És különösek a görög nappalok is. A növekvő destabilizació ideje, amikor már semmi sem biztos és még semmi sem biztos. Ahogy az ilyen helyzetekben lenni szokott, a kifinomultabb elmék megállapíthatják, hogy « a rendszer képtelen már önmaga újratermelésére ». Hát igen.
A másik oldalról az ellenállás társadalmi mozgalma sikerei és reménytelenségből táplálkozó heroizmusa ellenére (a legtöbb tüntető, túl a fogcsikorgató dühön, egyszerűen nem hajlandó elviselni, hogy ami vele, országával, népével történik, valóban megtörténhet – de a győzelem legkisebb látható reménye nélkül indulnak csatába nap mint nap) képtelen legyőzni nemcsak az egyre keményebb rendőri repressziót, de a saját jellegéből adódó gyengeséget is. Igen, ez a mozgalom végtelenül sokszínű, számtalan politikai-ideológiai identitás keveredik benne a radikalizmus legkülönbözőbb szintjén – de ez nem is volna baj. Nagyobb baj, hogy a heroikus, napok óta tartó utcai harcok ellenére a Syntagma tér elfoglalóinak többsége ugyanahhoz a családhoz tartozik, mint Európa más nagyvárosainak « felháborodottjai ». Ez a patrióta-etatista mozgalom (« lehet más a demokrácia », ahogy a régi szép antiglobos időkben « lehetett más a világ » - aztán, kiderült, hogy tényleg lehetett : sokkal szarabb) egy valódi társadalmi igény kielégítésére jött létre – azaz teremtsünk magunknak valódi közösségi és vitafórumokat, tereket – de mindez önmagában is egy igen izgalmas közösségi cselekvési forma.
De. Ma már látszik, hogy képtelen volt megteremteni azt a mozgalmi, társadalmi radikalizmust, melyet sokan vártak, sokat vártunk tőle: a mozgalom képtelen volt darabokra törni a fennálló társadalmi identitásokat és létrehozni a harc új szubjektumát, alanyát. Szimbolikus volt, hogy a Syntagma tér radikalizmusát sehol sem találjuk máshol a társadalomban: a térre jellemző forradalmi szenvedély nem került át a kerületi bizottságokba, melyek valójában nem váltak tömegessé és nem kerültek igazából kívül a fennálló politikai kereteken. (Ez nem jelenti azt, hogy ezek a kerületi bizottságok és az osztályellenállás más térbeli, közösségi formái ne hordoznának magukban igen komoly tapasztalatokat a jövő harcokra.)     
A (szélső)baloldali propaganda ellenére valójában a június közepi és végi általános sztrájkok a lehető legkevésbé váltották be a hozzá fűzött reményeket. Természetesen nem azt, hogy bármit is el lehet velük érni, hanem azt, hogy « megdöbbentő erejű » mozgósításra kerülhet sor. Maga a sztrájk is félsiker volt, de mindennél többet mondott, hogy az immár világhíres Syntagma téren legfeljebb tíz-tizenötezren várhatták a rendőrség mindenki számára előre látható rohamát. (Jellemző a szokásos magyar semmitsemértésre, hogy az « Európai Balpárt » magyar apparatcsikjai Kádár-képek alól fejezik ki a szolidaritásukat a görög néppel…de ez messzire vezetne).
Az állam oldaláról persze ezek a valódi pánik napjai voltak, mivel mind a helyi, mind a globális kapitalisták tisztában voltak vele, mennyi minden múlik a « megmentési terv » feltételeinek elfogadásán. Ezért tényleg megijedtek egy pillanatra, hogy mi történik, ha valóban sikerül megakadályozni a parlamenti szavazást. Egyrészről az állam a valódi konfrontációt választotta a lázadok kemény magjával (ezért voltak olyan erőszakosak a mostani összecsapások Athénban), másrészről persze az intézkedések « szükségszerűségéről » beszélt, hiszen minden jobb, mint az államcsőd, nemigaz? Mindenestre ma úgy tűnik, hogy a görög politikai és gazdasági elit, a további megszorítások megszavazásával időt nyert.
A politikai stabilitás amúgy is elsődleges kérdéssé vált, amíg a « gazdasági feltételek » nem javulnak. Nem véletlenül írtunk görög politikai és gazdasági elitet az imént, hiszen lényegében már a technokraták « nemzeti összefogás »-kormányáról van szó, melyhez hasonlóra jópár országban számíthatunk még. Azok az erők fognak minket kormányozni, akik ugye « mentesek a politikától » (mintha már maga ez az érvelés nem lenne politikai…), hiszen ahogy a média most tanítja nekünk: a « populizmus miatt nagy a kiábrándulás a politikából ». No ezért kormányoznak most a szakemberek addig, míg ki nem találjuk, hogy hogyan is csomagoljuk be majd mindezt politikailag : « democracia real ya » - nem ezt akartatok ? Meg persze amúgy is történelmi tény, hogy amikor a « nemzeti túlélés » kormányai kerülnek hatalomra, előbb-utóbb vér fog folyni az utcákon, hiszen a belső ellenállás mi más lehetne, mint nemzetellenes ? 
Mindezzel szemben az igazi erőt valóban az utca és az egyre terjedő kerületi bizottságok jelenthetik. Minden kérdésre a választ a társadalmi ellenállás és az állam közti harc konkrét tapasztalataiból és persze magának az ellenállásnak a megvalósult es megvalósulásra váró formáiból fogjuk megkapni. Mindaddig, amíg a szociális mozgalom nem tűzi ki maga elé célként az egyetlen lehetséges megoldást, azaz a társadalmi rend megdöntését, addig – egyre rosszabb feltételek között, egyre több áldozattal és a vereség egyre biztosabb tudatával – csak megismételheti  a hatalom halálra ítélt civilizációjának szervezeti-elvi zsákutcáit.
Valójában egyetlen kreatív, az életlehetőségek bővítésére törő társadalmi mozgalom sem kerülheti el ezeket a csapdákat, ha csak a már megismert formák újrajátszására törekszik, ha nem célozza az eddigi identitások széttörését, ha nem tör új szubjektivitás felé, ha nem akar végleg szakítani a manipulációra épülő társadalommal, ha csak azért van az utcán, hogy idegesítse a rendőröket, vagy hogy egy jó netes fotó szereplője legyen…A tömegmédia hozzáállása a lehető legtipikusabb: imádja az európai nagyvárosok « felháborodottjait », de persze ezzel elő is írja nekik a helyes cselekvést…Sátorozgassatok, gitározgassatok, de aki nem békés, az azonnal ellenséggé válik, aki nem illik a flower-power butyuta médiaképünkbe, az pedig azonnal eltűnik a képernyőkről.    
De mégis, mégis, talán történelmi időket elünk: « Hiába, mégis furcsa…fordulása élt s volt világnak ».