image

Fegyvertények

A munkásmozgalom hosszú ideje tartó agonizálása senki számára nem kérdéses. Az ún. demokratikus szervezetek folyamatosan tartják a különböző európai jamboree-ket, és néhány pillanatra még egészen meglepő méretű tömegek jelennek meg a hívásukra demonstrálni, még ha rövid időre is (pl. Portugáliában és az Egyesült Királyságban fél-fél millió ember tüntetett a megszorítások ellen az utóbbi időben). Ugyanakkor militancia hiányában Európa és a világ kormányai és tőkései a legnagyobb természetességgel lépnek át ezeken az eseményeken és mozgalmakon. Azért tehetik meg mindezt, mert ezek a mozgalmak önmaguk rendőreivé váltak, és a szervezetek sajátosságának megfelelően "elhatárolódnak" minden harci megnyilvánulástól, üdvözítve és segítve a rendfenntartó erők beavatkozását. Az angliai TUC (Szakszervezetek Kongresszusa) által létrehívott március 26-i tüntetésen a demonstráció szervezői a rendőrség koordinációja szerint mozogtak és közvetlenül értesítették a karhatalmi alakulatokat minden mozgásról. Ezekre a szervezetekre nem lehet számítani, olcsó média elismertségért képesek túladni az elvtársainkon, a nagy munkásszolidaritás jegyében.

Ebben a helyzetben kell szemlélnünk a magyarországi történéseket. Mindenekelőtt szembe kell nézni a valósággal és ennek alapján eldönteni, hogy merre is induljunk. Magyarországon évtizedek óta nem létezik proletármozgalom, még csíráiban sem. Ennek hiányát szenvedi jelenleg is minden magyarországi proletár, akik ki vannak szolgáltatva az állam és a tőke kényének-kedvének, az általános bénultság jeleit naponta érzékelhetjük, bármerre is tekintünk. A szolidaritást tökéletesen kiverték a munkásosztályból, és amit látunk magunk körül az a munkásosztály rétegeinek tökéletes szembefordulása - egymással. Tudnunk kell, hogy itt nem "egyszerű" fajgyűlöletről van szó: A szélrózsa minden irányában foglalkozás és munkahely szerinti, foglalkoztatási státusz szerinti megosztottságokat találunk, amelyek közül csak egy az etnikai alapú szegregálódás. Proletár testvéreink mindenhol támadásra számíthatnak, aminek a vége az, hogy végül maguk is ezeknek a törésvonalaknak megfelelően azonosítják magukat.

Százezres és milliós rétegek kerülnek a "többség" célkeresztjébe, hogy rajtuk töltsék ki a dühüket, lehetetlenné téve az együttműködést, az egymás iránti szolidarítást a fenyegetettséggel szemben. A társadalmi küzdelmekben a hatalom az állandó sakkban tartás eszközeit vonultatja fel és ezeknek a csoportoknak a sarokbaszorítása több oldalról is biztosítva van.

A hajdúhadházi testvéreinknek két, kvázi karhatalmi alakulattal kell szembenézniük: előbb a gárdisták vonulgatnak, majd a települést megszállja a rendőrség. Bármelyikkel szemben is gyakorolnának önvédelmet, a másik oldalról azonnal támadást indítanának ellenük. És a baloldal? Ne legyenek illúzióink. Amint kitör a balhé, majd olvashatjuk az erőszak elleni magasztos cikkeket, és a rendőrség megerősítéséért könyörgő, önmagában is rasszizmussal áthatott "demokratikus" kommentárokat. Úgy tűnik, hogy az ilyen módon ellehetetlenült proletárok kizárólag magukra számíthatnak, évtizedes magányukban a elszigetelődés véglegesnek bizonyul.

Soha ennyire valószínűtlen nem volt Magyarországon egy anarchista, kommunista mozgalom, és éppen ezért a jelen történelmi szituációban semmire sincs nagyobb szükségünk. Ha az állam hivatalos szervezetei kerülnek ki győztesen az erőszak-monopóliumért folytatott versengésből, akkor tovább fog folytatódni a kiszolgáltatottak elleni hadjárat, a "többségi politika", a rendtartás égisze alatt. Apránként, de félreismerhetetlenül halad előre a stigmatizálás, a burzsoá felsőbbrendűség pofátlan propagandája. Nem ütközik a legkisebb ellenállásba se ez a folyamat, nincsen se szolidaritás, se alulról szerveződő militáns proletár mozgalom, amelyen keresztül a közösségi önvédelem megvalósulhatna a tőkés politikai és gazdasági terrorral szemben.

Magyarország ellen

Tudomásul kell venni, hogy az antirasszizmus képtelen bármit kezdeni a kialakult viszonyokkal. Ha valaki leszűkíti az ellenállás mozgásterét a fasisztoid szervezetek elleni fellépésre, akkor az osztály passzivitását hirdeti, amelynek eredményeképpen újabb és újabb rétegek esnek majd áldozatul a dühöngő ellenforradalmi gépezetnek.

A proletár nemzetköziség az egyetlen hatásos fegyver ebben a küzdelmünkben. Amivel szembenállunk ugyanis Magyarország teljes államisága, azok a történelmi folyamatok, amelyek az országot alkotják. Amikor a romákkal szembeni rasszista előítéleteket halljuk, abban nem csupán a cigányok etnikai megvetését érjük tetten, de az egész ideológiai agymosodát, amely évszázadokon keresztül megbélyegezte, kivégeztette, megfélemlítette a mai munkásosztály felmenőit, a földönfutóvá tett jobbágyokat és zselléreket. Ezeket a megbízhatatlan elemeket mint a haza ellenségei terrorizálta a hatalom egészen addig, amíg nem csak a megélhetésükhöz szükséges eszközöktől fosztotta meg őket, hanem közösségeiktől is, amely többé-kevésbé védelmet biztosított számukra, és ezzel végleg kiszolgáltatatta őket, azaz bennünket a gazdasági, politikai, jogi és végsősoron minden nemű karhatalmi érdeknek. Ma pedig bőven akadnak olyanok, akik elkeseredésükben, magáramaradottságukban, elidegenedettségükben hajlandóak bárki csizmáját nyalni, akár ellenszolgáltatás nélkül is, hiszen ebben a minőségükben legalább a "jó szolgának" járó kíméletes elbánásban részesülhetnek. Ez az egész siserehad áll rendelkezésére a mindenkori hatalomnak, amely mozgósítható bármilyen fronton, amennyiben az osztálykonfliktus véletlenül észrevehetővé válna. Erre a gyülevész népségre, divatosan szólva: "középosztályra" támaszkodik az egész politikai-gazdasági struktúra, amelynek jelenléte és viselkedése megdermeszti a társadalom egészét.

Az agyondolgoztatott, alulfizetett vagy munkanélküli munkás arról álmodik, hogy egyszer kispolgár lehessen, a középosztály pedig megvetéssel lenézi a "söpredéket", sőt a nyílt állami aggressziót kívánja a "társadalom legaljával" szemben. Élősködőknek, naplópóknak titulálnak bennünket, holott a különbség közöttünk csak annyi, hogy ők tisztára nyalják a gazdi kezét minden darabka falat után. Nem kerülhetjük el örökké a konfrontációt velük. Az ő lojalitásuk tette teljessé a Népköztársaság, a Köztársaság és Magyarország rémuralmát a munkásosztály felett.

A mi mozgalmunk következésképpen itt és most Magyarország ellen, az állam és tőke ideológiai és hatalmi förmedvénye ellen szerveződik. Szabotálni kell a "középosztály" létezését, erre pedig számtalan lehetőség adódik: Ellehetetleníteni a pártirodáikat, civil szervezeteiket, megbénítani a weblapjaikat, nyomtatott sajtójukat, támadásokat intézni az iskoláik, egyetemeik és bankjaik ellen, vagy megzavarni a nemzeti ünnepeiket. Célpont akad bőven.

Semmiből építkezni nehéz

A lehetséges lépéseknek csak egy dolog szab határt: a fantázia. A forradalmat a legtöbb elvtárs a számok bűvöletében képzeli el. Mennyiszer halljuk, még olyanoktól is, akiket elvtársainknak tekintünk, hogy a "többség az nem ilyen...", "az idő nem érkezett el...", "majd ha milliók...", stb. A mennyiség megszállotjai megfeledkeznek arról, hogy a forradalmi mozgalom nem számokban létezik, hanem cselekedetekben és minőségben, és helyette a demokratikus játékszabályok néha akaratlan betartásával kárhoztatják magukat a passzivitásra.

Meg kell szabadulni a számokban mért mozgalom koncepciójától. Vissza kell kanyarodnunk a kiindulópontukhoz, a kapitalizmus ellen érzett mérhetetlen gyűlöletünkhöz: A mindennapi élet nyomora és frusztrációja az, hogy születésünktől fogva nincs hatalmunk az saját életünk felett.

"Nem olyan nehéz ez. Meg tudod tenni magad. Egyedül, vagy csak pár megbízható elvtárssal. Nincs szükség bonyolult dolgokra. Még csak komoly szakmai ismeretekre sem.

A tőke sebezhető. Arra van egyedül szükséged, hogy eltökélt legyél.[...]

Azok, akik eltökélten viszik keresztül tetteiket, nem bátrak, csupán letisztázták magukban a gondolataikat, akik felismerték, hogy felesleges erőfeszítés megtartani a szerepüket, amit a tőke nekik szánt ebben a nagy színdarabban. Ezzel teljesen tisztában vannak, és hűvös elszántsággal támadnak. Mindeközben pedig megtalálják magukban az emberi lényt. Megtalálják magukban a gyönyört. A halál birodalma eltűnik a szemük elől. Még ha félelmet és pusztítást hoznak is az uralkodókra, a saját és a kizsákmányoltak szívébe öröm és nyugalom költözik."

(Alfred Bonano: Fegyveres gyönyör, 1977)

A tett propagandája nem forradalmasítja a tömegeket, a munkásosztályt, viszont tökéletes alkalmat ad arra, hogy a tetteinkre mások újabb akciókkal válaszoljanak, mint egy hívó szó az ismeretlen elvtársaknak, akikkel újabb szintre emelhetjük a kapcsolatainkat, megerősíthetjük, még erősebbé tehetjük eltökéltségünket, és szervessé tehetjük, mozgalommá fejleszthetjük ezt az atomjaiban létező politikai cselekvést. Akik a "tömeg" igényeit fürkészik, el se tudják képzelni, hogy milyen felszabadító lépés a várakozás feladása.

Szabotálni, felgyújtani a gárdisták egyenruha szállítmányait, hogy belegebedjenek a masírozás finanszírozásába? Egy váratlan pillanatban megbénítani a tv átjátszó állomásokat, hogy órákig elszakíthassunk egy egész lakótelepet a képernyők bámulasától, és emberi interakciókra, szeretkezésre, vitákra szorítsuk őket, hogy újra kapcsolatba léphessenek egymással?

Felhasználni az irodai készleteket szórólapok készítésére? Meglovasíthatnánk az iskolai erősítőt, hogy utcabált rendezhessünk a legforgalmasabb csomópontokban, hogy ezernyi munkás szabaduljon meg a korai munkakezdés gyötrelmétől?

Eltéríteni egy Tesco-kamiont? Túl azon, hogy a saját igényeinket ki tudjuk vele elégíteni, alkalmunk adódik hatalmas lakomát rendezni egy apró tiszai faluban, és akár új barátokat találni, új elvtársakat keresni, miközben felszabadítunk egy csomó terméket a piaci körforgásból. A szerveződés lehetőségei korlátlanok akkor, ha a célunk egyszerűen a osztályháború elemzéséből kibontakozó örömszerzés.

Elvtárs, lépned kell!