Európa csendes, újra csendes, elzúgtak, ha nem is forradalmai, de rég nem látott szociális tiltakozó mozgalmai. Nehéz lenne máshogy értékelni az eseményeket, mint hogy a mostani forró ősz ezen mozgalmak teljes vereségével ért véget. A tiltakozások hőfoka éppen azért volt ilyen magas, mert a tét valóban rendkívüli volt. Mára nyilvánvalóvá vált a dolgozók többsége számára, hogy a válságkezelés legalább olyan súlyos következményekkel jár számukra, mint maga a válság.
Athéntől az olasz egyetemeken át Lisszabonig, Dublintől Madrion át Párizsig (vagy Bukarestig!) vált világossá a nép egy jó része számára, hogy a híres „sokkterápia”-elmélet bizony igaz: a neoliberális modell válságok sokkjain keresztül éri el egyre radikálisabb formáját. A nép számára a tőkés rendszer válságánál egyetlen rosszabb helyzet van: a tőkés rendszer válságkezelése.
Hol vannak már a válság idején elhangzó nyilatkozatok, gyújtó hangú beszédek, politikai programok, mea culpázó publicisztikák (persze nem hazánkban, ahol a mainstream konzervatív szerzők a válság alatt is ugyanazt mondták és lám, megint igazuk van!) a „kapitalizmus új moráljáról”, a neoliberális modell válságáról, a bankok megrendszabályozásáról, az állami irányítás újragondolásáról és így tovább!
Manapság már a hitelminősítő cégek (és persze általuk maguk a bankok!) befolyásosabbak, mint valaha, a kapitalizmus új moráljává a szegények, a munkanélküiek, a retrográd korporatista szakszervezetek leplezetetlen lenézése és megvetése vált, a hatalmas „gazdaságélénkítő” programokról (mínusz a „bankok megmentése”) kiderült, hogy azok „tönkretették az államháztartásokat”, az állam szerepének átalakítása pedig egyet jelent a jóléti állam radikálisabb ütemű szétverésével.
A nép a baloldali politikában való indokolt reménytelenségében idén ősszel az utolsó mentsvárához fordult: a szociális tiltakozó mozgalomhoz, a sztrájkhoz és az utcához. A mérsékelt baloldal (már ahol nem egyenesen ők irányítják a megszorításokat és küldenek „kozákokat” a sztrájkolókra, mint ez legutóbb Spanyolországban történt) históriája úgy tűnik befejezettnek tekinthető, a radikális baloldal hiteltelen, súlytalan és valljuk be: hasonlóképpen ötlettelen. A szakszervezetekhez való fordulást – Európa számos országában harminc éve először nő a szakszervezetek taglétszáma – valójában ez a kétségbeesés szülte. A mostani mozgalmak „győzelme a vereségben” (azaz magunknak a tiltakozó mozgalmaknak a – persze viszonylagos – ereje) inkább egy kényszerházasság eredménye volt: a szakszervezetek szervezettsége nélkül még egy ilyen amplitúdójú mozgalom sem lenne elképzelhető, a szakszervezeti vezérkar pedig az elégedetlenséget és a tétet látva nem tehetett mást, mint azok élére állt és „kicsapongásait” látva (melyek például Görögországban a nagy szakszervezet székházának felgyújtásában is teste öltöttek...) egyre aggódóbb arckifejezéssel várta befejeződésüket. Ismét tudták, hogyan „kell egy sztrájkot befejezni”.
Persze a társadalmi téteken túl a szakszervezetek egyszerű önérdeke is a tiltakozó mozgalmak felkarolását és megszervezését igényelte: nyilvánvaló volt, hogy ha ezek az intézkedések minden szervezett tiltakozás nélkül lépnek életbe, akkor nagyon nincs is miről már beszélni az európai szindikalizmus kapcsán. A „válságkezelés” elleni fellépés azonban a lehető legrosszabb pillanatban érte az évtizedek óta vereséget-vereségre halmozó szakszervezteket, akikből a legfontosabb hiányzott egy valódi küzdelemhez: a bátorság.   
Így, mint a félig való elkötelezettségből fakadóan általában, a lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg: a szakszervezetek nem csak vereséget szenvedtek (azaz egészen konkrétan semmit sem sikerült elérni követeléseikből), hanem még fel is mosták velük a padlót. A politikai baloldalról részint már szóltunk, részint egy olyan országban, ahol a baloldali párt éppen aláírást gyűjt a magánnyugdíjpénztárakért és legnagyobb teljesítményének a megszorítások „becsületes, ámde népszerűtlen” politikáját tekinti, mindenki tudja miről van szó.  A meglevő politikai baloldal és a szakszervezeti mozgalom alighanem a mostani reformokkal, megszorításokkal, sokkterápiával bekapta az a mélyütést, mi véget vet a lassan 20 éve tartó kábult tántorgásának.
Azonban nem akarunk abba a hibába esni, mint egy bizonyos V.I. Lenin, aki reformista mozgalom (és a mostanihoz képest milyen mozgalom, milyen vezetőkkel!) legutóbbi sokkoló vereségéből mindösszesen arra a következtetésre jutott, hogy a mozgalom vezérkara árulókból állt. Ez ma sem egyszerűen árulás kérdése, vagy vezetési válság, hanem a politikai praxis és a teoretikus útkeresés problémája.   

Új formák felé?

Úgy tűnik, hogy a válság és a válságkezelés (és annak minden következménye, azaz a neokonzervatív ellenforradalom) elleni társadalmi megmozdulások egy új korszakot hoztak el a tiltakozások formájában. Nem beszélve itt most elsősorban a görög nyílt lázadásról (és az ultrabaloldal újjászületéséről), úgy tűnik, hogy a mobilizáció fókusza egyre inkább elmozdul a – főleg állami alkalmazotti – szektoriális sztrájkoktól a heterogénabb fomákban jelentkező, sokszínű bázisú (melyben már komoly szerepet játszanak a magánszféra dolgozó is) mozgalom felé. Az állami szektorok szervezeteinek kisebb mobilizációja nagy valószínűséggel az évek óta elszenvedett egyre megrázóbb vereségeiknek köszönhető: sehol sem tudták megakadályozni az akár csak őket érintő szociális leépítéseket, sőt gyakran saját vállalatuk privatizációját sem. A legrosszabb mobilizációs arány éppen ezeknél a vállaltoknál volt (azaz a frissen privatizáltaknál), ahol hirtelen az érdekérvényesítésben is egyre fontosabb szerepet játszott a vállalati hierachiában elfoglalt hely, az egyéni érdekek és így tovább. Lassan az állami- és a magánszektor közti erőviszonyok kiegyenlítődnek, mely egyébként leginkább egy társadalmi ténynek köszönhető: a prekariátus jelensége (a határozott idejű munkavégzéssel, gyakran vaskosan alulfizetve, számos szociális joguktól megfosztva dolgozók) egyre inkább terjed az állami szektorban is.
Komoly újdonságot jelentett a nem-szakszervzeti tagok fokozottabb aktivitása már nem csak az utcai tüntetéseken, hanem a sztrájkokban is. Ennek volt következménye a fentebb említett eltolódás a szektoriális jellegtől a territoriális szerveződés felé és ezzel van összefüggésben a tiltakozási formák sokszínűségének kialakulása is a blokádoktól a „forgó sztrájkokon” (mindig a dolgozók csak egy része sztrájkol, ugyanis a sztrájk igen drága – elveszítik bérüket – a munkások számára) át a legkülönbözőbb szolidaritási formákig. A paradox helyzet az, hogy a tény, hogy sokaknak lényegében lehetetlen sztrájkolni, hozzájárult a mozgalmi formák fokozottabb kreativitásához és bizony radikalizálódásukhoz is.      
Míg eddig a sokszínű, individualizált „posztmodern” társadalom a klasszikus munkásmozgalmi formákba bezárt kollektív érdekérvényesítés korlátait jelentette, ma már úgy tűnik, hogy inkább az erejét fogja adni. A városi guerilla egy új formája – azaz a radikális tiltakozó akciók sokszínűsége – képes sokáig, jóllehet gyakran csak helyi szinten, nyomás alatt tartani a kormányokat, ami nem elhanyagolható jelenség. A „mindent, vagy semmit”-vitákat (Franciaországban például komoly vita volt arról, hogy határozatlan idejű általános sztrájkot hirdetnek, ami teljesen más megvilágításba helyezte volna az esményeket – végül ebből a szakszervezeti vezetők természetesen kihátráltak) lassan felváltja egy pragmatikusabb, de talán hatékonyabb taktika is.
A kormányok számára a legaggasztóbb jelenség mindenképpen a fiatalok (a diákok, főleg a gimnazisták) csatlakozása a szociális mozgalomhoz. A szociológai felmérések szerint a fiatalság, melynek életlehetőségeit jól leírja a Nyugaton gyakran használt „feláldozott generáció” kifejezés, egyszerre politizálódik és radikalizálódik: baloldali irányba. Ma a 25 év alattiak 13 százaléka „szélsőbaloldalinak” mondja magát (ezen valószínűleg – túl egy beállítódáson – lényegében egy széles értelemben vett „egyenlőségi” politikát kell értenünk) és negyedük „egy radikális változáshoz radikális eszközök használatát sem veti el”. A munkások és az egyre rosszabb feltételekre számító jövendő munkások találkozása a tüntetésken, az egyetem- és gimnázium (!) foglalások és blokádok gyakorlata mutatja, hogy a mozgalom távolról sem merített ki minden lehetőségét.
A szakszervezetek valódi poltikai vízió hiányában azonban képtelennek látszanak arra, hogy a mobilizáció heterogenitásának hátrányát valódi ütőkártyaként használják. Ha valóban úgy gondoljuk (és ezekben az ellenforradalmi „átkozott időkben” erre minden okunk meg is van), hogy csak a gazdaság hatékony megbénítása bírhatja jobb belátásra kormányainkat, akkor nem érthetünk egyet azokkal a szakszervezeti vezetőkkel, akik egy ilyen akciót nem tekintenek részben lehetségesnek, részben pedig kívánatosnak. 

A közvélemény és a média

Nyilvánvaló, hogy az utóbbi két évized fontos jelensége – azaz a vélemény-demokrácia fokozatos, ma már teljesnek mondható kiterjedését a szakszervezeti vezérkar gondolkodási módjára is – voltaképpen következmény. Következménye a szakszervezeti mozgalom tagadhatatlan visszaszorulásának mind a taglétszámokat, mind a mobilizációs képességeket, mind a társadalomban elfoglalt szimbolikus és valóságos szerepét illetően. A teljes elbizonytalanodás legbiztosabb jele a szakszervezeti vezetők szinte fetisisztikus hite közvélemény-kutatásokban, azaz egy-egy sztrájk megítélése már a saját szemükben is nem az adott szektor mobilizációs erejétől, az elérendő célok realitásától, az erőviszonyoktól függ, hanem a „közvélemény ítéletétől”. Ennek legfontosabb következménye a társadalom osztály- (vagy „réteg”, vagy „fent és lent” – ez most itt mindegy) alapú olvasatának a teljes feladása: a közvéleménykutatások jellegükből illetően a társadalmat homogén csoportként kezelik
A másik következménye a „közvéleményben uralkodó” (melyek valójában a közvéleményen uralkodnak, hiszek kialakulásuk, az émelyítő „konszenzus”, nem független bizonyos hatalmi érdekektől, melyek – talán ezt biztosan állíthatjuk – nem feltétlenül a nép érdekei) szakszervezeti képhez való feltétel nélküli ragaszkodás: egy rendes szakszervezet „legitim tárgyaló”, „érdekképviselő” szervezet. Az osztálybéke eszköze, nem az osztályharcé. Azonban a felülről  jövő osztályharc korában (ki ne ismerné a hírhedt Warren Burrett - amerikai üzletember - hírhedt kijelentését: „Igen, osztályharc folyik és mi állunk nyerésre”) ez a vereség biztos útja és még egy kompromisszumos békéhez (tekintve, hogy az egyik fél nem hajlik a kompromisszumra) is kevés. Az ellenforradalom korában igazabb a spanyol CNT egyik jelmondata mint bármikor: Si luchas puedes perder, si no luchas estas perdida”(Ha harcolsz veszíthetsz, ha nem harcolsz, veszítettél." – Brecht az idézet forrása egyébiránt).
Nem beszélve arról, hogy a konszenzus egy másik félreértéséhez való mai ragaszkodás – miszerint a szakszervezetek „nem politizálnak”- tökéletesen értelmetlen és a végletekig szűkíti a lehetőségeket: egy szituációban, ahol nincs baloldali politika, ez nonszensz. Igen, a mostani arculcsapással felérő vereségnek fontos összetevője volt az is, hogy a szakszervezetek lemondtak bármiféle politikai vélemény képviseletéről, hiszen ez „megosztana”. Mára ténykérdés, hogy a régi (természetesen a reformista táboron belüli) megkülönböztetés a „tárgyalásos, a társadalmi átalakulásokat csak mintegy elkísérő”, illetve a „kombattív, a társadalmi változásokat óhajtó és előidéző” szakszervezetek között idejétmúlttá vált. Azokban az európai országokban, ahol komoly megmozdulások voltak idén ősszel és ahol szakszervezeti pluralizmus uralkodik (Spanyolország, Olaszország, Franciaország) lényegében semmiféle lényegi különbséget nem fedezhettünk fel a mérsékelt és a radikális szervezetek között.  
Mint említettük, a kialakuló „konszenzus” távolról sem ideológiamentes és mert ilyen hirtelen kellett eljutnunk a „piaci irányítású társadalomtól” (akkoriban a válság oka) annak még radikálisabb megvalósításának programjáig (ma a válság megoldása), az ideológia bunkósbotja jóval szorgalmasabban csapkodott, mint talán valaha is. A további megszorítások, a piaci reformok, az antiszociális törvénykezések sora, a jóléti állam építménye elleni asszó (melynek különösen súlyos következménye az egyre csökkenő forrásokért folyó kíméletlen harc és ennek folyamányaképpen a bevándorló- és cigányellenes rasszizmus) megállíthatatlanul söpört el mindent, ami az útjába került. Ilyen médiahadjáratban minden „konszenzuális” tiltakozó mozgalom alapvetően esélytelen (sorsa a rajtuk való szánakozás és megvetés), hiszen maga is megfélemlített.
Még a balközép sajtóból is ömlött, hogy újra kell gondolni az „ európai társadalmi modell” kérdéseit: de ez a világ legkönnyebb dolga, hiszen, amúgy is csak egy válasz lehetséges. A válság alatt egy pillanatra mitha felcsillant volna annak a reménye, hogy a politika újra visszaveszi a primátusát a – ki tudja milyen okból – teljesen önjárónak és autonómnak gondolt gazdasági szféra felett, azonban igen hamar jött a kijózanodás. A szociális juttatások lefaragása „gazdasági szükségszerűség” lett, a tiltakozók követelései „gazdaságilag lehetetlenné” váltak. A profitráta újra szent és sérthetetlen.  
A médiákban a megszorító intézkedések, a szociális leépítés politikája hirtelen az egyetlen lehetséges úttá vált, a reformok azonnal elkerülhetetlenek, mi több, sürgősek tettek. Az államháztartási hiány  a legfőbb üldözendő ellenséggé vált, a teljesen hasraütésszerű „három százalékos hiánycélból” pedig valamiféle szentírás lett. Úgy tűnik, ha az államháztartásról beszélünk, a kapitalizmusban a hitel: bűn.  Mintha a válság oka az állami szféra lett volna, nem a magángazdaság! A piaci modell reformjából, melyet a válság pánikjában mindenki emlegetett, az állami kiadások leépítése lett: értehő, hogy mindehhez igen nagyszabású ideológiai hadjáratra volt szükség.  
A konszenzus felkent papjai mindehhez persze a klasszikus méregkeverés egész fegyvertárát bevetették: a tiltakozók így lettek „privilegizált kevesek”, korporatista érdekekért harcoló (a magyar „Népszabadságban” a külpolitikai szerkesztő tollából az jelent meg – miközben a kormányuk a hadsereget küldi rájuk és katonai bírósággal fenyegeti őket –, hogy egy spanyol légiírányító „egyes esetekben egy millió eurót (!) is keres évente”, jól tudjuk, ennyit egy jobb spanyol profi focista keres...) semmittevő közalkalmazottak, lusta görögök, iszákos írek, de nem is folytatjuk, mi igazán tudjuk a leckét. A tüntetés persze alapvetően értelmetlen, nem szolgál semmire, hiszen az „csak a valóság tagadása”, hiszen valóság egy van: az övék. A mobilizáció viszonylagos sikere (általános sztrájkok ráztak meg több európai országot, vasúti, közúti, a finomítókat érintő, egyetemi stb. blokádokra került sor, hogy most Görögországot megint ne is említsük) számukra természetesen „várható volt”, hiszen „valóban igen rossz a helyzet”, sok a populista és hát igen egymás között valljuk be: „az emberek hülyék”. A magyar sajtó „Kádár népezése” ennek csak különösen visszataszító provinciális formája.
Majd miután újságíróink, politológusaink, közgazdászaink, publicistáink, politikusaink és mindenféle más szakértőink a tőke által uralt összes csatornán (és más csatorna alig van) mindent megtettek, hogy a tiltakozás haszontalan legyen, a vereséget követő (és persze ahhoz hozzájáruló) rezignáció láttán nem mondhattak más, mint hogy ők mindezt előre jelezték: „majd megunják és hazamennek”.   

Egy új mozgalom felé

Nyilvánvaló: a mostani ellenállási hullám túllép mind a baloldali pártok, mind a szakszervezetek által nyújtott kereteken. Ennek az egyre erősebben radikalizálódó tömegnek lényegében semmiféle szervezeti tapasztalata sincsen, minden ami történik a szakszervezetek vezérkara ellenére megy végbe. A baloldali politika úgy tűnik kimúlt, a (teoretikusan alaposan magukra is hagyott) szakszervezetek pedig képtelenek arra, hogy valódi együttműködés terepei legyenek a gazdasági harc, a poltikai küzdelem és az ideológiai hadviselés küzdőterei között. Osztályharcos időkben a szociális dialógus értelmetlen stratégia és tökéletesen tehetlen is: csak a vakok nem látják, hogy a “szociális demokráciának” vége van. Magukat zárják be egy olyan helyzetbe, ahonnan nem lehet kiút, javaslataik nem lehetnek sikeresek, hiszen nincs mögöttük egy valódi politikai vízió, mely a társadalom átalakításának igényét hordozza magában. E nélkül valódi mozgalom sem lehet lehetséges.  
Nem szabad még egyszer beleesni az antiglobalizációs mozgalmak hibájába (mely vereségük oka is volt a “Szociális Európától” az ökológiai kérdésekig), hogy a tiltakozás legreformistább követelésekkel párosuló radikális utcaszínházzá váljon, mely követelések egyébként az ellenfél könyörtelensége miatt amúgy is hatástalanok. Nyíltan ki kell mondani: a mai küzdelem politikai és teoretikus harc. És még minden előttünk áll, nem csak a “mi a teendő” a kérdés, hanem a hogyan is.