A nyugati kommunista pártok (elsősorban persze a két nagy, a francia és az olasz) története mindig is a meg nem értés – vagy persze a már szerencsésen elfelejtődött hivatalos pártörténetírás – kettős légkörében íródott.  Jellemzőnek tarthajuk, hogy még Marc Lazar, a francia és az olasz kommunizmus párhuzamának „hivatalos” politológusa is értetetlenül áll nemhogy a társadalom-, vagy eszmetörténet, de a politikatörténet előtt is: erről a párhuzamos történetről szóló munkáját, azzal az igen elmés mottóval zárja, hogy a Francia Kommunista Párt valamiféle jakobinus párt (ami persze bizonyos szempontból igaz, de sokat nem magyaráz meg ebből a történetből), míg az olasz pedig egy „zsiráf-pártnak” neveztetik (értsd: „ilyen állat nincs is!”). Mindig lenyűgöz bennünket, ha egy történész vaskos munkája végén - valljuk be, François Furet a kedvencünk, aki miután 800 oldalt írt a kommunizmus történetéről, kijelenti, hogy a kommunizmus a XX. század legnagyobb „rejtélye” - stílusosan ugyan, de bevallja, hogy egy kukott se értett a történetből.
Miután nem vagyunk nagyon hívei (stiláris, illetve terjedelmi okokból) a mellébeszélésnek, rögtön mondjuk ki, hogy mi itt a gond: kedves mainstream politikatörténészeink elhitték ezen pártok minden szavát. Az az érdekes helyzet állt elő, hogy ezen történet legfőbb kritikusai és belsős (párt)történészei ugyanazt a történetet mesélték, persze más-más szempontból, de a végeredmény szempontjából ez majd mindegy volt. Előbbiek legfontosabb kérdése persze az volt, „hogyan lehet valaki kommunista Nyugaton?”, utóbbiak pedig jól-rosszul megírták ezen pártok hagiografikus történetét.
Hamisíthatatlan tautológiával van hát dolgunk: a kialakult nyugati kommunista pártok „új típusú pártoként” definálták önmagukat (azonban ez még Lenin számára is, aki igazán tudta miről beszél, csupán a szervezeti modellt érintette (1)) – amelyből az egyik oldalon puszta apologetika lesz („forradalmi”, „leninista” pártok), míg a másik oldalon éppen ellenkezőleg („totalitárius pártok”). Valójában nem egy ideológia történetével van dolgunk, hanem egy történet ideológikusságával. Mi írásunkban egy politikai jelenség magyarázatáról szólunk: milyen jellegűek voltak ezek a kommunistának nevezett nyugati pártok?   

A leninizmusról

A titok, mint általában az, hogy nincsen titok: már a húszas évek legfontosabb teoretikusai (Anton Pannekoek, Amadeo Bordiga, Karl Korsch) észrevették, mely csaknem kiszúrta még a liberális demokrácia, vagy a szovjet típusú „kommunizmus” ideológiájától elhomályosult szemeket is: ezek a pártok nem voltak kommunisták, a II. Internacionálé „marxizmusának”, azaz az államkapitalista ideológiának voltak képviselői.
Az alapkérdés ezen teroetikusok számára régen az volt, hogy hogyan vált a „marxizmus”, már 1860 után (l. a „Gothai program kritikája”) a felvilágosult abszolutizmusból kinőtt etatizmussá. A legjobb válasz, tegyük hozzá, mint általában, Karl Korsché volt: számára a marxizmus nem más, mint forradalmi elmélet. A marxizmus teóriája megmarad (sőt, elterjed), de annak forradalmi tartalma egyszerűen többé nem volt „adekvát” a kialakuló helyzettel. A korszak a születő munkásmozgalomé ideje, a polgári társadalomban kibontakozó ellenhatalomé, azonban a forradalmi marxizmusnak semmi köze az ipari munkásság szervezett, valóságos mozgalmához. Az hogy a proletariátus „forradalmi osztály” az nem valamiféle militáns következménye egy leíró elméletnek, hanem maga az elmélet. A marxizmus megfagyott: lényegében az 1917-23-as forradalmakig a marxizmus nem volt forradalmi elmélet, akik „marxisták” voltak, azok nem voltak forradalmárok, akik forradalmárok voltak, nem voltak „marxisták”.
A marxista ideológia, a XIX. századi szociáldemokrácia nem volt más elméletileg, mint annak kétségbeesett keresése, hogy hogyan felelhetünk meg egy forradalmi elmélet keretei között a valódi osztályharc teljes hiányának. Egy nem forradalmi korszakban a forradalmi elméletnek. Nem véletlen, hogy a kor egyetlen gyakorlati forradalmi tömegmozgalma, a francia anarcho-szindikalizmus és a forradalmi szindikalizmus első éveiben milyen ellenséges volt a „német szocializmussal”, azaz a szociáldemokráciával, azaz a „marxizmussal” szemben. Vagy ahogy Krosch fogalmaz: „Annak az aránytalanságnak, amely a Németországi Szociáldemokrata Párton belül annak »marxista« párttá fejlődése óta (ez a fejlődés körülbelül az 1891-es Kautsky-Bernstein-féle Erfurti Programmal zárult le) ténylegesen jelen volt, és amelyet az eztán következő korszakban a pártban lévő minden (jobb- és baloldali!) eleven erő egyre kínzóbban érzékelt, és csupán a centrista Marx-ortodoxia tagadott le, ennek a magasan fejlett forradalmi »marxista« elmélet és a mögötte messze elmaradó, és neki részben közvetlenül ellentmondó gyakorlat közötti aránytalanságnak inkább egyszerűen az a magyarázata, hogy a »marxizmus« ebben a történelmi korszakban a formálisan neki rendelt munkásmozgalom számára kezdettől fogva nem valóságos elmélet, azaz »a ténylegesen magától haladó történelmi mozgalom puszta általános kifejeződése« (Marx) volt, hanem mindig is csak egy »kívülről« készen átvett »ideológia«. Mikor – kívülről és némileg utólag – valaki megmondta miről is van szó igazából (George Sorelnek hívták az illetőt) nem tudott mást mondani, mint, hogy „bocsánat, de a marxizmusból a lényeg: az osztályharc.”
Hogy továbbra is Korsh nyomában járjunk: a proletariátus „helyettesítő osztályharca” azzal is járt, hogy a proletárforradalom formája a polgári forradalom politikai formáihoz kötődött (2), melyből természetszerűleg származott az Állam mérhetetlen felülbecsülése (melynek következményeire az anarchisták – persze hiába – fel is hívták a figyelmet). Valójában innen már csak egy lépés volt (és itt sincs különbség a nyugati és a keleti államkapitalizmus között) a gazdasági növekedés megfeleltetése valamiféle haladásnak a kommunizmus felé: jól tudjuk, hogy maga az emigráns Trockij is acél-tonnákban mérte a szocializmust.   
Mint közismert a leninizmus 1917 előtt nem létezik mint valamiféle elhatárolható ideológiai álláspont, Lenin magát tökéletesen Kautsky (azaz a „forradalmi szárny”) hívének tartja. Két körülményre érdemes ezzel kapcsolatban felhívni a figyelmet: egyrészt Kautsky álláspontja (mint az a híres 1910-1912 közti Luxemburg-Pannekoek-Kaustky-vitából (3) egyértelműen kiderült rég nem volt forradalmi: a „centrum” már az első világháború előtt megszületett), másrészt igen érdekes jelenség, hogy éppen az orosz elmaradottság az oka annak, hogy az ideológiai példaképéhez hasonlatosan polgári Lenin, miért lehetett mégis gyakorlati forradalmár. Nagyon röviden szólva: mert polgári forradalmár volt.    
Nem véletlen, hogy 1917 csinált Leninből jelentős teoretikust (ez így nagyon helyes is lenne, csakhát), mikor a húszas évek végén nyugati nyelvekre is lefordították az „Empiriokriticizmust” volt is megdöbbenés, hogy ez az egész, milyen mélyen: polgári (4). A polgári materializmus összefoglalása polgári forradalmárok számára. 

A kommunista pártok genezise

Ezeknek a pártoknak a történetírása megegyezik abban, hogy nemcsak hogy az első világháborúnak és az orosz forradalomnak van konstruáló szerepe kialakulásukban (ami persze egyértelemű), hanem abban is, hogy sem az 1914 előtti munkásmozgalom történetének, sem az 1917/1918 és a pártok megalakulása (főszabály szerint inkább 1920, mint 1919), illetve „letisztulásuk” (1923-24) közti korszaknak lényegében semmiféle jelentősége nincsen. Sem Nyugaton, sem Oroszországban, sem sehol. A XX.század 1917-ben készen állt.
Valójában forró történelmi korszakokban jól tudjuk, hogy minden hónap számít, azt gondolni, hogy valamiféle szovjet-orosz típusú bolsevik pártok „csinálták” volna a nyugati forradalmakat egyrészt komoly kronológiai tévedés (a forradalmi események – ahol voltak – ezen pártok megalakulása előtt lezajlódtak), másrészt nagyjából olyan, mintha az orosz forradalmat az anarchista csoportok szerepe révén kivánnánk megérteni. Az egyetlen párt, amely komoly szerepet játszott a forradalmi helyzetben (a német KPD, majd – már 1919 októberétől! -  a KAPD) hangsúlyosan nem volt bolsevik párt. A nyugati forradalom lehetőségének felvillanása pillanatában Lenin (és az egész orosz forradalom) egycsapásra meghaladottá vált (5): a leninisták, a bolsevikok későbbi sikerei a nyugati pártokban való hatalomátvételben éppen azt bizonyították, hogy a proletariátus ugyan megtámadta a tőkés társadalmat, de lerombolni nem volt képes. A leninizmus a kombattív szociáldemokrata mozgalom legmagasabb foka – de nem kommunista mozgalom! 
Az is megfontolható felvetés lehet, ha arra utalunk, hogy nem feltétlenül ott jöttek létre erős kommunista pártok, ahol az első világháború után forradalmi helyzet volt, hanem ott, ahol a szociáldemokráciában való csalódás a legerősebb volt, ahol a legkeményebb militarizmusba fulladt a szocdem internacionalizmus. A létrejövő új pártok bizonyos szempontból egyszerűen nem a forradalom-, hanem a „szervezeti kérdés” termékei voltak csupán. Ott jött létre az egyik legerősebb párt (Franciaországban), ahol ugyan nem volt forradalmi helyzet, de a szocialistákban a csalódás a legerősebb volt és ahol a szervezeti kérdés („a centrummal vagy nélküle”) került előtérbe. Éppen ez a „langyosság” volt az oka, hogy a régi szocialista párt tagjainak a többsége csatlakozott a kommunistákhoz.
A háború és 1917 természetesen valóban kulcsszerepet játszik a történetben, de ennek a példátlan hatásnak az eredménye maguk a forradalmak, a forradalmi kísérletek, nem a kommunista pártok! Ezek a pártok és későbbi bolsevik fordulatuk éppen ezeknek a forradalmaknak a vereségéből születettek meg. Vagy másképpen: a korabeli „marxizmus” példátlan erejét bizonyítja, hogy ott került sor forradalmakra, ahol ez a „marxizmus” jelentős erő volt. Sikeresek is voltak, mint polgári forradalmak! És persze éppen ezek a „marxisták” verték le a proletárforradalmakat az orosz szovjetektől a CGIL-en át Noskéig...             
A dolog a történelmi tények fényében viszonylag tisztán áll előttünk: a kialakult nyugati kommunista pártok lényegében az 1917-20 közötti antiforradalmár centrum erőiből alakultak meg. A végül a pártokat irányító áramlat valahol félúton állt a régi forradalom és centrum között: ez a kényes egyensúly addig állhatott fenn, amíg a lehető legkisebb esély is kínálkozott egy nyugati forradalomra. A pártok „megtisztulása” (azaz a balszárny fokozatos kiebrudalása: Korsch, Monatte, Bordiga...- hogy csak a legismertebb példákat mondjuk) azt is jelentette, hogy a forradalmiság végleg kikerült ezen pártok látóköréből: maradt a centrum, azaz a szociáldemokrata ideológiai eredet.  
Másrészről mind az olasz, mind a francia post festa létrejött pártok: 1921-re jönnek étre, amikor lényegében mindennek vége van. Ráadásul paradox módon, akkor rendelődtek alá teljesen a „forradalom országának”, mikor az éppen megkezdte az egypárti, diktatoriális államkapitalizmus felépítését: a szovjet szocialista forradalmat végérvényesen befejező Kronstadt (amely egyértelművé tette, hogy ezentúl a követendő jelszó a „semmi hatalmat a szovjeteknek” lesz), az államkapitalizmust hivatalossá tevő NEP, a „frakciózást” betiltó X. kongresszus stb.
Ez már nem „Október univerzális varázsa” (hogy a dolgot teljesen félreértő Furet idézzük), hanem Thermidor egyre súlyosabb árnyéka. Raádásul – a francia kommunisták legnagyobb döbbenetére – teljes fordulat a Komintern politikájában is, az 1920 júliusi II. kongresszus (6) lényegében defenzív politikát hirdet meg, nem csak lemond a világforradalmi perspektíváról, hanem  már a centrummal való szakításban is óvatosságra int!
Nem véletlen, hogy Lenin ekkor írja a kommunista forradalmi mozgalom minden bizonnyal legkártékonyabb könyvét (7), a „Baloldaliság, mint a kommunizmus gyermekbetegsége” című munkát, amely már a korban is egyértelmű volt, hogy ellenforradalmi munka.  A frissen létrejött nyugati kommunista pártok legnagyobb tragédiája éppen ez volt: későn jöttek.
Ezek a kommunista pártok nem a mozgalom felszálló ágának pártjai voltak (az olasz gyárfoglalások, a francia sztrájkhullám, a német forradalom), hanem a mozgalom krízisé. Leninnek sikerült úgy kezelnie a kommunizmus gyermekbetegségeit hogy a beteg...meghalt. Vagy, hogy másképp fejezzük ki magunkat: a kudarc nem a gyermekbetegség hibája volt, hanem az oppurtunizmusé, melyben akkor már a Komintern pártjai is osztoztak.
A híres-hírhedt 21 feltétel már nem annak a biztosítéka volt, hogy tagjai, szervezetei a szó szoros értelmében kommunisták, hanem annak, hogy viselhetik a Komintern franchise-át. Ezen 21 feltétel szerint az a kommunista, aki részt vesz a parlamentáris választásokon (9. feltétel) és tagja országa nagy reformista szakszervezetének (11. felétel)...Nem véletlen, hogy az olasz párt vezékarában, főleg Bordiguánál ez csapta ki igazából a biztosítékot, mint ahogy az is történelmi tény, hogy az olasz párt ezen fordulatát („Termidoro Italiano” – ahogy az olasz baloldali kommunisták nevezték...) egy bizonyos Antonio Gramsci vezényelte le.  Aki azt gondolja, hogy a 21 feltétel csinálta a kommunista pártokat szerte Európában az kissé téved: a 21 feltétel szabadította meg őket kommunistáitól. A 21 feltétel nem elsősorban a centrum, hanem a balszárny ellen irányult! És persze ismert recept az is, amikor egy hanyatló forradalmi mozgalom a „tömegek szervezése”  (eddig a leninizmus alaptétele volt, hogy a bolsevik pártok a forradalmi élcsapat pártjai, nem tömegpártok!) felé fordul...
A pártszervezetet illetően is mást kell javasolnunk: való igaz ezeknek a pártoknak a bolsevizációja pártonként változó módon, de 1926-28-ra lezajlott (azaz akik ez előtt beszélnek bolsevik pártokról, azok bizony tévednek), de ez semmi más nem jelentett, mint hogy ezek a pártok megszabadultak a baloldali szárnyuktól (majdnem kimondtuk, hogy a kommunistáiktól). Maga a bolsevizáció folyamata távolról sem jelentette azt, amit a politikatudomány „bolsevik pártmodellnek” nevez: ez a tévedés a bolsevizáció és a sztálinizáció összekeverésén alapszik. A bolsevik pártmodell, azaz a „demokratikus centralizmus, professzionális forradalmárok, mint a proletárius élcsapata stb.” távolról sem jelent sem valamiféle megfagyott ideológiát, vezérkultuszt, még kevésbé apparátusi, akár legszörnyűségesebb leszámolásokat: jópár magát büszkén bolseviknak nevező trockista párt volt híres színes elméleti útkereséséről, míg a pártkérdésben a „leninstáknál is leninistább” bordigisták igen izgalmas teoretikusai a kommunista mozgalomnak a mai napig. 
A bolsevizáció lényegebében ezekenek a pártoknak a megtisztulásai folyamatát jelentette minden nem orosz mintájú államkapitalista ideológiától, míg a sztálinizáció teljes alárendelődésüket a Komintern vasfegyelmének és alapvető szervezeti átalakulásukat (mely nem véletlenül immár párhuzamosan történt a szovjet párt átalakukásával): a bürokrácia eluralkodását a párttagság felett, a mindezzel járó perverz pártfegyelmet és a számunkra jól ismert ezzel járó jelenségeket. Mindenestre ez nem változtat azon, hogy mindez az 1920-as évek végén történt, nem 1918-1920-ben, azaz mindennek igen kevés köze van a kommunista pártok geneziséhez.      
Ezeket a pártokat kommunista pártoknak nevezni lényegében semmi más nem jelent, mint hogy a Kommunista Internacionálé tagpártjai voltak, mely – mint az imént láthattuk – megalakulásától kezdve a Szovjetunió, nem a világforradalom érdekeit szolgálta. Egy erre a körülményre alapuló politikatörténeti leírás sokat mondhat ezekről a pártokról, azonban az igazi jellegüket természetesen nem érinti. 

(1) Köztudott tény, hogy Lenin a szociáldemokrácia 1914-es bukását nem hogy nem látta előre, hanem dolog teljesen sokkolta, és egyetlen „teoretikus” következtetést vont le az összeomlásból: a szociáldemokrácia vezetők árulókká váltak, a pártban „elhatalmasodott a kispolgári elemek túlsúlya”. Erre megoldás a bolsevik pártmodell. Ez volt (az egyébként Engelstől átvett) híres oppurtunizmus-tétel. Kulcsfontosságú ebben a tekintetben a híres Lenin-Pannekoek-vita a szociáldemokrácia jellegéről és az ún. „munkásarisztokráciáról”: Pannekoek számára ez mindenekelőtt strukturális kérdés, nem forradalmi helyzetben mind a mozgalom vezetőinek politikája, mind a munkásarisztokrácia kialakulása tövényszerű folyamat, míg Lenin számára egyszerű „árulás”. A megoldási javaslatok is különböznek: előbbi a struktúra szétverését ajánlja, utóbbi megerősítését és a vezetés átvételét egy forradalmi élcsapat által.      

(2) 1917 politikai forradalom volt, a bolsevikok a politikai hatalom megragadása érdekében robbantották ki a népi tömegek forradalmát. A kókler történészeknek, akik mindezt „puccsnak” nevezik nem tudunk mást javasolni, mint a klasszikus irodalmat, magát Lev Davidovics Trockijt és az eseményt, amikor „a tömegek feleléptek a történelem színpadára”.

(3) Jellemző volt, hogy a kautskyánus Lenin észre sem vette ezt az alapvető jelentőségű vitát! Azonban a korban kulcsfontosságú jelentőségű német mozgalom baloldalán (főleg az ún. „brémaiak”) mindenki számára egyértelmű volt, hogy Kautsky állspontja nem forradalmi.

(4) Természetesen Anton Pannekoek halhatatlanjára gondolunk: Lenin, mint filozófus (1938), Barrikád füzetek, é.n., h.n. Csak egy idézet a könyvből: „Lenin számára a legfontosabb elméleti harc, amely az osztályharcot kíséri, a materializmus harca az egyház ellen. Ami csak egy korlátolt elméleti ellentét egy régi és egy új uralkodó osztály között, az neki a nagy, világot uraló eszmei harcnak tűnik. És rávetíti ezt a proletár osztályharcra, melynek lényege és gondolatvilága messze kívülesik a látókörén. Így Lenin filozófiájában Oroszország sémája átkerül Nyugat-Európára, a felemelkedő burzsoázia egyházellenes gondolkodásmódja átkerül a proletár osztályharcra. Hasonlóan ahhoz, ahogy ugyanabban az időben a német szociáldemokráciában a választóvonalat nem maguk az osztályok alapján, hanem ehelyett a politikai ideológia alapján, a reakció és a haladás között húzták meg és ezzel megzavarták a proletariátus világos eligazodását, itt a vallásos ideológia alapján húzzák meg a határt, reakciósok és szabadgondolkodók között. (...) Ha Nyugat-Európa marxistái 1918-ban ismerték volna a könyvet, ismerték volna Leninnek ezeket a nézeteit, akkor világforradalmi taktikáját ott kétségtelenül több kritikával és kevesebb feltétlen bizalommal szemlélték volna.”

(5)   Nagyon fontos szemléleti kérdés, hogy a kor és ezen pártok történetét mintegy „derusszifikáljuk”. Ez nem Október jelentőségének lebecsülését jelenti, hanem hogy mindez elsősorban nyugati történet. A kulcsfontosságú ország természetesen minden tekintetben Németország.

(6) Valójában ezen a kongresszuson jön létre a III. (kommunista) Internacionálé (az első, 1919-es kongresszuson, lényegében pár tucat külföldi küldött vett részt, akikről igen bizonytalan volt – tekintve, hogy a legtöbb helyen a pártszakadás még nem történt meg – hogy valójában kiket is képviselnek, egyedül kivétel az olasz szocialista párt volt, mely hivatalosan képviseltette magát). Azaz: az európai proletár-forradalmak veresége után. Valójában a Komintern születése óta a Szovjetunió hatalmi ágenseként, nem a vilagforradalom nemzetközi ügynökségeként funkcionált: ebben a sztálinizmus semmi újat sem hoz.

(7) Jellemzőnek tarthatjuk, hogy az utolsó forradalmi hullám (1968-1973) mozgalmi alapkönyve Daniel Cohn-Bendit erre írott gyilkos tollú válasza. És Alain Badiou-nak minden bizonnyal igaza van abban (magyarul l. a Fordulat című folyóiratban közölt szövegét), hogy ez a forradalmi hullám le is zárt valamit – de ez egy másik írás témája lehetne.   

Hamarosan folytatjuk!