Žižek beszéde az „elfoglalt” Wall Streeten

Azt mondják rólunk, hogy mi született vesztesek vagyunk, de valójában ők a született vesztesek itt a Wall Streeten. Éppen most mentették meg őket a mi milliárdjainkból. Azt mondják rólunk, hogy szocialisták vagyunk, de hát szocializmus mindig is volt: csak a gazdagok számára.Azt is mondják rólunk, hogy nem tiszteljük a magántulajdont, de a 2008-as pénzügyi válság alatt több pusztult el a magántulajdonból, mint amit mi heteken keresztül éjt nappallá téve el tudnánk pusztítani. Meg még azt is mondják rólunk, hogy álmodozók vagyunk. Azonban éppen azok az álmodozók, akik azt gondolják, hogy a dolgok mehetnek így tovább a végtelenségig. Nem, mi nem vagyunk álmodozók. Mi azok vagyunk, akik éppen most ébrednek fel egy rémálomba fordult álomból.Mi nem pusztítunk el semmit. Mi csak annyit teszünk, hogy megállapítjuk, hogy a rendszer magát pusztítja el. Mindannyian ismerjük a rajzfilmek visszatérő jelenetét: egy macska a szakadék fölött még lépéseket tesz, noha a lába alatt már nincs semmi. Csak amikor lenéz és észreveszi, hogy mi történik, akkor kezd el zuhanni. Éppen ez történik most velünk. Rá is kiáltunk ezekre a wall streeti fickókra: „hé, nézzetek már lefelé!”

A kínai kormány április közepén betiltotta mindazokat a TV-műsorokat, filmeket, könyveket, amelyek egy alternatív valóságról, az időutazásról vagy bármi ilyesmiről meséltek. Ez jó jel. Az emberek álmodnak még alternatívákról, ezért az álmokat is be kell tiltani. Nekünk itt nincs szükségünk ilyesfajta tiltásokra, mert a rendszer még a képességünket is elvette, hogy álmodni tudjunk. Vegyék csak szemügyre azokat a filmeket, amelyeket általában nézni szoktunk. A világ végét nem nehéz elképzelni, pédául egy aszteroida elpusztítja a földi életet, vagy valami ehhez hasonló dolog történik. Ezzel szemben senki sem tudja elképzelni a kapitalizmus végét.
De hát akkor mit csinálunk mi itt? Hagy meséljek el egy jó kis régi viccet a kommunista időkből. Történik, hogy egy kelet-németet Szibériába hurcolnak kényszermunkára és mivel tudja, hogy a leveleit cenzúrázni fogják, azt mondja barátainak: „Egyezzünk meg egy egyszerű rejtjelezésben: ha a leveleimet kék tintával írom, akkor minden, ami bennük foglaltatik, igaz. Ha ellenben pirossal, akkor minden hazugság.” Egy hónappal később a barátok megkapják az első, kék tintával írott levelet: „Itt minden csodás, a boltok tele vannak mindenféle finomsággal, a mozik nyugati filmeket vetítenek, a lakások világosak és tágasak. Egy dolog hiányzik csak: a piros tinta.” Mi is pontosan így élünk. Rendelkezünk minden szabdsággal, amire csak vágyunk. Egy dolog hiányzik csupán: a piros tinta, a nyelv, amely révén kifejezhetjük a szabadságtól való megfosztottságunkat. Maga a nyelv, amelyen megtanultunk beszélni a szabadságunkról – a terror elleni háború és más nyalánkságok – hamisítja meg a szabadságunkat. És éppen ez az, amit ti most itt csináltok: piros tintát adtok mindenki kezébe.    
Mindez persze egy nagy veszélyt rejt magában: ne szerelmesedjetek bele önmagatokba! Igen, szép pillanatokat élünk itt át, de ti is tudjátok, hogy a karneválok nem kerülnek sokba. Amik igazán számítanak, azok a holnapok, amikor mindenki visszatér a maga hétköznapi életébe. Meg fog valami változni? Nem akarom, hogy úgy emlékezzetek vissza ezekre a napokra, ahogy szokás, hogy „ah, amikor fiatalok voltunk, milyen nagyszerű dolgokat cselekedtünk”.  Emlékezzetek rá, hogy a mi legfontosabb üzenetünk az, hogy „jogunk van gondolkodni az alternatívákon”. Ha a törvényt áttörtünk, akkor nem élünk minden világok legjobbjában. De persze igen hosszú ez az út, valódi problámákat kell közben megoldanunk. Csak azt tudjuk, hogy mit nem akarunk. De mit akarunk? Milyen társadalmi renddel akarjuk helyettesíteni a kapitalizmust? Milyen vezetőket akarunk?
Emlékezzetek: nem a korrupció, vagy a bűnös machinációk jelentik a problémát. Maga a rendszer a probléma. A rendszer az, ami korrumpál. Legyetek óvatosak nem csak az ellenségeitekkel, hanem a hamis barátaitokkal is, akik éppen azon dolgoznak, hogy felhígitsák a mostani folyamatot. Ahogy koffeinmentes kávét, alkoholmentes sört, cukormentes jégkrémet kínálnak nekünk, úgy akarják azt ami itt történik, valamiféle offenzíva nélküli, morális ellenállássá silányítani. Egy valódi koffeinmentes lázadássá. De az ok amiért itt vagyunk, éppen az, hogy elegünk van abból a világból, ahol az újrafelhasználtó Coca-cola-doboz, a jótékonyságra adott néhány dollár, a Starbucks-ban vásárolt kapuccsínó utáni egy dollár a harmadik világbéli éhezőknek elegendőek, hogy megvásároljuk rajta a jó lelkiismeretünket. Miután leértékelték a munkát, a kínzást, éppen most értekéljük le a szerelmi életünket a házasságközvetítő irodák révén és leértékeltük a politikai elköteleződésünket is. Most éppen ezt akarjuk visszaszerezni.
Mi nem vagyunk kommunisták, ha a kommunizmuson az 1990-ben összeomlott rendszert értjük. Emlékezzetek, hogy az ottani egykori kommunisták ma a leghatékonyabb, a legkönyörtelenebb kapitalisták. Kínában a kapitalizmus jóval dinamikusabb, mint a ti Amerikátokban és nincs szüksége mindehhez demokráciára. Mindez azt jelenti, hogy amikor kritizáljátok a kapitalizmust, ne dőljetek be annak a zsarolásnak, hogy ezzel a demokrácia ellen is vagytok. A kapitalizmus és a demokrácia közti házasság véget ért. A változás lehetséges.
Mi lehet itt és most számunkra elérhető? Nézzétek a médiákat. Egyrészről, a szexualitás és a technológia területén minden lehetségessé vált. El tudunk jutni a Holdra, a biogenetika révén akár még halhatatlanná is válhatunk, szexelhetünk bárkivel és bármivel. De vessetek egy pillantást a társadalomra és a gazdaságra is. Ott lényegében minden lehetetlen. Meg akarjátok emelni egy kicsit a gazdagok adóját? Azt felelik nektek, hogy ez lehetetlen, mert ez ártana a versenyképességünknek. Több pénzt akartok adni az egészségügynek? Azt válaszolják, hogy „ez lehetetlen, mert egy ez totalitárius államhoz vezetne”. Valami nem stimmel abban a világban, amely egyszerre ígér nekünk halhatalanságot, de megtiltja, hogy több pénzt adjuk az egészségünkre. Talán át kéne értékelnünk, hogy mi a fontos számunkra. Mi nem egy más színvonalú életet, hanem egy más minőségű életet akarunk. Egyedül abban a tekintetben vagyunk kommunisták, hogy a közjavakat óvjuk. A természeti javakat, a privatizált intellektuális javakat, a Föld génállományát. Ezért és csak ezért kell küzdenünk.
A kommunizmus elbukott, de a nép ügye attól még velünk maradt. Azt mondják rólunk, hogy mi nem is vagyunk amerikaiak. De emlékeztetni kell ezeket a keresztény fundamentalistákat, akik csak magukat tartják igazi amerikiaknak, hogy mi is az a kereszténység. A kereszténység a Szentlélek. És mi a Szentlélek? A hívők olyan egyenlőségre alapuló közössége, akiket az egymás iránti szeret köt össze, amely csak a saját szabadságukra és felelősségükre alapozódik. Ebben az értelemben a Szentlélek itt és most jelen van. És velünk szemben a Wall Street pogány bálványimádói állnak.
Türelemre lesz szükségetek. Valóban egy dologtól félek a legjobban: attól, hogy egy nap majd mindannyian hazatérünk, hogy minden évben egyszer összegyűljünk és sörözés közben nosztalgiával emlegessük „a szép pillanatokat, miket itt átéltünk”. Ígérjétek meg, hogy ez nem így lesz. Tudjuk, hogy az emberek gyakran olyan dolgokra vágyakoznak, melyeket valójában nem is akarnak. Ti nem féljetek akarni azt, amire vágytok.       
Köszönöm szépen.