldani (akár harccal, akár anélkül, akár fegyverrel, akár csak szóval is). A kormányozhatatlanná válás programja meg attól veszélyes, hogy tulajdonképp változatlan anarchiát eredményez és errõl a történelem nekünk azt tanította, hogy az emberek ilyen körülmények között az anarchiától való megszabadító diktátorban, az "erõs kézben" keresik a megoldást. Ilyen már volt, sajnos ismét éledezõben van. Anarchizmusra ugyanis nemcsak a plebejus, de a fasiszta is képes. Kérdés, hogy a plebejus anarchizmusa mikor csúszik át a fasiszta anarchizmusába, majd terroruralmába, mely egy nagyon nemkívánt rendet eredményez..
Ebbõl én nem kérek. Eszmei harc kell!
Igyekszem a szerzõ gondolatait komolyan venni és megérteni. Nem tartozik a könnyû feladatok közé, így ahol vitára késztet, ott vitatkozom:
"Nincs más megoldás újra kell teremtenünk a történelmi konfliktust."
Már miért kellene? A tõketulajdonosok és a bérmunkából élõk konfliktusa a globalizációval
nem szünt meg, ellenkezõleg kiélezõdött, általánossá lett a jelenség: a gazdagok gazdagodtak
és egyidejûleg a szegények még szegényebbekké lettek.
"Kedves elõdeink ...azt hitték, ha kivonulnak a társadalomból, majd a háború véget ér.
Nem ért véget. Csak éppen még fegyvertelenebbé váltak a harcban."
Itt gond van. Aki kivonult a társadalomból, az nem vesz részt az azon belül folyó harcban,
mert ellenkezõ esetben mint annak részese küzd ellenfeleivel. Az is lehet, hogy
fegyvertelenek lettek azzal, hogy kivonultak a társadalomból, csak éppen nem maradt elõttük
ellenfél. Röviden: itt egy el nem hanyagolható logikai ellentmondás van. Nem csoda tehát, ha
valaki ezt zavarosnak tartja, vagy nem érti.
"a klasszikus osztályharc véget ért: az osztályharc ma már nem a társadalmon belül, hanem
mindannyiunkon belül folyik. "
Azaz magamban, tebenned, õbenne, mibennünk, bennetek, bennük. Az egyesszámú színterek
esetében ez ugye egy belsõ harc kell, hogy legyen. Egy egyénekben folyó belsõ harc
magánügy, semmi esetre sem osztályharc (akár klasszikus, akár modern értelmében). A
többesszámú esetekben, ha a harc mibennünk egy nép egészén belüli, akkor ezzel
szükségképpen a társadalmon belülivé válik. A fenti idézet tehát önellentmondásos.
"Polgárok legyünk vagy szabadok."
Azaz, aki polgár az nem lehet egyidejûleg szabad. Megfordítva, aki szabad, az nem lehet
egyidejûleg polgár. Születésünk pillanatától fogva jogi értelemben polgárok vagyunk, vagyis
az elõzõkbõl következõleg - ha az állítást komolyan vesszük - nem lehetünk szabadok életünk
elsõ másodpercétõl fogva. Filozófiai értelemben véve az idézet értelme: a polgári lét és az
ember szabadsága egymást kizáró fogalmak. Azért ezt ugye nem elegendõ egyszerûen
tételezni, itt bizonyítékok, bizonyítás is kell, ami viszont itt el lett hanyagolva. Az olvasónak
tehát ezt kötelessége tudomásulvenni.
"Éppen ezért minden hely, ahol a biopolitika szövete elleni támadás megtörténik, a forradalmi
harc egy-egy terepe."
Ismét visszatér a szerzõ a harc terepének kérdésére. Nem árulja el, hogy mit ért a "biopolitika
szövete" alatt, így csak annyi sejthetõ, hogy - mivel elõbbi közlése szerint mindannyiunkon
belüli a harc - így ezt a biopilitika szövetet logikusan "mindannyiunknak" önmagában kell
foglalnia.
"Beszélhetnek bármely nyelvet, mi megismerjük õket." Itt feltehetõen a biopolitika szövetét
képezõ alanyok megismerhetõségérõl van szó, függetlenül az õ nyelvhasználatuk minõségétõl
azok megismerhetõk és "mi" meg is ismerjük õket. Kérdés, kik a "mi"? Mely fajta raj, fejükön
hogyan tapad a haj?
"Ma már világosan látszik: a munkásosztály csak a p r o l e t a r i á t u s - a tiszta tagadás
osztálya - ideiglenes állomásozási helye volt. " Vagyis amit a szerzõ proletariátuson ért ma,
annak volt korábban a munkásosztály ideiglenes állomásozási helye, ami ma már csak
történelem. Nyilván, hogy így kell lennie, mert szerinte a "klasszikus osztályharc végetért", a
mai modern értelemben vett osztályharc pedig ugye "mindannyiunkon belüli" és a "biopolitika
szövete" ellen irányul. A mai bérbõl élõknek, vagyis a tõketulajdonosoktól a munkájuk
ellenértékeként kapott pénzbõl élõknek a munkásosztály csak egy történelmi elõde, elõzõ
"ideiglenes állomásozási helye volt ". Megtudjuk még, hogy a proletariátus ebben az új
felfogásban a "tiszta tagadás osztálya", bármit is jelentsen ez a kifejezés. Meg még azt is,
hogy ezt 1968 mutatta meg. Mivel az évszám mögött igen sok eszmeáramlat van, ezért a
kijelentés egyszerûen a levegõben lóg. Többet tudunk meg abból, hogy " felmerült, hogy
ezek a lázadók nem többet akarnak keresni, hanem el akarják törölni a bérmunkát mit olyat."
Nos ez nem sikerült, többek között azért, mert maguk a lázadók sem tudták egészen
pontosan, sõt még vázlatosan sem, hogy sikerük esetén a természet kisajátítását képezõ
társadalmi munka eredményeként létrejövõ termékek és szolgáltatások fogyasztása milyen
formát is öltsön. Ennek a jövõképnek a hiánya végzetesnek bizonyult.
"Ez megbocsájthatatlan bûn volt: össze is fogott ellenük a « kommunista pártoktól » a
szekszervezeteken át a titkosszolgálatokig mindenki. "
Abban az értelemben, hogy elmaradt a jövõkép felvázolása, talán mert a "tiszta tagadás
osztályának" valamire azért mégiscsak igent kellett volna mondania, nos ebben az értelemben
ez tényleg egy megbocsáthatatlan bûn volt, mert így a harchoz szükséges mozgósító erõt
szükségszerûen nélkülözte 1968. Az összefogást önmaga ellen pont ezzel generálta. Ezt az
összefogást minõsíti a szerzõ "utólsó, ma is uralkodó ellenforadalomnak", késõbb "preventiv
ellenforadalomnak", amit azonosít az azóta, 1968-óta létezõ minden klasszikus
szélsõbaloldali mozgalommal.
"Ma a történelemi konfliktus fõ törésvonala maga mögött hagyta a munkásmozgalmat."
Hoppá! Vagyis létezik egy történelmi konfliktus. Ez szöges ellentétben áll azzal a nyitó
állítással, hogy: "Nincs más megoldás újra kell teremtenünk a történelmi konfliktust." Szóval,
ha létezik már ez, sõt "törésvonala maga mögött hagyta a munkásmozgalmat", akkor mi
értelme az újjáteremtésnek? Feltehetõen a törésvonal problémáját kell így megoldani, azaz,
hová is helyezze el ezt a szerzõ.
"A proletariátus, amint szociológiai értelembe vett osztállyá akar válni, nem lát mást modellt
maga elõtt mint a burzsoáziát. " Tartok attól, hogy a proletariátus, már ameddig fennáll,
mindig is a burzsoáziát fogja maga elõtt látni, mint osztályt. Marx ezt így tételezte. Az
osztálytársadalomnak mint olyannak kell megszünnie a termelékenység bõvülésével kiszorítva
mind a tõkések osztályát, mind a munkásosztályt, mert a természet kisajátítása már nem bér
ellenében végzett tevékenységgé, vagyis nem munkává válik Marxnál. Kizárólag így szûnhetik
meg a termelés társadalmi voltának és a termelõ eszközök magántulajdonának antagonisztikus
ellentmondása. A termelésnek meg kell szünnie bérmunkának lenni, a természet kisajátítása
nem lehet többé profitot termelõ tevékenység a tõke javára, mert eredményei többé nem áruk,
ezek bõségével a piac elveszti értelmét. Ami a tanításból elmaradt, az az ide vezetõ történelmi
lépcsõk vázolása és annak az emberképnek a vázolása, amely a természetet oly módon
sajátítja ki társaival együttes tevékenységével, hogy ez nekik közös szenvedélyük és ami
ennek erkölcsi hasznáért valósul meg, azaz mindenki létének fenntartásáért.
Térjünk vissza annak következményeire, hogy a szociológiai értelemben vett munkásosztály -
mint a szerzõ véli - csak a burzsoázi a modelljét képes maga elõtt állni. " A következmények
ismertek: szakszervezeti bizalmi, SZOT-üdülés, öltönyös szocdem elvtársak, « fizetett
szabadság » és munka, munka, munka. A munka frontja." Vagyis a következmények a
pártállam kezében lévõ tõke (állammonopolista kapitalizmus) és a vezetõitõl magára hagyott
munkásság ellentmondásrendszere az alapvetõ szociális ellátási rendszerek biztosítása
mellett, a munkanélküliség felszámolásával, tervgazdasággal, amit a szocializmus építésének
illett neveznünk. Nos ehelyütt a szerzõnek igazat kell adnom. Egy bökkenõ azért még maradt:
kiben, kikben keressem én itt a burzsoázia modelljét? A földesurak, egyházi birtokok,
burzsoák - utóbbiak egészen 1989- ig - eltüntek a történelem süllyesztõjében. A munkásosztály meg a pártban állítólag a saját élcsapatát kellett hogy maga elõtt lássa, mint a proletárdiktatúra megvalósítóját, melynek mûködéseképp eltüntek a történelem süllyesztõjében korábbi ellenfelei. Vagyis nem egy tõle elidegenedett pártdiktatúrát kellet látnia. Ez volt a manipulációja magva. Ezért idegenedett el a munkától, végezte ugyan, mert enélkül akkor sem volt, ma sincs még lehetõsége az élete fenntartására.
"Hadüzenet a munkának: ez erkölcsi kérdés." Ha ezen az árutermelõ munkát kell érteni, mely
a tõkével kénytelen egyesülni, hiszen a termelõeszközök annak kezében vannak, és így saját
tevékenységével gondoskodik annak profitjáról, azaz önön kizsákmányolásáról, akkor ez,
mint a kizsákmányolás megszüntetése tényleg lehet erkölcsi kérdés, de ez méginkább harc,
osztályharc kérdése, mely így igenis a társadalmon belüli mindaddig, amíg bérbõl élõk és
bérért munkaerõt vásárlók alkotják a társadalmat.
Mi a következménye annak, hogy a munkának való hadüzenetet erkölcsi kérdésnek tekintjük?
A szerzõ szerint:
"Ez választ el minket a baloldal és a szélsõbaloldal vert seregeitõl, akik nevetséges módon az
Állam nevében hívják ki a Piacot és a legrosszabb, hogy még gyõzni sem akarnak." Legjobb
tudomásom szerint valamennyi európai tõkés állam az un. "szociális piacgazdaság"
fenntartójának tekinti önmagát, erre esküszik még annak globalizált formája mellett is, ami az
a munkaerõ-forrás az országhatárokon kívül való helyezésének gyakorlata mellett már közelít a hamis eskü felé. A "baloldal és a szélsõbaloldal vert seregei" pont a globalizált piacon elérhetõ nevetségesen alacsony munkabérektõl lettek idõlegesen "vert seregek", legalábbis addig, amíg a munkát ezért az alacsony bérért megkapja a tõke a mai globalizált piacon. Amint ezen munka hordozói nem lesznek többé hajlandók a jelenlegihez hasonló szinten, azaz olcsón adni a munkájukat, mert a baloldal ennek lehetõségére rádöbbenti, a "vert seregbõl" - legalábbis az európai kapitalizmus fejlõdéstörténete ezt tanítja számunkra - új sereg lesz, új erõvel.
Sehol nem látom a nyomát sem annak, hogy az Állam nevében hívná ki a mai baloldal a
Piacot. A mai baloldal gondolkodói nagyon is tudják, hogy amíg árutermelés van, addig
árucsere szükséges, azaz léteznie kell piacnak, hogy a munkából való megélésnek az áru
eladásával fedezete legyen. A baloldal paradoxona, hogy úgy kell a tõke ellen harcolnia, hogy
egyben annak még történelmileg hosszú távon meg kell maradnia, legalábbis mindaddig, amíg
magántulajdonaként rendelkezik közös tevékenységünk, a természet kisajátításának nem
jelentéktelen részével, a termelõ eszközökkel. Ennek a baloldalnak tehát nem barátja a tõke és
a hatalmában lévõ állam, az õ nevében semmiképp sem hív ki senkit és semmit, a piacot mint
a társadalom (és benne önmaga) idõleges létfeltételét meg semmiképp sem.
"Nem tagadhatjuk: az összes szocialista mozgalom nem tûzött ki más célt maga elé, mint a
Tõke szocializálását, munkásosztály általi irányítását, azaz a Tõke kiterjesztését minden
társadalmi viszonyra." Amennyiben a tõke szocializálható, akkor attól a pillanattól kezdve,
hogy ez bekövetkezik, magával a szocializációval elvész a tõke mint olyan léte, mert a tõke
tulajdonviszony, magántulajdon és mint ilyen a szocializációval szükségképp megszûnik.
Különben létrejönne egy társadalom, amelyben a privát tulajdon nem profitorientált, ami pedig
a lényege. Ahhoz hogy "a munkásosztály irányítani" tudja "a tõkét", legalábbis társadalmilag
erõsebbnek kell lennie annál, vagyis a kizsákmányoltnak kell erõsebbnek lennie a
kizsákmányolónál, de ha ez bekövetkezik, akkor miért marad meg a kizsákmányolás maga,
miért nem törli azt el az erõsebb munkásosztály, miért tûri hogy önmagának egy része még
mindig kizsákmányolt maradjon, sõt nemhogy egy része, de egésze, mert másként a "Tõke
kiterjesztése minden társadalmi viszonyra" nem teljesülhet.
"Minden szociális harc nem a Tõke ellenében, hanem a Tõke érdekében történt."
Amennyiben ezt a mai szakszervezetekre értjük, akkor annyiban, hogy ezek a lényegüket
tekintve a munkásságnak csak és kizárólag csak azon részét szervezi, amelyik még
rendelkezik munkával és a munkanélkülieket gyakorlatilag magára hagyni kényszerül a
globalizáció szorításában, akkor ez idõlegesen elfogadható igaznak. Mindaddig, amíg a
globalizált világ olcsó munkaerõt biztosító része rá nem ébred önmaga szociális harcának
fontosságára.
A mai baloldal eszmei harcának célja épp abban áll, hogy ez elõbbi ráébredést ideológiai
harcával elõkészítse, segítse. Emiatt a következõ mondat nem lehet igaz:
"« Szocialista és forradalmár: ez valaha szinoníma volt, ma önellentmondás »."
A szociális viszonyok globalizálása, a munka globalizáltsága ellenére marad egy permanens
forradalmi harc, azaz a szocialista és forradalmár szinoníma volt, maradt és lesz, legalábbis reményeink szerint.
"a Tõke halálos fetisizmusainak hadat üzenõ minden erõszakos tett a humanizmus legtisztább
megnyilvánulása. Ez a gyakorlat az egyetlen eszköz, hogy a proletáritus megõrizze saját
társadalmi létét, hatalmát, nyelvét." A proletariátus létéért nem aggódom mindaddig, amíg a
tõke létezik, mert ez utóbbinak kell az árutermelés, ennek részeként a munka és vele a tõke
létét garantáló profit. A proletariátus hatalma gyakorlatilag a globalizációval elõbb megszünt,
de csak idõlegesen, az öntudatára ébredõ keletázsiai munkásság majd - legalábbis hitem
szerint ennek lehetõsége fennáll - visszahozza, amennyiben a munkásság is globalizálttá
válik kultúrálisan.
Hogy a "halálos fetisizmusainak hadat üzenõ minden erõszakos tett a h u m a n i z m u s
legtisztább megnyilvánulása" lenne, az így ebben az általánosságában nem fogadható el
szerintem. Az "engedélyezett társadalmi hallucinációk " mint olyanok, nem leleplezhetetlenek,
hiszen hallucinációk, azaz a valósággal szembesülve összeomlanak. Amennyiben van aki
hajlandó erre a leleplezésre, azaz vállalja ezt a forradalmi utat a "humanizmus legtisztább
megnyilvásaként" és leküzdi az elemenkénti hallucinációkat, végül azok rendszerét.
"Fura, de tény: ma egy pár órára felgyújtott kisváros többet ér, mint egy milliós,
enegedélyezett, bellaciao-s, lobogó vörös zászlós sztrájk. " Elõször is ez nem tény, csak egy
vélekedés. Az "egy pár órára felgyújtott kisváros többet ér, mint egy milliós, enegedélyezett,
bellaciao-s, lobogó vörös zászlós sztrájk" gondolatát nagyon-nagyon kevés magát
humanistának valló gondolkodó fogja osztani. A vélekedésbõl következõ célrendszerrel
precízen oda lehet eljutni, ahol Ulrike Meinhof végezte. Ez ellentmond a szerzõ(k) egy
késõbbi mondatának: "Mi élni akarunk, nem megdögleni egy cellában, mint Ulrike Meinhof."
"Éppen attól kell megszabadulnunk, hogy besorolhatók legyünk valahova: munkás-autonómia
nem azt jelenti, hogy megszabadulunk a szakszervezeti vezetõk uralmától, hanem azt, hogy
megszabadulunk a munkás léttõl. " Akinek profilja van, azt be fogja sorolni valahová az õ
ideológiai ellenfele, mert az õ oldalán ez a harc eszköze. Így a jelzett megszabadulás lehetetlen
azok számára, akiknek profilja, célrendszere van. A "munkás léttõl " való "megszabadulás"
magának a kizsákmányolástól mentes társadalomnak a megteremtése, ami nem egyszerûen
besorolás, besorolhatóság kérdése.
"A mai ellenállás nem a társadalmi ellentmondások – vagy akár az összes társadalmi
elentmondás valamely szintézisének – képviseleti módját jelenti, hanem egyszerûen azt, hogy
ezek az ellentmondások léteznek." Azaz ez a lét már önmagában ellenállás, nincs szükség
cselekvésre tehát, a cselekvés módja csak a társadalmi ellentmondások képviseleti módja,
amely ellentmondások akár képviseljük õket, akár sem léteznek és létükkel válik a mi
ellenállásunkká akkor is, ha nem cselekszünk, nem képviseljük ezen ellentmondásokat (bármit
is értsünk itt az ellentmondások képviseletén). Kérdésem ezek után : Akkor mitõl lesz a
proletariátus kommunista? Mert ugye a szerzõnek egy akorábbi tétele szerint: "A proletariátus
vagy kommunista, vagy nem létezik." Vagy talán ettõl van, hogy "Plebejusok vagyunk, nem
proletárok."? Nos a wikipédia szavait idézve "Az ókori Rómában a plebejusok (lat. plebs) a
korlátozott jogú polgárságot alkották, megkülönböztetve a kiváltságos patríciusi osztálytól.
Szabad emberek voltak, ok is rendelkeztek polgárjoggal, de nem rendelkeztek az elõkelõ
születési arisztokrácia, a patríciusok kiváltságaival. " Ha e definíciót elfogadjuk és modern
korunkra alkalmazzuk, akkor a mai plebejusnak szabadnak kell lennie, ismétcsak kiváltságok
nélkül, de önmagát ennek ellenére a tõkével szemben kell definiálnia, vagy mert partíciusokon kívül nem maradt más, amellyel szemben önmagát definiálja , vagy mert a tõke alkotja a modern patrícius osztályt.
A szerzõk azonban feltehetõen mást értenek a plebejus fogalmán: ezek célja "A hatalom
számára semmivé és senkivé válni, hiszen nincs egymásnak mit mondanunk." Vagyis eszerint
az eszmei harc, ami abból áll, hogy mondunk egymásnak valamit, e szerint az új plebejus
szerint céltalan, nincs közlendõ eszmei tartalom, így marad a megsemmisülés, a semmivé és
senkivé válás perspektívája. Nos, ha a szerzõk nem a tõkének mondják azt, ami cikkük
mondanivalója - amit nagyonis kétségbe vonok - akkor ez a megsemmisülési perspektíva nem
perspektíva.
"Semmi szükségünk, hogy valamiféle « szimbolikus elismerésében » részesüljünk, sõt." Hát
ugye aki senki és semmi, az nem is számíthat sem szimbólikus elismerésre, sem másmilyenre.
Annál érthetõbb, hogy errõl önmagától lemond. Nem is nagyon tehet mást: A nulla a
számegyenes középpontja, arra való, hogy megkülönböztessük a negatív és pozitív
számokat.
"Szimbolikus hatalmának szétverése az egyetlen lehetõségünk: minél kevésbé ért meg az
ellenforradalom, annál biztosabb lehetsz benne, hogy igazad van."
Emlékezzünk csak vissza : "Azóta minden klasszikus szélsõbaloldali mozgalom: maga a
preventív ellenforradalom. " Amennyiben tehát én baloldali vagyok - és sokéves
munkanélküliségem folyományaként az lettem, holott az "átkosban" nem csinálhattam karriert,
mert nem léptem be a pártba - akkor minél kevésbé értem azt akit én itt nem értek, annál
inkább lehet õ abban biztos, hogy õneki van igaza. Az én értetlenségem, mint
"ellenforradalmár" értetlensége mértékévé válik a plebejusok állításai igazságtartalmának, vagy
legalábbis annak, amennyire biztosak lehetnek mondandójuk igazában, azaz a köztük lévõ
kétkedõk hitét erõsítem.
"A munkásmozgalom legnagyobb teljesítménye, hogy „szubaltern (magyarul = kirekesztett :
Antonio Gramsci fogalomalkotása oly társadalmi csoportokra, melyeknek a társadalom
hegemóniáját alkotó részébe való feljutás lehetõsége kizárt és csupán csekély az eszköztáruk
arra, hogy politikai értelemben megnyilvánulhassanak.) népességet: a munkásosztályt, ezt a
társadalomban alávetett csoportot beemelte a társadalomba, politikai, hatalmi és kulturális
tényezõvé tette ». Azonban ez az ellenkultúra – per definitionem - a vereség beismerése. A
hatalom által elismert ellenkultúra még inkább az. " Azaz a társadalomba beemelt csoport,
mint kultúrális tényezõ ellenkultúra. Hogy mitõl is az, azt nem árulják el a szerzõk. Már ott baj
van, hogy hatalmi tényezõvé tette a munkásmozgalom a korábbi kirekesztetteket. Ma ez egyszerûen nem igaz. Ennek ugyanis a globalizáció végetvetett. Maradt a volt kirekesztettek politikai és kultúrális tényezõvé tétele. Nos a munkanélküliek kirekesztettsége ma is létezõ és nem volt, legalábbis a munkásmozgalom képtelen rájuk koncentrálni, mert zsarolt helyzetû a tõkével szemben, mely elviszi a munkát tõle olyan piacra, ahol olcsóbb, de mégis megfelelõ munkaerõt talál. A beemelés tehát mára hibádzik. A vereség következésképp idõlegesen ugyan, de beismerendõ.
"Mi pedig gyõzni akarunk. "- mondják a plebejusok. Fegyvereket kívánnak használni, bár morális problémát okoz nekik maga a használat módja, mely szerintük "erõviszonyoktól függõ kérdés". Nos, ha erõviszonyoktól függ a fegyverek használati módja, akkor nem a harcos morális alapállása a döntõ és meghatározó, hiszen akaratán kívülálló körülmények objektivitása kényszeríti õt. "Ha úgy szállunk szembe a hatalommal, mint általa meghatározott alanyok: mozgalmárok, terroristák, rendbontók – nincs esélyük. A Birodalom pályáján elõre halálra ítéljük magunkat. Guerilla. " Logikailag marad annyi, hogy a plebejusok nem szabad meghatározott alanyokká válniuk, mert mint ilyenek elõre halálra ítélik magukat a Birodalom (bármi legyen is az) pályáján. Kérdés persze, hogy miért engedik a plebejusok magukat erre a pályára kényszeríteni.
Megtudjuk, hogy nem engedik: "A forradalomnak nincs többé alanya, minden tett anonim: nem a Birodalom által nekünk adott név számít, hanem a tett.
Oh igen: a tett propagandája.
Nem a k i számít: a h o g y a n."
Egy névtelen alany azért még mindig alany maradt, csak éppen névtelen. Ez is csak addig, amíg a Birodalom (akármi is az, de most ezt hagyjuk) nevet nem ad nekik, hogy aztán ezen a néven nevezve mediális és más rendelkezésére álló eszközeivel harcoljon ellenük, propagandája legyen a tett propagandájával szemben b á r h o g y a n is harcoljanak vele szemben a plebejusok. (Lám még nevet sem kell a Birodalomnak találni, találtak maguknak a "plebejusok").
Most jön a plebejusok programja:
"Megszabadulni a ránk kényszerített émelyítõ pacifizmustól, annak belátása, hogy egész létünk áll háborúban: egy ésszerû komprommisszum felállítása életünk és harcunk között." Aki fegyveres harcot választ, annak erre az ésszerû kompromisszumra igencsak kevés mozgástere maradhat. Aki az eszmei harcot választja, annak természetszerûen lényegesen nagyobb mozgástér jut. Sajnos a plebejusoknak ez a választás is feltehetõen a "rá kényszerített émelyítõ pacifizmusban" való gúzsbakötött állapotnak látszik.
"Ha az életünket választjuk, gettóba szorulunk, ha harcunkat, terroristává válunk."
Hol itt az ésszerû kompromisszum, sõt hol van itt egyáltalán lehetõsége egy akár nem ésszerûnek is? Ez a programpont tehát megvalósíthatatlan.
"A társadalmi konflikust állandóvá, mindenütt jelenvalóvá, legyõzhetetlenné tenni: kormányozhatatlanná válni." A társadalmi konfliktus köszöni szépen, de a plebejusok nélkül is megvan: a tõke és a munka örök konfliktusa ez Marx tanítása szerint és mint ilyen a kapitalizmus belsõ ellentmondásának terméke, természetesen mindenütt jelenvaló, különösen a globalizáció léte tette azzá. Legyõzhetetlenné tenni ezt a konfliktust annyit jelent, mint azt bebetonozni és nem megoldani (akár harccal, akár anélkül, akár fegyverrel, akár csak szóval is). A kormányozhatatlanná válás programja meg attól veszélyes, hogy tulajdonképp változatlan anarchiát eredményez és errõl a történelem nekünk azt tanította, hogy az emberek ilyen körülmények között az anarchiától való megszabadító diktátorban, az "erõs kézben" keresik a megoldást. Ilyen már volt, sajnos ismét éledezõben van. Anarchizmusra ugyanis nemcsak a plebejus, de a fasiszta is képes. Kérdés, hogy a plebejus anarchizmusa mikor csúszik át a fasiszta anarchizmusába, majd terroruralmába, mely egy nagyon nemkívánt rendet eredményez..
Ebbõl én nem kérek. Eszmei harc kell!
Klug Csaba Ferenc
Egyébként egyetértek a cikket elemző észrevételeivel. Csabától a cikk írója olyan totális vereséget kapott, amit ha kicsit is ad magára, felveszi a kesztyű, vagy át írja a cikkét!
Kíváncsian várom, melyiket válassza?!
Írásomban emiatt annyi az idézet. El kívántam érni, hogy a cikk írója lássa, gondolatait komolyan veszem, igyekszem megérteni.
Röviden nem akartam "vityebszki" sorsára jutni, akinek véleménye és óvatos figyelmeztetése a "Ne haragudjon, de egy kukkot sem értett az írásból." mondattal lett elintézve. Szerintem egy szerkesztõ (Malatesta válaszaiból kiderül, hogy õ egyike a szerkesztõknek) ilyen sommás elutasítást nem szabad, hogy megengedjen magának, hacsak nem kívánja elriasztani magától az olvasóit. Lehet fanyalogni azon, hogy "Az egyetemistázás, ráérő időzés, magasröptűzés ésatöbbi már a hatvansokban is rém kínos és unalmas volt." Ez azonban érzelmi érvelés, megkerüli a gondolati síkot.
Azt meg igen sok kétséggel fogadom, hogy: "Ha Ön szerint kizsákmányolás, alávetettség, engedelmes munka stb. nélkül nincs civilizáció az tkp. az Ön baja." Tovább megyek: nem ismerek egyetlen mai civilizációt sem, amely kizsákmányolás, alávetettség és (implicite engedelmes) munka nélkül mûködne és emiatt az sem "tkp", sem más módon nem egyedül "vityebszki" baja, hanem társadalmi szintû baj, melynek szülõje a termelõeszközök magántulajdona. A kapitalista társadalmi rend bajáról van tehát szó, nem "vityebszki" bajáról.
A rednews számomra egy fontos baloldali fórum. Írásom ennek szólt. Nem ellene, hanem érte érvelek, így kívánva elérni: ne csak a mondandója közlése legyen fontos, hanem annak az olvasótáborában való befogadása is. Az utóbbi még fontosabb, mint az elõbbi.
Ma a baloldalt kemény támadások érik, sõt gusztustalan lepocskondiázás tárgya. Nem egyszerûen luxus, hanem végzetes dolog a modern baloldaltól elengednie az olvasó kezét és egyszerûen, szenvedélyesen, izzóan belekiáltania a nagyvilágba tudattartalmát. Ez lehet elriasztó is, különösen olyan mondatok olvastán, mely azt mérlegeli, mennyi egy kisváros néhány órányi felgyújtásának hozadéka.
Klug Csaba Ferenc
Nincs vita köztünk, természetesen én is a szellemi csatára gondoltam és pontosan azért kértem a cikk szerzőjét, amiért Te is leírtad a véleményedet, hogy reagáljon.
Igazán tiszteletre méltó, hogy megvéded a cikk íróját, remélem, rászolgál eme nemes gesztusodra.
Üdv; Fagi
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.