Európa úgy tűnik véglegesen ellenszélbe került: hiába a figyelmeztető felhívások Joseph Stiglitztől Soros Györgyig, hiába a népek kétségbeesett sikolya, hiába az egyre aggasztóbb szociális, politikai következmények a növekvő munkanélküliségtől és szegénységtől az egyre inkább elharapózó fasizálódásig. A kiutat Európa számára továbbra is a megszorítások és csak a megszorítások jelentik. Ilyen körülmények között komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: létezhet-e egyáltalán európai szociáldemokrata politika, amennyiben azon nem a neokonzervatív politika hatékonyabb képviseletét, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének programját értjük?

A legújabb német-francia csodarecept kétség nélkül megmutatta milyen Merkel, Sarkozy, Cameron, Berlusconi, Tusk, Barroso, Juncker.... konzervatív Európája. Egységes (és persze jelentősen megemelt) európai nyugdíj-korhatár - hiszen logikus, ha nincs elég munkahely, akkor dolgoztassuk tovább az embereket -, az inflációt követő béremelések tiltása (azaz reálbércsökkenés!), az alkotmányokba emelt költségvetési hiányszám előírása (közvetlenül az emberi jogok mellé: „Németország köztársaság, fővárosa Berlin, költségvetési hiánya legfeljebb három százalék”. Azaz lépésenként a teljes gazdaságpolitika kiemelése a demokratikus választások kontrollja alól, ahol a választási eredményektől függetlenül képtelenség lesz más politikát folytatni, mint amelyet az egyetlen igazság birtokosai írnak elő Európa népeinek.

A legnagyobb gondot már régen nem csak az jelenti, hogy az európai szocáldemokrácia csaknem a teljes kontinensen elvesztette a politikai hatalmat. Bár kétségtelen tény: a blairi „harmadik út” csak 1914-hez mérhető katasztrófába taszította az európai szociáldemokráciát és egy jó évtized alatt a „rózsaszín Európából” a legmélyebb reakció örvényébe taszította a kontinenst. Ki emlékszik már a még egy évtizede halálos komolysággal emlegetett olyan jelszavakra, mint „Szociális Európa” vagy „szolidáris globalizáció”? De a helyzet még ennél is súlyosabb: nem csak Magyarországon jellemző, hogy ha csak az ideológia-mentes MSZP húsz éve főideológusa Vitányi Iván nem húz elő a fiókjából egy (azaz 1) darab épkézláb elképzelést, vagy a Dessewffy Tibor-klónok XYZ-kutatóintézete nem áll elő remekbeszabott közpolitikai javaslatokkal, akkor a helyzet az, hogy az európai baloldal nem csak teljes politikai, hanem ideológiai vereséget is szenvedett.

Vajon létezhet-e a „mi jobban tudjuk csinálni a neokonzervatív politikát”-tól különböző szociáldemokrata politika? Mi itt most egy francia – bátran akár egy program alapvető téziseiként is felfogható – gondolatkísérlet ismertetését fogjuk nyújtani. Az elkövetők nem akárkik, a szerzőpáros egyik tagja Michel Aglietta, a Paris-X egyetem professzora, elismert közgazdász, a másik pedig Lionel Jospin, volt francia miniszterlenök. A Jospin-kormány (1997-2002) volt talán az utolsó komolyan vehető európai szociáldemokrata kísérlet, amely „realistán” (azaz a nemzetközi kapitalizmus kényszereivel számolva) próbálta meg a szocdem minimumot érvényesíteni a gyakorlatban: a munkanélküliség csökkentésének, a legelesettebbek szociális védelmének, a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésének programját. Maguk a gyakorlati intézkedések is (a korban egyébként a baloldal jó része számára nem elegendőnek) ma már azonban példamutatónak bizonyultak: a munkanélküliséget csökkenteni hivatott munkaidő-csökkentés (a híres „35 óra”) és a fiatalok munkához jutást segítő ún. emploi-jeune program vagy a mindenkinek alapjogon járó ingyenes egészségügyi alapellátás rendszere (CMU), hogy csak a legismertebbeket említsük. Jospin és szerzőtársa ma sem kisebb dolgora vállalkozik, mint hogy felvázolja, hogy talán-talán létezhet még érvényes szociáldemokrata mondanivaló a reakció fellegvárává vált Európai Unió számára. Ehhez persze nem sok dolognak kéne változnia: csak nagyjából mindennek. Hát, voilà.

Mára már többé-kevésbé egyértelmű, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer rendszabályozásának, egy minimális felelősség a rendszerbe való beépítésének kísérletei egyértelmű kudarcot vallottak: manapság már a hitelminősítő cégek (és persze általuk maguk a bankok!) befolyásosabbak, mint valaha, még az olyan látszatintézkedések is, mint a vérlázító „bónuszok”-nak, elképesztő bankári fizetések visszafogása, csak mérsékelten mentek végbe. De még ha nem is vesztettük el teljesen a bizalmunkat abban, hogy a pénzügyi szektorhoz ezer szállal kötődő politikai elit valóban egyszer tenni fog valamit ezen a területen, egy ilyen intézkedés (és persze hatásainak jelentkezése) mindenképpen némi időt igényel. Idő márpedig egyre kevésbé van. Egy ilyen csodaszámba menő megvilágosodásra várva mindenki csak önmagára számíthat, hogy a lehető legjobb állapotban érje a különböző gazdasági egységek közti jövendőbeli megegyezés.
És Európa itt téveszt utat. Kontinensünk a válság után a válságkezelés legnagyobb áldozatává válik azáltal, hogy csak növeli a bajt az önmagára kényszerített megszorító politikák által. Ez a politikai vonalvezetés nem csak hogy nem felel meg a mai helyzet kivánalmainak, hanem a szituáció elemzésének olyan diagnózisán alapul, amely legenyhébben szólva is igencsak vitatható. Valójában a bűnösként emlegetett gazdasági élénkítő csomagok igen keveset nyomnak a latban a mostani megugró államháztartási hiányok tekintetében: ezek az eszközök a hiányok 1,1 százalék (a GDP arányában) növekedéséért felelősek, miközben az Unióban 2009-ben a hiány 4,6 százalékkal nőtt. Mi jelent mindez? Két, a mostani helyzetben kulcsfontosságú dolgot: egyrész a kormányok igen bátortalan növekedést elősegítő intézkedései nem voltak elegendőek ahhoz, hogy megakadályozzák a valódi recessziót, másrészről maga a recesszió felelős az államháztartási hiányok növekedéséért nem az állami politikák!

Ennek leszögezése valóban alapvető jelentősségggel bír, hiszen az európai kormányok ezzel (és a valósággal) teljességgel ellentétes érveléssel alátámasztva választják a megszorító intézkedések politikáját. Először elkövették azt a hibát, hogy ezeket a növekedést elősegítő gazdságpoltikai intézkedéseket igen alacsony szintre kalibrálták (ezzel lényegében hatástalanították, mint ez ma már mindenütt látható), másrészt csak növelik a bajt a mostani teljes fordulattal, azaz a megszorítások politikájára való átállással. A pézügyi szektorból kiinduló tartós gazdasági válság elsősorban a kereslet tragikus visszaeséséből fakad: a bankok egyre kevésbé hajlandóak hitelezni, a jövedelmek stagnálnak, vagy egyenesen visszaesnek, a munkanélküliség pedig egyre nő. A megszorításokkal mindez persze csak fokozódni fog: az európai kormányok igen bizarrnak tűnő érveléssel támasztják mindezt alá. Ezek a megszorító intézkedések szerintük mintegy varázsütésre rendbe teszik a dolgokat: a magánszektor újra szárnyalni kezd, a háztartások elkezdenek fogyasztani, a vállalatok befektetnek, minha a válság meg sem történt volna. Mindeközben a megszorítások politikáját csúcsra járató országok (mint Görögország, vagy Írország) példája teljesen mást mutat: ilyeténvaló kilábalásról szó sincs, a megszorítások miatt tovább csökken a kereslet, a növekedés nem indul be, a népi elégedetlenség és vele a politikai instabiltás egyre nő, újabb leminősítések jönnek... Az ördögi körből úgy tűnik nincs kiút.

A helyzet pikantériája, hogy még az IMF (a Nemzetközi Valutalap) elemzései is eloszlatják az európai politikai és gazdasági elit által kergetett illúziókat. Ezek az elemzések azt mutatják, hogy a GDP egy százalékára tehető megszorítások nagyjából fél százalékkal csökentik a gazdasági növekedést. Még „normális időszakban” is, és jól tudjuk, hogy most nem normális idők járnak. Még tragikusabbá teszi Európa népeinek a helyzetét, hogy három körülmény miatt ezek az intézkedések igen kemény következményekkel járhatnak: egyrészt sosem látott helyzet az, hogy a teljes Európai Unió minden országa egyszerre vezet be megszorításokat, másrészről a kamatlábak már most olyan alacsonyak, hogy nemigen várható, hogy ezen intézkedések hatására tovább fognak csökkeni, harmadrészt pedig minden esély meg van ara, hogy ez euró (elsősorban az Egyesült Államok monetáris politikája miatt) tovább fog erősödni, ami szintén negatív következményekkel jár a növekedésre.

Ha az Európát irányító politikusok tervei valóra válnak (és miért ne válnának: most verték le – gyakran szó szerint, mint a sztrájkolókra a hadsereget küldő szocialista Spanyolországban – a szociális tiltakozó mozgalmakat), akkor Uniós szinten az elkövetkező években a megszorítások a GDP 1-2 százalékára lesznek tehetőek, amely persze azt okozza - minden jel arra mutat - hogy az európai növekedés igen gyenge lesz ebben az időszakban. Ebből következően persze nem sok reményük lehet arra, hogy a deficitek valóban és strukturálisan csökkenésnek indulnak, hiszen növekedés híján az állami bevételek nem fognak számottevően nőni és mindezek tetejében teljesen egyértelmű, hogy tovább fog növekedni a munkanélküliség. Mindennek társadalmi-politikai ára a „szociális feszültségek” további növekedése, a politikai szélsőségek (akár szélsőjobboldalon, akár a kormányzó jobboldali pártokban) erősödése lesz.

Ezt minden felelős politikai és gazdasági erő el kívánja kerülni, azonban az már a baloldal politikai felelőssége, hogy találunk-e más válaszokat a szabad piac és kemény kéz, a neokonzervativizmus és a fasizálódás párosára. Igen, szociáldemokrata barátaink: mi a teendő?

Egy teljesen más politikára van tehát szükség, amely a növekedést helyezi előtérbe, mellékesen tehetjük mindehhez hozzá, hogy egyébként valószínűleg csak ez mentheti meg az eurót is: csak ez teheti lehetővé, hogy a jelenleg leggyöngébb országok kilábaljanak a közpénzügyeiket érintő jelenlegi krízisből. Mindez nem jelenti azt, hogy indifferensnek kellene lennünk a növekvő államháztartási hiányok iránt, de ezeket látva el sem kell azonnal veszítenünk a józan eszünket. Közhely ugyanis, hogy minden nagyobb pénzügyi krízis következményeit nem pár év alatt (ahogy most a szigorítási tervek írják elő Európa minden országa számára), hanem évtizedekre széthúzva lehet felszámolni. A kormányoknak azonnal fel kell hagyni azzal az abszurd (és szociális és politikai katasztrófába vezető) elképzeléssel, hogy pár év alatt el lehet érni a célul kitűzött, a GDP legfeljebb 60 százalékát kitevő hiánycélt (amelynek egyébként közgazdasági ésszerűsége is igencsak megkérdőjelezhető). A kiegyensúlyozott költségvetések követelményét legfeljebb az évtized végére elérendő célnak szabad józan ésszel tételezni és ennek elérésében sem a megszorításoknak kell központi szerepet játszania, hanem a szilárd, önfinanszírozó növekedésnek.

De nem játszuk a naivat, mint mindenki, mi is pontosan észrevételeztük, hogy a „piacok”, a spekuláció révén, a lehető legnagyobb nyomás alá helyzeték (sőt huzamosabb ideje ott is tartják) a legsebezhetőbb európai gazdaságokat. A „piac öklei”, a különböző, semmilyen felelőséggel nem bíró, többször már a lehető legdurvább korrpuciós ügyekben „megégett”, könyvvizsgáló cégek a leminősítéseikkel egyre drágítják ezen országok hitelfelvételi lehetőségeit, azaz a katasztrófa felé taszítják őket. Ezek a piaci szereplők valóságos diktátorokként viselkednek és a lehető legvalóságosabb módon mintegy felsőbb hatóságot gyakorolnak a szuverén államok felett: ezt felelős állami vezetők nem tűrhetik tovább. Meg kell szabadulnunk ezektől a diktátumoktól. Az Európai Központi Bank és az összes európai ország közti szolidaritás a spekulációs célkeresztbe került államok mellett nem csak életbevágó szükségszerűség, de didaktikus erővel is bír a piaci diktátorokkal szemben. Csak a szolidaritás láttathatja be velük, hogy nem tehetnek meg mindent.

Manapság a növekedés elsősorban és mindenekelőtt az állami politikáktól függ: ezzel lehet kompenzálni az egyéni kereslet tragikus gyöngeségét, növelni az európai államok versenyképességét, különböző eszközökkel elősegíteni a magánbefektetéseket. Nem kétséges, hogy egyszerre kell cselekedni a költségvetések bevételi és kiadási oldalán, hiszen a bajok távolról sem újkeletűek. A legfontosabb probléma, azaz a gyenge kereslet (vagy mondjuk ki nyíltan: az egyre növekvő szegénység) nem váratlanul, valami katasztrófa révén szakadt ránk, hanem az évtizedek óta folytatott gazdaság- és társadalompolitikák egyenes kövekezménye.

Miben állt ez a politika? A társadalmi gazdagság egyre egyenlőtlenebb elosztásában, amely egyenesen vezetett az eladósodáshoz, a pénzügyi szektor egyre magasabb profitjához, az adópolitika olyan átalakításához, mely miközben kiéheztette az államot és fokozatosan letörte a béreket, hihetetlen magánvagyonok kialakulásához járult hozzá. A kilábalás első és legfontosabb feltétele a béreket alacsonyan tartó nyomás csökkentése, a munka javadalmazásának érzékelhető növelése. A mai helyzetben persze, ahol szerte Európában a munkanélküliség évtizedek óta nem látott szintet ért el, most és azonnal valódi reálbérnövekedéssel nehezen kísérletezhetünk, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tehetnénk semmit. Az adószabályok drasztikus megváltozásával kísérletet tehetük a legalsó rétegek felé történő jövedelemátcsoportosításra: elsősorban éppen azokról a rétegekről van szó, akik – és ez igen fontos a növekedés megindítása szempontjából – olyan szegények, hogy a jövedelmük akár száz százalékát is azonnal elfogyasztják. Ehhez szükség lesz még a tőkejövedelmek megadóztatásának számottevő emelésére, a felsőbb társadalmi rétegek adókedvezményeinek megszüntére, az örökösödési illetékek megemelésére, azaz a teljes utóbbi pár évtizedben követett politika újragondolására.

Vagy hogy konkrétabban fogalmazzunk: nem újragondolásról van szó, hanem arról, hogy pontosan az ellenkezőjét kell tenni annak, ami Európában az utóbbi három évtizedben történt. Fel kell számolni és ellentétükbe kell fordítani mindazokat az intézkedéseket, melyeknek semmi érezhető gazdasági hasznunk nem volt, leszámítva, hogy egy vékony réteg egyre gazdagabb lett hatásukra. Itt a pillanat, hogy megfordítsuk ezt a tendenciát és a tömegkereslet növekedésére és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére fordítsuk energiáinkat.

A mai Európában egy ilyen politika megvalósulási esélyei minimálisak, nem csak azért, mert a jobboldal van kormányon, hanem azért is, mert maga a baloldal is ugyanazokban az idejétmúlt ideológiai sémákban gondolkodik és (ettől nem függetlenül) a politikai paralízis kifejlett fázisában van. De legalább az ebből való kitörés gondolati előkészületeit ideje megtennünk: nincs több időnk és nincs mire várni. Az utóbbi harminc év politikáját a pénzügyi szektor érdekeinek, a vállalatok profitjának dominanciája határozta meg, amely ráadásul kiegészült a magasabb jövedelműeknek kedvező adópolitikával és emiatt persze az egyenlőtlenség soha sem látott növekedésével. Ha valóban le akarjuk szűrni a gazdasági válság tanulságait (és egyszer hatalomra akarunk jutni és ott szociáldemokrata politikát kívánunk folytatni), akkor ki kell mondanunk: egy gyökeresen különböző politikai modellre van szükségünk. Egy olyan poltikára, mely a jövedelmek igazságosabb elosztásán alapul, egy olyan politikára, amely nem hagy a társadalom margóján egész csoportokat. Mindehhez ideológiára, programra van szükségünk, amely a nemzeti keretekből kiindulva egyszer megváltoztathatja a dolgok folyását Európában is, hogy aztán a nemzetközi színtéren is eséllyel képviselhető legyen. A gazdasági elemzésünknek egy olyan politikai programban kell testet ölteni, melyhez joggal kérhetjük újra országaink, majd Európa népeinek támogatását. Ez ma a szociáldemokrácia legfontosabb feladata.