Egy új ellentársadalom

A három nagy nyugati komunista párt semmi mást nem tesz, mint tett a klasszikus szociáldemokrácia az első világháború előtt: azaz felépít egy munkás-ellenhatalmat, ellentársadalmat. Ebben azonban semmi a szó szoros értelemben vett kommunista tartalom sincsen, sőt lényegében semmi másról nincs szó, mint arról, hogy ezek a kommunista pártok emelték a társadalomba az első világháborúban létrejött „friss” (kezdetben főleg éppen a világháború szükségleteire termelő) munkásosztályt. Nem a tőkés társadalom legnagyobb ellenségei voltak tehát, hanem ennek a társadalomnak a szélesítői, végső soron stabilizálói és építői. 
A már említett Marc Lazar fogalmaz igen plasztikusan ebben a kérdésben, szerinte a két kommunista tömegpárt, az olasz és a francia, metaforikusan olyan volt, mint „Ravenna a művészettörténetben”, azaz Kelet és Nyugat érdekes szintézise. A mi véleményünk ezzel szemben az, hogy ezeket a pártokat, politikai és társadalmi szerepüket elsősorban és mindenekelőtt a nyugat-európai történet alapján lehetséges megmagyarázni, az egyetlen „keleti” elem a Szovjetunióhoz való – ingadozó, mondjuk az olasz párt esetében részleges – hűségük. 
Ha a szociológiára és például a PCF első bázisára vetünk egy pillantást jól kirajzolódik előttünk egy klasszikus szociáldemokrata párt képe. Elsősorban a banlieue rouge, azaz az ipari forradalom bázisiparagainak – melyek a nagy lökést természetesen a háborús konjunktúrában kapták meg - a szociáldemokráciára oly jellemző jellegzetességeivel (monokulturális iparvárosok, egész ellenkultúrális hálózat a pártszervezetektől a művelődési egyletekig, önkormányzati hatalom, szociális modernizációt lebonyolító municipilitás stb.), másodsorban a guesdista Nord, azaz az első világháború előtti egyetlen francia klasszikus szocdem vidék ugyanezekkel a jellegzetességekkel, harmadsorban pedig az ún. Midi rouge (a vörös dél) legantikleriálisabb, legrepublikánusabb körzetei, ahol – szintén nem a kommunizmusra, hanem a szociáldemokráciára jellemző – kulturális sajátosságok (elsősorban a „laicité”, a világnézetileg semleges állam) hordozója volt a párt. Mindez szociológiailag is igen egyértelmű: a PCF valódi munkáspárt, a kommunista szakszervezet a CGTU, a nagyipari munkásság szakszervezete, tagjai főként vasutasok, bányászok, építőipari munkások. A szocialistákhoz közel álló CGT ezzel szemben a tanárok és az alkalmazottak fehérgalléros szakszerevezete volt. Nem kommunisták és szociáldemokraták áltak itt egymással szemben: hanem a szervezett munkásság két korszaka.
A német KPD világháború utáni bázis erős hasonlóságot mutat a francia pártéval. Itt is elsősorban a bázisiparágak frissen az indsuztrializáció gépezetébe került munkásairól volt szó, míg az SPD inkább a régóta létező, most átalukó, specializálódó iparágak (gépipar, optikai-ipar, elektrotechnika) szervezett munkásságában találta meg társadalmi bázisát. Egy valódi indusztrializációs fáziskülönbségről beszélhetünk, de ez szociológiai kérdés, nem ideológiai (azaz a KPD munkásai nem feltétlenül voltak „kommunistábbak”, mint az SPD-éi). Egyébként ha a pártok jelöltjei vetünk egy pillantást a helyzet még egyértelműbb: a KPD jelöltjei gyakran munkások (vagy más részről újságírók, értelmiségiek) – ahogy a klasszikus szocdem esetben, míg az SPD jelöltjei tanárok, alkalmazottak, középosztálybeliek – ahogy a néppártosodó modern szociáldemokrácánál megfigyelhettük. A KPD, de a PCF és a PCI is hasonló szerepet lát el mint az első világháború előtti szociáldemokrácia: nem egyszerűen az elégedetlenek, hanem az (akár radikálisan is) tenni akaró elégedetlenek pártja. De végső soron ugyanaz történik vele, mint a szociáldemokráciaval: nem a rebellió, hanem a stabilitás elsőszámú társadalmi faktora lesz.
Az olasz PCI kezdetben és betiltásáig szintén hasonló jellegzetességekkel bír, mint a német és a francia: azaz a míg a PSI a híres ipari háromszögben (Piemont-Lombardia-Ligúria) erős, addig az új párt a frissen iparizálódó vidékeken, mint Reggio-Emilia, vagy Toszkána. A helyzet a második világháború után változik meg gyökeresen, amikor Togliatti meghirdeti az új párt („partito nuovo”)-koncepcióját, egy nem osztályalapú, nemzeti populista, „bolsevik tömegpárt” (!) létrehozását (8) . Ekkor jön létre egy igen erős munkáskarakterű (magasan a PCI a legnagyobb munkáspárt az országban és ekkor már minden ipari központra kiterjedően), de más társadalmi rétegekben is széles bázissal rendelkező populáris néppárt (9) . A PCI-t éppen az tette ilyen hatalmassá (jóval hatalmasabbá, mint a PCF: és itt nem pár százalék számít, hanem a társadalmi-politikai életben betöltött szerep), hogy bevallottan volt reformista! És persze ehhez elengedhetetlen volt a Moszkvától való fokozottabb függetlenedés, amelyhez az egyik legfontosabb eszköz volt az egyébként teljesen hamis Gramsci-kultusz.  Jellemző, hogy Togliatti még a legfontosabb poltikai törésvonal, a katolicizmus, áttörésére is kísérletet tett, ez azonban csak igen mérsékelt eredménnyel járt. Ez a Togliatti-féle koncepció az oka a PCI, „zsiráf-” „elképzelhetetlen” karakterének, melyről a beveztőben szóltunk.    
A főleg Párizs környéki „vörös öv”, a PCF által irányított és minden értelemben dominált banlieue rouge-k hálózata (melyek ma a párt egyedüli megmaradt földrajzi választási bázisát jelentik) amúgy is megér pár szót, mert a legjobban mutatja meg, hogy mik voltak ezen a kommunista pártok és mik nem. Iskolapéldái egy egalitárius, modernizáló szociális politikának, mely kiterjedt a lakásügyekre, a közlekedésre, a szórakozásra, a munkakörülményekre, a munkanélküliség kezelésére és így tovább. Azonban – és éppen ezért beszélheünk valódi ellentársadalomról – mindez egy társadalmiság, egy valódi munkás-identitás kialakulásával is együtt járt (például a párt még ún. „vörös keresztelőket”, azaz laikus ünnepségeket is szervezett az újszülöttek és családjaik részére).
Nem véletlen, hogy ezekben a külvárosokban vetődnek fel a leginkább az ún. identitás-problémák: a „kommunista” ellentársadalom elpusztult és úgy tűnik nincs helyette semmi. Két dolog érdemel itt még figyelmet: egyrészt ez a „vörös identitás” ugyan szavakban, szimbólumokban forradalmi volt, de a gyakorlatban „mindösszesen” csak egy nagyszabású szociális programot jelentett (és egyébként semmivel sem volt kevésbé demokratikus, mint maga a politikai rendszer melyben működött). Másrészt ezek a pártok nem csak a munkások pártjai voltak, hanem maguk is gyakran a felső vezetőkig, szociológiai értelemben munkáskarekterűek voltak. Ez utóbbi azért is kiemelt jelentőségű, mert egy nagyon fontos tényre hívja fel a figyelmünket ezen pártok kapcsán: nemcsak arról van szó, hogy a kialakult kommunista identitás (nem a párttagokról beszélünk, hanem a fentebb felvázolt ellentársdalom tagjairól!) valójában nem forradalmi volt, hanem mondjuk így „tiltakozó jellegű”, hanem arról is, hogy ilyen értelemben „kommunistának” lenni nem egy véleményt, egy ideológiai állaspontot jelentett, hanem egy szociológiai tényt. Az identitás abból fakadt egyszerűen, hogy valaki munkás. Aligha ismerünk ennél jobb definicióját a klasszikus szociáldemokráciának... 
Láthattuk, hogy a „szocializmus” tekintetében ezek a pártok jóval inkább voltak a szociáldemokrácia ideológia örökösei. Ha a szociáldemokrácia másik összetevőjére a demokrácia vetünk egy pillantást, hasonló képet kapunk. Ezek a pártok nem a polgári demokrácia ellenségei voltak, hanem utolsó bástyjái: antifasizmus, népfront, ellenállás (10), 1968, „compromesso storico”...
Jellemző, hogy – persze ahol még volt mit megmenteni... – a népfront hozta el az egyetlen talpon maradt nyugati kommunista párt (a francia)  igazi sikereit. A húszas-harmincas években egyrészt a sztálinista belső modell, másrészt a harcos internacionalizmus, harmadrészt az „osztály-osztály ellen”, teljesen légből kapott stratégiája majdnem felszámolta a pártot. Ezek a szociális köztársaságban hívő jakobinus republikánusok (azaz maga a kommunista párt) igen nehezen viselték mindezt. A népfronttal végre azt képviselhették, amit gondoltak: nemzeti, néppárti, szociális reformprogramot. Összefoglalóan azt is mondhatjuk: ezeknek a pártoknak a nagy előretörése mindig egy sikeres egalitárius modernizmus korszakra estek, szervezetileg párhuzamosan a szakszervezetek (a francia CGT, vagy az olasz CGIL) megerősödésével, a létrejövő – gyakran regionális, mint a Párizs környéki „vörös öv”, vagy az olasz vörös Toszkána, Reggio-Emilia, Umbria, Marche – „kommunista ellentársadalmakkal”. Azonban az egalitárius modernizáció programja a szociáldemokrácia ideológiai alapvetése, nem a kommunzmusé. Így valójában a Lipset-féle klasszikus politikai törésvonalak közé gond nélkül beilleszthetőek ezek a pártok is. Az egyházzal összefüggő kérdésekben, a munkásosztály (vagy később: a „bérből és fizetésből élők”) képviseletében, az elosztási kérdések egalitárius irányba fordításának óhajtásában (ez a Lipset-féle három fő poltikai törésvonal) a kommunista pártok kétségkívül a baloldalon álltak. De az antiklerikalizmusban, a munkásosztály integrálásában a politikai társadalomba - a citoyenné tételükben röviden, az egyenlősítő szociálpolitikában nincsen szó szoros értelmében vett kommunista tartalom.
De még Németországban is hasonló a helyzet: a KPD egy új radikális ellenkultúra meghonosítója volt, de természetszerűleg ismétlődött meg a lényegében – persze mutatis mutandis – a szocialdemokrácia története az idológia kettős beszédtől, a rendszerben való kooptáción át (végeredményben ezek a „kommunista pártok” teljesen legálisan működtek: ez sokat elmond valódi veszélyeségükről), az értelmiségi-kulturális ellenhatalomig. Perry Anderson ezerszer idézett klasszikusában állítja fel a tételt: a nyugati marxizmus legfontosabb sajátossága, hogy teljes a szakadás a teoretikus marxizmus és a gyakorlati politikai között, röviden szólva az első világháború utáni nyugati marxizmus egy vereség terméke. Nehezen érthető, hogy a nyugati kommunista pártokat vizsgáló mainstream történészek nem vettek tudomást egy aprócska, ámde alapvető tényről: a kommunizmus teoretikusai nem ezekben a pártokban voltak.  Ezt nehéz lenne megmagyarázni a sztálinizmus egyenlő kommunizmus széles körben vallott tétele alapján: nekünk egy megoldásunk van, igen az, hogy ezek a pártok egészen egyszerűen nem voltak kommunisták. Ahogy a szociáldemokrata, szkaszervezeti vezérkar a kapitalizmus munkaügyi osztályá vált, úgy lett például a KPD (hogy Kroschot idézzük) apparátusa „a mukásarisztokrácia képviselőjévé az orosz államkapitalizmus kezében”. Persze szociológiailag „munkás-karakterűbb” volt, mint a korabeli szocdem pártok apparátusa, de hát, hogy valaki munkás, azt azért mégse nevezhetjük rögtön kommunistának.
Ezek a pártok a lehető legkevésbé voltak vádolhatók valamiféle nemzetietlen,  internacionalista állásponttal (11) sem egyébként (ami ugye a kommunizmus esetében egyértelmű). A világháború utáni olasz párt történelmi mitológiájának éppen úgy része volt Mazzini és Garibaldi, a risorgimento, mint Gramsci, vagy a világháború előtti „maximalisták”. 
A francia párt esetében pedig még egyértelműbb a helyzet: a PCF talán De Gaulle közvetlen környezetét leszámítva, a lehető legnacionalistább pártként lépett ki az illegalitásból 1944 nyarán. Olyannyira, hogy a francia kommunizmus talán legismertebb történésze (aki nem a Forradalom-történész Furet, ahogy Magyarországon hiszik) Annie Kriegel egyenesen a „national-thorezisme” (a felszabadulás után Thorez, a párt főtikára hazatért a párt élére Moszkvából) jelzővel illette a párt 1944 és 1947, azaz a felszabadulás és a kormányból való kilépés, közti politikáját. De a párt ezután sem engedett jótányit sem „nemzeti elkötelezettségéből”, a „francia nemzeti függetlenség védelméből”, amely egyébként kimerült az anti-amerikanizmusban (a moszkvai elvtársak erős sugallatára). A Kommunista Párt a harmincas éve közepétől kedve a legnemzetibb pártnak mutatta magát, ahogy a kommunista politikus Vaillant-Couturier fogalmazott 1936-ban: „pártunk szükségszerűen az örök Franciaország történetének egy momentuma”.
Maga a nemzet persze szociális ügy is volt a párt számára: a munkások hozzájárulása a francia civilizációhoz a párt propagandájának egyik központi elemévé vált, a nemzet megfeleltetése a munkásosztálynak, és a munkásosztályé a pártjának azt is jelentette, hogy az FKP bejelentette igényét a teljes francia nemzeti patrimóniumra. A munkásoszály (a nemzet) ilyen jellegű celebrációja valójában igen közel volt a hagyományos republikanizmus nacionalizmusához: a párt vezető nehezen tagadhatták volna, hogy melyik történelemi korszakban jártak iskolába....
Az FKP nemzeti elkötelezettségére jellemző, hogy például a párt részt vett az ötvenes évek Coca-Cola ellenes, a francia bor védelmét szolgáló kampányokban, de minden francia (kulturális, életmódbeli, kulmináris, öltözködési stb.) hagyomány harcos védelmezőjeként tűnt fel, és éppúgy dicsőítette az új technológiákban elért francia sikereket (például a TGV, a Concorde stb.), mint mondjuk a gaulle-isták. Ennek persze meglett a társadalmi következménye is, az FKP nem csak a vörös gyári munkások pártja volt, hanem (ahogy egy francia történész fogalmaz) a „talpas Gauloises-é, a brévet-é, a vörös boré”, azaz népszerűségét nem kis részben nemzeti beszédmódjának köszönhette az élet „amerikanizációján” kesergőknél, akik amúgy a lehető legkevésbé voltak kommunisták.
Ez a párt nem más, mint egy klasszikus szociáldemkorata párt, akár a bázisára, akár az ideológiájára (lényegebén francia, „jakobinus” kontúrokkal felrajzolt államkapitalizmus), akár a társadalmi modernizációban betöltött szerepére gondolunk.  
Erre utal az is, hogy a francia Népfront olyan természetesen jött létre: ezek a francia kommunisták, nem kommunisták voltak, hanem a szociális köztársaság hívei. A néppárti szocialistáknál és polgári radikálisoknál természetesen szociaálisabbak, hiszen munkáskarakterű osztálypárt voltak (mi más, ha nem ez a klasszikus szociáldemokrácia definíciója?), azonban egyfajta szervezett, akár tervgazdaságban működő, de mégiscsak államkapitalizmus hívei (ahogy a francia hagyományokból következően másrészről a szocialisták is). A francia párt harmincas évek második felétől való előretörését nem lehet egyzserűen megmagyarázni egy politikai stratégiaváltással: ez egy politika erő és egy társadalmi miliő találkozásaként írható le.
A Népfont persze annak is a története, amikor a „kommunista” államkapitalizmus (nem emlékszünk rá, de a Szovjetunió sok nyugati értelmiségi számára valóban úgy volt népszerű, mint a „hatékony állam”) meghódította a burzsoáziázia egy részét is.
A második világháború utánról sem mondhatunk mást (és itt már a történelem visszahozza számukra ismét az olasz párhuzamot is): ezek a kommunista pártok addig – és földrajzliag is ott - prosperálnak, ahol a klasszikus ipari forradalom bázisa található. A munkásosztály pártjai, melyek ott erősek, ahol az indsztrializáció ekkor kap lendületet: progresszív baloldali pártok tulajdonképpen, a jóléti állam felépítésnek és a világháborút követő gazdasági felfutás pártjai. Sőt  a két, 1947-ig kormányon lévő nagy párt (az olasz és a francia) hozta létre lényegében a jóléti állam alapintézményeit a női választójogtól a társadalombiztosításig. Ugyanezt a szerepet játszották el, mint más országokban (NSZK, Nagy-Britannia...) a szocáldemokrata pártok, vagy egyébként a keleti blokkban az anti-demokratikus államkapitalizmust felépítő „kommunista” pártok – még a produktivista, iparosító, ouvrierista ideológia is hasonló volt (pl. Thorez a PCF főtitkára „munkaversenyre” szólított fel a világháború után az ország újjáépítésére, ahogy Togliatti is mindent megtett a felszabadulás utáni munkástanácsok felszámolására, melyek – többek között – akadályozták a „hatékony irányítást”).
Ezeknek a pártok így természetszerűleg voltak a csúcson az világháborút követő „dicsőséges három évtizedben”: tömegtámogatásuk visszaesését a jóléti állam bukásának köszönhették, ideológiai vereségüket pedig természetesen az újbaloldal teoretikus fellépésnek. Utóbbi szempontjából „1968” hasonló szerepet játszik a nyugati kommunista pártok történetében, mint az 1914-es esztendő a szociáldemokráciáéban (12). Egy csapásra nyilvánvalóvá vált ekkor is, hogy a forradalmi pártok nem forradalmiak, „kommunizmusuk” egy rossz vicc, internacionalizmusok pedig csupán üres jelszó (a KP-k esetében mindez a szovjet politika szolgálatát jelentette csupán, a SZDP-k esetében pedig lényegében semmit).          
A „kommunizmus” bukása - Nyugaton
Egyrészről hatalmas –egyszerűen tisztán kronológiai – ellentmondás fedezhető fel a bevett politikatudományos diskurzusban ezeknek a pártoknak a bukásáról: ha ezek a pártok a (szovjet mintájú) kommunizmus szétesésének köszönhetik a bukásukat (implicite ide értendő, hogy ezek a pártok társadalmi támotagásukat a szovjet-rendszerrel történő nyugati azonosulásnak köszönhették, ami Franciaországban is mértékkel igaz, Olaszországban viszont egyáltalán nem), akkor miért történt meg az összeomlásuk már jóval a nyolcvanas évek közepe, vége előtt? Vagy másrészről: ha ezek a bukásukat az indusztriális társadalom változásának, a posztindusztriális átmenetnek köszönhetik, akkor miért nem ismerjük el mi egyértelmű: hogy ezek a pártok az ipari társadalom munkáspártjai voltak, amelyeket közönségesen csak szociáldemokrata pártoknak hívunk?
Hogyan nem lehet észrevenni, hogy a jóléti állam bukása a két kommunista tömegpárttal bíró országban, nem a szociáldemokrácia diadalát hozta a „kommunizmus” fellett:  hanem magának  a szociáldemokráciának a korszakváltását?
Sőt, a francia szocialisták a társadalmi változások elsőszámú haszonélvezői voltak: ez dióhéjban a Mitterrand-sikerek titka. Olaszországban éppen azért volt bonyolultabb – és a baloldalnak hosszú távon jóval kedvezőtlenebb – a helyzet, mert a PCI hegemón helyzetben volt a politikai baloldalon, ezért visszaszorulásával nem egy automatikusan – az új középrétegek, az „alkalmazottak”, „salariat” szavazatát – összegyűjtó szocialista párt mondjuk így: váltotta fel a baloldal legfontosabb erejeként a kommunistákat. Másrészről Italiában nem is volt meg az abszolutista államból eredő közszolgálati szféra példátlan súlya: a francia PS lényegében az állam alkalmazottak és a poszthatvanyolcas értelmiség pártja volt. Harmadrészt éppen ez okozza, hogy az ún. eurokommunizmus (mely nem véletlenül lényegében nyomok nélkül tűnt el a politikai gondolkodásból: hiszen akkor hirdetett meg valamiféle demokratikus, nyugati típusú államkapitalizmust, amikor ez éppen kiment a divatból) miért volt jóval inkább olasz – és persze spanyol – ügy, mint francia.
A hetvenes-nyolcvanas évek „latin baloldalának” nagyarányú átrendeződését a legkevésbé sem a „kommunizmus”, mint eszme, mint politikai mozgalom bukásaként, és mint a szociáldemokrácia diadalaként kell értelmeznünk (amennyiben persze jelentést kívánunk adni bizonyos szavaknak), hanem a posztindusztriális átmenet társadalmi körülményei között egyfajta klasszikus munkás szociáldemokrácia átmenetének a modern néppárti szociáldemokráciába. Ezen országok szocdem pártjainak nehezebb adaptációját az ún. új szociáldemokrácia („harmadik út”, Neue Mitte) éppen az magyarázza, hogy a latin országok szocialista pártjai megszabadulva „rossz lelkiismeretüktől”, a kommunista pártoktól, akkor érkeztek a modern néppárti szociáldemokráciába mikor az éppen az utolsókat rúgta.
Tulajdonképpen ma is egyfajta történelmi hagyaték ezen kommunista pártok szerény utódainak fennmaradása: ahogy a szocdem pártok lassan ezekben az országokban is a szociálliberalizmus felé fordultak, úgy vették át a helyüket a magukat egyébként egyre ritkábban kommunistának nevező (Front de Gauche, Die Linke, Izquierda Unida...stb.) pártok a jóléti szociáldemokrácia térfelén.  Ez azonban legfeljebb a volt kommunista ellentársadalom (értelmiségiek, diákok, szervezett munkások) romjainak konszolidálására lehet elegendő. Ez pedig még minimál-programnak is kevés.


(8) Nem véletlenük ez volt az ideológiailag „legszociáldemokratább” kommunista nyugati párt, melyet elsősorban a Togliatti-féle – ma már jól tudjuk erősen szelektíven közétett  – Gramsci-hagyományoknak köszönhetett az „olasz sajátosságok” (Észak-Dél) figyelembe vételétől a kulturális hegemónián át a „demokrácia-stratégiáig” stb. Itt a „populismo”-nak (azaz a néppárti szocdem stratégiának) és az osztályharcnak egy sajátos, tisztán taktikai jellegű elegyéről volt szó. Éppen ennek üzen hadat az olasz újbaloldal híres „operaismo”-ja a hatvanas években.

(9) Nem álljuk meg, hogy ne meséljük el, hogy 1944 után az olasz baloldalon a szokásos szerepek teljesen megfordultak: a PCI az üzemek „normalizálásra” (azaz a munkástanácsok felszámolására) szólított fel, addig a Rodolfo Morandi által inspirált PSI, a szocialista párt, a munkástanácsokat támogatta, mint a bolsevizmus és a szociáldemokrácia közti harmadik utat! Togliatti végül éppen az 1956-os magyar forradalmat használta fel, hogy kizárja pártjából a szélső balos tendenciákat, míg ugyanaz az ’56 sokkolta teljesen az egyre marxista-leninistább, a szovjet vonalat követő PSI-t...Végül a PSI-t Pietro Nenni fordította refomista, „normális” szocdem irányba a hatvanas években, mellyel kormányra is kerülnek. Az itt elmesélt történet az oka annak is, hogy az olasz újbaloldal legelső megjelenési helyei nem a PCF, hanem a PSI folyóiratai (Il Mondo Operaio, Quaderni Rossi).    

(10) Az antifasiszta népfrontokban és az ellenállásban betöltött szerepet nem lehet eléggé hangsúlyozni (mint az a mainstream történetírás is helyesen teszi) ezeknek a pártoknak a jelentőségének, súlyának ugrásszerű növekedésében. De az antifasizmusban játszott kitüntetett szerep természetesen még senkit sem tesz kommunistává (mint ahogy ez persze fordítva is igaz: egy egyetleges kommunista meggyőződés sem „diszkvalifikál” senkit az antifaszita táborban). 

(11) A népfront-politika meghirdetése után ki korszákról beszélünk természetesen. A húszas évek elején a francia kommunisták például a nemzet, mint „misztifikáció” helyébe a proletár internacionalizmust, a republikanizmus helyébe osztályérdeket állították. Mindez nem csak az ideológia szintjén jellemezte a Francia Kommunista Pártot, hanem a gyakorlati politikában is. A párt ellenezte a Versailles-i békerendszert, a húszas évek a Ruhr-vidéki francia megszállását, támogatta az ottani német ellenállást (és természetesen más német munkásfelkeléseket is), sőt harcosan dekolonizációs álláspontot foglalt el (például a kommunista szakszervezet, a CGTU sztrájkokkal próbálta megakadályozni a marokkói Rif-affér idején a francia hadsereg felvonulását). Szimbolikus volt, hogy amikor Jaurès hamvait 1924-ben a nemzet Panthéonjába szállították, az immár kommunista „L’Humanité” a trikolór helyett a vörös zászlók alatti vonulást ajánlotta a kommunista tömegeknek, míg a Marseillaise („a francia kapitalisták és reakciósok himnusza”) helyett az Internacionálét....A gyökeres változást a népfront-stratégia hozta el, egyérsztől természetesen a Szovjetunió hatalmi érdekeinek megfelelően, másrészről egyébként a párt- és szakszervezeti tagság egyetértésével is.   

(12)  Érdekes tény egyébként, hogy ez a hatalmas ideológiai-politikai-erkölcsi bukás mindkét esetben rövidtávú választási előretöréssel járt együtt! A PCF 1976-ig felszálló ágban volt, a PCI sosem volt hatalmasabb mint a hetvenes években, de az első világháború után mind francia SFIO (a szocialista párt), mint az olasz PSI, mind a német SPD jóval több képviselővel rendelkezett, mint 1914 előtt: de persze ez már mit sem jelentett. A mindenirányú kudarc hosszútávú eredménye végül is akkor a fasizmus előretörése, míg most a neokonzervatív ellenforradalom lett.