panitchcallinicos

Akkor térjünk is a tárgyra. Callinicos és Panitch között néhány évvel ezelőtt már volt egy vita az International Socialism-ben a témáról, amiben - mondjuk így - nem nagyon közeledtek az álláspontok, ami még izgalmasabbá tette a mostani szópárbajt, már csak azért is mert épp most jelent meg Callinicos új könyve: Imperialism and Global Political Economy. A könyv szerint a klasszikus marxista imperializmus-elmélet (Rosa Luxemburg és még inkább Lenin és Buharin) alapvetően stimmelt saját idejében, és ma is aktuális. Az elmélet nagyon röviden: az (értéktöbblet) realizációs problémák, monopolizációs tendenciák és/vagy a túlakkumulációs/profitabilitási problémák miatt a vezető kapitalista hatalmak saját "tőkeblokkuk" érdekében a külső expanzió felé fordulnak a tizenkilencedik század második felében und so weiter, egészen a világháborúkig. Panitch ezzel szemben elveti ezt az elméletet a tizenkilencedik és kora huszadik századi imperializmussal kapcsolatban, és főleg a második világháború utáni nemzetközi renddel kapcsolatban. Ehelyett az állam és különösen az amerikai állam részletes és pontos megértését szorgalmazza, gazdasági determinizmus (pl. szükségszerűen süllyedő profitabilitás, ebből következő agresszív külpolitika) nélkül.

A vitát Callinicos hozzászólása nyitotta meg. Megjegyezte, hogy az amerikai imperializmus legismertebb elemzőjének, ti. Noam Chomsky-nak (aki nemrég ugyanitt tartott egy előadást ugyanerről a témáról) értékes empirikus munkáiból teljesen hiányzik a modern imperializmus elmélete. Chomsky leírása az imperializmusról teljesen ahistorikus, az antik görög és a modern amerikai állam "viselkedése" ugyanabba az általános kategóriába esik. Ezzel szemben a marxista imperializmus-elmélet történelmileg konkrét és a kapitalizmus általános elméletébe van beágyazva. Callinicos David Harvey-nak azt a gondolatát próbálta meg továbbvinni, hogy a modern imperializmust két jelenség "metszeteként" (intersection) kell megérteni: a gazdasági (tőkék) és geopolitikai (államok) verseny metszeteként.

Callinicos 3 fő kérdés köré szervezte érvelését.
1) A nemzetállamok jelentősége, illetve anakronisztikus jellege. Callinicos szerint a nemzetállamok eltűnéséről szőtt mítoszok már 911 után nevetségessé váltak, de a pénzügyi-gazdasági válságra adott erőteljes állami válaszok végképp megoldottak ezt a kérdést. Ebben egyetértés volt a két előadó között.
2) Sikerült-e a kapitalizmusnak kimásznia a hetvenes évek gazdasági válságából. Callinicos ebben a kérdésben azokra a marxista közgazdászokra hagyatkozik (Robert Brenner, Andrew Kliman, Alan Freeman, Anwar Shaikh), akik szerint az amerikai profitrátát nem sikerült visszaállítani a hatvanas-hetvenes évek "depresszált" szintjéről a boom (1948-73) éveiben jellemző szintre, így az amerikai és világgazdaságra az utóbbi 30 évben egyfajta relatív stagnálás volt jellemző. Ezzel, mint közismert, Panitch (nagyon) nem ért egyet.
3) Az amerikai hegemónia és az interimperialista konfliktusok (IIK) lehetőségének kérdése. A mainstream az első kérdésben újabban teljesen az "Amerika hanyatlása" történet álláspontjára helyezkedett. Callinicos szerint ez túlzás, habar kétségtelen, hogy egyre súlyosabb problémai vannak az amerikai államnak a globális rend fenntartásával. Az IIK-kal kapcsolatban Callinicos elmondta, hogy 1989-ben ő maga balga módon arra számított, hogy a "klasszikus" IIK-ok pillanatokon belül visszatérnek (német-francia/brit stb.). Ez nem következett be és Callinicos beismerte hogy ezen a ponton súlyosan tévedett. Most viszont mégsem tartja kizártnak annak valamiféle visszatérését pl. az orosz állam agresszivitását, meg persze a gazdasági válság súlyosságát elnézve.
Ez utóbbi kérdés az (természetesen), amiben Callinicos és Panitch legélesebben szembenállnak.

Leo Panitch hatalmas tudása és szellemessége mellett mindig józanságával hat leginkább az emberre. Előadását azzal kezdte: nézzünk szembe vele, hogy a hagyományos marxista válságelmelétek egyszerűen nem elég jók (up to scratch). Ezt különösen az LTRPF elméletre értette, amit élesen elutasít, legalábbis a mai válsággal kapcsolatban. Hozzá kell tenni, hogy Panitch ugyanakkor sosem indokolta meg részletesen, miért tartja elhibázottnak ezt az elméletet, bár pár dolgot futólag megemlített. Ezek: 1) a nemzeti statisztikák kategóriái nem esnek egybe a marxi kategóriákkal, így a profitrátára vonatkozó számaink nem világos egyáltalán mit mérnek 2) az amerikai profitráta 1980 óta "felépült" a hetvenes évek válsága előtti szintre (ez vitatott, lásd itt) 3) egy grafikon nem helyettesítheti a részletese kronológiai, politikai, szektoriális stb. elemzéseket 4) ha szektorokra lebontanánk a profitabilitás adatokat azt látnánk, hogy van néhány "beteg", "túlakkumulált" szektor (autóipar), de a "new economy szektorai" (IT, biotechnológia) jól vannak.
Panitch szerint itt arról a marxista obszesszióról van szó, hogy minden gazdasági válságnak a "termelés szférájából" kell kiindulnia, a pénzügyi szektor önmagában nem okozhat súlyos recessziókat. Panitch szerint márpedig ez nem igy van, a pénzügyi rendszer inherens instabilitása önmagában is kepés súlyos recessziókat kiváltani. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezek a gazdasági válságok, amennyiben nincsenek jelen a rendszer transzcenzusara törekvő (megfelelően "potens") erők, akkor kibővítve és elmélyítve reprodukálják a rendszert, nem pedig a kapitalizmus válságát jelentik. Panitch szerint most is erről van szó - eddig legalábbis úgy tűnik.

Ami az imperializmus kérdését illeti, Panitch ebben is karakterisztikus álláspontot képvisel, mint közismert. Szerinte a klasszikus Luxemburg-Hilferding-Lenin-Buharin-féle imperializmus-elmélet eleve túlságosan "ökonomisztikus" volt és nem rendelkezett a kapitalista állam részletes megértésével. Azok az elméletek, amik ezt a hagyományt próbálják újraéleszteni ugyanezektől a gyengeségektől szenvednek (Callinicosét is beleértve). Panitch szerint az állam(ok) kérdésénél nem a szükségszerű geopolitikai konfliktusokból kell kiindulni, hanem abból, hogy a kapitalista állam elsődleges funkciója a tőkés termelési viszonyok reprodukálása. Ez triviálisan hangzik, de Panitch szerint ha konkrétan kibontjuk mégsem az. Szerinte ugyanis ha az un. globalizáció folyamatát részletesen megnézzük, akkor azt latjuk, hogy 1) ez a folyamat megszakítás nélkül zajlik a második világháború óta (sőt, pl. a vámok eltávolítása, a világkereskedelem kibővülése relatíve gyorsabban zajlott a háború utáni kb. 25 évben, mint azóta, ld. ezt a tanulmányt) és mindvégig egyes nemzetállamok, és persze mindenekelőtt az amerikai állam irányítása alatt. Panitch szerint ezt a folyamatot, az "állam nemzetköziesülését" (internationalisation of the state) kell megérteni, anélkül a prekoncepció nélkül, hogy a kapitalista centrumállamok közötti konfliktus valami miatt elkerülhetetlen lenne. A háború utáni világrendet az amerikai állam alakította ki, de kooperatív módon, nem pedig a többi centrumállam ellenére, velük szemben, hanem mintegy az ő "meghívásukra" ("empire by invitation"). Az európai államokat úgy rekonstruáltak, hogy azoknak "szerkezeteben" mar benne volt az amerikai dominancia, az amerikai tőkebefektetések stb., ezáltal Európa fokozatosan "kanadaizálva" ("canadianized") lett. (Panitch kanadai.)
Így a központi kérdés nem a kapitalista államok közti konfliktusok, hanem az egyes államokon belüli konfliktusok, azaz a class struggle. Változás csak ebből az irányból remélhető. Panitch kiemelte, hogy különösen furcsa volt számára, hogy Callinicos új könyve az IIK-ok esetleges újbóli fellángolásának tárgyalásával ér véget, miközben az osztálykonfliktusokat kissé elhanyagolja.

A Q&A során felmerült, hogy még ha el is fogadjuk, hogy a fejlett országok tőkéinek interpenetrációja nem valószínű, hogy geopolitikai konfliktusokhoz vezetne, ugyanez elmondható-e a fejlődő országokról és a harmadik világ más jellegű társadalmi formációiról. (Pl. Kína) Itt Panitch is inkább elképzelhetőnek tartja a konfliktusokat, habar itt sem tartja valószínűnek.
Többen megkérdőjeleztek a Callinicos által propagált kríziselméletet (LTFRP), konkrétan pedig azt, hogy miért kellene a kapitalizmusnak feltétlenül az ötvenes-hatvanas évek rendkívül magas profitráta szintjét újra elérnie, ahhoz hogy (Callinicos szerint) kikerüljön a "long downturn"-bol. Panitch szerint persze az utóbbi harminc év a tőke számára egyáltalán nem válság-időszak volt, éppen ellenkezőleg, valóságos boomról beszélhetünk, aminek fő oka a szervezett munkásosztály legyőzése (Reagen-Thatcher) és a tőke hatalmas mértékű térbeli kiterjedése volt (különösen 1989 után). Szinten felmerült az a kérdés, hogy az USA-val szembeni ellenállás különböző formái (Afganisztán, Irak, Latin-Amerika) feltétlenül progresszívak-e, vagy lehetnek regresszívek is. Panitch szerint ez csak az adott országokon belüli osztályviszonyok analízisével állapítható meg. A vita végén ebben a kérdésben végül is többé-kevésbé egyetértés alakult ki: az imperializmus elleni egyetlen lehetséges ellenszer a centrumállamokon (meg persze a perifériákon is, bár a centrumban nyilván nagyobb jelentőségű) belüli társadalmi mobilizáció, aminek célja az adott állam karakterének megváltoztatása, ideális esetben a jelenlegi állam és az általa (is) fenntartott és bővítve újratermelt társadalmi termelési viszonyok megszüntetése és meghaladása lenne.

A long way to go, mit mondjunk. Mivel azonban más értelmes program továbbra sincs a horizonton az imperialista háborúk pusztítása, a környezetrombolás, a szükségtelen tömeges emberi szenvedés megszüntetése érdekében, ezert még mindig jobb ez a jelenleg szinte elérhetetlennek tűnő, de értelmes cél, mint az elérhető és azonnal fogyasztható hiábavalóság különböző formái, a hobbitfalvaktól kezdve a neofasizmusig.

Build it now.


-------------------------------------------------------

Beszámoló a 2009-es londoni Historical Materialism konferenciáról




http://mercury.soas.ac.uk/hm/pdf/2009conf/2009Abstracts.pdf