Talán figyelmes (és a nemzetközi – mondjuk így – radikális baloldali sajtót, honlapokat is ismerő) olvasóinknak feltűnt, hogy a Rednews is osztozott a hazai ezen miliő ki nem mondott „miheztartásához”. Elég összevetni egy nyugati szélsőbalos honlapot, egy folyóiratot, egy tüntetést mondjuk velünk, az „Eszmélettel” vagy egy haza antifa demonstrációval: a palesztin-izraeli konfliktusról nagyon kevés, az is nagyon óvatosan.
Az egyre inkább elszabaduló antiszemitizmus országában (noha persze jól tudjuk, hogy az antiszemitizmus és az Izrael-bírálat közé legfeljebb a jobboldali zsidó nacionalisták tesznek egyenlőségjelet, értelmes ember sosem – de azt is jól tudjuk, hogy hol élünk) mindenki ebben a körben vigyázott, hogy mit tesz, ír és mond.
Meg persze a történelem súlya: kétségkívül mást jelent New Yorkban, Londonban vagy Párizsban elégetni egy izraeli zászlót és mást Budapesten. Nagyon is jól tudjátok nálunk mit jelent egy ilyen tett.
Igen, a holokauszt. Nem „érzékenységek sértéséről” van itt szó, hanem egyszerű jóízlésről.
Úgy hisszük, jogos volt mindez.
De most már a hallgatás cinkosság lenne.
Nem osztozunk a világ nagy médiái cinkosságában, melyek nem voltak hajlandók (a flottillát szervezők kifejezett kérése ellenére sem) riportereket küldeni a hajókra, hogy most pontosan tudhassuk, hogy mi történt. Most, hogy megtörtént a „tragédia” (ha a terrorizmus szónak van értelme, mi más lenne ez, mint egy állam által elkövetett terrorista támadás?) az Al-Dzsazíra és az izraeli hadsereg a két hírforrás. Véletlen lenne mindez?
Nem hallgathatunk tovább.
Persze nem akarjuk játszani a naivat: természetesen a Free Gaza akció nem humanitárius konvoj volt, hanem politikai tett: a Gázát övező, megfojtó, megalázó, katasztrófába taszító izraeli blokád felszámolásának kísérlete.
Talán nem csak nekünk jut eszünkbe az „Exodus” története: igen az a blokád-törés is (túl azon, hogy a holokauszt túlélő gyerekeinek tényleg nem volt hová menniük, ahogy most Gázában tényleg humanitárius katasztrófa van) szimbolikus politikai tett volt: kit ne érintett volna meg az a történet? Kit ne háborítana fel ma mélységesen Gáza sorsa? És mennyit változott világunk azóta? Milyen ocsmány korban élünk?
De nézzük a konkrét ügyet.
Két dologban ért egyet a blokáddal kapcsolatan mindenki: a blokád következményei szörnyűek és amúgy is végtelenül embertelen tett szabadtéri börtönben tartani éveken keresztül döntő többségükban ártatlan embereket, másrészt hogy mindez elsősorban a radikális iszlámot (főleg a Hamaszt) erősíti.
Vagy ez volna a cél? Hogy a kormányon levő izraeli (szélső)jobb célja nem a béke, hanem a felelősség elhárítása a másik oldal radikálisaira, hogy miért nincs béke?
Most túl a „szólva lett nekik, hogy baj lesz, minek mentek oda” vérlázító mindennapi fasizmusán, Izrael reakciói több, mint megdöbbentőek. Az izraeli külügyminisztérium szóvivője, akinek szemmel láthatólag fasizmus van a vérében és a szemén látszik, ő is úgy hisz, ahogy a nácik, szerint nem lehetett „aránytalan” a kommandósaik fellépése, mert akkor „bizonyára többen haltak volna meg”.
Mi ez a macsó cowboy-stílus? Hogy örüljetek, hogy ennyivel megúsztátok? Milyen ország az ilyen?
Reméljük, hogy ezek a fasiszták most nagy hibát követtek el.
Hogy kilenc ember halála ne legyen hiábavaló azonnal rá kell kényszeríteni Izraelt a blokád feloldására. Elég a hipokrata nyugati politikusokból: nem sajnálkozás, nem az „aránytalan” izraeli fellépés (nem a fellépés, hanem az a módszer, hogy kommandósokat küldök mindenkire, aki nem tetszik aránytalanul...fasiszta), nem a nagy semmibe vezető, végül eltemett „vizsgálatok” (lásd a gázai „béketermetés” ügyét) kellenek, hanem végre igaz beszéd.
És nem csak Amerikáról beszélünk, hanem Európáról is: az EU (atyaisten: tehát mi) nagyon-nagyon kevéssel folytat korrektebb politikát, mint az Egyesült Államok és Izrael fegyverszállítói éppúgy Franciaország és Németország, mint az USA. Tetszik, nem tetszik a palesztinokra hulló izraeli bombákon ott a „Made in EU” felirat.
És nagyon nem tetszik. Ezen csak népi tiltakozási hullámmal változtathatunk: vezetőinknek be kell látniuk legalább ebben a kérdésben, hogy politikájuk undorítja az európai közvéleményt, „népszerűtlen”. Úgyis csak ebből értenek.
Amíg Izrael nem hagy fel Gáza blokádjával, a zsidó telepítések rendületlen folytatásával, a palesztinok mindennapi megalázásával, nem kötelezi el magát egy kompromisszumon (az nem kompromisszum, hogy addig éheztetek – a szó szoros értelmében! – egy népet míg alá nem írja, mit elé tesznek) nyugvó béke mellett, addig páriává kell tenni ezt az országot.
Bojkott, a nagykövetek visszahívása, hazaküldése, szankciók (természetesen az OECD-tagságról szó sem lehet), tüntetések, népi nyomás, Izrael képviselőinek nyilvános megvetése és még ezer eszköz.
Mindent meg kell tenni a félelmetesen bátor és minden tiszteletünket megérdemlő izraeli valódi baloldal támogatására (mindenenkelőtt a Haaretz nevű lapra gondolunk, melynek újságírói állami fenyegetések, perek, a „hazaárulókat” érő minden elépzelhető represszió mellet végzik hazafias munkájukat).
Izraelt (e nagyszerű történelmi projektet, mely eredetlieg természetesen NEM etnikai tervként jelentkezett) csak általuk lehet kiragadni a fasiszták kezéből.
Elég a Közel-Kelet egyetlen demokráciája, a nyugati civilizáció bástyája és más undorító hazugságokból.
Elég ebből.
Túl Izrael háborús belpolitikáján, az elkövetett végtelen mészárlásokon, az alig titkolt (Ben Gurion óta egyértlemű!) célon, azaz a „bibliai” nagy-Izrael megvalósításának tervén, a mai Izraelben kétféle, egymással enyhén szólva sem egyenlő állampolgár van: zsidó és arab.
Egy állam nem lehet egyszerre etnikai és demokratikus: vagy-vagy. Izrael vagy zsidó állam, vagy demokrácia.
Meddig fog még, mehet el még Izrael? Ma már pontosan látszik: pontosan odáig, ameddig engedjük. Elég a hallgatásból: nem válhatunk ebben cinkossá. Ez már régen nem politikai kérdés (mi nem támogatjuk – mivel elveinkkel, de a józan ésszel is ellenkezik – az etnikailag megosztott „két ország” verziót sem, de ez már a mi ügyünk, a baloldal ügye), hanem egyszerű morális kérdés.
És végre beszélnünk kell a mi saját ügyeinkről is. Nem mehet tovább, hogy a hazai zsidó, vagy nem-zsidó (nem tudjuk és nem is érdekel minket) mainstream értelmiség a legkeményebb szélsőjobboldal pártfogója, ha Izraelről van szó. Hogy pár bátor embernek (jegyezzük fel a nevüket: Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós és a példátlan megfélemlítés légkörében egyedül utóbbi védelmére kelő „animás” Prieger Zsolt) nimbuszukat, barátságaikat, személyes kapcsolataikat, bizony publikálási lehetőségeit, miegyebüket kellett kockára tenniük csak mert igen halvány kritikával merték illetni az izraeli népírtással, imperializmussal, háborús bűnökkel terhelt politikát? Hát normális dolog ez? Ilyen egy „demokratikus vita”? Hogy, aki nem ért egyet a legsötétebb izraeli szélsőjobbal, az antiszemita?
Ennyi? És úgy tűnik ennyi. Húsz éve ennyi.
Nem az a baj ezzel, hogy a legkeményebb antiszemita előítéleteket erősítik ezzel (noha ez is igaz), hanem, hogy gyomorforgató, méltatlan, hamis és saját maguk (de végső soron mindannyiunk) számára végtelenül megalázó.
Miért kell mindig a mi hazánknak lennie a legbűzösebb pöcegödörnek?
Miért van az, hogy például a francia zsidók szervezete (CFIL, a „francia Mazsihisz”) legalább annyit tesz, hogy sajnálkozik és „nem a béke felé vezető lépésnek nevezi Izrael tettét”, addig a Mazsihisz honlapján „lincshangulatról beszél”: lincselés, ahol megtámadják a lincselőket és a lincselők halnak meg...
A hír átvéve a Jerusalem Postból: mintha a magyar külpolitikát valaki a Magyar Hírlapból akarná megérteni.
Igen Mazsihisz, olyan mélyen vagytok mint Bayer Zsolt. A Mazsihisz, amely a holokauszt (a holokauszt!!!) évfordulójára azt az Avgor Lierbemannt hívta meg díszvendégnek, mellyel még Izrael legbelsőbb barátai is kényszerből, kesztyűben, egy hátsó szobában fognak kezet, ugyanis az ember egy arabgyűlölő, rasszista, szélsőjobboldali disznó. Csak hát ő Izrael külügyminisztere. De sosem hívnák meg ünnepi alkalmakra díszvendégnek, tudjátok miért? Mert nem értenek egyet vele.
A hazai zsidóság hivatalos szervezete és lapja (a Szombat) hogyan válhatott az izraeli szélsőjobb kritikátlan támogatójává? Miféle gyávaság, vakság, egyszerű nacionalizmus vagy legjobb esetben ócska konformizmus ez? És hol a progresszív zsidó értelmiség – ez eléggé nemzeti hagyományunk ugyebár – amely felemelné a szavát mindez ellen? Hová tűntek ezek az emberek? Csak félnek, vagy tényleg azt gondolják, hogy jó ez így? És persze: melyik a rosszabb?
Miért van az, hogy minden országban van jópár zsidó (ez ebben a kérdésben – sajnos, nem sajnos – fontos tényező) értelmiségi, de akár szervezet, mozgalom is, amely az asztalra csap és azt mondja, hogy elég?
Mert ebből most véglegesen elég.