A testről szólás főbb, ma népszerű területeit egy korábbi írásban már végignéztük (innen is a fenti elmés cím), ez a mostani részben az ott tárgyalt kérdéseket-állításokat ismétli meg új keretben, részben – remélhetőleg – újra is gondolja azokat.
A biotechnológia egy átfogó elnevezés minden olyan tevékenységre, amely a testet teszi meg vizsgálódása tárgyául abból a célból, hogy valamit alakítson rajta. Prózaiabbnak és kevésbé kifejezőnek találhatjuk az anatómia idevonását, pedig a fogyasztói társadalomban való helykeresésünk egyik legfontosabb eszköze az anatomizáló figyelem, a sejtekig hatoló tekintet (Kiss A.). Elég csak a reklám meggyőző retorikáját végighallgatni: a legegyszerűbb kozmetikai, egészségügyi terméknél is komoly biológiai ismereteket tételeznek fel, ha egyáltalán hitelt adhatunk ezeknek a félinformációknak: a hirdetések az arckrémben lévő liposzómákról, a valamire való joghurthoz tartozó biffidus essensisről és a sampon egyik lényeges összetevőjéről, a selyemproteinről harsognak. Természetesen a reklámipar egy új varázseszközéről van szó, hasonló ez a technika ahhoz, amikor számokkal, adatokkal borítják el a fogyasztót, hogy elvesszen ezek között, vagy amikor, még a hirdetések hőskorában harsány színekkel, formákkal manipuláltak. Fókuszáljunk most arra, miért érzik fontosnak a tudományos alapú meggyőzést, miért szükséges erről az alapról kiindulniuk. A biológiai testünket a sejtekig, a génekig kiismertük, elértük, otthonos közeggé vált mindenki számára – megtévesztésről szó nem lehet. A prüdéria mégis nyilvánvaló és árulkodó, sem a vizelet, sem a vér nem ábrázolható a képernyőn eredeti színével, nehogy felismerjük, nehogy a tabuvá vált testnedvek láthatóvá, felismerhetővé és azonosíthatóvá váljanak.
Az egészségmegőrzésen túl mániánkká tették az idealizált, a tökéletes testen való folyamatos ügyködést. Nem a természetes állapotának szinten tartása a kijelölt cél, hanem a permanens ezzel való foglalatoskodás. Testközelbe került az évszázadokkal ezelőtt megbonthatatlannak tartott korpusz fizikai módosítása, a szentként tisztelt orvoslás, a sebészet látható felületen zajló műveleteire a páciens befolyással bír, hiszen ő maga rendeli meg új orrát, mellét, vékonyabb combjait. Igaz, mindezt meglehetősen kiszolgáltatott állapotban teszi az általában női nemmel bíró test: férfi sebész előtt, beismerve és belátva testének hibáit (ez megfeleltethető egy felette álló autoritásnak tett gyónási aktusnak) és alávetve magát ezután a felügyelet (és fegyelmezés) procedúráinak. A testi eltéréseket e folyamat során medikalizálják, patologikus állapotba taszítva az adott testrészt. (A tökéletes testkép elnyeréséhez először ízekre szedik azt, ahogy boncoláskor a kadávert.) A sebészetnek természetesen van egy olyan funkciója, melynek során a valóban sérült, beteg testrészt állítják helyre, gyógyítják meg, itt azonban egy kívánt szociális vagy szakmai státusz közvett elérésére kerül sor. Nehéz lenne mindezt egy az egyben az elnyomó, kolonizáló gesztus egy válfajával azonosítani, de ha az irányultságát, céljait nézzük e tevékenységnek (nemhiába nevezik divatsebészetnek a medicina eme területét) az egy idealizált női testformára törekszik: a mindenkori hegemón diskurzust alakító hatalom sajátját állítja előtérbe, jelenleg ez a szabályos, szimmetrikus arcú, arányos testalkatú kaukázusi rassz. Ezért kérnek a koreai lányok nászajándékba nyugatias szemformát, hiszen a felső szemhéj görbülete választékosságot és kifinomultságot tükröz(!) (A. Balsamo)
És bár a férfiak egyre nagyobb arányú megjelenése a kozmetikai ipar alanyaiként egyértelműen jelzi a nemek közti határ elmosódását, nagyon sokáig még a nő idézőjelbe tett privilégiuma, tehát kötelessége lesz törődni testével – lásd a ráncos férfi vagy női bőr, nő vagy férfi izzadt test eltérő megítélését.
Nem kevésbé radikális, önkínzó, aszketikus, de talán anyagilag elérhetőbb változatai a fentieknek a programszerű fogyókúra, a szintén programozott finess, a szőrtelenítés, a kozmetikai tetoválás. Mindemellett kitüntetett vágy irányul az egyre extrémebb testfelfogásra, testélményekre: a sporton vagy csoportos szexuális aktusokon át a japán akasztós diszkóig. Hol vannak már a bécsi akcionisták megbotránkoztató performanszai? A testkép egy sajátos verzióját adják a növekvő számú szervetlen testrészrészek, a kézenfekvő protézisek helyett gondolhatunk itt a kontaktlencsére, a head-setre, a webkamerára, az egérre, ezek eredeti testkinövésekké válnak lassacskán.
A test egy megfoghatatlan, befoghatatlan, nehezen leigázható „médium”. Ha uralhatóvá válna, akkor egy zárt, homogén identitás szolgálatába állhatna, de az már rég darabjaira hullott és megkérdőjeleződött. A test sebek, sérülések árán, ha kell, megmutatja magát. Kiss Attila Atilla írásaiban hangsúlyozza, hogy mindig egy rendezett világmodell kizökkenésekor, ismeretelméleti válság bekövetkeztekor irányul a figyelem a materiális hordozóra. Amikor kétségbeesett kételyek merülnek fel a legszilárdabbnak hitt fogalmakkal kapcsolatban is, ahogy a posztmodern kor embere rádöbben arra, hogy az ideológiák hatalmasak és erősek, és mindig működni tudnak addig, amíg mindent átható természetükre vakok az áldozatukká váló szubjektumok. (Žižek) A menekülő útvonalakat azonban szintén a mi fogyasztói társadalmunk ideológiái termelték ki: fogyassz és élvezz, érezd jól magad újraszabott bőrödben. Ha már tudjuk, hogy ez a „bőr” konstruált, előrébb, vagyis beljebb vagyunk.