1RST020002-red-star-mummy-half-pint-mug-medium

Minek a vörös csillag? - Tamás Gáspár Miklós

Csakugyan: mire való a vörös csillag? Miért kell makacs embereknek vállalniuk a vele járó rendőri hercehurcával, a rágalmakkal, az értetlenséggel együtt?

A lényeg itt olyasvalami, amit a katolikus egyház nagyon jól megértett. Az „apostolica successio” – az, hogy a pápák egymás kezébe adják a hatalmat, hogy egyszerre csak egyetlen törvényes konklávé létezhet – meg a Hagyomány, amely a Szentírás, a Csodák és a Tanúságtételek mellett kodifikált (egyházatyák, zsinatok, elismert tanítások, a Denzinger-féle „Enchiridion Symbolorum”-ban fölsorolt kötelező hittételek, az enciklikák stb.) bizonyítéka az egy igaz hitnek: mindez lehetővé teszi, hogy a katolikus hívő világosan és egyértelműen megtudhassa – miután teljesítette kötelességét, rendszeresen misére járt, gyónt, áldozott, egyházi adót fizetett – , hogy melyek egyháztagságának kritériumai, amelyeket mind őneki, mind egyházának teljesítenie kell. Megtudhatja, hogy ő maga méltó-e az egyháztagságra, de azt is, hogy véletlenül nem eretnekség bűnébe esett közösség tagja-e, tehát egyháza jogosult-e mindazt megkövetelni tőle, amit igen szigorúan megkövetel. A hívőnek az eretnek vagy skizmatikus (szakadár) egyházzal kötelező szembefordulnia, egyházújítást követelnie. A hitvita dönti el, hogy kinek van igaza: ezt a hitvitát az egyháznak – bizonyos föltételek mellett – le kell folytatnia.
A katolikus egyház a maga nagyon logikus és tiszta fogalmi keretében megmondhatja – hangosabban vagy (mint pillanatnyilag) halkabban – , hogy a nesztoriánusok, a görögkeletiek, a koptok, a protestánsok, az anglikánok jogosulatlanul használják a keresztet. Ámde a szocialista-kommunista világmozgalom nem rendelkezik ilyen eszköztárral.
Én kimondhatom, hogy a sztálinisták jogosulatlanul használják a vörös csillagot (csakugyan ezt hiszem), de ez egyéni (személyes) véleménynyilvánítás, hiszen a nemzetközi munkásmozgalomban nincs intézményes tekintély. Ennek a megteremtésére kísérletet tett a III. Internacionálé a híres 21 pontjával, de miután az SZK(b)P egyrészt  nyíltan megszegte ezeket a kritériumokat, másrészt nem akart maga fölött tekintélyi instanciát eltűrni, ezért elsorvasztotta a Kominternt. A II. világháború előestéjén létrejött IV. Internacionálé az Átmeneti Programmal tett hasonló kísérletet, de a hamar bekövetkező szakadások (lambertisták kontra pablisták, a Cliff-féle államkapitalizmus-elmélet eretneksége [ez a brit SWP elméleti alapja] stb.) ezt is meghiúsították; a szociáldemokraták pedig már az 1960-as évek óta hivatalosan is szakítottak a marxizmussal, a hivatalos „kommunista” pártok csak hallgatólagosan (ez utóbbiak voltaképpen a régi szociáldemokrácia egyenlősítő-újraelosztó politikáját vették át).
Ezért hát azok az elvtársaink, akik kabáthajtókájukra tűzik a vörös csillagot, nem nagyon tudnak védekezni a reakció vádjával szemben, hogy olyan jelképet használnak, amelyet a sztálini rendszerek különféle intézményei viseltek, nem utolsósorban az ávó és szellemrokonai. Nem mondhatom, hogy ők „nem abban az értelemben” használják ezt a jelképet, mint Jagoda, Jezsov, Szerov, Andropov, hanem a „helyes”, a másik, az igazi értelemben. Sőt: a dac, amely a mai háttérbe szorított és megtaposott szélsőbaloldalra jellemző – az ecclesia pressa kihívó, bár csöndes makacssága – még azt is megtiltja rendszerint, hogy a megvádoltak védekezzenek. Védekezzenek csak a kizsákmányolók, védekezzenek az elnyomók – gondolják. – Nekünk nincs rá okunk, mi tudjuk, amit tudunk.
Ez így teljesen hatástalan.
Valamely szimbólum „rendeltetésszerű” használata akkor lehetséges, ha a szimbólum értelmezése nem túlságosan szerteágazó, és az értelmezők közössége adott (azaz a legtöbben ugyanazt értik rajta). A vörös csillag ma egyszerre a lázadás és a hatalom, a szabadság és az elnyomás jelképe. Valamely szimbólum jelentését csak akkor lehet akaratlagosan megváltoztatni, ha a változtatást óhajtó csoportnak intézményes lehetősége van az értelmezői közösség befolyásolására. Amikor az ősegyház megváltoztatta az egyik legalapvetőbb keresztyén képzet, az „Isten országa” jelentését (történeti célképzetből, bekövetkezendő egyetemes természeti állapotból belső valósággá, amelyhez az út a megtérésen keresztül vezet), ezt megtehette, mert az övé volt elismerten a kulcsok hatalma, az oldás és a kötés hatalma.
Ha léteznék „Párt” abban az értelemben, ahogyan ezt az 1920-as években képzelték a kommunisták – Kautsky és Lenin szervezetszociológiai koncepciójából („a világnézetet kívülről bevinni a munkástömegekbe”) Lukács György csinált történetmetafizikát – , akkor természetesen könnyű volna definiálni, hogy a vörös csillag mit jelent: azt, amit a „Párt” ezen ért. De „Párt” (nagy P-vel) nincsen, szemben a katolikus egyházzal, amely úgy-ahogy még megvan. S ha nincs ortodoxia, akkor eretnekség se lehetséges. Az 1920-as években volt eretnekség (pl. a KAPD, az AAU-D, a KPD/AO, az SAPD stb. csak Németországban), mert volt ortodoxia (KPD). Így minden értelmezés lehetséges, tehát a külső értelmezés is, beleértve a politikai ellenfél értelmezését, amelyet ma nem lehet elvetni mint irrelevánsat. Ha az ellenfél azt mondja, hogy „önök Sztálin, a Gulag, az ávó jelképét viselik”, akkor a mai „kommunisták” hiába mondják, hogy „nem, dehogy, ez az örök lázadás jelképe, mint Adynál”, akkor az eredmény nem az, hogy megtisztítják a szimbólumot a rá ragadt sártól, hanem – föltéve, hogy sikerrel járnak – olyan szimbólumért kockáztatják a nyugalmukat, amely üres.
Ugyanis a szimbólum valódi értelmezési tartományát az a praxis adja meg, amelyet a nevében gyakorolnak s amelyet jelez, ám ezt most nem lehet kijelölni, mert senkit nem lehet eltiltani – hatásosan – a szimbólum használatától, mindenfajta praxisok képzelhetők el a vörös csillag „alatt”, ennélfogva az üresség elkerülhetetlen.
Miként lehetne az ürességet, az irrelevanciát elkerülni vagy kijátszani?
Folytassuk az elcsépelt, de nem értelmetlen párhuzam fejtegetését a keresztyén egyházakkal. A keresztyénség köztudomásúlag botrányt okozott a kezdeteknél. Az indoeurópai (hindu, perzsa, görög-római) vallások szemszögéből a zsidó teológia és a keresztyénség (amely kezdetben a zsidó teológia radikalizálásának tetszett) nem volt más, mint ateizmus. (Fölháborítóan pietás nélküli, azaz kegyelettelen, intoleráns, tiszteletlen istentagadás.) A jelképe is, a kereszt, fölforgató jelkép volt: a leggyalázatosabb kivégzési módra emlékeztetett, célozva a római birodalmi (ma azt mondanók: „európai”) igazságszolgáltatás inherens igazságtalanságára, illegitimitására, illetéktelenségére, tiszteletre NEM méltó voltára. Mintha ma valamely mozgalom a bitófát választaná logónak. A kereszt arra emlékeztet, hogy ti ártatlanokat ítéltek halálra, gyilkosok vagytok, el fogtok kárhozni – de mi megbocsátunk. Hihetetlen impertinencia. Templomok százezreinek ormán a keresztek, múzeumokban a „Keresztrefeszítés”, „Sírbatétel”, „Siratás”, „Római katonák kockát vetnek Krisztus ruháira” című képek tízezrei a legnagyobb nyilvánosság előtt utalnak rá, hogy a törvény nem érvényes, voltaképpen erre: a törvény gonosz, a földi rend – minden társadalmi rend – elvetendő.
A rendet fönntartó, hierarchikus és konzervatív egyház nyilvánvalóan jogosulatlanul használja a keresztet mint jelképet, de a kereszt szimbolikája sűrűn áttöri az egyház constantinusi pogányságát, s az ismétlődő reformációk során fölsötétlik a keresztyén szubverzió árnyéka.
A munkásmozgalom jelképei (a vörös csillag, a sarló-kalapács, a vörös, a fekete és az átlósan vágott vörös-fekete zászló) nem voltak kezdettől fogva elátkozottak, csak egyetlen tekintetben. De ez a vonatkozás döntő volt és döntő maradt. Máig. A munkásmozgalom a XIX. században érte el politikai érettségét, lépte át azt a határt, amelyet addig a világtörténelemben senki: jelentős társadalmi és kulturális hatalmat adott a vagyontalan – és akkoriban még nagyrészt politikai és egyéb alapvető jogaitól is megfosztott – többségnek. A XIX. század egyben a nemzeti érzés, a nemzeti államok, a nemzeti önrendelkezés, a függetlenségi eszme és a liberális-demokratikus nacionalizmus (később a reakciós sovinizmus) százada is volt. Ebben a században mondta a munkásmozgalom, hogy mindenekelőtt nemzetközi, hogy az osztályszolidaritás elsődleges, minden más kollektív identitás másodlagos, hogy „a proletárnak nincs hazája” (értsd: csak a burzsoának van, mert ő részvevője „a haza” nevű konstruktumhoz vezető politikai folyamatnak, míg a proletár nem).
Ez a magatartás, amelyhez 1914-ig ragaszkodott a szociáldemokrácia, és kb. 1926-ig (megint) a bolsevizmus – a kisebb csoportok álláspontjának ismertetésére itt nincs hely, de az ultrabaloldal, elsősorban az anarchizmus és a forradalmi szindikalizmus mindig internacionalista volt – eget verő skandalumot robbantott ki. Erre vonatkozik a „hazátlan bitangok” kifejezés. (Persze, mint megannyi sovén frázis, ez is fordítás: „vaterlandslose Gesellen”.) Mindenféle józan és megfontolt emberek mindmáig mondogatják, hogy „ez nem szerencsés”, a nemzeti érzés olyan erős, hogy nem lehet, nem szabad vele cicázni.
A jelenlegi helyzet, amelyet Európában és Észak-Amerikában nagyrészt a bevándorló- és a kisebbségi kérdés határoz meg, s amelyet az uralkodó osztály faji megkülönböztetéssel, etnikai és felekezeti diszkriminációval, sovén uszítással „dolgoz föl” és „old meg”, új jelentést ad az antikapitalista, eredetében munkásmozgalmi baloldal internacionalizmusának. A proletariátust a XIX. század első harmadában „a veszélyes osztályok”-nak nevezték („les classes dangereuses”), amelyet barbársága, éhség fűtötte „anyagiassága”, a jog (azaz a magántulajdon) iránti közönye, vallástalansága és hazafiatlansága jellemzett. Ma ugyanezt a szubproletariátusra mondják, a bevándorlókra, a mélyszegénységben élő kisebbségekre, az új nomádokra (migránsokra), mindenféle jogfosztott és stigmatizált csoportokra, amelyek csakugyan nem tisztelik különösebben a fönnállót, a tulajdont, a „rendet”, a „tekintélyt”, a „törvényt”, a „vezetőket”, a „jogállamot” és a többi maszlagot. Ma, akár a XIX. század derekán, az internacionalizmus szubverzív (fölforgató), mert ugyancsak az uralkodó rendszerrel szemben álló, törvényen kívüli, megvetett, rettegett és gyűlölt populációkkal való maradéktalan szolidaritást jelenti. A mai kommunisták SEM törvénytisztelő, a nemzetállamukat bálványozó „fehér”, „európai”, „civilizált” honfiak, hanem – igenis! – a csőcselék, a gyülevész hordák, a feketemunkások, az illegális betelepülők, a segélyeket lenyúlók, a „megélhetési bűnözők”, a vándorok, a prekariátus, az önkényes házfoglalók, az áramtolvajok, a falfirkálók, az autógyújtogatók önérzetes, csöppet se bocsánatkérő és pironkodó szövetségesei. Barátaik cigányok, kurdok, arabok, koszovóiak, szomáliak, menekültek, munkanélküliek, foglyok, prostituáltak, szökött elmegyógyintézeti ápoltak, hajléktalanok, különcök, a globális kapitalizmus szennyes óceánjának uszadékai.
Jézus ügyfelei.
Nos, ha ennek a praxisnak sikerül kitöltenie a vörös csillag (vagy a sarló-kalapács vagy a fekete-vörös zászló) értelmezési tartományát, ha ez lesz a vörös csillag stb. „jelentése”, akkor talán érdemes kitűzni. Ez a praxis csakugyan az ellenkezője a „létező szocializmus” államai közé vasfüggönyt szerkesztő, megveszekedett antiszemita és soviniszta Sztálin gyakorlatának, akinek épp úgy a „kozmopolita” (a világ honpolgára) volt az egyik huhogó kísértete, mint annak, aki mégiscsak a fő ellensége volt: Hitlernek. Kísértet, mert „kozmopolita” – csakugyan kulturálisan „gyökértelen” ember – a XX. századi kirekesztő propaganda torzképe értelmében: nem létezik. A bolsevik világpárt utódai az orosz és a kínai nagyhatalmi érdekeknek áldozták föl naiv szövetségeseiket; Sztálin és Mao több szocialista forradalmat tiport és tiportatott el, mint a nemzetközi burzsoázia.
Ha a vörös csillag nem pusztán a centrum és a félperiféria fehér alkalmazotti rétegeinek a magasabb reálbérét jelenti – mert a XXI. század elején nem jelent sokkal többet – , akkor talán érdemes lesz védelmünkre. Mert az az érv, hogy a sztálini eredetű rendszer valamiféle okból, valamilyen módon mégis „jobb” volt, mint a fasizmus – hiszen az „önkényuralmi jelképekről” szóló, kissé paranoiás, kissé autisztikus vita ilyesmiket állított: s ezt nem érdemes állítani, hiszen ez azért nem sokat jelent, annyi minden volt jobb, mint a fasizmus: no és? – , az nem ér az égvilágon semmit. Ráadásul a kommunizmusról folyó, az emberiség számára sorsdöntő vitát a múltra vonatkozó, a lezárt projektre irányuló vitává változtatja, amelyet szívesen átengedek a Terror Házának, hiszen ebben profi. Ha arról van szó, hogy a vörös csillag mit jelentett valaha, akkor csak azt mondhatjuk: bizony nem is egy, hanem sok iszonyú dolgot is jelentett. Többek között – talán: mindenekelőtt – a kommunista terv szétzúzását. Annak bizonygatásáért, hogy a munkásmozgalomnak és kudarcot vallott politikai teremtményeinek a liberális és a konzervatív bírálata túloz, igazán nem érdemes Magyarországon (ahol a vörös csillag kitűzését a törvény büntetni rendeli) dutyiba menni, holott ez a bírálat csakugyan túloz. De hát ez semmiség.
Csak akkor érdemes szimbolikus harcokat folytatni – és vállalni azt a fölöttébb feszélyező kellemetlenséget, hogy félreértik és félremagyarázzák az embert – , ha a bemocskolt jelképnek az az eredeti aspektusa, amely miatt (bemocskoltatása előtt) jele lehetett valamilyen „világmegváltó”, fölforgató hitnek, ismét sikerrel vonatkoztatható olyan praxisra (ez esetben a megbélyegzettekkel való internacionalista, forradalmi, törvénysértő szolidaritásra), amely morálisan vonzó, s amelynek másrészt érdemes magára vonnia a kizsákmányoló-elnyomó rendszer híveinek indokolt és mély gyűlöletét. Nosztalgikus – ráadásul nosztalgiájuknak kétes tárgyat választó – szektákkal nincs miért foglalkoznunk. A vörös csillag be van tiltva, de ezt a tilalmat még ki kell érdemelni.

(Nyomtatásban megjelent: A vöröscsillag-per, szerk. Nyári Zsolt, h. n. [Bp.]: transform!, é. n. [2011].)