A jelenlegi helyzetben a magyar szakszervezeti mozgalom újjászületése természetesen létkérdés. De szögezzük le a konkrét harcokat illetően: nem a „szociális jogok” (pár százezer ember életben maradása) miatt. Őket már leírták. Nálunk sokkal, de sokkal erősebb szakszervezeti mozgalmakkal bíró országokban is megtettek mindent, amit akartak. Őket elviszi a közmunka, a devizahitel, a rokkantnyugdíj megvonása: az élet, mely ebben a rendszerben a legjobb méreg.A szakszervezeti kérdés politikai kérdés. Mindig is az volt.
Nálunk még a valóságos, a gyakorlatnak elméletet és az elméletnek gyakorlatot adó, eszmei útkeresés sem kezdődhet meg nélkülük. A valóságos szakszervezeti mozgalom nélkül.
Aki ki szeretné szorítani a mostani szakszervezeti mozgalomból a szélsőjobboldaliakat, azzal nem az a baj, hogy nincs igaza, hanem hogy nem érinti a probléma alapjait. Egyrészt nem csak a nyíltan szélsőjobbos tagokról, vagy rosszabb helyeken egész szakszervezetekeről van szó, hanem arról, hogy szégyen szemre egyre terjed Európában a fehér, állami alkalmazott szakszervezetek osztályönzése és ez, nem más a köreinkben elharapozódó fasiszta veszély elsőszámú oka.
És persze mondjuk el az az unalomig ismert (de ettől még persze igaz) mantrát: a szélsőjobb előretörése a szerte Európában harminc éve dúló politikáknak köszönhető, melyek egyre fokozták a munkásosztály kizsákmányolását. Most egy új szakaszba léptünk, ahol az állami újraelosztás rendszerét éri végzetes támadás, ahol az állami forrásokért való harc a lehető legkeményebben kiéleződött, melyben szemben állnak egymással a legkülönbözöbb társadalmi csoportok.
Minazonáltal a nép talán becsapható és naiv, de nem hülye. Ha kipróbálta a nagy jobboldali és a nagy baloldali pártot, valódi politikai alternatíva hiányában (a valódi elméleti alternatíva régóta a pártpolitikai szférán kívül ácsolódik – és hullik a forgács, annyit mondhatunk), nem logikátlan, hogy a rendszeren kívüliségével okkal és joggal érvelő szélsőjobboldalt választja.
Még nagyobb a baj, ha mindez a szakszervezeteket is eléri. Véleményünk szerint mindez a szakszervezeti mozgalom (a szindikalizmus) jellegének és céljainak félreértéséből adódik.
Pesze lehetséges megoldás lehet szakszervezeteink szélsőjobbos tagjainak „ideológiai képzése”, azaz bizonyos magától értetődő – számunkra legalábbis, éppen ez a gond – összefüggések elmesélése a tőkéről, a tőkés rendszerről és még sok minden másról. De ha ez, mint hogy az szemmel látható, mégsem működik, mégiscsak el kell gondolkoznunk a kudarc okairól. Attól tartunk, hogy kudarc okai a szakszervezeti mozgalom céljainak félénkéségből fakadnak.
Minden probléma alapja az, hogy az igazi szindikalizmus nem érdekvédő mozgalom. Nem csak a szociális jogainkról szól. Az igazi szindikalizmus ugyanis nem apolitikus (azaz a politika iránt nem érdeklődő, indifferens, vagy éppen a Pártnak alávetett – ahogy a lenini transzmissziós szíj-modellben látható volt, amely mint annyi másban, oly kísértetiesen emlékeztet a német államkapitalista szociáldemokráciára), hanem apolitikai mozgalom. Azaz nem a politikai ideológiáknak üzen hadat, hanem a politikának mint elkülönült szférának. Ha azt mondjuk, hogy a szakszervezetünk apolititkus, akkor miért ne tűrhetnénk meg benne magánemberként szélsőjobboldali tagokat is? Ha ellenben leszögezzük, hogy a mi mozgalmunk a társadalmi emancipáció mozgalma is, mindjárt tudjuk hányadán is állunk.
Az utóbbi két évtizedben mást sem láttunk szakszervezeteinktől, mint megalkuvást, a vezetők érdekeinek védelmét, pártokhoz való kötöttséget (mikor? melyikhez? – mikor melyikhez), akik lényegében mindig ugyanazt a politikát képvisleték, a teljes ideológiai kiüresedést, a csak szánalomra méltó felszínen kapálózást. Még a munkaidő csökkentésének félénk, demokratikus programja is eltűnt, amely nem csak életkörülményeink javítását szolgálná, hanem a szabadidőre, a hobbijainkra, a szeretteinkre és még ezer dologra fordított időnk növelését is, nem beszélve a munkanélküliség csökkentéséről. Erről szakszervezeteink ma már egy szót sem szólnak.
Úgy tűnik, igen sokaknak lett ebből elegük. Hogy új szakszervezetek alakulnak, az a lehető legjobb hír, nálunk és máshol is.
Tényleg, és hol vannak eszmék? Hol vannak az eszmék, hogy a szakszervezet nem csak az itt és most szervezete, azaz a dolgozók érdekvédelme, hanem a társadalmi önszerveződés, az önigazgatás, a közösségiség, azaz az általunk óhajtott jövendő társadalom elérésnek eszközei is. Harci fegyver: de nem csak a mindennapi osztályharcban, hanem annak felmutatásában is, hogy milyen is lenne az a társadalom, amelyben mi szeretnénk élni. A proletariátus mindig is filozófiai, nem szociológiai osztály volt: a tiszta tagadás osztálya, kik csak láncaikat veszthetik.
Egy ilyen szakszervezet-koncepció (azaz a célok és az eszközök világos felvállalása a körülmények ismeretében) úgy hisszük, maguknak a szakszervezetek mozgósítási erejének is jót tenne. Örök igazsága a szindikalizmus történetének: a szakszervezetek a harcban erősödnek és a békében gyöngülnek. Mert maguk is az osztályharc, nem az osztálybéke eszközei. Különösen nem ilyen időkben: az nem békés kompromisszum, ha mindig mi engedünk. Az osztálybéke eszköze a munkahelyek munkaügyi osztálya („HR”), nem a dolgozók érdekvédelmi szövetsége!
Egy önkasztráló szakszervezeti felfogás, miszerint „mi csak az érdekeinket védjük”, nem összeegyezhetetlen akár egy szélsőjobbos tagsággal sem: ő is szeretne többet keresni, több családi pótlékot kapni, előbb menni nyugdíjba és így tovább. Nem, ami minket megkülönböztet tőlük az a társadalmi emancipáció programja, a munkahelyi, lakóhelyi, kulturális és életmódbeli meg kit tudja még milyen önigazgatás igénye, azaz a szocializmus.
Mellesleg minden kutatási adat is igazolja a tényt, hogy a szervezett munkások jóval kevésbé fogákonyak a szélsőjobboldalra, mint nem szervezett sorstársaik. Mert igaz ugyan, hogy a szélsőjobbdali pártokra szavaz a proletariátus (az „alsó néprétegek”) negyede-harmada, azaz egyrészt háromnegyede nem (csak a valóban szavazókról beszélünk), másrészt tekintve, hogy ezek pártok gyakran a teljes népességben is 15-20-25 százalékot szereznek, a munkásosztály felülreprezentáltsága körükben sajnos aggasztó tény, de történelmileg sem egyedülálló. A fasizmus többségében, ahogy mindig is, megmaradt a szűkölő kispolgárság ideológiájának.
Még érdekesebb, hogy ha a szervezett munkásságra vetünk egy pillantást ott a szélsőjobb szavazók aránya alig 8-10 százalék, azaz feleannyi az esélyünk arra, hogy egy szakszervezeti gyűlésen fasisztába botoljunk, mint bárhol a világon. Ez még persze mindig 8-10 százalékkal több, mint ami kívánatos, de mégiscsak jelez valamit: ismét a szervezett proletariátus maradt az antifasizmus egyik cementje.
Valójában a szakszervezeti mozgalomnak ahelyett, hogy szenved tőle, előnyére kell fordítania a mai szomorú helyzetet, azaz hogy a politikai baloldal (ahol ugyebár létezik) ennyire gyenge: hiszen valóban igaz, hogy semmi szükségünk rájuk. A legjobb, amire számíthatunk, hogy megint fel leszünk szólítva, hogy védjük meg a demokráciát az ő nevükben.
Rendben van, fel is fogtuk: a pártpolitikától, a sajtójától (a Népszabadság már felhívta a figyelmet a magyar Szolidaritás kiáltványa kapcsán, hogy a tőkés rendszerben olyan, hogy „szociális biztonság” nem is létezik: jó lecke, a kiáltvány szerzőinek is tudnia illenék), a liberális ellenzéktől semmi jóra sem számíthatunk. Ez legyen a legnagyobb baj.
Mi magunkra akarunk számítani.
Egyébként ritka az ilyen szerencsés névválasztás a baloldalon mostanában, mint az övék.
Igen, a lengyel Solidarność jóval több volt, mint szakszervezet, a rendszerellenes ellenzék egyetlen tömegmozgalomra támaszkodó ereje volt. Nyilván a magyar Szolidaritás nem akar leszámolni a tőkés rendszerrel. Sebaj. De akarjon leszámolni nem csak az Orbán-rezsimmel, hanem előzményével és okozójával is.
Igen, végül is a Szolidaritás jó név, ha elég bátrak és elhatározottak vagyunk hozzá. Mert, még egyszer: a szindikalizmus nem egyszerűen a szakszervezetek érdekvédelmi harcát jelenti, hanem egy új, egyenlőbb, szabadabb, testvériesebb társadalom ígéretét is. Ezért már megéri harcolnunk.
És ekkor és csak ekkor vághatjuk szélsőjobbos szakszervezeti társaink képébe: ha olyan bátor vagy, ne a cigánnyal, a munkanélkülivel, a diákkal, a hajléktalannal, a nyugdíjassal kezdj, hanem a saját főnökeidnek mondd meg, hogy eleged van ebből a szar rendszerből!
Ekkor leszel csak igazán büszke ember.
Hozzászólások
Irány az illegalitás?
Ha nem akkor hogyan. Erre válaszoljon kend!
Nyugat-Europaban is csomo olyan szabalyozas van, ami gyakorlatilag leredukalja a szakszervezetek mozgasteret szimbolikus akciokra, es az ido java reszeben bologatojanosokra. Nem is beszelve arrol, hogy az EU java reszebol az kivontak a nehezipart olyan 30-40 eve, es ezzel lenyegeben kihereltek a szakszervezeti mozgalmat. Ma Europaban a "legerosebb" szakszervezetek szinte kizarolag allami vagy onkormanyzati uzemeltetesu munkahelyeken dolgozokbol allnak, mivel nekik adatott meg a szakszervezeti aktivitas. Nekik is csak azert, mert a joleti allamot leepito ideologia mar legalabb negyven eve formalja a nepesseg es a nemzeti erdeket szabotalo, lusta, inkompetens kozalkalmazott kepet es gyakorlatat. Az allam bizony valoban sok esetben szocialis munkaltato, sokszor az bujik meg a magas szamu kozszferaban dolgozok tomege mogott, hogy a munkanelkuliseget politikai es gazdasagi okokbol az allamnak kell kontrol alatt tartania. Ez egy szoft verzioja a nepkoztarsasag szinte teljes foglalkoztatasanak. Minden esetre, a tores vonal a privat es a kozszfera kozott hatalmas. A letezo szakszervezetek ma szerte Europaban szintisztan integralodtak a politikai tajkepbe. Felszivjak az elegedetlenseget, az aktivistakat lekotik, a politikai partoknak szavazobazist adnak (lasd, Fidesz-Liga, MSZP-MASZOP stb.).
Mindent osszevetve nem ertek egyet a cikk mondanivalojaval. A szakszervezeti mozgalom olyan taktikai eszkoz, aminek a szabatossaga lejart abban a pillanatban, amikor a magyar gyaripart, hasonlatosan a tobbi nyugati orszaghoz, leepitettek.
Az a munkas, akire sikeresen epitett mondjuk a hetvenes evek szakszervezeti mozgalma, ma mar csak nyomokban fedezheto fel. Az egyetlen stabil, hosszutavu foglalkoztato az allam es ott nincs nagyon mas valasztas, mint a szigoruan demokratikus ertelembe vett erdekvedelem, es maximum felszines partpolitikai kotodes.
Ezzel szemben all a maganszektor instabil foglalkoztatasa, a munkaerokolcsonzok kotelekeben allo munkastomeg, amelynek uj szervezeti format kell talalnia, mivel egyetlen szakszervezeti eszkoz sem mukodik az o esetukben.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.