Tartalomjegyzék
A liberális álom vége: Magyarország 1989-2009
Az államkapitalizmustól a piacig
A gazdasági reform logikája
„Kreatív rombolás” kreativitás nélkül
Következtetések
Minden oldal

Ennek a gondolatnak a legbefolyásosabb összefoglalása az amerikai neokonzervatív filozófus és politikatudós Francis Fukuyama cikke volt, amely amellett érvelt, hogy a sztálinizmus halála a "gazdasági és politikai liberalizmus egyértelmű győzelmét" jelenti, nem pusztán a "Nyugat diadalát" jelezve, hanem egyben "a történelemnek, mint olyannak, a végét...az emberiség ideológiai fejlődésének végpontját, és a nyugati liberális demokrácia mint a kormányzás végső formájának univerzálissá válását".⁵ Sok tekintetben Fukuyama cikke híven tükrözte az idők szellemét.⁶ Érvelésének politikai és gazdasági konzekvenciái meglehetősen egyszerűek voltak. Eszerint a szocializmus – mint politikai filozófia és mint az emberi fejlődés projektje – pusztán a múlt emléke most már.⁷

Az effajta érvek alkották a neoliberális reformok ideológiai bázisát Közép- és Kelet-Európában, a sztálinista rendszerek megdöntése után. Ezeknek a reformoknak az a gondolat adta a magvát, hogy a politikai reformok és a gazdaság gyors liberalizációjának kombinációja nemcsak nagyobb egyéni szabadságot fog hozni, hanem gazdasági prosperitást és magasabb életszínvonalat is a régió küszködő gazdaságai számára.⁸ Magyarországra, amely hagyományosan a piaci reformok éllovasa volt a szovjet blokkon belül, általában mindenki úgy tekintett, mint amely a régión belül a sikeres átalakulás jövőbeli modellje lesz.⁹

Két évtized múltával azonban az átmenethez kapcsolódó átalakítások [adjustment] eredményei Magyarországon nem nagyon adhatnak okot az elégedettségre. A neoliberális átstrukturálás eredményei a magyar társadalomra nézve a legjobb esetben is egyenlőtlennek, de gyakrabban inkább katasztrofálisnak nevezhetők. Az ország a gazdasági termelés jelentős visszaesését szenvedte el, a munkanélküliség élesen megugrott (ami 1989 előtt ismeretlen tényező volt, a tekintélyelvű politikai rendszerben uralkodó munkakényszer miatt), a többség számára süllyedt az életszínvonal, a társadalmi egyenlőtlenségek nőttek, valamint a magyar társadalom immár alapjellegzetességként rögzült a szegénység.¹⁰ A régió többi részében is hasonló trendek voltak megfigyelhetők.¹¹

Mintha mindez még nem lett volna elég, a jelenlegi világgazdasági válság tovább növelte a nyomást a régió amúgy is gyengélkedő gazdaságain. A magyar gazdaságot különösen súlyosan érintette a visszaesés, minek folytán a kormány 2008 végén 25 milliárd dolláros segélycsomaghoz volt kénytelen folyamodni nemzetközi hitelezőinél, a súlyosbodó adósságválság és egy esetleges bankpánik perspektívájával szemben.¹² Tovább fokozva Magyarország gondjait, az ország gazdasági válsága súlyosbodó politikai válságba csapott át. A hatalmon lévő "szocialista"-liberális koalíción belül teljes a zűrzavar, és a nemrégiben megtartott EP-választások kiemelték a szélsőjobboldal megerősödésének tendenciáját: a fasiszta Jobbik harmadik helyen szerepelt, az összes szavazat kb. hatodát megszerezve. De Magyarország problémái mostanában nem csupán a belföldi politikusok számára adnak okot aggodalomra. Az ország sorsát egyre nagyobb érdeklődéssel és rémülettel figyelik Washington-ban és Brüsszelben is.¹³

Az államkapitalizmustól a piacig

A kérdés, miért is ez lett 1989 liberális álmából Magyarországon, alighanem csak akkor válaszolható meg, ha elmozdulunk a nemzetállami perspektíváról, és ehelyett, az egész folyamatot a globális kapitalizmusban történt változásokkal való relációjában ragadjuk meg.

Több mint két évtizeddel a berlini fal leomlása előtt, baljós viharfellegek jelentek meg az egész régió fölött – köszönhetően a globális kapitalizmusban a kora hetvenes évek során kibontakozó strukturális válságnak és a háború utáni gazdasági boom kimerülésének.¹⁴ Szerte a világon a vezetőknek a befektetések megtérülési rátájának süllyedésével és a tömeges munkanélküliség újbóli megjelenésével kellett, hogy szembenézzenek. A berlini fal két oldalán azonban határozottan más válaszok születtek a válságra.

Nyugaton a vezetők a gazdasági fejlődés keynesiánus, állam-vezérelt modelljének feladása mellett döntöttek, amit pedig a negyvenes évek végétől egészen eddig a pillanatig "magától értetődőnek" tartottak, és a keynesianizmus helyett a "világpiaci fegyelem" vezérelvét választották.¹⁵ Annak érdekében, hogy visszaállítsák a válság előtti profitszinteket, a nyugati kormányok lehetővé tették a tőkének, hogy kitörjön a nemzeti szabályozás béklyóiból. Ez a gazdaságpolitikai eltolódás [shift in policymaking] először Washingtonban és Londonban rajzolódott ki, és felerősítette azt a folyamatot, amit időnként a "kompetitív dereguláció logikájának"¹⁶ neveznek, és aminek következményeképpen a többi állam is kénytelen volt követni ugyanezt a gazdaságpolitikát, hogy biztosítsa versenyképességi pozícióját a világrendszeren belül. Ezek a változások a nemzetközi pénzügyi rendszer látványos növekedéséhez és centralizációjához, illetve transznacionális vállalatok megjelenéséhez vezettek, a nemzetállami szintű gazdaságpolitikai tervezés számára viszont egyre növekvő nehézségeket jelentettek.¹⁷ A keynesiánus "szabályozó állam" [regulatory state] gyorsuló ütemben adta át helyét annak, amit Phil Cerny "a kompetitív államnak" [the competition state] nevezett, és aminek elsődleges célja az adott gazdaságnak a globális piac követelményeihez való hozzáidomítása.¹⁸

Keleten a kezdeti reakció a világpiac nyomásával való szembeszegülés volt. Azonban, mint később nyilvánvalóvá vált, ez a politika csak ahhoz vezetett, hogy nyilvánvalóbbá váltak az államkapitalista gazdaságok gyenge pontjai. Ezek a parancsgazdaságok belsőleg továbbra is masszívan a nagyipari termelést preferálták az árukban és szolgáltatásokban való specializáció helyett.¹⁹ Mint Mike Haynes rámutatott, a szovjet blokk gazdaságai "túlméretezett ipari szektorokat fejlesztettek ki, ami képessé tette őket a katonai és nagyhatalmi versengésben való részvételre, de nem sok értelme volt a világpiac egésze szempontjából nézve".²⁰

A SZU érdekeinek külső nyomása nem csak azt jelentette, hogy a kelet-európai országok világpiacba való integrációja korlátozott maradt, hanem azt is, hogy az integráció jellege igen problematikus [flawed] volt. A késő hetvenes évektől kezdve pedig a visszaesés világgazdasági következményei egyre inkább nyilvánvalóvá váltak. A növekvő társadalmi elégedetlenség fenyegetésével szembe kerülve, az egypártrendszerek vezetői alternatív stratégiák után kezdtek el nézni, ami végül a világpiacba való nagyobb mértékű integráció keresésére lyukadt ki.²¹ Ezt azzal a gazdaságpolitikai lépéssel gondolták megvalósítani, hogy fejlett technológiai eszközöket importálnak Nyugatról, ipari és mezőgazdasági exportárukért cserébe. Mint korábban is sokszor, Magyarország megint regionális éllovas volt, az ország nyugati behozatala gyorsabban nőtt, mint a szovjet blokk többi államában.²² A kérdés, ami továbbra is megmaradt, az volt, hogyan fogják ezt a növekvő kereskedelmet finanszírozni.

A kelet-európai kormányok ezt a problémát úgy kívánták megoldani, hogy hiteleket kértek konvertibilis valutákban nyugati kormányoktól, bankoktól és nemzetközi szervezetektől.²³ Ennek eredményeképpen adósságállományuk jelentősen nőtt a hetvenes évektől kezdve. Magyarország megint csak minta volt, de ezúttal negatív értelemben: 1978-ra konvertibilis valutákban lévő kereskedelmi deficitje több mint 3 milliárd dollár volt.²⁴ Ezek a negatív regionális trendek a nyolcvanas években sem lassultak le. (1. táblázat):

1. táblázat: A keleti blokk növekvő adósságterhe ($ millárd dollár) (nettő külső adósságállomány) Forrás: OECD

	1985	1986	1987	1988	1989	1990
Bulgária	1.6	3.6	5.1	6.1	8.0	9.8
Csehszlovákia	3.6	4.3	5.1	5.6	5.7	6.3
Magyarország	11.5	14.7	18.1	18.2	19.4	20.3
Lengyelország	28.2	31.9	35.8	34.1	37.5	41.8
Románia	6.5	6.3	5.1	2.0	-1.3	1.3
SZU	15.8	16.6	25.1	27.7	39.3	43.4
Összesen	67.3	77.5	94.3	93.8	108.9	122.9

Az egypártrendszeri rezsimek vezetői egyre inkább kényszerhelyzetbe kerültek, ahogy a világgazdaság külső nyomása összekapcsolódott a reformokra vonatkozó követelések felerősödésével – ez utóbbi egyszerre jött az uralkodó bürokrácián belüli és ellenzéki csoportoktól.²⁵ A reform-orientált Mikhail Gorbacsov megválasztása az SZKP főtitkárává 1985 márciusában, kezdetben úgy tűnt, enyhítheti ezt a nyomást. Gorbacsov meghirdetett politikája – úgymint a glasznoszty (nyitás, nyíltság) és a peresztrojka (átalakítás, átstrukturálás) – a tervgazdasági rendszer alapvető reformját célozta meg.²⁶ Az alapgondolat az volt, hogy a politikai szabadságjogok kiterjesztését összekötik (piaci ösztönzők bevezetésével) a korrupció visszaszorításával.²⁷ De Gorbacsov reformjai a szovjet blokk uralkodó bürokratikus rétegeiben megnyitották Pandora dobozát.

A magyarországi fejlemények újra előjelei voltak az egész régióban következő eseményeknek. A magyar uralkodó osztály egyre inkább a bizonytalanság és a kétségbeesés jeleit mutatta az ország tornyosuló adósságproblémái miatt. 1985-86-ban, egyfajta utolsó dobásként, hogy hatalmát megmentse, az MSZMP a felülről irányított social engineering módszereit vetette be és újabb gazdasági reformokat fogadott el. Ezek a reformok nagyobb szabadságot adtak az állami vállalatok menedzsereinek a dolgozók felvételében és elbocsátásában, emellett pedig egy csődtörvényt és a munkanélküliségi segélyre vonatkozó rendelkezéseket is elfogadtak.²⁸ Azonban, mivel ezek a lépések sem voltak sikeresek, megjelentek a változást követelő hangok, nem csak általában a társadalomban,²⁹ hanem az MSZMP egyes részeiben is. A reform-orientált nomenklatúra³⁰–tagok követelni kezdték az idősödő párttitkár, Kádár János eltávolítását. 1988 májusában ennek megfelelően végül a reformista Grósz Károly lett a főtitkár. Ezt az MSZMP-n belüli éles hatalmi harc követte, amely során a "keményvonalasok" és a "reformerek" a párt fölötti kontrollért küzdöttek.³¹

Ezek a belső harcok azonban, ahelyett, hogy megerősítették volna a pártot, még nehezebbé tették számára társadalmon belüli hegemóniahelyzetének fenntartását – sőt, épp hogy lehetőséget adtak az ellenzéki csoportoknak, hogy egyre magabiztosabbá váljanak.³² Az állampárt egyre inkább két irányból is nyomás alá került, és egy év tétovázás után a bürokrácia úgy döntött, hogy "ugrik, mielőtt még löknék".³³ Az állampárt 1989 júniusa és szeptembere között tárgyalásokat kezdeményezett ellenzéki erőkkel, az egypártrendszer lebontásáról és az átmenetről a többpártrendszer felé.³⁴ 1989 őszén az országgyűlés elfogadott egy törvényt, amely Magyarországot parlamentáris demokráciának mondta ki. Október 23-tól pedig az ország nem volt többé "szocialista népköztársaság". Az ajtó most már nyitva állt, hogy Magyarország kilépjen a liberális demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus csodaországába...

A gazdasági reform logikája

Az egypártrendszer végét követő első néhány évben a hangulat Magyarországon általában véve derűlátó volt. Sokan azt gondolták, most végre lehetségessé vált, hogy ugyanazokat a szabadságokat és életszínvonalat élvezzék, mint nyugati szomszédaik.³⁵ Az újonnan megválasztott képviselők egy része légből kapott ígéreteket tett a Nyugat-Európával való közeljövőbeli "konvergenciával" kapcsolatban.³⁶

Ezeknek az éveknek a reményeit jól összefoglalta az író és politikus Vásárhelyi Miklós, amikor 1989-ben a következőket mondta a New York Times-nak:

„Először is, újra ténylegesen lesz olyan, hogy Európa [there will be a Europe again]. Közép- és Kelet-Európa országainak végre esélyük lesz egyesülni a Nyugattal. Ugyanolyan feltételek mellett fogunk élni. Időbe fog kerülni, de társadalmilag, politikailag és gazdaságilag el fogjuk érni azt, amit a Nyugati országok eddig elértek. Az ajtó most nyitva áll.”³⁷

A választ arra, hogy hogyan érhető el mindez, mainstream közgazdászok, politikusok és nemzetközi pénzügyi szervezetek adták meg, mint pl. az IMF és a Világbank.  A liberális és konzervatív politikai és gazdaságfilozófia egyfajta kombinációjára építve, amit Milton Friedmantől, Friedrich Hayektől stb. vezettek le, [a fenti csoportok] amellett érveltek, hogy a Nyugathoz való "felzárkózás" a gazdaság gyors és radikális átszerelésével oldható meg. Az, amit az osztrák közgazdász Joseph Schumpeter "kreatív rombolásnak" nevezett, el fogja tüntetni az államkapitalista gazdaságok improduktív szektorait, helyet adva új, innovatív kapitalistáknak, és mindez megalapozza majd a hosszú távú és fenntartható gazdasági növekedést.³⁸ Ennek érdekében nagy hangsúlyt helyezték a különböző gazdasági kontrollmechanizmusok [árszabályozás, elbocsátások, bérszabályozás] gyors eltávolítására, a piacosításra és privatizációra. A kelet-európai kormányokat arra biztatták, hogy kövessék a később "sokkterápiaként" elhíresült reformok útját. Ezt a receptet követve a térség politikusai megszabadultak az aktív állami beavatkozásra való államkapitalista hajlamaiktól és helyette a restriktív fiskális és monetáris politikát választották. Habár ez a modell igen máshogy határozta meg az állam gazdaságon belüli szerepét, mint a keynesianizmus, a maga "szabályozó államával", fontos hangsúlyozni, hogy nem az állami kapacitások teljes feladása mellett tette le a garast. Épp ellenkezőleg, a neoliberális paradigma hívei – mind elméletben mind gyakorlatban – mindig hangsúlyt helyeztek arra, hogy "erős államra" van szükségük ahhoz, hogy létrehozzák a megfelelő környezetet, amelyben aztán a "növekedés-élénkítő mechanizmusok" normálisan működni tudnak.³⁹

Támogatói számára a neoliberális átalakulás sikere gyakorlatilag garantált volt. Ahogy a liberális közgazdász Csaba László mondta, a "gazdasági fejlődés piaci modellje"⁴⁰ lehetővé teszi majd a világgazdaságba való gyors integrációt, ami magával hozza majd a gazdasági prosperitást és a magasabb életszínvonalat Kelet-Európa népei számára.⁴¹ Ezeknek az ígéreteknek a hatására, a politikusok, szerte a volt államkapitalista országokban, megadták magukat a piac hódításának.

Ami a piaci reformok éllovasát, Magyarországot, illeti, a nyugati szakértők jó része azt jósolta, az ország a sikeres politikai és gazdasági átalakulás jövőbeli regionális modelljévé fog válni.⁴² Az ország meghatározó politikai erői abban a hitben éltek, hogy a neoliberális reformok majd megindítják a külföldi tőkebefektetések (FDI) áradatát, és ezáltal Magyarországot Közép-Európa pénzügyi központjává teszik.⁴³ A valóság azonban merőben máshogy alakult, mint amit a neoliberális álom vizionált.

„Kreatív rombolás” kreativitás nélkül

Két évtized rálátásával elmondhatjuk, hogy ezeknek az átmenethez kötődő átalakításoknak – melyek megnyitották a volt államkapitalista gazdaságokat a nemzetközi tőkekörforgása számára – az eredményei távolról sem nevezhetők imponálónak. A kilencvenes évek gazdasági átstrukturálása a régió egészében a termelés [output] példátlan összeomlásához vezetett.⁴⁴ A gazdasági átalakulás első évtizedének eredményei annyira rosszak voltak, hogy még a Világbanknak (ami végig a régióban kialakítandó szabadpiaci kapitalizmus egyik leghatározottabb híve volt) is be kellett vallania, hogy „az átmenettel járó recesszió mélysége és hossza az összes országot nézve a nagy világgazdasági válsággal volt összehasonlítható, a legtöbb országban, pedig még ennél is sokkal súlyosabb volt.”⁴⁵

A kilencvenes évek a magyar gazdaság számára egyfajta „elveszett évtizedet” jelentettek. Az elhúzódó krízis és gazdasági stagnálás miatt a termelés csak 1999-ben érte el az 1989-es szintet.⁴⁶ A gazdaság 2000 után elkezdett felépülni, évi 4%-os növekedést produkálva 2006-ig. Ekkor újabb nehézségek léptek föl, miután a kormány újabb megszorító intézkedéseket vezetett be, a „globális verseny” nevében, illetve az ország növekvő költségvetési deficitjének visszafogása miatt, ezáltal 3% alá csökkentve az évi növekedést.⁴⁷ A jelenlegi gazdasági visszaesés aztán ennek a vérszegény növekedésnek is véget vetett. 2009-ben a magyar gazdaság akár 10%-kal is zsugorodhat, és a szakértők kevés – vagy semmi – jelét nem látják a jövőbeli felépülésnek.⁴⁸

A termelés éles zuhanása [a kilencvenes évek első felében] miatt a krónikus munkanélküliség a magyar társadalom emblematikus aspektusává fejlődött.⁴⁹ A külföldi tőke és az új technológiák, amelyeket az olcsó és kvalifikált munkaerő bősége az országba vonzott, teljesen elégtelennek bizonyultak a megsemmisített munkahelyek kompenzálására. 1989 és 1997 között a magyarországi munkaerő 1,5 millió fővel csökkent, 5 millióról 3,5 millióra, a hivatalos munkanélküliség pedig jelenleg 9,6%.⁵⁰ [A valódi munkanélküliség tehát jóval magasabb.]

A gazdasági átstrukturálás egyben az életszínvonal és az általános jóléti szint jelentős visszaesését is előidézte 1995-ig, és minimális mértékű javulással azután.⁵¹ A reálbérek a nyolcvanas évek színvonalát csak 2003-ban érték el [és ez egy átlag, ne feledjük], és az UNDP egy 2003-as tanulmánya szerint a szegénységben élők aránya a lakosság egyharmadára becsülhető.⁵² A magyar társadalmat általánosan jellemző rossz közérzetet jól mutatja például, hogy a húsfogyasztás még mindig a nyolcvanas évek szintje alatt van […].⁵³

Hogy a helyzet még rosszabb legyen, a jóléti szolgáltatásokat mind a szociálliberális, mind a jobboldali kormányok szorgosan leépítették a piacgazdaságra való átmenet óta. Az állami kórházakban különböző díjakat vezettek be, a munkanélküli segélyt hat hónapra csökkentették, most pedig a válság tovább növeli a munkanélküliséget és csökkenti a reálbéreket, miközben a kormány a szociális kiadások további lefaragását ígéri.

Az ország gondjait az is súlyosbította, hogy az átmenetet követő depresszió fokozta az osztály-, etnikai és regionális egyenlőtlenségeket. Az osztálykülönbségekre vonatkozó újabb adatok szerint a legmagasabb és a legalacsonyabb egy főre eső jövedelemmel rendelkező háztartások jövedelme közötti arány 7,5-ről 8,4-re nőtt 1992 és 2003 között.⁵⁴ A gazdasági transzformáció nyertese a lakosság egy kis kisebbsége volt (10-12%), az ő helyzetük egyértelműen javult az új rendszerben.⁵⁵ Ez a csoport a privatizációs trükkökből nyertesen kikerülő nomenklatúra tagokból és a külföldi, multinacionális cégek megjelenéséből profitáló emberekből áll, és tagjai hasonló luxusban élnek, mint a világ más részein élő megfelelőik. Emellett még ott van a társadalom kb. 30%-át adó középosztály, akik számára az átalakulás negatív és pozitív következményekkel is járt.

Ezen a két csoporton kívül még a munkásosztályról és a „depriváltakról” beszélhetünk. A munkásosztály kb. a társadalom 40%-át alkotja, és igen súlyosan érintették a kilencvenes évekbeli gazdasági válság következményei és a beszűkülő munkaerőpiac.⁵⁶ A szituáció nem mondható jobbnak azon munkások számára sem, akiknek sikerült átvészelniük az átmenet kezdeti depresszióját. Ezek a munkások ’89 óta a kizsákmányolás jelentős fokozódását élték meg, ami növekvő munkaidőben és süllyedő reálbérekben nyilvánult meg. A skála alján a társadalom maradék 20 százaléka áll – az ún. „depriváltak”. Ez a réteg főleg parasztokból, képzetlen fizikai munkásokból, munkanélküliekből és hajléktalanokból áll, akik a legrosszabbul jártak az átalakulás során, és kevés (vagy semmi) reményük van helyzetük javulására a közeljövőben.⁵⁷

A szegénységnek Magyarországon etnikai dimenziója is van.⁵⁸ A gazdasági átalakulásnak katasztrofális következményei voltak a roma lakosságra nézve. A romák foglalkoztatottsági rátája a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig terjedő időszakban több mint felével csökkent, 75-ről 30%-ra.⁵⁹ A szegénység előfordulása [incidence] a roma háztartások körében hétszerese az átlagnak.⁶⁰ A romák ma nemcsak a munkanélküliség és a szegénység veszélyének vannak kitéve, hanem széleskörű diszkriminációval és szegregációval is szembesülniük kell, valamint a puszta létükkel szembeni, egyre komolyabb fenyegetésekkel is.

Végül, a regionális különbségek tovább fokozzák az országon belüli egyenlőtlenségeket. Az 1989 után az országba érkező befektetések nagy része Budapestre és a Nyugat-Európával határos nyugati megyékbe áramlott, míg az ország egyéb részei nagyrészt kimaradtak ebből. Különösen nagy veszteségeket szenvedtek az északi és keleti ipari területek, amelyek nagyon megszenvedték „a nehézipari termelés és a bányászat 1989 utáni gyors összeomlását”.⁶¹ Megdöbbentő analógiát mutatva Nagy-Britanniának azon vidékeivel, melyek a legnagyobb munkahely-veszteségeket szenvedték el a feldolgozóiparban és a bányászatban [Wales, Yorkshire, elsősorban a nyolcvanas években, Thatcher alatt], az országnak ezeket a részeit sújtja ma leginkább a munkanélküliség, a szegénység és a kapcsolódó társadalmi problémák.

Következtetések

Magyarország 1989 utáni fejlődésének ellentmondásait a globális kapitalizmusban történt változások kontextusában kell látni. A folyamat során „átmenet történt a nemzetállami [national] kapitalizmustól a multinacionális kapitalizmusba”.⁶² Ez a változás, ami annak a kísérletnek a nyomán valósult meg, hogy az egyes nemzetállamok megpróbálták a profitokat a hetvenes évek elhúzódó válsága előtti szintre visszaállítani, elősegítette a nemzetközi kereskedelem és pénzügyi piacok kibővülését, és a transznacionális vállalatok megjelenését. A „kompetitív dereguláció logikája”⁶³ egyidejűleg tovább fokozta a kapitalizmus belső ellentmondásait. A kapitalizmus expanziójának ezen ellentmondásait – egyrészt a „kiegyenlítődés” és az „egyesítés”, másfelől az ellenkező irányban ható „széttartás” tendenciáját – zseniálisan ragadta meg Lev Trockij:

A kapitalizmus, ahogy gazdaságilag közelebb hozza az egyes országokat egymáshoz, kiegyenlítve fejlődési stádiumaikat…saját természetének megfelelően jár el…kaotikus módon, szüntelenül aláaknázva saját erőfeszítéseit, egymásnak feszítve az egyik országot a másikkal, az egyik iparágat a másikkal, elősegítve a világgazdaság egyes részeinek fejlődését, visszatartva és visszalökve a fejlődést máshol. Csak ennek a két alapvető tendenciának – melyek a kapitalizmus természetéből fakadnak – a kölcsönhatása magyarázza meg a történelem folyamatának élő mintázatát.⁶⁴

Ennek fényében nyilvánvaló, hogy Magyarország rögös útja 1989 óta nem „rossz politikáknak” (ti. neoliberális reformok), vagy „korrupt kormányoknak” köszönhető elsősorban (bár ezek a tényezők kétségtelenül hozzájárultak az ország gondjaihoz), hanem az a kapitalizmus inherens, általános ellentmondásainak eredménye.

A Magyarországhoz hasonló kisebb országok számára a helyzetet tovább rontja, hogy a kapitalizmusban történt újabb eltolódások, együtt az imperialista rivalizálás kapcsolódó jelenségével, „ami maga is a kapitalizmus expanzióra és centralizációra törő belső tendenciájának kinövése”⁶⁵, még súlyosabbá teszik a relatív „elmaradottság” terhét.

Ezt a tényt brutálisan kiemelte a jelenlegi krízis, ami Közép- és Kelet-Európa kis és törékeny gazdaságagait a „kapitalizmus leggyengébb láncszemévé” tette. Magyarországon „a külső kényszerek ostora” hatására a kormány vehemens módon folytatja leépítési, privatizációs és liberalizációs politikáját, abban a kétségbeesett reményben, hogy ettől majd előbb-utóbb jobbra fordul a gazdasági helyzet. De ezek az intézkedések csak súlyosbítják a bajt. A gazdaság gyakorlatilag zuhanórepülésben van, az életszínvonal süllyed, a társadalmi különbségek növekvőben vannak. A jelenlegi politikai viszonyok társadalmi elutasítottsága szinte totális. A szélsőjobboldalnak sikerült a középosztály jelentős részét mozgósítani, a válságért a „zsidók összeesküvését” hibáztatva, a „segélyen élősködőket” (különösen a romákat) pedig azért támadva, mert azok állítólag ellopják azt a kis pénzt, ami még megmaradt az állam kincstárában. Eközben a munkásosztálynak semmilyen politikai képviselete nincsen, növelve sebezhetőségét az uralkodó osztály támadásaival szemben.

A reakció erőivel szembeni progresszív alternatíva felmutatásához különösen időszerűnek és relevánsnak tűnik a visszatérés a klasszikus marxizmushoz. Karl Marx, Lev Trockij és a tradíció más nagyjainak munkáira építve, nem csak, hogy jobban meg tudjuk érteni Magyarország 1989 utáni egyenlőtlen fejlődésének okait, hanem a munkásosztályt is felébreszthetjük, hiszen ez az osztály továbbra is, Trockij szavaival élve,  „a világkapitalizmus likvidálásának kezdeményezője” marad. ⁶⁶

Ford: kmb

Lábjegyzetek

1: Szeretnék köszönetet mondani Gareth Dale-nek a tanulmány egy korábbi változatával kapcsolatos megjegyzéseiért.

2: Románia kivételével, az élesebb szociális konfliktusok és az erőszak hiánya figyelemreméltó vonása volt a kelet-európai forradalmaknak. Sőt, ahogy Tony Cliff megjegyezte „kevesebb összecsapásra került sor az NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon ezeknek a rezsimeknek az összeomlása során, mint Thatcher Nagy-Britanniájában a nyolcvanas évek közepén.” – Cliff, 1996, pix.

3: Jeffries, 1993, p1.

4: Åslund, 2002; Kornai, 2006.

5: Fukuyama, 1989, pp3-4. Érdekes módon, Fukuyama cikke megelőzte 1989 politikai eseményeit, ugyanis annak az évnek a nyarán íródott.

6: Fukuyama cikkének részletesebb elemzéséhez ld. Callinicos, 1991.

7: Callinicos, 1991, p10.

8: Åslund, 2002; Kornai, 2006; Marangos, 2004; Sachs, 1990; Williamson, 1992.

9: Jeffries, 1993.

10: Eurequal, 2006; UNDP, 2003; World Bank, 2002.

11: Dale, 2004, és Hardy, 2009 munkái hasonló trendeket mutatnak ki Kelet-Németországban és Lengyelországban.

12: A bankpániktól való félelem nagyon is valós volt, mint ahogy Gideon Rachman nemrég bemutatta a Financial Times-ban. Akiknek a gyengéje az összeesküvés-elméletek vagy a babona, esetleg bele is olvashatnak valamit a dátumba, amikor ez a félelem elérte csúcspontját. 2009. március 13, péntek. (Financial Times 2009. május 11.)

13: Például, Ukrajna és Magyarország gazdasági gondjaira hivatkozva Barack Obama amerikai elnök egy márciusi beszédében figyelmeztette az amerikaiakat, annak a veszélyére, hogy „begyűrűzhetnek ezek a hatások…és a mi partjainknál köthetnek ki”. [“these enormous ripple effects…wash[ing] back on to our shores”.]

14: Aldcroft and Morewood, 1995. Ld. még Brenner, 2006.

15: Maier, 1997, p91, in Dale, 2006, p208.

16: Dale, 2004, p193.

17: Harman, 1984, p116.

18: Cerny, 1990, in Dale, 2004, p14.

19: Aldcroft and Morewood, 1995, p126.

20: Haynes, 1994, p129.

21: Ahogy Dale kifejti ennek a számnak egy másik cikkében, ez a döntés, habár megnövelte a szovjet blokk gazdaságainak sebezhetőségét a világpiac fluktuációval szemben, nem volt teljesen irracionális.

22: Köves, 1985, p101.

23: Aldcroft and Morewood, 1995, p157.

24: Swain, 1992, p131.

25: A növekvő elégedetlenség legláthatóbb jelei a hajógyári munkások sztrájkjai voltak, amik megrengették Lengyelországot 1980-81-ben, és amelyek során megszületett a Szolidaritás mozgalom.

26: Aldcroft and Morewood, 1995, p177.

27: Aldcroft and Morewood, 1995, p178.

28: Aldcroft and Morewood, 1995, p188.

29: A magyar ellenzék az első ellenzéki párt (MDF 1987) megjelenése után egyre szervezettebbé vált.

30: Nomenklatúra itt = a párt, az állam és a gazdaság felsővezetői. – Dale, 2006, p10.

31: Ezt a harcot részletesen elmagyarázza Ripp, 2006.

32: 1988-ra az MSZMP morális válságának jelei nyilvánvalóvá váltak: a tagság 7%-kal csökkent az év első felében, és a megmaradt tagoknál egyre jellemzőbbé vált az egyéni érdekek érvényesítése a párt egészének érdekei helyett, aminek eredménye a párton belüli fokozódó korrupció volt. – Ripp, 2006, pp242-249.

33: Aldcroft and Morewood, 1995, p195.

34: Ezeket a tárgyalásokat később „Kerekasztal Tárgyalásoknak” nevezték el.

35: Tamás Gáspár Miklós az 1988 és 1992 közötti időszakot úgy írta le, mint “a társadalmi képzelőerő periódusa, amiből végül nem sok minden lett, de a megélt és remélt szabadság pillanata volt” – Tamás, 2009, p28.

36: Bár ekkoriban még csak tinédzser éveim elején jártam, még mindig emlékszem, hogy a kora kilencvenes években magyarországi politikusok komolyan érveltek amellett, hogy az ország „utolérheti” a Nyugatot egy évtizeden belül. Az évtized vége felé aztán ennek az „ígéretnek” az időkerete két évtizedre nőtt.

37: Idézi: Gwertzman and Kaufman, 1990, pp225-226.

38: Schumpeter, 1975.

39: Csaba, 2007, p101. Már a hetvenes évek elején, amikor a neoliberális elméletek uralkodóvá kezdtek válni a politikai vitákban, az „erős állam” szükségletének hangsúlyozása ahhoz vezetett, hogy magánérdekeltségek és sok nyugati kormány is közvetlenül támogatni kezdett antidemokratikus rezsimeket. A legtriviálisabb példa erre a Pinochet-diktatúra esete volt Chilében, amit a hetvenes években a monetarizmus laboratóriumának tartottak. Magyarországon a 2006-os erőszakos zavargásokat ürügyül használták fel arra, hogy megerősítsék az állam represszív karját és szétzúzzák a kormány neoliberális politikájával való ellenállást.

40: Csaba ennek a megközelítésnek központi sajátságaként azt a meggyőződést definiálja, hogy a piac „az az alapvető koordinációs mechanizmus, ami által a szegénység ördögi köre megtörhető” – Csaba, 2007, p101.

41: Åslund, 2002; Marangos, 2004; Sachs, 1990; Williamson, 1992. A kelet-európai neoliberális reformokról írt józan kritikájukban Andor László és Martin Summers radikális közgazdászok ezeknek a politikáknak a felépítőit mint „piacmaoistákat” írják le, akiknek vakhite a piac áldásaival kapcsolatban ahhoz az utópizmushoz hasonlatos, ami a hatvanas-hetvenes évek Kínájának „kulturális forradalmának” gazdasági programjára volt jellemző. Azzal az egy különbséggel, hogy a „nagy ugrás előre” most a kapitalizmusba vezetett, nem a kommunizmusba. – Andor and Summers, 1998.

42: Jeffries, 1993.

43: Tamás, 2009, p36.

44: Kolodko, 2000, p109.

45: World Bank, 2002, p3.

46: Eurequal, 2006, p2.

47: Eurequal, 2006, p2.

48: A legutolsó azoknak a személyeknek a sorában, akik kifejezték erős kétségeiket a magyar gazdasággal kapcsolatban Bod Péter Ákos volt, aki egy augusztusi interjúban azt állította, hogy a gazdaság csak 2013-ban fogja elérni a 2008-as szintet. Népszabadság, 23 August 2009.

49: UNDP, 2003, p. 19.

50: Adam, 1999, p92. Újabb tanulmányok is megerősítették ezt a trendet – Eurequal, 2006; Tárki, 2004. A legújabb munkanélküliségi adatokért lásd the Economist, 15 August 2009.

51: Eurequal, 2006, p3.

52: Eurequal, 2006, p2; UNDP, 2003, p56. Ez alapján nehéz megérteni, hogyan állíthatta azt az Economist 2005-ben, hogy Magyarországon „gyakorlatilag nincsenek szegénységben élő emberek” – the Economist, 26 November 2005. (Meg kell jegyezni, hogy az UNDP adatait a minimális megélhetési szint megállapításával számították, míg az Economist állításait a Világbank standardjaira alapozta, melyek egy durva gazdasági definícióját veszik a szegénységnek, ti. napi 2,15 dollár per fő per nap alatt élők.)

53: Eurequal, 2006, p3.

54: Tárki, 2004, p51.

55: Tárki, 2004, p69.

56: Tárki, 2004, p69.

57: Adam, 1999, p120; Tárki, 2004, p69.

58: Adam, 1999, p161.

59: UNDP, 2003, p21.

60: Tárki, 2004, p103.

61: Eurequal, 2006, pp21-22.

62: Harman, 1990.

63: Dale, 2004, p193.

64: Idézi Barker, 2006, p82.

65: Barker, 2006, p82.

66: Trotsky, 1969, p. 108.

References

Adam, Jan, 1999, Social Costs of Transformation to a Market Economy in Post-Socialist Countries: The Cases of Poland, the Czech Republic and Hungary (Palgrave Macmillan).

Aldcroft, Derek, and Steven Morewood, 1995, Economic Change in Eastern Europe Since 1918 (Edward Edgar).

Andor, László, and Martin Summers, 1998, Market Failure: A Guide to the East European “Economic Miracle” (Pluto).

Åslund, Anders, 2002, Building Capitalism: the Transformation of the Former Soviet Bloc (Cambridge University).

Barker, Colin, 2006, “Beyond Trotsky: Extending Combined and Uneven Development”, in Bill Dunn and Hugo Radice, 100 Years of Permanent Revolution: Results and Prospects (Pluto).

Brenner, Robert, 2006, The Economics of Global Turbulence: the Advanced Capitalist Economies from Long Boom to Long Downturn, 1945-2005 (Verso).

Callinicos, Alex, 1991, The Revenge of History: Marxism and the East European Revolutions (Polity).

Cerny, Phil, 1990, The Changing Architecture of Politics: Structure, Agency and the Future of the State (Sage).

Cliff, Tony, 1996, State Capitalism in Russia (Bookmarks),

Csaba, László, 2007, The New Political Economy of Emerging Europe (Akadémiai Kiadó).

Dale, Gareth, 2004, Between State Capitalism and Globalisation: The Collapse of the East German Economy (Peter Lang).

Dale, Gareth, 2006, “’A Very Orderly Retreat’: Democratic Transition in East Germany, 1989-90”, Debatte: Journal of Contemporary Central and Eastern Europe, volume 14, number 1.

Eurequal, 2006, The State of Inequality in Central and Eastern Europe: Desk Research on Hungary

Fukuyama, Francis, 1989, “The End of History?”, The National Interest (summer 1989),

Gwertzman, Bernard, and Michael Kaufman, 1990, The Collapse of Communism (Random House).

Hardy, Jane, 2009, Poland’s New Capitalism (Pluto).

Harman, Chris, 1984, Explaining the Crisis: a Marxist Re-Appraisal (Bookmarks).

Harman, Chris, 1990, “The Storm Breaks”, International Socialism 46 (spring 1990).

Haynes, Michael, 1994, “Class and Crisis in Eastern Europe”, in Alex Callinicos, John Rees, Michael Haynes and Chris Harman, Marxism and the New Imperialism 1994 (Bookmarks).

Jeffries, Ian, 1993, Socialist Economies and the Transition to the Market: A Guide (Routledge).

Kolodko, Grzegorz W, 2000, From Shock to Therapy—The Political Economy of Postsocialist Transformation (Oxford University).

Kornai, János, 2006, “The Great Transformation of Central Eastern Europe: Success and Disappointment”, Economics of Transition, volume 14, number 2.

Köves, András, 1985, The CMEA Countries in the World Economy: Turning Inwards or Turning Outwards (Akadémiai Kiadó).

Maier, Charles, 1997, Dissolution: The Crisis of Communism and the End of East Germany (Princeton University).

Marangos, John, 2004, Alternative Economic Models of Transition (Ashgate).

Ripp, Zoltán, 2006, Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 (Napvilág Kiadó).

Sachs, Jeffrey, 1990, “What is to be done?”, Economist, 13 January 1990.

Schumpeter, Joseph, 1975 [1942], Capitalism, Socialism and Democracy (Unwin University).

Swain, Nigel, 1992, Hungary: the Rise and Fall of Feasible Socialism (Verso).

Tamás, Gáspár Miklós, 2009, “Interview—Hungary: ‘Where We Went Wrong’”, International Socialism 123 (summer 2009)

Tárki, 2004, Hungary: Social Report 2004, (Társadalmi Riport 2004: a honlapon valamiért csak angolul elérhető)

Trotsky, Leon, 1969 [1930/1906], The Permanent Revolution and Results and Prospects (Merit).

UNDP, 2003, “Towards Alleviating Human Poverty 2000-2002, Human Development Report: Hungary, 2000-2002”

Williamson, John, 1992, The Eastern Transition to a Market Economy: A Global Perspective (Centre for Economic Performance).

World Bank, 2002, Transition—The First Ten Years. Analysis and Lessons for Eastern Europe and the Former Soviet Union

(eredetileg megjelent: International Socialism Journal 124 30 September 2009)

(az International Socialism a trockista Socialist Workers Party negyedévenként megjelenő elméleti folyóirata. A párt hetilapja a Socialist Worker, havilapja a Socialist Review. Mind a három lap olvasható (ingyen, teljes terjedelmében) az Interneten is.)