A világpolitika milyen forgatókönyve tűnik fel szemünk előtt a « Kommentárok » sápadt fényénél? Az integrált spektákulum [Debord kifejezése a két előző spektakuláris társadalom, azaz a diffúz - « nyugati », « demokratikus », és a koncentrált - « szovjet », « szocialista » - spektakurális hatalom « ésszerű kombinációjára », azaz a mai társadalmunkra] vagy a demokratikus-spektakuláris állam alkotja az államformák változásának utolsó formáját, mely felé gyorsan haladnak a monarchiák, a köztársaságok éppúgy, mint az önkényuralmak és demokráciák, vagy éppen a rasszista vagy progresszista rendszerek. Ez az egész világra kiterjedő jelenség noha úgy tűnhet, hogy éppen új életet lehel a nemzeti identitásokba, éppen ellenkezőleg: a valóságba ülteti át a szupranacionális rendőrállam eszméjét, ahol a nemzetközi jog normái csendesen kerülnek egymás után feladásra. Nem csak hogy hosszú ideje egyetlen hagyományos háború sem tört ki (megvalósítva ezzel Carl Schmitt proféciáját, aki szerint korunkban minden háború lényegében polgárháború), hanem még egy szuverén állam nyílt inváziója is úgy tűnik fel, mint egy belső joggyakorlat egyszerű alkalmazása. A titkosszolgálatok, melyek régóta hozzászoktak ahhoz, hogy semmibe vegyék a nemzeti szuverenitások határait, ebben a kontextusban a politikai szervezet és cselekvés valóságos modelljeivé váltak. A század történetében először fordul elő, hogy mindkét világhatalom élén közvetelnül a titkosszolgálatok soraiból kikerült vezető áll Bush (a CIA ex-főnöke) és Gorbacsov (Andropov embere) személyében, és minél inkább kezükben koncentrálják a hatalmat, azt annál inkább, a spektákulum új ciklusa logikájának értelmében, a demokrácia győzelmeként ünneplik. A látszattal ellentétben, a spektákulum világszintű szerveződése a valóságban az emberiség történetének legkeményebb diktatúrájának a képét kezdi magára ölteni, mellyel szemben minden ellenállás és oppozíció egyre nehezebbé válik, olyannyira hogy ennek az ellenállásnak már az emberiség egy ember számára élhető világbéli túlélését kell maga elé feladatul kitűznie.

Mégsem bizonyos azonban, hogy a spektákulum azon kísérlete, hogy megőrizze az irányítást a folyamat felett, melynek az elindulásához hozzájárult, feltétlenül sikerre van ítélve. A spektakuláris állam mindennek ellenére egy állam maradt, mely, mint minden állam (ahogy Alain Badiou megmutatta), nem azokon a társadalmi kötelékeken alapul, melynek a kifejeződése lenne, hanem éppen ellenkezőleg, azokon, melyeket megtilt. Ebben az utolsó szakaszában, az állam képes lehet elismerni bármilyen identitás követelését (ennek korunkban a legkirívóbb bizonyítéka az a kapcsolat mely államokat a terrorizmushoz fűz), még akár egy másik állam identitását is saját kebelén belül, de hogy egyes egyének úgy alkossanak közösséget, hogy nem követelenek maguknak valamiféle identitást, úgy tartozzanak össze, hogy ehhez semmiféle feltételt se szabjanak (hogy legyünk olaszok, munkások, katolikusok, terroristák stb....): ez, amit az állam semmilyen esetben sem tűrhet el. Mégis, azáltal hogy maga a spektakuláris állam, mely megsemmisít és megfoszt minden valós tartalmától minden identitást, és a közvéleménnyel helyettesíti a népet és annak általános akaratát, neveli fel saját kebelén belül azokat az egyéneket, kiket sem valamiféle társadalmi identitás, sem más csoporthoz való tartozás nem jellemez többé: emberek, akik a szó szoros értelmében bárkik. Márpedig bizonyos, hogy a spektákulum társadalma az a társadalom, ahol minden társadalmi identitás szétmálik, ahol minden, mely évszázadokon keresztül a Földön egymás után következő generációk jólétét és nyomorát jelentette, elveszítette minden valós jelentését. Az egész világra kiterjedő kispolgárságban, amely formában a spektákulum paradox módon megvalósította a marxi tervet az osztályok nélküli társadalomról, a különböző identitások - melyek a világtörténelem tragikomédiáját fémjelezték - valamiféle képzeletbeli üresség formájává váltak. Ezért van, ha megengedünk magunknak az eljövendő politikára nézvést egy próféciát, hogy a politikai küzdelmek többé nem az államhatalom egy - új vagy régi - társadalmi alany általi meghódításáról fognak szólni, hanem az állam és a nem-állam (az emberiség) közti küzdelemről, azaz a bárkik által alkotott egyének és az állami szervezet kibékíthetetlen szétválásáról.

Ez semmilyen kapcsolatban nem áll többé a társadalom az állam szembeni egyszerű követeléseivel, melyek a közös nevezőt jelentették sokáig az ellenálló társadalmi mozgalmakban. A bárkik által alkotott egyének a spektakuláris társadalomban nem formálnak többé societast, mert egyszerűen nincsen módjuk valamiféle általuk birtokolt identitás kifejezésére, vagy valamiféle társadalmi kötelék elismertetésére. Ezzel válik még élesebbé a kontraszt az állammal, amely elpusztította minden identitás valóságos tartalmát, mégis amely számára egy egyén, aki meg van fosztva minden képviselhető identitástól, egyszerűen nem létezik (minden az élet szentségéről, vagy az emberi jogokról szóló üres deklaráció ellenére).

Ez az a tanulság, melyet egy gondolkodó elme levonhat a Tiananmen téri eseményekből. Valójában a legérdekesebb a kínai május tüntetéseiben a meghatározható követelések tartalmának hiánya (a demokrácia és a szabadság túl általános fogalmak ahhoz, hogy a konfliktus valódi tárgyai lehetnének, az egyetlen valóságos követelést, Hu Yao Bang rehabilitását, pedig a hatalom azonnal teljesítette). Így persze még megmagyarázhatatlanabbnak tűnik az államhatalom erőszakos fellépése. Mégis valószínűnek látszik, hogy az aránytalanság, mellyel a kínai vezetők felléptek a tüntetők ellen, inkább látszat: valójában, a saját szemszögükből, nagyon is okosan cselekedtek. Az állam szembe találta magát valakikkel, akiket egyszerűen nem lehetett képviselni, mégis úgy tűntek fel mint egy közös életet felmutató közösség (és ez lényegében független attól, hogy mi volt a Tienanmen tér vezetőinek önképe). Mindazok, akik megszabadulnak a képviselet formáitól, akik egy közösséget alkotnak mindenféle előzetes feltétel nélkül (mint egy öntudatlan sokaság – Cantor kifejézésével), éppen azok alkotják a legnagyobb veszélyt az államra, mely őket sosem tudja befogni.

A bárki-egyén, aki maga alkotja meg valahova tartozását, saját nyelvében való létezését és éppen ezért, megszabadul minden identitástól és a valahova tartozás minden előzetes feltételétől, lesz az eljövendő politika, se nem szubjuktuma, se nem társadalmi alkotórésze, hanem főszereplője. Bárhol, ahol ezek az egyének békésen manifesztálni fogják közösségüket, mindenhol ott lesz Tienanmen, egy nap mindig meg fognak jelenni az őket elsöprő tankok.

ford: B. G.