„Hallottam róla, hogy messiás, nem olyan mint az a pufajkás, nem iszik, focizik jó gyerek, csak a Tamással él nemi életet”

orban-csanyi3


Utódvédharcainkat persze becsülettel vívjuk meg, tüntessetek Ice-T-jogaiért: ő legalább tényleg megérdemli.
Túl minden szaron, a legnehezebben azt bocsájtjuk meg a Fidesznek, hogy megint egy táborban vagyunk a Népszavával, Bokros Lajossal, de még az is lehet, hogy kedvenc fasisztánkkal, Seres Lászlóval is.
Valljuk meg, ez rengeteg kínos pillanatot okoz nekünk. Az ember áll a sajtószabadásg barikádján, cigiszünetben oldalra néz és ott van mellette mondjuk a Fletó.
Mély szippantás.
Meg a Népszava-címlap.
1919. május 1.
Tudjátok ezek azok, akik uszítottak a sztrájkok ellen, akiknek a Financial Times a Bibliájuk, a Tőke az istenük és Bauer Tamás az ő prófétája.
Ha tilos a vörös csilag, ha minden sajtóból az dől, hogy a kommunizmus egyenlő a fasizmussal (mert az egyik osztály - a másik faji alapon – de hát tudjátok ti a leckét, csak tudnánk mi folyhatott ezek tudszoc. óráin, persze tudjuk se tud, se szoc), akkor kéretik a Tanácsköztársaságot se a szánkra venni.
Mert a munkásököl még mindig oda csap, ahova köll.
Most ez a rohadék brigád, ez a korrupt senkiházi társaság azt harsogja, hogy védjük meg velük a demokráciát.
A legdühítőbb, hogy még igazuk is van. De.
A mi felelősségünk is persze, hogy ebbe az érdektelenségbe, végtelen hazugságokba, a legkeményebb tolvajlásba, tragikus ostobaságba, miegyébbe bukott rendszer végénél nem voltunk ott, hogy mondjunk valami mást (vagy rosszul mondtuk, vagy nem elég hangosan – mindegy, a mi hibánk), de nem mi szartuk össze a szennyest, az is biztos.
Ők voltak azok, akik most kiteregetik és állnak meglepett ábrázattal.
Nem értik a dolgot.
Pedig voltak reformok is, nőtt a GDP, csökkent a hiány (vagy fordítva? Vagy mindegy?), még az IMF is aszonta, hogy mi vagyunk a legszimpibb buckalakók, akiket valaha láttak.
Közben meg lent az egri pinceklubban szólt a zene, szólt. Senki nem vette észre noha talán szebb is volt, meg igazabb is, mint amit ők valaha.
De ők egy szót se semmiről.
Itt már le lett az egész magyar nép kádáristázva, populistázva („a populista nép” – a magyar liberálisok hiszekegye), mely ugye „nem szereti a szabadságot”.
Oszt mi van akkor, ha a ti semmire nem jó polgári szabadságotok nem kell a kutyának se, mely megtűrte a szemérmetlen kizsákmányolást, a kiáltó igazságtalanságokat és ahol a legfontosabb választás – szigorúan négy évente, mert a Tőke szereti a stabilitást, meg a faszt – az, hogy Hagyómiki legyen vagy az izébizé?
Persze mindenütt színház az egész (és mindenütt rohad: ne felejtsük, hogy például Sarkozy kormánya magyarál itt nekünk), nálunk mindig is szar volt a darab, rosszak színészek, most is a legalját kapjuk el.
A médiagecik meg a műveletlen vidéki gyerekek.
A lényeg elvtársak, hogy egy szót se a rendszerről. Erről az egész kilátástalan, elnyomó, boldogtalan kibaszott szarról, amiben élünk. Hogy a Való Világot féltik, nem a való világot.
Most mosolygunk még a majomketrecből, de dühünkben és elkeseredésünkben már harapdáljuk a rácsokat.
Ti mondtátok húsz éven át, hogy ez ilyen.
Hát most ez meg amolyan.
A kormány szabadságellenes intézkedései támadásával legitimálnak olyan dolgokat melyeknek semmi köze szabadságunkhoz.
Ünneplik, hogy kis országunkat faszolják, hogy adóztatni merjük őket, hogy fenn akarjuk tartani, hogy bizony a generációk fizetik egymás nyugdíját, hogy nem úgy van az, hogy mindenki magának gyűjtögeti, hogy akinek nem volt, annak ne is legyen.
Társadalmi szolidaritás, kedves szájbabaszott Népszabadság, édes drága magyar szocialisták, ti aljas szemetek.
Hogy is volt a régi szép anarchista mondás? „Szocialista és forradalmár: valaha szinoníma volt, ma önellentmondás”.
Valóban nagyon keskeny mezsgyén kell járnunk: nem szarhatjuk le az egészet, de nem is tehetünk úgy, hogy bármi közünk lenne amazokhoz.
Már csak egészséges önvédelemből sem.
Általában a Népfrontok, ha győztek megmentették a népet a legrosszabbtól, ha nem, akkor meg nem volt miről nagyon beszélni.
Hát Népfront, elvtársak. Ne rajtunk múljon, mintha valaha rajtunk múlt volna.
Felesleges azt hazudnunk magunknak, hogy nekünk akár mindegy is, hiszen persze nem mindegy.
Nincs receptünk elvtársak, soha nem is volt.
Talán az ártani nem fog, ha mindig és mindenütt az anarchisták fekete lobogóját keresitek.
Tudjátok, mely megüzeni ennek az elöregedett világnak: eljött a halála órája.