Több mint egy hete ezrek tiltakoznak Bukarestben a megszorító intézkedések és a korrupcióval átitatott hatalom ellen. Mircea Kivu román szociológus szerint itt az ideje, hogy a kormány komolyan vegye a követeléseket.

A napokban tanú lehetünk a valaha látott – társadalmi csoportok tekintetében mindenképpen –  legheterogénebb tüntetéssorozatnak Romániában. A résztvevők (nyugdíjasok, diákok, 89-es forradalmárok, értelmiségiek, munkanélküliek, futball szurkolók) tiltakoznak a gépkocsiadó, verespataki aranybányák kiaknázása ellen, követelik a nyugdíjak és bérek emelését, a nemzetközi pénzügyi szervektől való függetlenedést, illetve Traian Băsescu elnök lemondását. Egy közös nevező van: a felháborodás.

A színes tüntetői csoportok sokféle magatartást mutatnak. Ellentétben 1990 áprilisával a bukaresti Egyetem teret ma nem feltétlenül a konferenciákon formális párbeszédeket folytató, állampolgári öntudattal rendelkező értelmiségiek népesítik be. A lázadók között ott vannak a társadalom peremén élő fiatalok - ők is elégedetlenek, mivel nem találnak munkát, mert szűkítették a szociális juttatásaik körét, mert emelkedtek megélhetésük költségei, és mert a rendőrség – míg az uzsorásokat megvédi, rájuk a legkisebb vétség elkövetése esetén is lecsap.

Akár tetszik, akár nem, ők is részei a civil társadalomnak. Számukra a konfrontáció egyet jelent az ellenféllel történő fizikai összecsapással, leköpni, megütni, a lehető legnagyobb sérülést okozni. Nem azért törnek kirakatokat, rongálnak meg bármit, mert az az állam tulajdona, hanem mert sötét volt és senki sem látta őket.  Egy jó részük futballszurkoló. Azért vadulnak meg, mert mindig is szükségük volt a közösségi élmény megélésére, mert egyszerűbb számukra a világot a "mi"-re  és az ellenségre osztani és mert ez az egyetlen szórakozási lehetőségük.
De most nem ezek az okok vitték ki őket az Egyetem térre. Azért vannak itt, mert itt ki tudják kikiabálni minden keserűségüket, mert végre helyet kaptak azok között, akik általában elutasítják őket, és mert azt remélik, mint mi mindannyain, hogy valami az életükben meg fog változni.
Ezek azok a napok, amikor a tüntetők barátkoznak a csendőrökkel, az ellenzék a kormányerőkkel, a rivális tévéadók egymással, méghozzá a közös ellenfél, a szélsőségesek ellen. A kamerák előtt a tiltakozók kinyilvánítják békés szándékaikat és az erőszak visszautasításáról beszélnek.
De az erőszak több annál, hogy macskaköveket szedünk fel és megdobáljuk a rendőrséget. Az is erőszak, ha nyilvános vita nélkül fogadjuk el a választójogi törvényt.  Ha a nap mint nap becsületesen dolgozók fizetését csökkentjük. Vagy ha a nemzeti örökség részét képező épületeket bontunk le. Ha az erőszak fogalmát csupán az utcai szélsőségesekkel azonosítjuk, akkor a tiltakozás lényege veszik el.
Úgy tűnik, a rendbontókat azonosították, letartóztatták és elszigetelték. A tiltakozások végül békés mederbe terelődtek. A csendőrség folyamatosan résen van és minden gyanús elemet letartóztat. (Január 16-án 116 főt vittek el.) A kormány legmélyebb megértéséről biztosítja a tiltakozókat és tiszteletben tartja a demokratikus tüntetéshez való jogot a kijelölt területeken. De a viselkedésén  jottányit se változtatott. Vagy egy óriási hóviharra vár vagy a demonstrálók kifáradására. Ez a taktika valahonnan ismerős lehet. „Főjenek csak a saját levükben” - Ion Iliescu mondta ezt az 1990-es tüntetésekkor.
Ám ez elég kockázatos stratégia. Amikor az emberek megértik, hogy elkeseredettségük szimbolikus kifejezése nem elég, még mindig nem lesznek teljesen fásultak.  De akkor fogják igazán marginalizálódottnak érezni magukat és sodródni kezdenek egyre kijjebb, képezve ezzel egy valóban kezelhetetlen tömböt a rendőrség számára.