Szinte magatól adódik a főleg a francia sajtóban emlegetett párhuzam a 2005-ös sajnálatos franciaországi események (az ún. külvárosi lázadások) és a mostani angol felkelések között. Túl a köztük kétségkívül meglevő különbségeken, annyit talán bizonyosan állíthatunk, hogy az egyre riasztóbb elszegényedés, a munkanélküliség, a diszkrimináció, a jóléti állam a válság és a „válságkezelés” során folytatott fokozottabb ütemű leépítése idején továbbra is elkerülhetetlenül számítanunk kell a városi erőszak periodikus kitöréseire.

Semmi okunk tehát valamiféle optimizmusra: noha ezeket a lázadásokat természetesen a „pusztítás” pár napja, vagy pár hete után a rendőri represszió minden bizonnyal mindig vissza fogja szorítani, ettől még az okok a lehető legkevésbé tűnnek el. Legyen szó az etnikailag és szociálisan kevert Tottenhamről, vagy az egyre inkább (szociálisan, nem etnikailag!) gettósodó Clichy-sous-Bois-ról, a „no future” generáció lázadásának okai lényegében ugyanazok. Mindkét esetben az egyre kegyetlenebbé váló „társadalmi valóság” (azaz a tőkés rendszer) mind kevésbé képes nekik helyet biztosítani a társdalomban. A helyzet a lehető legrobbanékonyabb: lassan egy egész generációra lesz jellemző, hogy egyszerűen nincs vesztenivalója.

Ha a komolyabban akarunk beszélni a két ország és a két lázadás közti hasonlóságokról és különbségekről, akkor talán a legfontosabbal kell kezdenünk: a rájuk adott reakciók kísértetiesen hasonló voltáról. Nem is csak arról van szó, hogy mindkét esetben a rendőri represszió lett a végső „megoldás”, hanem arról is, hogy mindkét esetben azonnal a „faji jelleg”, azaz a legtisztább rasszizmus került előtérbe.

A hangsúlyosan nem multikulturális modellel rendelkező Franciaországban a 2005-ös események idején különösen visszatetsző volt az egész sajtó (leszámítva természetesen a helyzetet pontosan ismerő nem-jobboldali francia lapokat) „bevándorlózása”. A brit multikulturális társadalommal szemben a francia republikánus, univerzalista modell, mely az állampolgárok jog előtti absztrakt egyenlőségében látja az emberek közti egyenlőség alapját: itt nincsenek etnikai negyedek, városrészek, in abstracto itt mindenki francia. Csakhogy a sikeres (tömeg)kulturális integráció manapság szociális kizárással találkozik. A fiatalok értékei, céljai nagyjából azonossá váltak, azonban a lehetőségeik fényévnyire vannak egymástól. Nem mellesleg a „leszakadó” (a versenyben lényegében esélytelenül induló) fiatal éppen a „többséggel” közös kulturális identitás okán viseli olyan nehezen a feléje áradó bizalmatlanságot, félelmet és persze megvetést (”mi is franciák vagyunk” – hangzott el többször a nyilatkozni hajlandó külvárosi fiatalok szájából). És a rendőri és munkahelyi rasszizmust: a mindennapos igazoltatásokat, a nyílt rendőri erőszakot, a szórakozóhelyekről való kitiltatást, a munkahelyi diszkriminációt. Ha van valami, ami közös sorsérzést képes előidézni a külvárosi fiatalokban az – a róluk kialakított médiaképen túl –éppen a közös iskolai és munkahelyi tapasztalat. Ez a közös sorsérzés egyébként független az „eredeti” származási helytől, de még az iskolázottsági szinttől vagy a sikerességtől is, inkább a közös lakóhelyi tapasztalat és a médiavalóság hozza létre. De van egy generációs közösség is: kétségtelen tény, hogy a mostani generáció kevesebb eséllyel rendelkezik, mint az ún. trente gloireuse (a II. világháborút követő, harminc éves példátlan gazdasági felfutás) idején. A közös generációs élményről - és persze nem csak a színeseknek - szóló rapzene sem a foulard viselésnek betiltása ellen szól (miért is tenné? maga is Nike cipőben, Sergio Tacchini pulóverben jár), hanem a társadalmi kirekesztettségről mesél. A külvárosok kultúrája nem a multikulturális társadalom valamiféle iszlám részkultúrája, hanem szubkultúra.

Ha a brit lázadásokra vetünk egy pillantást, noha a társadalmi modell gyökeresen különböző (valódi egymás mellett élő etnikai csoportokról, negyedekről, azaz az igazi multikulturális társadalomról beszélhetünk), maguk a lázadások az igen félrevezető és elterjedt „race riot” elnevezés ellenére igen ritkán etnikai ügyek. A nyolcvanas évek óta időről-időre fellobbanó erőszakkitörések során az őrizetbe vettek mindössze egyharmada volt nem-fehér és a több tucatnyi felkelés közül alig párat tudunk mondani, amely valóban etnikai csoportok között zajlott (1981 – Southall, London és 2005 – Lozells, Birmingham).

A mai Nagy-Britanniában, ahol Franciaországgal szemben nem tiltottak az etnikai statisztikák, a helyzet még egyérteműbb: tele vannak a lapok a letartóztatottak igen személyes portréjaival (az angolszász sajtó name and shame tradíciójának jegyében), amelyből igen egyértelműen kiderül, hogy a mostani lázadásoknak nem hogy semmiféle etnikai, vagy bőrszínre utaló karaktere nem volt, hanem az is, hogy az őrizetbe vettek többsége fehér! A társadalmi düh, harag és erőszak még mindig osztály- és nem „faji” kérdés. Nagyjából a tipikus „zavargó” portéja ugyanaz volt a két országban: 14 és 30 év közti fiatal, általában fiúk, jövő- és munka nélkül. Aki ebben faji jelleget lát, az nyilvánvalóan vagy elmebeteg, vagy rasszista, illetve persze mindkettő.

Igen fontos különbség a két lázadás között azok helyszíne: míg Franciaországban – hogy finoman fogalmazzunk – az etnikailag szintén kevert, azonban szociálisan és földrajzilag a társadalom többi részétől elzárt „szociális gettók” lázadasásról volt szó, addig Angliában a szociálisan és etnikailag kevert, legkevésbé sem gettó-jellegű városrészekben került sor az összetűzésekre. Éppen ez az angol „szociális kevertség” kapott most elég komoly sebet: úgy tűnik, hogy az utca egyik oldalán szociális bérlakásban lakó (etnikailag kevert!) szegények egyre nehezebben viselik az egyre polgárosodó környékük frissen betelepült burzsoáit. A mostani válság és a „válságkezelés”, az egyre kiáltóbb társadalmi különbségek egyre illuzorikusabbá tették ezt az együttélést. Azonban, és ez igen fontos, nem a multikulturális modell válságáról van szó (például a kirabolt üzletek tulajdonosai igen gyakran valamely etnikai csoport tagjai), hanem a lehető legélesebb szociális válságról. A „banditizmust” emlegetőknek azt is érdemes lenne szemügyre venni, hogy a mostani angliai lázadások során a legkevésbé volt jellemző a valamiféle „bandákra” jellemző szervezettség, az erőszak spontán kitöréséről beszélhettünk inkább. Sőt a letartóztatásba kerülők elsöprő többsége nem valamiféle bandatag volt, hanem a rendőrség számára eddig tökéletesen ismeretlen fiatal.

Mindkét esetben az elsőszámú célpont a rendőrség volt, mi aligha lehet véletlen. A nyomor, a munkanélküliség, a rendőrség gyakori rasszista fellépése és zaklatásai a harag és a gyűlölet egy olyan kulturáját hozták létre, amelyből igen nehéz lesz kitörni. Anekdotaszerű volt a nemzetközi sajtóban az angol rendőrség teljes felkészületlensége az eseményekre (például vízágyújuk csak Észak-Írországban volt, gumilövedékek bevetése fel sem merült – kíváncsiak vagyunk a Gyurcsány-Gergényi rendőrség egy ilyen helyzetben mit vetett volna be? gépágyúkat?), mint ahogy a nemzetközi szolidaritás szép példája, hogy a francia rendőrség azonnal szakértőkkel sietett angol kollégái segítségére... A két ország rendőrsége közti különbség leginkább abban volt tetten érhető, hogy sokkal egyszerűbb „rendet tenni” egy gettószerű külvárosban, mint egy nagyváros vegyes lakosságú inner city-ében.

A második számú célpontok a környékbeli butikok, boltok voltak, melyek egyébként gyakran éppen egy-egy etnikai csoport tulajdonai, ami szintén erősen kétségessé teszi, hogy itt a lázadásoknak valamiféle etnikai karaktere lenne, azaz hogy feketék-ázsiaik támadtak volna csupán a fehér rendőrségre. Érdekes és nyilvánvalóan a két ország lázadása eltérő helyszínével magyarázható, hogy Franciaországban a gettó-jellegű külvárosokban inkább a tiszta rombolás volt jellemző, mely főleg az állami épületek ellen irányult, míg az angliai szociálisan kevert környezetben a rombolás rablással is kiegészült.

Szintén igen aggasztó, hogy a mostani lázadások során egyre nagyobb szerepet kaptak a különböző rendfenntartó magáncégek, amelyek részben saját hálózatukon, részben a rendőrségi kommunikációs csatornákon keresztül próbálták „fenntartani a rendet” az erőszak által érintett negyedekben. Úgy tűnik, hogy ahogy a külországokban folyó háborúk, úgy a belső rendfenntartás is egyre privatizálódik, azaz kerül ki a közösségi ellenőrzés alól.

Az első, a lehető legaggasztóbb miniszterelnöki reakciókat látva („itt nem politikáról van szó, nem is valamiféle szociális tüntetésről, hanem egyszerű törő-zúzó tolvajokról” – mondotta David Cameron) aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy éppen az a tény, hogy az angliai lázadások a szociálisan vegyes területeken zajlottak le, tovább fogják rendpárti irányba radikalizálni a konzervatívok és a liberális-demokraták szavazóbázisát. Ráadásul az Munkáspárt az első, a jobboldali kormány antiszociális intézkedéseit felelőssé tevő reakciói után, az erőszak terjedését és a közvélemény ítéletét (állítólag – persze az alaposan „megdolgozott” – közvélemény kétharmada tette a „bűnözést” elsősorban felelőssé az eseményekért) látva, teljes szolidaritást vállalt nem csak a „rendteremtő” kormánnyal (ami talán még érthető lenne), hanem az események kormánypárti értékelésével is! A dolog persze a Munkáspárt kormányon folytatott politikáját ismerve aligha lehet meglepő: a Thatcher és Cameron közti Anthony Blair által fémjelzett munkáspárti politika abszolút ideológiai folytonosságot jelentett a „közbiztonság” területén. Maga Blair már 1993-ban a következő címmel írt cikket: „Amiért a közbiztonság szocialista kérdés”...

Szemben Magyarországgal itt azonban a baloldali sajtó, elsősorban a „The Guardian” képes volt más hangokat megütni. Szerkesztőségi vezércikkében a lap egyértelmű párhuzamot vont „a szociális kiadások alapos csökkentése és az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő társadalmi rétegek marginalizálódása” között. A lap nyíltan azzal vádolja Cameron kormányát, hogy éppen azokat a legalsó osztályokból jövő fiatalokat segítő pénzösszegeket vonja most el, melyet a Blair- és a Brown-kormány vezetett be 1997 és 2010 között. Sőt, azok akik egyértelmű megfelelést állítanak fel a mostani, főleg a legalsó osztályokat érintő megszorítások és a városi erőszak kitörései között, arra is figyelmeztetnek, hogy mind Cameron, mind Clegg azon felső társadalmi osztályból érkezett az ország élére, amely mintha egyre kevésbé törődne ezzel az egyre nehezebben kezelhető (mármint ha a rendőri repressziót nem számítjuk „kezelésnek”) „másik Angliával”...Többen arra is felhívják a figyelmet, hogy a baloldal által irányított, az autonómiájuknak köszönhetően szociálisan jóval bőkezűbb Skóciában és Walesben nem került sor lázadásokra – ezért is tökéletesen érthetetlen a Munkáspárt mostani, a kormánypárt ideológiájába tökéletesen belesimuló rendpárti állaspontja. A baloldal – Angliában szokásosan visszafogott – „szélső” része még valamit hozzátesz mindehhez: a most habzó szájjal a lehető legsúlyosabb büntetéseket követelő jobboldal mintha kicsit csendesebb lett volna az országot valósággal kifosztó bankokkal szemben (l. „pénzügyi válság”, „bankmentés” stb.)...úgy tűnik a kemény kéz csak a szegényeknek jussa.

Az ideológiai hadviselésnek persze része az is (mindkét országban), hogy bárki, aki a lázadások során az események mélyebb társadalmi okait kívánja szemügyre venni a törő-zúzó, tolvaj, bandita thugs/racailles „hasznos idiótája” lesz, és persze így lesz az egyetlen megoldási javaslat a társadalmi problémákra az egyre fokozódó rendőri represszió.

Különösen aggasztó lehet – főleg az arab „facebook- és twitter-forradalmak fényében -, hogy Cameron-kormánya kilátásba helyezte a közösségi hálózatok fokozotabb ellenőrzését, azaz időszakos letiltásukat, amennyiben azokban „erőszakos cselekményekre való felbujtás” történik. Lehet, hogy Ben Ali, vagy Mubarak-rendszere az internetet illetően demokratikusabbnak bizonyul, mint Nagy-Britannia? A Tahrir-téren lehetett facebookot használni a rendszerellenes felkelésre, London belvárosában azonban ez tilos lesz? A brit miniszterelnök efelől aligha hagy kétséget: „Együtt dolgozunk a rendőrséggel, a titkosszolgálatokkal és a közösségi oldalakat üzemeltető cégekkel, hogy megakadályozzuk azoknak a kommunikációját, akik ezen oldalakon keresztül erőszakra, bűncselekményekre vagy a közrend megzavarására készülnek”.
A teljes ideológiai-politikai vereséget szenvedett baloldalnak immár aligha van tovább hova hátrálni. Azon a baloldalon, ahol már arról folyik a balliberális (Magyarországon főleg a Gyurcsány-féle republikánusok által felvetett) vita, hogy a baloldalnak véglegesen le kell mondani az alsó néprétegekről! Kissé leegyszerűsítve, hogy miről van szó: ezeknek a rétegeknek igényeit amúgy sem lehet kielégíteni (biztos megélhetést, azaz munkát, adni nekik, szociális programokkal nem egyszerűen az életben tartásukra, hanem felemelésükre törekedni egy egalitárius politika keretében). Jó részük, a fehér (szub) proletariátus amúgy is az ezeket az igényeket a „bevándorlók” (vagy: cigányok) kárára teljesíteni kívánó szélsőjobboldalra szavaz, „színes” része pedig nem is törődik az egésszel és főleg: nem szavaz (ki ezért, ki azért). Ez a baloldal már egyenesen arról beszél, hogy a „classe populaire” elveszett ügy, a baloldal és a jobboldal közti különbségek kulturálisak: a prolik pedig bunkók, mint jól tudjuk.

Tottenham, Clichy-sous-Bois, a Puerta del Sol vagy a Syntagma-tér azonban éppen arról beszél nekünk, hogy ebből egy szó sem igaz. A baloldal továbbra is elsősorban szociális ügy, ma pedig egy egész „elveszett generáció” vár a baloldali válaszokra.

A kérdés Londontól Párizson és Madridon át Athénig mindenütt azonos: hogyan lehet a lecsúszásban levő alsó-középosztály és a legalsóbb osztályok (legyenek azok bevándorlók, vagy sem) között valamiféle érdekközösséget létrehozni, azaz megfordítani a most felülről lefelé zajló osztályharc irányát. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a rendszeren belüli megoldások és a rendszeren belüli szereplők (baloldali-, szélsőbaloldali pártok és szakszervezetek) erre alkalmatlanok. De akkor mi a teendő?