2009-09-11 07:17
Olyan megállapítások ezek, melyeknek találó volta nem hogy csökkenne az idővel, hanem egyre nő.
Abban a százhatvan évben, ami eltelt a Kiáltvány megjelenése óta, újra és újra bebizonyosodott: ha a díszletek változnak is, a kapitalizmus lényege változatlan.
Így az antikapitalizmus ügye is.
Ezt az „ügyet" járja körül a könyv, különböző témákon megmutatva: nemcsak, hogy lehetséges a kapitalizmus lényegének föltárása és kritikája Marx meglátásai alapján, hanem szükséges és elkerülhetetlen is. Miért van erre szükség? Mert bár az antikapitalista intuíciók és lokális akciók föltámadtak a kilencvenes évek óta, szükséges (lenne) a rendszerszintű megértés: annak a belátása, hogy a millió szerencsétlenség, a nélkülözés, a pusztítás és a pazarlás számtalan ponton való szétszórt manifesztálódása hogyan következik szükségszerűen a gazdasági rendszer (a tőkés árutermelés rendszere) alapszerkezetéből. Csak egy ilyen integrált megértés vezethet potenciálisan olyan integrált cselekvéshez, ami képes megfelelő erőt szembeszegezni egy mindent átfogó gazdasági rendszer dinamikájával.
Erre vállalkozik tehát a könyv: a szétszórt intuíciók összefogására, az egyszeri, lokális meglátások összekötésére. Az összefüggések láthatóvá tételével pedig potenciális kapcsolódási szálak kimutatására, amiken keresztül a fragmentált mozgalmak összekapcsolódhatnak.
Az előszóban Alfredo Saad-Filho (ASF) először 911 következményeiről szól néhány szót: az amerikai állam terrorhadjárata egyszerre mutatta meg a „globalizáció" folyamatának erőszakos és represszív arcát, nyilvánvaló összefüggését az amerikai állam és tőkésosztály érdekeivel és vetette vissza (a hisztériakampány és a különböző jogkorlátozások miatt) az 1999-ben föltámadt új antikapitalista mozgalmakat.
Négy alapkérdést tisztáz röviden az előszóban: a neoliberalizmus, a globalizáció, a nagyvállalatok hatalma (corporate power) és a demokrácia kérdését. Sok félreértés tisztázódik itt rendkívül kis terjedelemben: az állam és a piac hamis szembeállítása (miközben az utóbbi feltételezi az előbbit és az tartja fönn), a „globalizáció" (ál)fogalmával kapcsolatban, a nagyvállalatok elválaszthatatlanságáról a gazdaság egészétől stb.
A demokráciáról (amely szót a szerző nem a tőkés árutermelés igazgatásának értelmében használja, mint egyes radikálisok, hanem az önrendelkezés, a közösségi döntéshozás értelmében) szólva ASF rámutat miért korlátozza szükségszerűen a kapitalizmus a „szubsztantív", azaz a gazdasági, demokráciát és megmutatja azt is miért kedvezőbb államforma a tőkeviszony fenntartásának biztosítására a nem-diktatórikus államforma. Ahogy ASF megfogalmazza a paradox igazságot: „nem-diktatórikus [inclusive] államokra van szükség ma [gazdaságilag] kirekesztő politikák fönntartásához". Erre számtalan példa van Latin-Amerikában, de tkp. Kelet-Európában is részben ez történt. A „demokratikus neoliberalizmus" társadalmi valósága: gazdasági apartheid. Miközben vannak bizonyos excesszusok, amiket sikeresen lehet korlátozni a kapitalizmuson belül is, vannak olyan alapsajátságai ennek a gazdasági rendszernek, amik nem távolíthatók el a rendszer eltávolítása nélkül. Ilyen az emberi élet, az emberi idő alárendelt eszközként kezelése, a szabad idő felzabálása az értéktermelés által, a természet termelési tényezőként való korlátlan felhasználása és ebből következő feldúlása, a felhalmozás periodikus krízisei s í. t.
Mindez nem ad más lehetőséget, mint a radikális alternatíva fönntartását: a kommunizmusét.
1. fejezet: Érték, tőke és kizsákmányolás (Alfredo Saad-Filho)
Ez a könyv egyik legjobb fejezete. Saad-Filho kb. 15 oldalon, mai példákon keresztül, visszaadja Marx érték- és általában kapitalizmus-elméletének lényegét, egyúttal relevanciájukat és érvényességüket is demonstrálja.
Mit jelent itt az érvényesség? Egyszerűen azt, hogy ezeknek a fogalmaknak a segítségével érthetővé és megmagyarázhatóvá válik a tőkés gazdasági rendszer számos alapjelensége.
Úgy mint: miért a bérmunkások többletmunkájának a kisajátítása, azaz a kizsákmányolás a profit forrása, az ebből származó társadalmi konfliktusok, a produktivitás illetve az adott munkamennyiség által „megmozgatott" állandó tőke mennyiségének folyamatos növekedése, az áruk értékének és árának kialakulása, a pénzügyi rendszer jelentőséges és a - csak a kapitalizmusra jellemző - túltermelési válságok rendszeres visszatérése.
Az árutermelés, a bérmunka általánossá válása és a profitra való termelés egymást kölcsönösen feltételező és fönntartó jelenségek és csak bizonyos társadalmi keretfeltételek mellett alakulnak ki: a társadalom többségét meg kell fosztani az eszközöktől, amivel reprodukálhatná önmagát. Ekkor kénytelenek lesznek egyetlen árujukat, azaz munkaképességüket eladni azoknak, akik rendelkeznek a termelési eszközökkel, melyekkel a termelési folyamat során „egyesítik" a munkaerőt, áruk termelése céljából. Az érték és az áru társadalmi kategóriák (és valóságok), amik csak ilyen körülmények között léteznek. Az hogy a munkavégző képesség áruként jelenik meg teljesen egyedülálló történelmileg, csakúgy, mint az, hogy a társadalmi reprodukció nagy része áruk termelésén és ezeknek az áruknak a piaci értékesítésén keresztül történik meg. Ilyen körülmények között az áruk értékkel rendelkeznek, és az értéküket a szükséges átlag-munkamennyiségek szabályozzák (indirekt módon).
A munkaerő az a speciális „értékképző" áru, aminek értéke (előállítási költségei) különbözik munkavégző, azaz értékteremtő képességétől: a tőke a munkaerő megvásárlásával az előbbit vásárolja meg, ugyanakkor a „tőke körforgásában" [circuit of capital] már nem ezt, hanem a megvásárolt munkaerő által elvégzett új élőmunkát használja föl. Ez a különbség az értéktöbblet forrása. Mivel az érték és az értéktöbblet fogalma (és valósága!) társadalmi jellegű, ezért pusztán fizikai folyamatok (amik nem a bérmunka keretfeltételein belül zajlanak) nem képeznek értéket. Így pl. a napsütés, vagy egy gyümölcsfa fizikai folyamatai (amely során gyümölcsöket terem) bár hasznosak lehetnek, de nem az érték és az értéktöbblet forrásai. A tőke számára az értéktöbblet az az értékmennyiség, amit saját maga kiterjesztésére (nem pusztán mint fizikai tárgyak összességét, hanem mint társadalmi viszonyt: több munkaerőt szív be) használhat föl. Ezért a többletmunka fokozásának parancsa már az önmagában vett tőke fogalmában is benne van (több és intenzívebb munka rákényszerítése a bérmunkásokra: abszolút értéktöbblet), de az egyes tőkék egymás közötti versenye az, ami ezt a tendenciát a produktivitás növelésével folyamatosan érvényesíti minden egyes tőkén (relatív értéktöbblet). Az absztrakt értéktermelés egyben a pénzforma szükségességét és elterjedését is jelenti.
Tehát: a tőke, az értéktöbblet, a profit nem semleges, fizikai dolgok (a tőke nem egyenlő fizikai eszközökkel, sőt a pénzzel sem), hanem olyan társadalmi fogalmak és realitások, amik csak bizonyos történelmileg behatárolt, speciális társadalmi keretfeltételek mellett állnak fönt.
Társadalmi viszonyok, amik tárgyak viszonyaiként tűnnek föl.
A tőke lényege azonban egy emberek közti viszony: a kizsákmányolás osztályviszonya. A konkurencia és a minél nagyobb mértékű értéktöbblet kivonásán alapuló kizsákmányolás a kapitalizmust a világtörténelem technológiailag legdinamikusabb rendszerévé teszik - de egyben legdestruktívabbá is. A profittermelés, azaz a többletmunka maximális mértékű kisajtolásának anonim, minden tartalomtól független vak és „absztrakt" parancsa a munkaerő brutális kizsákmányolásához, genocídiumokhoz, háborúkhoz és a természet kontrollálhatatlan pusztításához vezet. Az anyagi gazdagság fokozott termelése egyben az emberi gazdagság, azaz az emberi képességek szabad fejlődésének ellehetetlenítéséhez is vezet. Ez a paradox kettősség a kapitalizmus lényege: termelés a termelésért, felhalmozás a felhalmozásért - maga alá temetve az emberi fejlődés szempontjait. Mivel ezek a jelenségek azokból a keretfeltételekből fakadnak, amik a kapitalizmus meghatározó vonásai, amik a tőkerendszert tőkerendszerré teszik, ezért egyfajta „kemény korlátot" jelentenek a rendszeren belüli változásokkal szemben. A kapitalizmus rációja az irracionalitás. Ezért ésszerű hipotézis egy rendszerszintű alternatíva, ami nem az értéktöbblet termelésére, hanem az emberi és természeti életszükségletek figyelembevételére és tudatos kielégítésére épül: a kommunizmus.
2. fejezet: Hoz-e létre értéket minden munka? (Simon Mohun)
Simon Mohun itt azzal a kérdéssel foglalkozik vajon minden munkavégzés hoz-e létre értéket, és ha nem, akkor hogyan különítsük el a produktív és improduktív munkát. Ennek a kérdésnek nagy jelentősége van már A. Smith-nél és Ricardo-nál, a fiziokratáknál stb. is. Smith azonban, mint általában, itt is egy ahistorikus elkülönítéshez folyamodik: az a munka a produktív, ami fizikai tárgyat állít elő. Mohun Marx alapján megpróbálja a kérdést visszahelyezni annak tényleges történeti-társadalmi kontextusába: az értéktermelő munka 1) bérmunka kell, hogy legyen 2) az általa előállított terméket (ami lehet szolgáltatás is) el kell, hogy adják 3) új, „addicionális" értéktöbbletet kell, hogy létrehozzon, ne pedig már előállított áruban lévő ÉT újraelosztásából származzon a profit. Így a kereskedelmi tőke és a pénzügyi tőke (az ott alkalmazott munkaerő) nem állít elő új értéktöbbletet, hanem a már előállított értéktöbbletből részesül. Más kérdés, hogy ezek a funkciók szükségesek az össztőke működéséhez, de saját maguk ettől még nem állítanak elő értéktöbbletet. Az itt elvégzett többletmunka (ha az alkalmazottak többet dolgoznak, mint amennyi bérük reprodukálásához szükséges) nincsen „monetizálva", nem testesül meg valamilyen áruban mint értéktöbblet. S. Mohun ezek után végigveszi a lehetséges ellenvetéseket, majd megvizsgálja hogyan változott az USA-ban és Nagy-Britanniában az improduktív/produktív munka aránya az utóbbi 100 évben. Nem meglepő módon úgy tűnik, hogy a kettő hányadosa folyamatosan nőtt és ez hozzájárult a profitráta süllyedéséhez, elsősorban a második világháború után. Ez a kérdés ma is intenzíven vitatott, itt csak utalnánk Fred Moseley, Ahmet E. Tonak és Diego Guerrero nevére.
3. fejezet: Pénz mint pénz és pénz mint tőke a kapitalista gazdaságban (Costas Lapavitsas)
A tőkés gazdaságok egyik megkülönböztető vonása a különböző piacok bonyolult hálózata és ezek az egész társadalmat „beborító" nagy felülete, ahol a legkülönbözőbb áruk mozognak.
Miközben a neoklasszikus közgazdaságtan a tőkés gazdaságot gyakorlatilag egy barterrendszernek fogja föl, ahol árukat árura cserélnek és így modelljeiben a pénznek semmilyen szerepe sincs (vagy igen csekély szerepe van), addig a marxi elméletben központi szerepet tölt be, mint az (egyen)érték önálló, „kivált" formája és a vásárlóképesség monopolistája. A pénz termelt áru volta (arany) ugyanakkor nem szükséges. Mivel a kapitalista társadalmakban a reprodukció áruk tömeges termelésével történik olyan piacokra, ahol a vásárlók nem ismerik egymást (azaz semmilyen személyes, vérségi, tradicionális mechanizmus nem szabályozza ezeket a folyamatokat), továbbá mivel mind a bérmunkások, mind a tőkések teljes mértékben a vásárlásra szorulnak, és végül mivel a termelés fő célja (a profit) pénzben jelenhet csak meg, mindezek miatt tehát ebben a társadalomban a pénz szerepe óriási.
Ez a történelem leginkább „átmonetizált" társadalmi rendszere.
Azonban a pénznek ez a mindenevő, mindenhová betüremkedő természete a tőkéből mint társadalmi viszonyból következik és nem fordítva. A tőke a pénz formájában és szüntelenül a pénz „körül" forog, de dinamikáját nem a pénz mint tárgy okozza, hanem a tőkés társadalmi viszonyok összessége (bérmunka, munkakényszer, piacra termelés, a többlet pénzformája, verseny a tőkék közt). A pénz történelmileg jócskán megelőzi a tőkét, ugyanakkor csak a tőkerendszerben funkcionál rendszeresen tőkeként. Korábban a pénz mint kereskedelmi vagy uzsoratőke funkcionált csak, ami azt jelenti, hogy árrésekkel, illetve a meglévő jövedelemből elszivattyúzott bevételekkel szerzett csak „parazita" profitokat. Az, hogy pénzt rendszeresen arra előlegezzenek meg, hogy új értéket, értéktöbbletet hozzanak létre, a vele megindított termelési folyamatban: ez a kapitalizmus újdonsága. A pénz régi funkcióira tehát a kapitalista osztályviszonyok „ráoltották" ezt az új funkciót: pénz mint tőke. És ezzel sajátos, addig nem jellemző lelket is leheltek a pénzbe, ami egyenesen a hitelpénzhez kellett, hogy vezessen. Mellesleg most láthatjuk mi a baj a mostanában terjedő „Money as debt" kisfilmek állatságaival: a pénzből mint tárgyból próbálják levezetni a kapitalizmus negatívumait, miközben a pénz sajátos működése a kapitalizmusban a tőkés társadalom osztályviszonyaiból következik.
A pénz ugyanakkor a társadalmi hatalom legfőbb eszköze (az osztályviszonyok miatt), és ezzel az eszközzel elsősorban persze a tőkések rendelkeznek. Ezért a munkásosztály részéről racionális cél harcolni bizonyos különösen fontos területek „demonetizációjáért", azaz ingyenességéért. Ha ugyanis alapvető társadalmi szolgáltatások terén nem a pénz-hatalom dönt, ez azt jelenti, az adott területen nem érvényesülnek (direkt módon) az osztályviszonyok, azaz a tőkésosztály hegemóniája.
4. fejezet: A tőkék versenye és a profitok eloszlása (Diego Guerrero)
Az egyik legjobb, legtömörebb fejezet. Guerrero összefoglalja a megtermelt összérték, illetve az (össz)értéktöbblet eloszlásának mechanizmusait. Mind a konkurencia, mind az eloszlás nem önmagában tanulmányozandó, hanem a termelési rendszer (a kapitalizmus) egy-egy aspektusaként. A képletet egyszerűsíti a fejlett országokban (és máshol is) folyamatosan előrehaladó proletarizáció folyamata: azoknak az embereknek az aránya, akik bérmunkából szerzett jövedelemből (és csak abból) élnek, azaz marxi értelemben proletárok, folyamatosan nő, a kilencvenes években Európában szinte mindenhol elérte a 90%-ot. Egy átlagos cég felállításának költségei ugyanis gyorsabban nőttek, mint egy bérmunkás reprodukciójának költségei. Szintén folyamatosan nőtt az utóbbi 100 évben a kizsákmányolási ráta (értéktöbblet/bér) és a reálbérek is, bár (per def) ez utóbbi lassabban, mint a produktivitás. A reálbérek növekedése a munkaintenzitás növekedése miatt is szükséges volt.
Tehát miközben az abszolút szegénység a centrumországokban csökkent, a jövedelmi egyenlőtlenségek ált. nőttek. Az értéktöbblet megoszlása: itt a konkurenciának két típusa van. Az egyik az ágazaton belüli, a másik az ágazatok közötti. Adott iparágon belül a verseny produktivitás-különbségek miatt a profitráták szóródását jelenti, de az egész szektoré nem lehet tartósan az egész gazdaságra jellemző profitrátánál magasabb. A tőkék „szabad" mozgása ezt biztosítja. Így alakulnak ki a termelési árak, amik nem fognak az értékekkel megegyezni: a profitráta (és ezáltal az áruk ára) ugyanis a teljes befektetett tőkére érvényesül, nem csak az élőmunkába fektetett tőkerész mennyiségére, ahonnan az értéktöbblet származik (transzformációs probléma). Így az áruk értéke és ára nem egyenlő. A tőkék mozgása valamelyest képes a kínálat és kereslet kiegyenlítésére, de ez nem egyenlő a kínálat és a szükségletek „kiegyenlítődésére", hiszen csak a fizetőképes kereslet kereslet. Hiába van (biológiai) szükséglet malária-ellenes gyógyszerekre, mivel az adott emberek nem jelentenek megfelelő fizetőképes keresletet, ezért szükségleteik a kapitalizmus számára nem léteznek. Az értéktöbblet össztársadalmi eloszlásához tekintetbe kell még venni az állami fogyasztást és a kereskedelmi és pénzügyi tőke által lefölözött (de nem általa előállított) értéktöbbletet, valamint a földjáradékot. A földjáradék egy speciális elem a kapitalista termelésben: mivel itt az egyik létfontosságú „input" gyakran nem a tőketulajdonosok kezében van (hanem föld- és ingatlantulajdonosok kezében), ez az értéktöbblet egy részének elvonását eredményezi. Másrészt pedig azt, hogy a földön megtermelt áruk értékükön és nem termelési árukon kelnek el, pontosabban gyakran a legalacsonyabb termékenységű földön (bánya, kőolajmező stb.) megtermelt áru értéke szabályozza az egész szektor (pl. kőolajipar) árszintjét (eltekintve a pénzügyi spekulációtól). Ezzel szemben az ipari szektorokban (ahol nincs járadék) az átlagos termelési árak, sőt - az erős technológiai áttörések (pl. kilencvenes évek, számítógépek) idején - a leghatékonyabb cégek termelési árai szabják meg az áruk árát.
5. Contesting Labour Markets (Ben Fine)
Ben Fine angol közgazdász egy paradoxonnal kezdi írását: miközben a munkanélküliség állandó jellegzetessége a kapitalizmusnak, a közgazdaságtan egy ideig tagadta a dolog lehetségességét, majd végül arra jutott, hogy van egy „természetes" munkanélküliségi ráta (Natural Unemployment Rate) - azaz a jelenséget nem magyarázzák meg. A keynesiánus magyarázat (kereslethiány) sem megy sokkal tovább. Miben különbözik a munkaerőpiac más áruk piacától? Pl. a halpiactól? A standard válasz az volt, hogy semmiben. Ha „túl magas" a munkaerő ára, nem kel el stb. Ezt próbálták bizonyos neoklasszikusok (Solow), keynesiánusok kozmetikázni, finomítani (jobb, ha kicsit magasabb a bér, mert akkor jobban kooperálnak a munkások stb.), de az impasse maradt. Mi a probléma? Hogy ezek a megközelítések adottnak veszik, hogy a munkaerő egy semleges áru és csak a „piac" jellegét próbálják megállapítani. Nem veszik észre, hogy a kérdés az: mik azok a társadalmi viszonyok, amik kialakítják a bérmunkát és a munkaerőpiaco(ka)t. Miért nem a rabszolgamunka, vagy a jobbágyi munkavégzés a jellemző a kapitalizmusban?
Ekkor a munkaerőpiac más fényben tűnik föl. A lényeg: a tőke által alkalmazott munkaerő az érték és az értéktöbblet forrása. A munkaerőpiac tehát az értéktermelés alárendelt eleme. A bérmunkásoknak nincs más választása, mint a munkaerőpiacra „belépni". Az értéktermelés a termelési szférában történik, nem pedig a csere (a piacok) szférájában. A fő hajtóereje az értéktöbblet növelése: ennek különböző technikái (intenzitás és munkahossz-növelés vs. produktivitás-növelés) határozzák meg a technológiai fejlődést, a tőkefelhalmozás ütemét. A munkanélküliséget ennek a dinamikának a részeként kell látni. Ahogy a tőkék mérete nő, a csődök is nagyobbak lesznek és a munkaerő-helyettesítő technológiák egyre masszívabbak: ez okozza a munkanélküliséget. Mivel mindez összekapcsolódik a munkaerő képzettségének, térbeli eloszlásának, egészségügyi állapotának körülményeivel, ezért még van egy egyszerű, de fontos konklúzió: nincs olyan, hogy „a" munkaerőpiac. Specifikus munkaerőpiacok sokasága van és mindegyikben a tőkefelhalmozás üteme a meghatározó tényező. Mindezek fényében a szerző elemzi a bérharcok jelentőségét és korlátjait, valamint a szocialista projekt bérmunka-ellenes élének szükségességét.
6. A technológiai fejlődés mint osztályharc (Les Levidow)
Hétköznapi észlelésünkben (amit persze átitat az uralkodó társadalmi konszenzus) a technológiát általában mint tárgyak összességét, hardware-t észleljük. Ugyanakkor növekedik a technológiával (nukleáris, biotechnológia stb.) kapcsolatos konfliktusok száma, amik megmutatják, hogy ennél bonyolultabb a dolog. A fejezetben Levidow a következők mellett érvel: a technológiai fejlődés társadalmilag, az osztálykonfliktusok által meghatározottak. A dominánssá váló technológiák azért válnak dominánssá, mert hatékony eszközei a társadalmi kontrollnak és az értéktöbblet-termelésnek. Ezeket a technológiákat általában a dolog társadalmi jellegét elfedő, „fetisizáló" (tárgyi kérdésekre való redukció) „hatékonysági" retorikákkal promótálják. Téziseit Levidow két eseten mutatja be: az amerikai felsőoktatás „digitalizálásán" és a mezőgazdaságban alkalmazott új vetőmagok esetén. Az oktatásnál elsősorban az egyetemi oktatás „piackonformmá" alakításáról, a vállalati igények „gyarmatosító" tendenciájáról van szó. Az „új" vetőmagoknál megfigyelhető a technológiai újítások valódi célja: a farmereket rákényszeríteni, hogy minden inputjukat a piacról vásárolják meg, minél sűrűbben. A produktivitás növelése egyben a műtrágya vásárlás növeléséhez is vezet. A korábbi biológiai rendszereket (adott intenzitás mellett a termékek egy része állatok ellátására is jó volt stb.) az egydimenziós termelékenység-növelés széttöri, jelentős mértékű munkaerőt tesz feleslegesség a parasztok tönkretételével (önellátást ellehetetlenítik az új vetőmagok, amiket mindig újra meg kell vásárolni). Indiában pl. ez bizonyos vidékeken óriási öngyilkossági hullámokhoz vezetett a parasztok között, sokan pedig pl. a mezőgazdasági vegyszereket gyártó üzemekben találtak állást (ahol gyakoriak az üzemi balesetek). A technológia tehát mindig egy szociális technika melynek elsődleges célja az erőforrások áruvá tétele, a még független populációk függőségének kialakítása és a bérmunkát végzők fölötti kontroll. Mindeközben az uralkodó diskurzus ezeket a tendenciákat semleges, tárgyak közötti viszonyokként „fetisizálja". A technológia csak akkor válhatna a jövővel kapcsolatos szabad emberi döntésekké, ha a mögötte (vagy "alatta") megbújó társadalmi viszonyok is változnak.
7. Kapitalizmus, természet és osztályharc (Paul Burkett)
Mi a kapitalizmus és a természetrombolás viszonya? Habár az utóbbi időben a környezeti problémák miatti aggodalmak bevetté váltak, de gyengíti őket, hogy általában képtelenek arra, hogy föltárják a környezeti válságjelenségek rendszerszintű gyökereit. Pl. globalizációról beszélnek - de a kérdés persze az, hogy mik azok a társadalmi viszonyok, amik globálisan terjednek. A társadalmi viszonyok jellege nincs összekötve a természethez való viszony jellegével, a mainstream közgazdaságban épp oly kevéssé, mint a „mélyökológiában", ahol általában az „embercentrikus gondolkodást" próbálják meg felelőssé tenni a környezeti problémákért. A feladat azonban az, hogy meghatározzuk, mik azok a specifikus ember-természet viszonyok, amik kialakítják ezeket a jelenségeket, és mik azok a specifikus társadalmi-gazdasági viszonyok, amik az előbbieket meghatározzák. Az anyagi gazdagság mint emberi-természeti gazdagság [human-natural wealth] fogható fel. A kapitalizmus számára azonban a gazdagság az értéktermelést, az értéktöbbletet jelenti, azaz a bérmunkává, többletmunkává alakított emberi időt. Így az emberi-természeti gazdagság folyamatosan az értéktermelés forrásává redukálódik. A pénz (profit) formájában történő értéktöbblet-felhalmozás homogén, tetszőlegesen felosztható, mozgékony és korlátlan jellegű folyamat. Azonban az emberi-természeti gazdagság a maga fizikai (biológia) valóságában nem homogén, nem korlátlanul felosztható stb. Így a kapitalista viszonyok az emberi-természeti gazdaságot bekebelezve állandóan túlfeszítik és szétroncsolják annak sajátságos (biológia stb.) korlátjait. Mivel a tőkefelhalmozás dinamikáját és válságait csak az értéktermelés saját szempontjai, és ennek minimális feltétele, a megfelelő munkaerő-kínálat szabályozza, ezért a környezeti krízisek addig nem „regisztrálódnak", amíg konkrét fizikai fennakadást nem okoznak. Az emberi-természeti gazdagság és az önmagáért való emberi gazdagság (az emberi képességek kifejlődése) „normális" elpusztítása nem jelentkezik az értéktermelés válságaként. A piaci jellegű környezetvédelmi megoldások csak a végletekig viszik az emberi-természeti gazdagság redukcióját pénztermelő eszközökre, ezenkívül a kapitalizmus növekedéskényszere eleve szemben áll és leigáz minden szabályozást. A természeti-emberi gazdagság védelme és a természettel való viszony ésszerű, az emberi és nem-emberi életszükségleteket kielégítő, szabályozása csak egy nem érték- és profitvezérelt társadalomban lehetne lehetséges. Az ökológiai forradalom tehát nem választható el a társadalmitól.
8. A kapitalizmus története (Michael Perelman)
A fejezet címe kissé megtévesztő: nem egy összefoglalót tartalmaz a kapitalizmus történetéről, hanem egy rövid áttekintést az erről szóló elméletekről (Adam Smith, Marx) és konkrétan az „eredeti felhalmozás" [primitive accumulation] kérdéséről. Mikor váltak dominánssá a kapitalista osztályviszonyok? Pl. az USA-ban még a polgárháború idején is a legtöbb ember nem a tőke-bérmunka viszony-„ban" létezett, hiszen a többséget az önellátó farmerek (valamennyi piacra termelés is) és a rabszolgák alkották. Ennek ellenére már nyilvánvalóvá vált a kapitalista társadalmi viszonyok győzelme és megállíthatatlan terjedése. Ma pedig az amerikai felnőttek kb. 90%-a „szabad" bérmunkás. A kapitalista termeléshez szükséges alaphelyzet ez: „szabad" bérmunkásokat kell teremteni, méghozzá megfelelő tömegben, akiknek nincsen hozzáférésük az életben maradás, a reprodukció eszközeihez (elsősorban a földhöz), ezért kénytelenek eladni munkaerejüket, hogy pénzhez, és ezzel fogyasztási cikkekhez jussanak. Namost ez a „státusz" (az életben maradáshoz szükséges eszközöktől való megfosztottság, „szabad" társadalmi atomok tömege) történelmileg soha nem fordult elő - a kapitalizmus megjelenése előtt.
Önként soha nem akarták emberek tömegesen eladni az idejüket, a munkaerejüket másoknak. Azt a kényszert, ami rábírja őket erre, tehát létre kell hozni. Ezeknek a keretfeltételeknek a létrehozása az eredeti felhalmozás folyamata, ami nagyrészt a lakosság földtől és egyéb termelési (vagy inkább: reprodukciós) eszközöktől való elválasztását jelenti. Adam Smith amikor maga föltette a kérdést, a tőketulajdon eredetéről, azzal próbálta meg megoldani, hogy a tőketulajdonosok „ügyességük", „megtakarításaik" miatt jutottak tőkéjükhöz. Még ha igaz is lenne ez, ez nem elég: a tőke nem pusztán tárgyak halmaza. Ahhoz, hogy fönntartsa és kiterjessze magát, bérmunkásokra van szüksége, emberekre, akik kénytelenek másoknak dolgozni. Ezt a személytelen, strukturális, de nem kevésbé valós kényszert pedig az egész társadalom átalakításával lehet csak létrehozni. Ezért volt zseniális „húzás" Marx-tól, hogy A tőke első kötetébe belehelyezte az eredeti felhalmozásról szóló fejezeteket, rámutatva mik a társadalmi előfeltételei a tőkés gazdaságnak. Ugyanakkor Marx úgy állította be, mintha az eredeti felhalmozás egyszeri esemény lenne: ha egyszer megtörténik, onnantól a „normális" tőkefelhalmozás zakatol csak tovább, az erőszakos kisajátítás kevésbé fontos. A valóság azonban az, hogy ez a folyamat folyamatosan zajlik, a rendszer perifériáin, a nyersanyag-extrakció, az intenzív mezőgazdaság terjedésének helyszínein (Dél-Afrika, Nigéria, Mexikó stb.). Az anyagi fogyasztás és termelés a „deindusztrializáció" és egyéb szlogenek ellenére ugyanis egyre nő. Az amerikai gazdaság 1990-ben 1 milliárd tonna nyersanyagot használt föl (vasérc, réz, kén, foszfor). A nyersanyagokhoz való hozzájutás sokszor ma is az „eredeti felhalmozás" folyamatait tarja fönn, indítja be. Tehát ami Angliában a 16.-19. században zajlott (a parasztok lesöprése a földről), az a mai napig folytatódik, még ha főleg a rendszer perifériáin is, nem a centrumban.
9. Globalizáció és az állam: hol van a tőke hatalma? (Ellen Meiksins Wood)
Az antikapitalista mozgalmak egyik fő problémája a következő: a kapitalista társadalmakban a hatalom annyira diffúz, hogy nehéz beazonosítani az ellenállás megfelelő célpontját. Nehéz találni egy olyan pontot, amit megtámadva egyben a tőkésosztály dominanciáját mint rendszert en bloc támadhatjuk meg. A prekapitalista osztálytársadalmakban általában nincs ilyen gond: a „gazdasági" és „politikai" szféra nem válik el. A feudális urak közvetlen kényszert alkalmazhatnak alattvalóikkal szemben: egyszerre gazdasági és politikai/zsarolási hatalommal, erőszak-jogosítvánnyal rendelkeznek. A kapitalizmusban a tőkések ezt nem tehetik meg, bár nincs is rá szükségük, mert a munkakényszer általánosan érvényesül, így nem kell erőszakkal elsajátítaniuk a termelők többlettermékét, azzal ui. amazok eleve nem rendelkeznek, a bérmunka szerződéses viszonyán belül. A tőkések kizsákmányolási hatalma és az állam kényszerítő hatalma (erőszak-monopólium) tisztán elkülönül. Ezért az államhatalom bizonyos mértékű demokratizálása (ált. választójog) nem kell, hogy veszélyeztesse a társadalmi hatalom fő formájának, a mások (többlet)munkája fölötti rendelkezés, azaz a tőkének az egyeduralmát. A piac biztosítja, hogy bizonyos személytelen imperatívuszok (a munkavégzésre, a versenyre és a profitmaximalizálásra) mindenkire érvényesülnek. A legfontosabb társadalmi funkciók (termelés, elosztás, idő fölötti rendelkezés) a politikai szférán kívülre kerülnek. Ezért is van az, hogy a modern forradalmak nagy része nem „demokratikus" államokban történtek, hanem diktatúrákban, premodern, despotikus államokban, ahol az államhatalom volt a legfőbb - és jól látható - elnyomó szerv.
Ahhoz, hogy a tőkefelhalmozás folyamata előrehaladjon, a szükséges keretfeltételeket (amik a munkakényszert, a többletmunka „békés" kisajátítását stb. biztosítják) folyamatosan fönn kell tartani. Ehhez pedig szükség van a modern államokra, azaz a nemzetállamokra. Sokan a transznacionális intézményeket támadják (IMF, WTO), de látni kell, hogy a kapitalizmust biztosító „rend" fönntartását szinte kizárólag a nemzetállamok biztosítják: tulajdonjog, rendőrség, börtönök, oktatási rendszer.
Az állam elengedhetetlen ezeknek a keretfeltételeknek a fenntartásához: biztosítania kell, hogy a népességnek ne legyen más lehetősége az életben maradásra, mint a bérmunka (pl. ne juthasson földhöz, ha földje van, kénytelen legyen vásárolni az inputokat, ld. 6. fejezet); a munkához nem jutókat életben tartsa, hogy ha újra szükség van rájuk, a tőke rendelkezésére álljanak; megakadályozza (szabályozza) a munka mobilitását (határőrség stb.). A nemzetállam az a zsaroló-erőszakos szerv, ami a társadalmi rendet és a tulajdonjogokat fönntartja - ezt nem az IMF/WTO stb. csinálja, és nem is csinálhatja. A tőke hálózatainak globális terjedése (bár nem csak globálisan terjednek, ez önkényes kiemelés) inkább szükségessé teszik ezeket a nemzetállami funkciókat, nem kevésbé.
Az állam az egyetlen nélkülözhetetlen nem-gazdasági szerv a kapitalizmusban.
A „globalizáció" folyamatát nem csak hogy nemzetállamok „intézik", hanem a folyamat egyik fő célja és eredménye a piacok tényleges integrációjának a megakadályozása, a fragmentálódás, a különbségek fenntartása és fokozása a profitabilitás érdekében (ne egyenlítődjenek ki a bérek, a munkaerő ne mozoghasson szabadon, a környezetvédelmi szabályozások különbségei maradjanak). A nemzetállamok mai rendszerének középpontjában természetesen az amerikai állam áll, ami mint egyfajta „eszményi összimperialista" a piaci-kapitalista imperatívuszok globális kiterjesztését garantálja. Háborúinak nem-konkrét, végeérhetetlen és néha „értelmetlen" (-nek tűnő) jellege épp ebből adódik: a cél nem egy adott ellenség elpusztítása (az amerikai államnak nincsenek vetélytársai), hanem az államok hierarchiájának, ezáltal pedig a "világrendszer" fönntartása. Ezért tehát az antikapitalista mozgalmaknak továbbra is érdemes célkeresztjükbe a nemzetállami szerveket venni, nem csak (nem elsősorban) a hozzájuk képest alárendelt nemzetközi intézményeket.
10. Pénzügyi és ipari tőke: egy új osztálykoalíció (Suzanne de Brunhoff)
Megalapozott-e az a vélekedés, hogy az utóbbi két-három évtizedben a pénzügyi tőke diadalát láthattuk (az ipari tőkével szemben)? Spekulánsok rövidtávú gondolkodása, „parazita" bankok és járadékosok stb. - ismerjük a lózungokat. Mindezt azonban tévedés úgy fölfogni, hogy a pénzügyi tőke vált dominánssá a tőke ipari szektorával szemben. Épp ellenkezőleg: a hetvenes évek inflációs-stagnálási (stagfláció) kríziséből való kimászás egy új kapitalista osztálykoalíciót jelentett, amiben az ipari tőke ugyanúgy részt vett, mint a pénzügyi. 1979-től az USA-ban a kemény kamatemelésekkel és egy súlyos recesszió árán „kiirtották" az inflációt, befagyasztották a bérnövekedést, és részben helyreállították a profitabilitást. Mindez jelentős mértékben a pénzügyi piacokon keresztül történt, de az ipari tőke hajtotta végre (nagy részét). A kilencvenes években a pénzügyi piacokon óriási felvásárlási hullámok zajlottak le: de ez egyben a munkavégzés „terepén" a munka intenzitásának növelését, kiszervezéseket stb., tehát a többletmunka fokozását jelentette. Tehát itt is kooperációról van szó. Közben a nyugdíjalapok és mutual fund-ok hatalmas mennyiségű pénzt szívtak föl, és ezt gyakran ipari vállalatokba csatornázták. A pénzügyi piacok nyomását azonban az ipari (szolgáltatási) tőke továbbítja az értéktermelés szintjére, és a megemelt profitokban az ipari cégek vezetői/tulajdonosai is részesülnek. Ehhez hozzájárul az az erősödő tendencia, hogy az ipari cégek vezérigazgatóit (is) részvényopciókkal, -csomagokkal fizessék, ami teljes érdekazonosságot teremt köztük és a nagyrészvényesek között. A pénzügyi piacok „dominanciája" tehát nem a „parazita" pénztőke dominanciáját jelenti a „tisztességes" ipari tőke fölött, hanem egy szorosabb tőkés osztálykoalíció kialakítását és a nyomás fokozását a bérmunkásokkal szemben.
A részvénypiachoz való hozzáférést a dolgozóknál is egyre inkább bátorítják. Ennek ellenére valójában a tőketulajdon (részvénytulajdon) koncentrációja az USA-ban az utóbbi évtizedekben csak nőtt, nem csökkent. A részvényekhez való hozzájutásnak van jelentősége, bár nem annyira gazdasági: növeli a munkások azonosulását vállalatukkal és az „individuális siker" kultúráját erősíti.
11. Háború, béke és kapitalizmus: a béke hírnöke, vagy a világbéke elleni legsúlyosabb fenyegetés? (Christopher Cramer)
A kapitalizmus liberális hívei egyik fő érvüknek azt tartják, hogy ez a rendszer „integráló" jellegű és a háborúk kialakulása ellen hat. „Még mindig jobb, ha a pénz után futnak, mintha háborúznak", szól az érv.
A marxista elemzés szerint viszont a kapitalizmus növekedési kényszere, technológiai dinamizmusa, konfliktusos, krízisekre hajlamos természete és a nemzetállamok fenntartásának (sőt erősödésének) szükségessége együttesen különösen hajlamossá teszi ezt a rendszert a háborúkra, és ezen belül a fejlett technológiát alkalmazó, pusztító háborúkra. A nemzetállamok létezése és a tőkeblokkok közötti verseny egy olyan kombináció, ami különösen megnöveli a háborúk valószínűségét. A liberális-konzervatív elméletek a modern háborúkat általában a modernségből próbálják levezetni. Ezzel szemben megfigyelhetjük, hogy pl. a harmadik világ háborúinál szinte mindig van valamiféle konkrét kapcsolódási pont a fejlett országok piacával (és/vagy érdekharcaival), ami „megforgatja" az erőszak fogaskerekeit. Pl. Afrikában gyémánt-, vagy (a szórakoztató elektronikához használt) koltán-lelőhelyek a konfliktusgócok. Azaz a fejlett és a fejletlen kapitalizmusok összekapcsolódási pontjai különösen könnyen válnak az erőszak gócaivá. Pusztán anyagi adottságok (nyersanyagok stb.) nem vezetnek feltétlenül háborúhoz: ehhez bizonyos társadalmi-gazdasági érdekháló szükséges. Példa erre Angola, ahol a gyarmatosítás a társadalmat szétziláló hatása, a világpiac „szívóereje" (olaj), az európai nacionalizmus-minták mozgósító ereje, az eredeti felhalmozás folyamatai, a hidegháború érdekharcai együtt tartották fönt majd 40 éven át a folyamatos polgárháborút. Mivel ezek a tényezők a harmadik világ jelentős részében fönnállnak, ezért a kapitalista világgazdaság fennállásáig igen valószínű az újabb konfliktusok kirobbanása, illetve a meglévők folytatódása. Azoknak a társadalmaknak a kapcsolódása a világpiachoz, amik a kapitalizmusba való átmenet állapotában vannak, különösen magában rejti az erőszak lehetőségét.
12. Kapitalizmus a harmadik világban (Elizabeth Dore)
A harmadik világ országainak alulfejlettségére, fejletlenségére vonatkozó huszadik századi elméleteket tárgyalja a fejezet. Az 1960-as évek előtt a marxista magyarázat az volt: ezek az országok azért fejletlenek, mert nem történt meg a kapitalista fejlődés. Ez aztán a sztálinista Komintern-nél egészen az abszurditásig ment: a harmadik világ kommunistáinak azt tanácsolták fogjanak össze a helyi „nemzeti burzsoáziával", teljesen függetlenül annak politikai jellegétől és együtt próbálják beindítani a modernizációt. (Pl. a SZU azt tanácsolta, hogy Nicaraguában Somoza-val, Kubában Batistával fogjanak össze, Kínában a Kuomintang-gal) Aztán - szólt a recept - ha ez sikerült, akkor a „következő lépcsőfok", hogy meg lehet indítani az antikapitalista harcot. Ez a fenntarthatatlan elmélet és gyakorlat a hatvanas években fokozatosan visszaszorult (legalábbis Nyugaton) a kubai forradalom és az új elméletek hatására. Ez utóbbiak a dependencia-elmélet (dependency-theory, AG Frank, Paul Baran) majd a világrendszer-elmélet voltak. Ez az elmélet azt állította: a harmadik világ problémája pontosan az, hogy integrálódott a kapitalista világrendszerbe. A produktivitás-különbség, az egyoldalú fejlődés (nyersanyag és élelmiszer-export), a korrupt helyi elitek (tőkekivonás), és főleg az „egyenlőtlen csere" stb. miatt ezek az országok nem tudnak kitörni a szegénységből, habár nagyon is kapitalisták. Az elemzések az utóbbi három évtizedben még tovább finomodtak. Mindez érdekes módon nyilvánult meg a gyakorlatban. Nicaraguában a sandinista forradalom vezetői között voltak történészek is (Jamie Wheelock), akiket a dependencia-elmélet befolyásolt. Ez alapján úgy fogták föl, hogy Nicaragua egy gyarmati jellegű diktatúra, tőkés gazdasággal. A sandinista forradalom célja tehát az állam megdöntése és egy antikapitalista forradalom beindítása lett volna. Elemzésük azonban alighanem kicsit „előreszaladt" az időben és ez a gyakorlatban is megmutatkozott: amikor Wheelock mezőgazdasági miniszter lett, a nagybirtokok elkobzása után nem volt komolyabb támogatása az „állami farmoknak", ehelyett a parasztok földosztást akartak. Nicaragua nem rendelkezett még modern bérmunkásosztállyal és szocialista mozgalmakkal, így a sandinistáknak nem volt megfelelő népi támogatottsága, főleg, hogy az USA közben óriási mennyiségű pénzzel és fegyverrel támogatta a polgárháborút indító contrákat. De az is tagadhatatlan, hogy a parasztok, akik addig nagyjából feudális (és nem kapitalista) körülmények között éltek, nem támogatták (nem elegen) a sandinista agrárpolitikát és többen a contrák mellé álltak. Mindez megmutatja, hogy mind a kapitalista formációk letagadása, mind dominanciájuk eltúlzása veszélyes hiba és a sikeres ellenálláshoz tekintetbe kell venni mind a pre-kapitalista, mind a kapitalista elemeket a harmadik világ társadalmaiban.
13. A fejlődő országok adóssága és globalizáció (John Weeks)
John Weeks angol közgazdász hasznos és tömör összefoglalója a fejlődő országok külső adósságáról és az ebből fakadó pénzügyi válságokról. Mi a külső adósság egy találó definíciója? Azt mondhatjuk: olyan adósság, ahol a szerződéskötő, a hitelt felvevő személyek és azok a személyek, akikre a visszafizetés terhe hárul soha nem azonosak. Az adósságválságok és általában az államadósság költségeit mindig a társadalom többségével fizettetik meg. A külső adósság felhalmozódásának külön szakaszai vannak. 1945 és az olajválság (1974) között kizárólag kormányok vettek föl hiteleket, kizárólag a nemzetközi pénzügyi intézményektől. Az olajválság után történtek meg az első hitelfelvételek nyugati kereskedelmi bankoktól. 1979-ben a Volcker-sokk után ez az ismert adósságválságokhoz és IMF-programokhoz vezetett. A nyolcvanas években a nyugati kereskedelmi bankok (és a kormányok, elsősorban az USA és rajta keresztül az IMF) azzal voltak elfoglalva, hogy ezekből a „bedőlt" hitelekből minél többet visszaszerezzenek. A nyolcvanas évektől a bankrendszerek megnyitásával kezdődött meg az a tendencia, hogy magánvállalatok, helyi bankok közvetlenül vettek föl hiteleket nyugati kereskedelmi bankoktól. A külső adósságoknál a „sima" fizetésképtelenség kockázata mellett még felmerül az árfolyamkockázat problémája: ha az adott valuta értéke csökken, a hitel kifizethetetlenné válik. Ezt ma Magyarországon valószínűleg nem kell magyarázni. A nyolcvanas évek előtt a legtöbb fejlődő országban korlátozták a valuta konvertibilitását és a külső hitelfelvételt: a valutabevételeket a nemzeti banknál kellett elhelyezni, valutához pedig csak állami engedéllyel lehetett jutni. Ilyen körülmények között az állam garantálni tudta a privát szektor külső adósságait (mivel azok minimális mértékűek voltak). Azonban a valutához, külső hitelekhez való hozzájutás felszabadítása után a kormányoknak elvileg már nem kellene, hogy garantálják a privát szektor adósságait. A gyakorlatban nyugati bankok (és kormányaik) nyomására általában mégis ez történik, pl. Chilében 1982-ben, vagy a kelet-ázsiai válság idején több országban.
Bár sokszor beszélnek a legszegényebb országok adósság-elengedéséről, a legnagyobb adósságteherrel nem ezek, hanem a fejlődő országok rendelkeznek, és itt van ennek érzékelhető (negatív) hatása a gazdasági növekedésre. A legszegényebb országokban az adósságtehernek nincs szignifikáns hatása a növekedésre. Ugyanakkor a legfontosabb hatása az eladósodottságnak nem a „normális" kamatfizetés/törlesztés terhe, hanem a periodikusan jelentkező adósság/valuta/bankválságok. A nyolcvanas években hatalmas mértékben megnőtt tehát a latin-amerikai és a dél-kelet ázsiai privátszféra adóssága. A krach aztán 1997-98-ban következett be és ekkor mutatkozott meg tisztán a külső adósság és általában a pénzügyi válságok nyilvánvaló osztálydimenziója. Ezek a válságok nem következhettek volna be a bankszféra, a valutakereskedelem megnyitása nélkül. A válságot aztán bármilyen esemény okozhatja: egyszer csak a külföldi befektetők fizetésképtelenséget gyanítanak, ez tőkemenekülést vált ki, ekkor összeomlik a valuta és fizetésképtelenné válik a bank- és vállalati szektor jó része. Csődhullám, munkanélküliség stb. Ezekben a helyzetekben mutatkozik meg tisztán az állam osztálykaraktere. Erre extrém példa Indonézia, ahol a csődbe jutott bankszektort az állam új államkötvények kibocsátásával tőkésítette föl, iszonyú magas kamatok mellett: végül a kamatfizetés (ami végső soron a banktulajdonosok kártalanítását szolgálta) már az állami költségvetés 40%-át tette ki, tízszer annyit (!), mint az egészségügyi és oktatási kiadások együtt. Az államosított bankokat és ipari vállalatokat közben áron alul újra privatizálták, gyakran az eredeti tulajdonosoknak. Azaz egy hatalmas vagyonátcsoportosítás történt az állami költségvetésen keresztül az indonéz munkásosztálytól (és középosztálytól) a leggazdagabbak felé. A fejlődő országokban (és Kelet-Európában is) a korlátlan konvertibilitás és a szabad tőkeáramlás a profit egyfajta „csodatölcsérét" jelenti a befektetőknek - és visszatérő pénzügyi válságokat a társadalom számára, aminek árát sosem a kiváltói fizetik meg.
14. Globalizáció és a szovjet termelési mód alávetése a tőkének (Simon Clarke)
Simon Clarke a SZU összeomlását és az orosz gazdaság a világpiacba való (társadalmi katasztrófával járó) integrációját elemzi. Az orosz rendszerváltás a (modern) világtörténelem (relatíve) legnagyobb gazdasági visszaesése volt: kb. 50%-os visszaesés néhány év alatt. Az erről kialakult vitában a neoliberálisok kötik az ebet a karóhoz, ragaszkodva ahhoz, hogy az összeomlás abból következett, hogy nem követték elég pontosan receptjeiket, míg a kritikusaik - jóval plauzibilisebb módon - amellett érveltek, hogy épp a neoliberális átmenet stratégiája okozta a súlyos gazdasági visszaesést. Clarke szerint mindkét perspektíva korlátozott és korlátolt.
A rendszerváltást mint a szovjet termelési mód (SZTM) ellentmondásainak kibomlását kell felfogni.
A SZTM nem az árutermelésen és a versengő profitmaximalizálás mechanizmusán nyugodott, de nem is „a termelők szabad társulásán" és a szükségletek tudatos, tervezett kielégítésén. A SZTM a többlet-elsajátítás egy nem-monetáris rendszere volt, ami az állam és különösen a hadsereg anyagi igényeinek volt alávetve. A központi tervezés prioritásait elsősorban a hadsereg igényei határozták meg. Mivel a termelési rendszer a többletelsajátítás e sajátos rendszerének volt alávetve, ezért előbb-utóbb jelentkeznie kellett ellentmondásainak. A többletelsajátítás az állami elit által és érdekei szerint történt, ezért a termelőknek nem volt érdeke a termelés maximalizálása, épp ellenkezőleg. Ez az állandó ellenállás lehetetlenné tette az intenzív növekedést, hatékonyságnövelést és így a rendszer csak extenzív növekedésre volt képes. Amikor ennek forrásai kimerültek (pl. nem volt elég új, még nem ipari munkaerő), a rendszer válságba jutott. Szükségszerűen alakultak ki a piaci viszonyok, és a kialakuló informális hálózatok később a rendszerváltásban nyertek új szerepet.
Másrészt az iparosítás finanszírozásához a SZTM a folyamatos nyersanyag-exportra kellett, hogy támaszkodjon. Amikor a kőolaj ára süllyedni kezdett a nyolcvanas években (és a kitermelés mennyiségét sem tudták növelni) a rendszer válsága elmélyült. A peresztrojka először a külkereskedelem „liberalizációjával" próbálkozott. Ez azonban nem hatékonyság-növekedést okozott, hanem az exportáló vállalatok valutabevételeinek magánzsebekbe vándorlását és a vállalati vezetők törekvéseinek felerősödését, hogy informális/illegális kapcsolatokat teremtve profitokhoz jussanak. Ez aláaknázta a tervező-központ autoritását. A többlet, amit korábban az állam sajátított ki, most a „liberalizált" vállalatoknál maradt, és gyakran az új pénzügyi-kereskedelmi játékosoknál tűnt el. Jelcin döntése, hogy az árakat és béreket (f)elszabadítsák, csak elismerte azt a tényt, hogy az állam elvesztette hatalmát a többlet fölött: így a privatizáció és a neoliberalizmus csak aláírta azt, ami már úgyis bekövetkezett és legitimálta az állam lemondását minden társadalmi felelősségéről.
A többlet a szovjet rendszerben egyszerűen azt az anyagi gazdagságot jelentette, amit az állami elit kisajátított és újra elosztott. Mivel a rendszerben a költséghatékonyság nem volt szempont, ezért óriási pazarlással történt mindez. A termelés nagy része önmagában véve veszteséges és pazarló volt, mint for-profit tevékenység fönntarthatatlan. A többlet jó része az exportbevételekből származott. Ezért a kapitalizmusra való áttérésnek logikus következményei voltak. Az értékes nyersanyagok exportőreinek óriási (most már privatizált) profitok keletkeztek, míg a gazdaság nagy részét már anyagköltségeik is veszteségessé tették (nem hogy bérköltségeik). Most már a többlet (abban a kevés szektorban ami képes volt többlet létrehozására) pénz formában jelent meg, mint magánprofit, általában a peresztrojka alatt előlépő kereskedelmi-pénzügyi közvetítők számára. Ezeknek a csoportoknak sikerült monopóliumjogokat szerezniük arra a néhány forrásra nézve, melyek profitábilisan kitermelhetők voltak, ezt a monopóliumot az állam megvesztegetésével stb. hivatalosan is kivívták előbb-utóbb (+ maffia-belháborúk). Az ipar nagy része viszont összeomlott - Clarke végigveszi a megdöbbentő adatokat. Új befektetések szinte egyáltalán nem történtek, a vállalatok a megelőző évtizedekben felhalmozott tőkéjüket élik fel felhalmozás helyett. Az új vállalatok a kereskedelemben, a pénzügyi szolgáltatásokban és az oligarchák luxusfogyasztása körül jelentek csak meg. A „normális" kapitalista felhalmozásnak (produktivitás növelése, relatív értéktöbblet) szinte semmi jele. Mindez teljesen megfelelt Oroszország adottságainak, a kapitalista világgazdaság való alávetés folyamatában: mivel Oroszország sem Kínához hasonló olcsó munkaerőtömeggel, sem Kelet-Közép-Európához hasonló földrajzi közelséggel (a centrumhoz) nem rendelkezett, ezért egyetlen komparatív előnye óriási nyersanyag-készlete volt. Ezért a kapitalista világrendszerbe való beleilleszkedés Oroszország gazdaságának jó részét egyszerűen használaton kívül helyezte, vagy mindenesetre a vegetálásba szorította bele. A nyersanyagforrásokra „ráült" kis kisebbség pedig hatalmas járadékokhoz jutott. Ebben a képletben azonban az oroszok nagy részének egyszerűen nincs helye. És tényleg: Oroszország népessége évi 0,5-1 millióval csökken.
15. Tőkefelhalmozás és válság (Paul Zarembka)
Ez a fejezet nem a legjobbak közül való. Zarembka röviden áttekinti a gazdasági válságokra vonatkozó marxi(sta) elméleteket, de tesz néhány igen vitatható kijelentést, amiket nem támaszt alá semmivel. Helyesen felhívja rá a figyelmet, hogy a „krízis" (válság) szót nem tanácsos túlhasználni. Marx maga nem foglalkozott külön a válságok témájával (nincs egy írása sem/rész sem A tőkében, aminek mondjuk ez lenne a címe, kivéve az Értéktöbblet-elméletek 2. kötetében), de több helyen ír le lehetséges (szükségszerű) válságmechanizmusokat. Megmutatta, hogy a túltermelési válságokra való hajlam mintegy bele van kódolva a kapitalizmusba, és a válságok kibontakozása millió pontból lehetséges. Zarembka tárgyalja az alulfogyasztási elméletet, a profitráta süllyedő tendenciájának jelenségét. Itt viszont egyszerűen kijelenti, hogy az előbbire alapozó elméletek „nem meggyőzők" - de nem mondja meg miért. A témáról nemrég részletes cikk jelent meg az Indymédián is, tehát most bővebben nem tárgyalnánk. Végül Rosa Luxemburg alapján elemzi a tőkefelhalmozás fogalmát és folyamatát, és Luxemburg (vitatható) elmélete mellett teszi le a garast, miszerint az akkumuláció előrehaladásához folyamatosan nem-kapitalista szférákba kell behatolnia a tőkének (egyrészt inputokért (nyersanyag, új munkaerő), másrészt piacokért). Ez azonban nem tarthat örökké. Zarembka szerint ez az utóbbi 60 év fő tanulsága is. Vitatható. Mindenesetre, ha még nem olvasott valaki a válság-elméletekről, ez a fejezet hasznos bevezető lehet, de csak óvatosan.
16. Marxi kríziselmélet és az amerikai gazdaság a második világháború után (Fred Moseley)
Ez a fejezet részben (a profitráta süllyedő tendenciájával kapcsolatban) szembemegy az előzővel és - véleményem szerint - jóval meggyőzőbb annál. Moseley empirikus adatokkal mutatja be: a profitráta süllyedő tendenciája igenis érvényesül az amerikai gazdaságon belül, és nagyon úgy tűnik, épp azokból az okokból, amiket Marx megállapított. Tehát nincs okunk az elmélet elvetésére. Az USA gazdasága 1945 után kb. 30 évig folyamatosan 4-5%-os növekedést mutatott, minimális munkanélküliség és erős bérnövekedés mellett. A hetvenes évektől azonban a növekedés lelassult, a bérnövekedés megállt, a munkanélküliség pedig megnőtt. Bár a kilencvenes években egy pár évre újra a hatvanas évekre emlékeztető dinamizmust mutatott a növekedés, mint kiderült a tőzsdebuborék kidurranása után, ez nem volt fönntartható és bizonytalan alapokon (tőzsde-eufória és adósságfinanszírozott fogyasztás) nyugodott. Hát még ami azóta jött, tehetnénk ma hozzá. Ezek a növekedési tendenciák nyilvánvaló összefüggést mutatnak az amerikai vállalati profitrátával. A neoklasszikus és keynesiánus elméletben ez a tényező (kissé abszurd módon) szinte semmilyen szerepet nem játszik, miközben jól látható, hogy a hetvenes évek válságát a profitráta meredek zuhanása előzi meg. A profitráta esésére a vállalatok a munkaintenzitás növelésével, a bérek befagyasztásával (bizonyos esetekben csökkentésével), alacsonyabb bérekkel jellemzett területekre való kiszervezésekkel válaszoltak. Ezzel azonban csak részben tudták helyreállítani a profitrátát. De mi okozta a profitráta esését in the first place? A neoklasszikus közgazdaságtan itt nem (sem) segít, ugyanis az elmélet ezen, központi helyén egy méretes fekete lyuk tátong: a profitra vonatkozó neoklasszikus elmélet az ún. cambridge-i Capital Controversy-ben vereséget szenvedett (ennek ellenére azóta is úgy tanítják, mintha mi sem történt volna), új pedig nem nagyon jelentkezett. Az egyetlen elmélet, aminek szisztematikus magyarázata van a profitról és a profitrátáról a marxi elmélet. Ezen elmélet szerint a profitráta süllyedését alapvetően két dolog okozza (-hatja). Egyrészt az egy munkásra (vagy munkaórára) eső állandó tőke mennyisége nő a technológiai fejlődés miatt, de mivel az értéktöbblet csak az élőmunkából származik, ezért az értéktöbblet, azaz a profit rátája az össztőkére nézve süllyed (amennyiben az értéktöbblet növekedése lassabb, mint az állandó tőke állományának növekedése). Másrészt, és erről ritkábban esik szó, csökkentheti az értéktöbblet rátáját az improduktív munka arányának növekedése, pl. a kereskedelmi, pénzügyi tevékenységek aránya. Itt ui. nem termelnek értéktöbbletet, hanem a máshol megtermeltből részesülnek (ld. 2. fejezet). Az USA statisztikai adatbázisaiból úgy tűnik, ez a két tényező fele-fele arányban felelős a profitráta süllyedéséért. Mint írtuk, a munkaintenzitás fokozásával valami visszanyerhető, de nem sikerült a lefelé ható tényezőknek a teljes súlyát kompenzálni. Mivel mindkét „süllyesztő" hatás szükségszerűen érvényesül, ezért nem valószínű a profitráta visszaállása olyan magas szintre, ami szükséges lenne a gyors növekedéshez stb. Ehhez a tőke nagymértékű elpusztítására, azaz egy masszív gazdasági válságra, ne adj'isten háborúra lenne szükség. Relatív emelkedéséhez is a munkaintenzitás további növelése és az életszínvonal csökkentése lenne szükséges. A kapitalizmus életszükségletei és az emberi életszükségletek ellentétesek. Tessék választani.
17. Hol van (ma) az osztályharc? (John Holloway)
John Holloway-t, valószínűleg sokan ismerik az olvasók közül a zapatista mozgalomban való részvétele és a „Changing the World without Taking Power" (Megváltoztatni a világot a hatalom megragadása nélkül) c. könyve miatt. Az olvasót közvetlenül is megszólító, személyes stílusa miatt ez a fejezet elüt a többitől. A fejezet témája a címben foglalt kérdés: "hol van ma az a híres osztályharc"? Hol van ma a munkásmozgalom? Vannak mindenféle konfliktusok (földfoglalások, antirasszizmus, környezeti konfliktusok stb.), de hol van az osztályharc, ami a marxisták szerint a modern társadalmak legfontosabb konfliktusa? Sehol, mondják sokan. Holloway viszont azt mondja: ma az osztályharc intenzívebb és erőszakosabb, mint valaha. Miért? Ennek bebizonyítását nagyon messziről kezdi (kicsit talán túlságosan messziről is). Abból indul ki: az ember cselekvő lény („we are doers, not [just] beings"). Az emberi cselekvés mindig szociális és projektív, azaz társas, célvezérelt és tudatos. Azonban a cselekvés természetes folyamát széttörik a kapitalizmusban fennálló osztályviszonyok: az eszközöket a tőkésosztály monopolizálja. Ez megtöri a cselekvés szociális is és projektív voltát is. A cselekvés helyett „gazdasági" aktivitás formáját ölti minden. A „gazdasági determinizmus" tehát nem a marxi elmélet jellegzetessége, hanem a kapitalista társadalom valósága. Minden cselekvés gazdaságivá válik és csak akkor történhet meg, ha megfelel a profittermelés parancsénak. A cselekvés belső és szociális imperatívuszának ez a megcsonkítása szüli az ellenállást és a szenvedést, ami mindig megvan ilyen viszonyok közt és így az osztályharc mindig folytatódik, amíg ezek a viszonyok fönnállnak. Az osztály (a cselekvés tőkének való alávetettsége) az a fogalom, ami összeköti az erőszak millió formáját, a (gyógyszer) patentek miatt naponta meghaló gyerekek ezreitől a sztrájkokig és a copyright-szívózásig.
18. A kapitalizmus meghaladása: Marx receptjének adekvátsága (Michael Lebowitz)
Bár Marx többször gúnyolódott az utópisták elképzelésein és visszautasította az utópiagyártást, ez nem jelenti azt, hogy ne rendelkezett volna elképzelésekkel egy alternatív társadalomra vonatkozólag. Ennek céljaként a "gazdag individualitás minden oldali szabad fejlődését" jelölte meg, az emberi képességek fejlődését, mint önmagáért való célt. A produktivitás, a termelés erőinek a növekedése egy ilyen társadalomban nem az emberi idő még fokozottabb felélését jelentené, a profittermelés céljából, hanem az emberi idő felszabadítását, a „szabadon felhasználható idő", a „társadalom egyetlen fő gazdagság-forrásának" lehető legnagyobb kiterjesztését. Azonban a tőkés társadalomban az emberi munka erői mint a tőke erői jelennek meg, a tudomány és a technológia, mint a tőke eszközei. Ez a társadalom egyben folyamatosan bizonytalanságban és rettegésben tartja a munkásosztályt, a munkanélküliség állandó fönntartásával. Hogyan lehet innen a „termelők szabad társulásáig" eljutni? Amíg a munkásosztály mozgalmai a tőkeviszonyt „természeti ténynek" veszik, a válságokon keresztül a tőke szupremáciája mindig helyreállhat. Mint ismeretes, Marx nem tudta befejezni művét. Egy hat részes összefoglalásra készült, de ebből végül csak az első részeket tudta megírni és ezeket sem fejezte be. Így "A tőke" csak a tőke logikájáról szól, a „munkásosztály politikai gazdaságtana" nem szerepel benne. Ezért a forradalmi praxis elméletét nem dolgozta ki, csak rövidebb írásaiban olvashatunk róla. Ugyanakkor, hogy a sikeres forradalmi praxis nem elkerülhetetlen, de lehetséges, azt a Kommün példáján Marx is látta és azóta is sokszor kiderült. Fontos tisztázni konkrétan, mik azok a vonások, amik miatt a „létező szocializmusok" nem tekinthetők szabad, szocialista társadalmaknak. Ez objektív és nem ízlésbeli kérdés, nem elég azt mondani, hogy „az nem az volt", elemezni kell a konkrét eltéréseket és ezek okait. Ennek során újra meggyőződhetünk arról: a cél nehéz, de nem lehetetlen. Ezért nincs okunk feladni. „Lehetséges egy jobb világ. Kezd el most fölépíteni." - fejezi be Lebowitz.
19. A szabad és szövetkezett egyének társadalma felé: kommunizmus (Paresh Chattopadhyay)
Az utolsó fejezetben Paresh Chattopadhyay a kommunizmusra vonatkozó marxi elméletet rekonstruálja. Sok az átfedés az előző fejezettel. Nem utópia, hanem a valós ellentmondások mozgása, a hatalom megragadása nem egyenlő a kommunizmussal, a tőke, a bérmunka és az osztályok (benne a munkásosztály) fokozatos eltűnése. A termelési eszközöktől való elválasztás megszűnése teszi lehetővé a „társadalmi egyén" kialakulását és ezzel a „szabad individualitás" kibomlását. Ezáltal lehetségessé válik az „emberi erők fejlődése, ami önmagában vett cél". A termelés társadalmi viszonyai alkotják a társadalom „valós alapját".
A tulajdon formája azonban nem egyenlő a tulajdonviszonnyal. A kapitalista tulajdonviszonyok adottak, mihelyt a kapitalista termelési (osztály) viszonyok adottak. Ezek a viszonyok (a termelők elválasztása a termelőeszközöktől) különböző formákban jelenhetnek meg: individuális tőkés tulajdona, „szövetkezett" tőkések tulajdona (részvénytársaság), vagy akár állami tulajdon formájában. A részvénytársaság már maga is az individuális tőketulajdon egyfajta megszűnését jelenti, és a dolog eljuthat arra a pontra, amikor egyetlen kézben összpontosul a társadalom össztőkéje - ettől azonban a tőke mint termelési-társadalmi viszony még nem szűnik meg. Ezért az állami tulajdon ugyanúgy fönntarthatja a kapitalista termelési viszonyokat, a termelők elválasztását a termelőeszközöktől, az önrendelkezés hiányát. Bár a privát tulajdonos megszűnik, de az állam fönntartja a tőkeviszonyt, az állami bürokrácia mint a tőke funkcionáriusa működik. Ezért a privát tulajdon mint jogi struktúra eltörlése még nem jelenti a kommunizmust. Ehhez ugyanis a társadalmi appropriációra (a többlet elsajátítása és felhasználása) van szükség. Csak egy ilyen társadalomban válik az individuum valóban szabad, társadalmi individuummá, mert a termelőerők már nem mint vele szemben álló ellenséges viszonyok lépnek vele szembe, hanem mint általa szabályozott, őérte levő viszonyok. Ez az elosztási és csereviszonyok gyökeres megváltozását is maga után vonja. A társadalom a természettel folytatott anyagcseréjének tudatos és nem profit-, hanem emberközpontú szabályozása nemcsak a munkaidő csökkenését, hanem egyben a munkamegosztás fellazulását, a szellemi és fizikai munka közti határok enyhülését is jelentené.
Ez az, amit Alain Badiou nemrég a „kommunista hipotézisnek" nevezett.
Minden fanatizmus, elvakultság nélkül; racionálisan, józanul és óvatosan, azt kell mondanunk: nincs jobb hipotézisünk.
-------------------------------
Most pedig egy kis praxis:
A könyv ingyen (és illegálisan) letölthető innen. (scannelt pdf, 68 MB)
Olyan megállapítások ezek, melyeknek találó volta nem hogy csökkenne az idővel, hanem egyre nő.
Abban a százhatvan évben, ami eltelt a Kiáltvány megjelenése óta, újra és újra bebizonyosodott: ha a díszletek változnak is, a kapitalizmus lényege változatlan.
Így az antikapitalizmus ügye is.
Ezt az „ügyet" járja körül a könyv, különböző témákon megmutatva: nemcsak, hogy lehetséges a kapitalizmus lényegének föltárása és kritikája Marx meglátásai alapján, hanem szükséges és elkerülhetetlen is. Miért van erre szükség? Mert bár az antikapitalista intuíciók és lokális akciók föltámadtak a kilencvenes évek óta, szükséges (lenne) a rendszerszintű megértés: annak a belátása, hogy a millió szerencsétlenség, a nélkülözés, a pusztítás és a pazarlás számtalan ponton való szétszórt manifesztálódása hogyan következik szükségszerűen a gazdasági rendszer (a tőkés árutermelés rendszere) alapszerkezetéből. Csak egy ilyen integrált megértés vezethet potenciálisan olyan integrált cselekvéshez, ami képes megfelelő erőt szembeszegezni egy mindent átfogó gazdasági rendszer dinamikájával.
Erre vállalkozik tehát a könyv: a szétszórt intuíciók összefogására, az egyszeri, lokális meglátások összekötésére. Az összefüggések láthatóvá tételével pedig potenciális kapcsolódási szálak kimutatására, amiken keresztül a fragmentált mozgalmak összekapcsolódhatnak.
Az előszóban Alfredo Saad-Filho (ASF) először 911 következményeiről szól néhány szót: az amerikai állam terrorhadjárata egyszerre mutatta meg a „globalizáció" folyamatának erőszakos és represszív arcát, nyilvánvaló összefüggését az amerikai állam és tőkésosztály érdekeivel és vetette vissza (a hisztériakampány és a különböző jogkorlátozások miatt) az 1999-ben föltámadt új antikapitalista mozgalmakat.
Négy alapkérdést tisztáz röviden az előszóban: a neoliberalizmus, a globalizáció, a nagyvállalatok hatalma (corporate power) és a demokrácia kérdését. Sok félreértés tisztázódik itt rendkívül kis terjedelemben: az állam és a piac hamis szembeállítása (miközben az utóbbi feltételezi az előbbit és az tartja fönn), a „globalizáció" (ál)fogalmával kapcsolatban, a nagyvállalatok elválaszthatatlanságáról a gazdaság egészétől stb.
A demokráciáról (amely szót a szerző nem a tőkés árutermelés igazgatásának értelmében használja, mint egyes radikálisok, hanem az önrendelkezés, a közösségi döntéshozás értelmében) szólva ASF rámutat miért korlátozza szükségszerűen a kapitalizmus a „szubsztantív", azaz a gazdasági, demokráciát és megmutatja azt is miért kedvezőbb államforma a tőkeviszony fenntartásának biztosítására a nem-diktatórikus államforma. Ahogy ASF megfogalmazza a paradox igazságot: „nem-diktatórikus [inclusive] államokra van szükség ma [gazdaságilag] kirekesztő politikák fönntartásához". Erre számtalan példa van Latin-Amerikában, de tkp. Kelet-Európában is részben ez történt. A „demokratikus neoliberalizmus" társadalmi valósága: gazdasági apartheid. Miközben vannak bizonyos excesszusok, amiket sikeresen lehet korlátozni a kapitalizmuson belül is, vannak olyan alapsajátságai ennek a gazdasági rendszernek, amik nem távolíthatók el a rendszer eltávolítása nélkül. Ilyen az emberi élet, az emberi idő alárendelt eszközként kezelése, a szabad idő felzabálása az értéktermelés által, a természet termelési tényezőként való korlátlan felhasználása és ebből következő feldúlása, a felhalmozás periodikus krízisei s í. t.
Mindez nem ad más lehetőséget, mint a radikális alternatíva fönntartását: a kommunizmusét.
1. fejezet: Érték, tőke és kizsákmányolás (Alfredo Saad-Filho)
Ez a könyv egyik legjobb fejezete. Saad-Filho kb. 15 oldalon, mai példákon keresztül, visszaadja Marx érték- és általában kapitalizmus-elméletének lényegét, egyúttal relevanciájukat és érvényességüket is demonstrálja.
Mit jelent itt az érvényesség? Egyszerűen azt, hogy ezeknek a fogalmaknak a segítségével érthetővé és megmagyarázhatóvá válik a tőkés gazdasági rendszer számos alapjelensége.
Úgy mint: miért a bérmunkások többletmunkájának a kisajátítása, azaz a kizsákmányolás a profit forrása, az ebből származó társadalmi konfliktusok, a produktivitás illetve az adott munkamennyiség által „megmozgatott" állandó tőke mennyiségének folyamatos növekedése, az áruk értékének és árának kialakulása, a pénzügyi rendszer jelentőséges és a - csak a kapitalizmusra jellemző - túltermelési válságok rendszeres visszatérése.
Az árutermelés, a bérmunka általánossá válása és a profitra való termelés egymást kölcsönösen feltételező és fönntartó jelenségek és csak bizonyos társadalmi keretfeltételek mellett alakulnak ki: a társadalom többségét meg kell fosztani az eszközöktől, amivel reprodukálhatná önmagát. Ekkor kénytelenek lesznek egyetlen árujukat, azaz munkaképességüket eladni azoknak, akik rendelkeznek a termelési eszközökkel, melyekkel a termelési folyamat során „egyesítik" a munkaerőt, áruk termelése céljából. Az érték és az áru társadalmi kategóriák (és valóságok), amik csak ilyen körülmények között léteznek. Az hogy a munkavégző képesség áruként jelenik meg teljesen egyedülálló történelmileg, csakúgy, mint az, hogy a társadalmi reprodukció nagy része áruk termelésén és ezeknek az áruknak a piaci értékesítésén keresztül történik meg. Ilyen körülmények között az áruk értékkel rendelkeznek, és az értéküket a szükséges átlag-munkamennyiségek szabályozzák (indirekt módon).
A munkaerő az a speciális „értékképző" áru, aminek értéke (előállítási költségei) különbözik munkavégző, azaz értékteremtő képességétől: a tőke a munkaerő megvásárlásával az előbbit vásárolja meg, ugyanakkor a „tőke körforgásában" [circuit of capital] már nem ezt, hanem a megvásárolt munkaerő által elvégzett új élőmunkát használja föl. Ez a különbség az értéktöbblet forrása. Mivel az érték és az értéktöbblet fogalma (és valósága!) társadalmi jellegű, ezért pusztán fizikai folyamatok (amik nem a bérmunka keretfeltételein belül zajlanak) nem képeznek értéket. Így pl. a napsütés, vagy egy gyümölcsfa fizikai folyamatai (amely során gyümölcsöket terem) bár hasznosak lehetnek, de nem az érték és az értéktöbblet forrásai. A tőke számára az értéktöbblet az az értékmennyiség, amit saját maga kiterjesztésére (nem pusztán mint fizikai tárgyak összességét, hanem mint társadalmi viszonyt: több munkaerőt szív be) használhat föl. Ezért a többletmunka fokozásának parancsa már az önmagában vett tőke fogalmában is benne van (több és intenzívebb munka rákényszerítése a bérmunkásokra: abszolút értéktöbblet), de az egyes tőkék egymás közötti versenye az, ami ezt a tendenciát a produktivitás növelésével folyamatosan érvényesíti minden egyes tőkén (relatív értéktöbblet). Az absztrakt értéktermelés egyben a pénzforma szükségességét és elterjedését is jelenti.
Tehát: a tőke, az értéktöbblet, a profit nem semleges, fizikai dolgok (a tőke nem egyenlő fizikai eszközökkel, sőt a pénzzel sem), hanem olyan társadalmi fogalmak és realitások, amik csak bizonyos történelmileg behatárolt, speciális társadalmi keretfeltételek mellett állnak fönt.
Társadalmi viszonyok, amik tárgyak viszonyaiként tűnnek föl.
A tőke lényege azonban egy emberek közti viszony: a kizsákmányolás osztályviszonya. A konkurencia és a minél nagyobb mértékű értéktöbblet kivonásán alapuló kizsákmányolás a kapitalizmust a világtörténelem technológiailag legdinamikusabb rendszerévé teszik - de egyben legdestruktívabbá is. A profittermelés, azaz a többletmunka maximális mértékű kisajtolásának anonim, minden tartalomtól független vak és „absztrakt" parancsa a munkaerő brutális kizsákmányolásához, genocídiumokhoz, háborúkhoz és a természet kontrollálhatatlan pusztításához vezet. Az anyagi gazdagság fokozott termelése egyben az emberi gazdagság, azaz az emberi képességek szabad fejlődésének ellehetetlenítéséhez is vezet. Ez a paradox kettősség a kapitalizmus lényege: termelés a termelésért, felhalmozás a felhalmozásért - maga alá temetve az emberi fejlődés szempontjait. Mivel ezek a jelenségek azokból a keretfeltételekből fakadnak, amik a kapitalizmus meghatározó vonásai, amik a tőkerendszert tőkerendszerré teszik, ezért egyfajta „kemény korlátot" jelentenek a rendszeren belüli változásokkal szemben. A kapitalizmus rációja az irracionalitás. Ezért ésszerű hipotézis egy rendszerszintű alternatíva, ami nem az értéktöbblet termelésére, hanem az emberi és természeti életszükségletek figyelembevételére és tudatos kielégítésére épül: a kommunizmus.
2. fejezet: Hoz-e létre értéket minden munka? (Simon Mohun)
Simon Mohun itt azzal a kérdéssel foglalkozik vajon minden munkavégzés hoz-e létre értéket, és ha nem, akkor hogyan különítsük el a produktív és improduktív munkát. Ennek a kérdésnek nagy jelentősége van már A. Smith-nél és Ricardo-nál, a fiziokratáknál stb. is. Smith azonban, mint általában, itt is egy ahistorikus elkülönítéshez folyamodik: az a munka a produktív, ami fizikai tárgyat állít elő. Mohun Marx alapján megpróbálja a kérdést visszahelyezni annak tényleges történeti-társadalmi kontextusába: az értéktermelő munka 1) bérmunka kell, hogy legyen 2) az általa előállított terméket (ami lehet szolgáltatás is) el kell, hogy adják 3) új, „addicionális" értéktöbbletet kell, hogy létrehozzon, ne pedig már előállított áruban lévő ÉT újraelosztásából származzon a profit. Így a kereskedelmi tőke és a pénzügyi tőke (az ott alkalmazott munkaerő) nem állít elő új értéktöbbletet, hanem a már előállított értéktöbbletből részesül. Más kérdés, hogy ezek a funkciók szükségesek az össztőke működéséhez, de saját maguk ettől még nem állítanak elő értéktöbbletet. Az itt elvégzett többletmunka (ha az alkalmazottak többet dolgoznak, mint amennyi bérük reprodukálásához szükséges) nincsen „monetizálva", nem testesül meg valamilyen áruban mint értéktöbblet. S. Mohun ezek után végigveszi a lehetséges ellenvetéseket, majd megvizsgálja hogyan változott az USA-ban és Nagy-Britanniában az improduktív/produktív munka aránya az utóbbi 100 évben. Nem meglepő módon úgy tűnik, hogy a kettő hányadosa folyamatosan nőtt és ez hozzájárult a profitráta süllyedéséhez, elsősorban a második világháború után. Ez a kérdés ma is intenzíven vitatott, itt csak utalnánk Fred Moseley, Ahmet E. Tonak és Diego Guerrero nevére.
3. fejezet: Pénz mint pénz és pénz mint tőke a kapitalista gazdaságban (Costas Lapavitsas)
A tőkés gazdaságok egyik megkülönböztető vonása a különböző piacok bonyolult hálózata és ezek az egész társadalmat „beborító" nagy felülete, ahol a legkülönbözőbb áruk mozognak.
Miközben a neoklasszikus közgazdaságtan a tőkés gazdaságot gyakorlatilag egy barterrendszernek fogja föl, ahol árukat árura cserélnek és így modelljeiben a pénznek semmilyen szerepe sincs (vagy igen csekély szerepe van), addig a marxi elméletben központi szerepet tölt be, mint az (egyen)érték önálló, „kivált" formája és a vásárlóképesség monopolistája. A pénz termelt áru volta (arany) ugyanakkor nem szükséges. Mivel a kapitalista társadalmakban a reprodukció áruk tömeges termelésével történik olyan piacokra, ahol a vásárlók nem ismerik egymást (azaz semmilyen személyes, vérségi, tradicionális mechanizmus nem szabályozza ezeket a folyamatokat), továbbá mivel mind a bérmunkások, mind a tőkések teljes mértékben a vásárlásra szorulnak, és végül mivel a termelés fő célja (a profit) pénzben jelenhet csak meg, mindezek miatt tehát ebben a társadalomban a pénz szerepe óriási.
Ez a történelem leginkább „átmonetizált" társadalmi rendszere.
Azonban a pénznek ez a mindenevő, mindenhová betüremkedő természete a tőkéből mint társadalmi viszonyból következik és nem fordítva. A tőke a pénz formájában és szüntelenül a pénz „körül" forog, de dinamikáját nem a pénz mint tárgy okozza, hanem a tőkés társadalmi viszonyok összessége (bérmunka, munkakényszer, piacra termelés, a többlet pénzformája, verseny a tőkék közt). A pénz történelmileg jócskán megelőzi a tőkét, ugyanakkor csak a tőkerendszerben funkcionál rendszeresen tőkeként. Korábban a pénz mint kereskedelmi vagy uzsoratőke funkcionált csak, ami azt jelenti, hogy árrésekkel, illetve a meglévő jövedelemből elszivattyúzott bevételekkel szerzett csak „parazita" profitokat. Az, hogy pénzt rendszeresen arra előlegezzenek meg, hogy új értéket, értéktöbbletet hozzanak létre, a vele megindított termelési folyamatban: ez a kapitalizmus újdonsága. A pénz régi funkcióira tehát a kapitalista osztályviszonyok „ráoltották" ezt az új funkciót: pénz mint tőke. És ezzel sajátos, addig nem jellemző lelket is leheltek a pénzbe, ami egyenesen a hitelpénzhez kellett, hogy vezessen. Mellesleg most láthatjuk mi a baj a mostanában terjedő „Money as debt" kisfilmek állatságaival: a pénzből mint tárgyból próbálják levezetni a kapitalizmus negatívumait, miközben a pénz sajátos működése a kapitalizmusban a tőkés társadalom osztályviszonyaiból következik.
A pénz ugyanakkor a társadalmi hatalom legfőbb eszköze (az osztályviszonyok miatt), és ezzel az eszközzel elsősorban persze a tőkések rendelkeznek. Ezért a munkásosztály részéről racionális cél harcolni bizonyos különösen fontos területek „demonetizációjáért", azaz ingyenességéért. Ha ugyanis alapvető társadalmi szolgáltatások terén nem a pénz-hatalom dönt, ez azt jelenti, az adott területen nem érvényesülnek (direkt módon) az osztályviszonyok, azaz a tőkésosztály hegemóniája.
4. fejezet: A tőkék versenye és a profitok eloszlása (Diego Guerrero)
Az egyik legjobb, legtömörebb fejezet. Guerrero összefoglalja a megtermelt összérték, illetve az (össz)értéktöbblet eloszlásának mechanizmusait. Mind a konkurencia, mind az eloszlás nem önmagában tanulmányozandó, hanem a termelési rendszer (a kapitalizmus) egy-egy aspektusaként. A képletet egyszerűsíti a fejlett országokban (és máshol is) folyamatosan előrehaladó proletarizáció folyamata: azoknak az embereknek az aránya, akik bérmunkából szerzett jövedelemből (és csak abból) élnek, azaz marxi értelemben proletárok, folyamatosan nő, a kilencvenes években Európában szinte mindenhol elérte a 90%-ot. Egy átlagos cég felállításának költségei ugyanis gyorsabban nőttek, mint egy bérmunkás reprodukciójának költségei. Szintén folyamatosan nőtt az utóbbi 100 évben a kizsákmányolási ráta (értéktöbblet/bér) és a reálbérek is, bár (per def) ez utóbbi lassabban, mint a produktivitás. A reálbérek növekedése a munkaintenzitás növekedése miatt is szükséges volt.
Tehát miközben az abszolút szegénység a centrumországokban csökkent, a jövedelmi egyenlőtlenségek ált. nőttek. Az értéktöbblet megoszlása: itt a konkurenciának két típusa van. Az egyik az ágazaton belüli, a másik az ágazatok közötti. Adott iparágon belül a verseny produktivitás-különbségek miatt a profitráták szóródását jelenti, de az egész szektoré nem lehet tartósan az egész gazdaságra jellemző profitrátánál magasabb. A tőkék „szabad" mozgása ezt biztosítja. Így alakulnak ki a termelési árak, amik nem fognak az értékekkel megegyezni: a profitráta (és ezáltal az áruk ára) ugyanis a teljes befektetett tőkére érvényesül, nem csak az élőmunkába fektetett tőkerész mennyiségére, ahonnan az értéktöbblet származik (transzformációs probléma). Így az áruk értéke és ára nem egyenlő. A tőkék mozgása valamelyest képes a kínálat és kereslet kiegyenlítésére, de ez nem egyenlő a kínálat és a szükségletek „kiegyenlítődésére", hiszen csak a fizetőképes kereslet kereslet. Hiába van (biológiai) szükséglet malária-ellenes gyógyszerekre, mivel az adott emberek nem jelentenek megfelelő fizetőképes keresletet, ezért szükségleteik a kapitalizmus számára nem léteznek. Az értéktöbblet össztársadalmi eloszlásához tekintetbe kell még venni az állami fogyasztást és a kereskedelmi és pénzügyi tőke által lefölözött (de nem általa előállított) értéktöbbletet, valamint a földjáradékot. A földjáradék egy speciális elem a kapitalista termelésben: mivel itt az egyik létfontosságú „input" gyakran nem a tőketulajdonosok kezében van (hanem föld- és ingatlantulajdonosok kezében), ez az értéktöbblet egy részének elvonását eredményezi. Másrészt pedig azt, hogy a földön megtermelt áruk értékükön és nem termelési árukon kelnek el, pontosabban gyakran a legalacsonyabb termékenységű földön (bánya, kőolajmező stb.) megtermelt áru értéke szabályozza az egész szektor (pl. kőolajipar) árszintjét (eltekintve a pénzügyi spekulációtól). Ezzel szemben az ipari szektorokban (ahol nincs járadék) az átlagos termelési árak, sőt - az erős technológiai áttörések (pl. kilencvenes évek, számítógépek) idején - a leghatékonyabb cégek termelési árai szabják meg az áruk árát.
5. Contesting Labour Markets (Ben Fine)
Ben Fine angol közgazdász egy paradoxonnal kezdi írását: miközben a munkanélküliség állandó jellegzetessége a kapitalizmusnak, a közgazdaságtan egy ideig tagadta a dolog lehetségességét, majd végül arra jutott, hogy van egy „természetes" munkanélküliségi ráta (Natural Unemployment Rate) - azaz a jelenséget nem magyarázzák meg. A keynesiánus magyarázat (kereslethiány) sem megy sokkal tovább. Miben különbözik a munkaerőpiac más áruk piacától? Pl. a halpiactól? A standard válasz az volt, hogy semmiben. Ha „túl magas" a munkaerő ára, nem kel el stb. Ezt próbálták bizonyos neoklasszikusok (Solow), keynesiánusok kozmetikázni, finomítani (jobb, ha kicsit magasabb a bér, mert akkor jobban kooperálnak a munkások stb.), de az impasse maradt. Mi a probléma? Hogy ezek a megközelítések adottnak veszik, hogy a munkaerő egy semleges áru és csak a „piac" jellegét próbálják megállapítani. Nem veszik észre, hogy a kérdés az: mik azok a társadalmi viszonyok, amik kialakítják a bérmunkát és a munkaerőpiaco(ka)t. Miért nem a rabszolgamunka, vagy a jobbágyi munkavégzés a jellemző a kapitalizmusban?
Ekkor a munkaerőpiac más fényben tűnik föl. A lényeg: a tőke által alkalmazott munkaerő az érték és az értéktöbblet forrása. A munkaerőpiac tehát az értéktermelés alárendelt eleme. A bérmunkásoknak nincs más választása, mint a munkaerőpiacra „belépni". Az értéktermelés a termelési szférában történik, nem pedig a csere (a piacok) szférájában. A fő hajtóereje az értéktöbblet növelése: ennek különböző technikái (intenzitás és munkahossz-növelés vs. produktivitás-növelés) határozzák meg a technológiai fejlődést, a tőkefelhalmozás ütemét. A munkanélküliséget ennek a dinamikának a részeként kell látni. Ahogy a tőkék mérete nő, a csődök is nagyobbak lesznek és a munkaerő-helyettesítő technológiák egyre masszívabbak: ez okozza a munkanélküliséget. Mivel mindez összekapcsolódik a munkaerő képzettségének, térbeli eloszlásának, egészségügyi állapotának körülményeivel, ezért még van egy egyszerű, de fontos konklúzió: nincs olyan, hogy „a" munkaerőpiac. Specifikus munkaerőpiacok sokasága van és mindegyikben a tőkefelhalmozás üteme a meghatározó tényező. Mindezek fényében a szerző elemzi a bérharcok jelentőségét és korlátjait, valamint a szocialista projekt bérmunka-ellenes élének szükségességét.
6. A technológiai fejlődés mint osztályharc (Les Levidow)
Hétköznapi észlelésünkben (amit persze átitat az uralkodó társadalmi konszenzus) a technológiát általában mint tárgyak összességét, hardware-t észleljük. Ugyanakkor növekedik a technológiával (nukleáris, biotechnológia stb.) kapcsolatos konfliktusok száma, amik megmutatják, hogy ennél bonyolultabb a dolog. A fejezetben Levidow a következők mellett érvel: a technológiai fejlődés társadalmilag, az osztálykonfliktusok által meghatározottak. A dominánssá váló technológiák azért válnak dominánssá, mert hatékony eszközei a társadalmi kontrollnak és az értéktöbblet-termelésnek. Ezeket a technológiákat általában a dolog társadalmi jellegét elfedő, „fetisizáló" (tárgyi kérdésekre való redukció) „hatékonysági" retorikákkal promótálják. Téziseit Levidow két eseten mutatja be: az amerikai felsőoktatás „digitalizálásán" és a mezőgazdaságban alkalmazott új vetőmagok esetén. Az oktatásnál elsősorban az egyetemi oktatás „piackonformmá" alakításáról, a vállalati igények „gyarmatosító" tendenciájáról van szó. Az „új" vetőmagoknál megfigyelhető a technológiai újítások valódi célja: a farmereket rákényszeríteni, hogy minden inputjukat a piacról vásárolják meg, minél sűrűbben. A produktivitás növelése egyben a műtrágya vásárlás növeléséhez is vezet. A korábbi biológiai rendszereket (adott intenzitás mellett a termékek egy része állatok ellátására is jó volt stb.) az egydimenziós termelékenység-növelés széttöri, jelentős mértékű munkaerőt tesz feleslegesség a parasztok tönkretételével (önellátást ellehetetlenítik az új vetőmagok, amiket mindig újra meg kell vásárolni). Indiában pl. ez bizonyos vidékeken óriási öngyilkossági hullámokhoz vezetett a parasztok között, sokan pedig pl. a mezőgazdasági vegyszereket gyártó üzemekben találtak állást (ahol gyakoriak az üzemi balesetek). A technológia tehát mindig egy szociális technika melynek elsődleges célja az erőforrások áruvá tétele, a még független populációk függőségének kialakítása és a bérmunkát végzők fölötti kontroll. Mindeközben az uralkodó diskurzus ezeket a tendenciákat semleges, tárgyak közötti viszonyokként „fetisizálja". A technológia csak akkor válhatna a jövővel kapcsolatos szabad emberi döntésekké, ha a mögötte (vagy "alatta") megbújó társadalmi viszonyok is változnak.
7. Kapitalizmus, természet és osztályharc (Paul Burkett)
Mi a kapitalizmus és a természetrombolás viszonya? Habár az utóbbi időben a környezeti problémák miatti aggodalmak bevetté váltak, de gyengíti őket, hogy általában képtelenek arra, hogy föltárják a környezeti válságjelenségek rendszerszintű gyökereit. Pl. globalizációról beszélnek - de a kérdés persze az, hogy mik azok a társadalmi viszonyok, amik globálisan terjednek. A társadalmi viszonyok jellege nincs összekötve a természethez való viszony jellegével, a mainstream közgazdaságban épp oly kevéssé, mint a „mélyökológiában", ahol általában az „embercentrikus gondolkodást" próbálják meg felelőssé tenni a környezeti problémákért. A feladat azonban az, hogy meghatározzuk, mik azok a specifikus ember-természet viszonyok, amik kialakítják ezeket a jelenségeket, és mik azok a specifikus társadalmi-gazdasági viszonyok, amik az előbbieket meghatározzák. Az anyagi gazdagság mint emberi-természeti gazdagság [human-natural wealth] fogható fel. A kapitalizmus számára azonban a gazdagság az értéktermelést, az értéktöbbletet jelenti, azaz a bérmunkává, többletmunkává alakított emberi időt. Így az emberi-természeti gazdagság folyamatosan az értéktermelés forrásává redukálódik. A pénz (profit) formájában történő értéktöbblet-felhalmozás homogén, tetszőlegesen felosztható, mozgékony és korlátlan jellegű folyamat. Azonban az emberi-természeti gazdagság a maga fizikai (biológia) valóságában nem homogén, nem korlátlanul felosztható stb. Így a kapitalista viszonyok az emberi-természeti gazdaságot bekebelezve állandóan túlfeszítik és szétroncsolják annak sajátságos (biológia stb.) korlátjait. Mivel a tőkefelhalmozás dinamikáját és válságait csak az értéktermelés saját szempontjai, és ennek minimális feltétele, a megfelelő munkaerő-kínálat szabályozza, ezért a környezeti krízisek addig nem „regisztrálódnak", amíg konkrét fizikai fennakadást nem okoznak. Az emberi-természeti gazdagság és az önmagáért való emberi gazdagság (az emberi képességek kifejlődése) „normális" elpusztítása nem jelentkezik az értéktermelés válságaként. A piaci jellegű környezetvédelmi megoldások csak a végletekig viszik az emberi-természeti gazdagság redukcióját pénztermelő eszközökre, ezenkívül a kapitalizmus növekedéskényszere eleve szemben áll és leigáz minden szabályozást. A természeti-emberi gazdagság védelme és a természettel való viszony ésszerű, az emberi és nem-emberi életszükségleteket kielégítő, szabályozása csak egy nem érték- és profitvezérelt társadalomban lehetne lehetséges. Az ökológiai forradalom tehát nem választható el a társadalmitól.
8. A kapitalizmus története (Michael Perelman)
A fejezet címe kissé megtévesztő: nem egy összefoglalót tartalmaz a kapitalizmus történetéről, hanem egy rövid áttekintést az erről szóló elméletekről (Adam Smith, Marx) és konkrétan az „eredeti felhalmozás" [primitive accumulation] kérdéséről. Mikor váltak dominánssá a kapitalista osztályviszonyok? Pl. az USA-ban még a polgárháború idején is a legtöbb ember nem a tőke-bérmunka viszony-„ban" létezett, hiszen a többséget az önellátó farmerek (valamennyi piacra termelés is) és a rabszolgák alkották. Ennek ellenére már nyilvánvalóvá vált a kapitalista társadalmi viszonyok győzelme és megállíthatatlan terjedése. Ma pedig az amerikai felnőttek kb. 90%-a „szabad" bérmunkás. A kapitalista termeléshez szükséges alaphelyzet ez: „szabad" bérmunkásokat kell teremteni, méghozzá megfelelő tömegben, akiknek nincsen hozzáférésük az életben maradás, a reprodukció eszközeihez (elsősorban a földhöz), ezért kénytelenek eladni munkaerejüket, hogy pénzhez, és ezzel fogyasztási cikkekhez jussanak. Namost ez a „státusz" (az életben maradáshoz szükséges eszközöktől való megfosztottság, „szabad" társadalmi atomok tömege) történelmileg soha nem fordult elő - a kapitalizmus megjelenése előtt.
Önként soha nem akarták emberek tömegesen eladni az idejüket, a munkaerejüket másoknak. Azt a kényszert, ami rábírja őket erre, tehát létre kell hozni. Ezeknek a keretfeltételeknek a létrehozása az eredeti felhalmozás folyamata, ami nagyrészt a lakosság földtől és egyéb termelési (vagy inkább: reprodukciós) eszközöktől való elválasztását jelenti. Adam Smith amikor maga föltette a kérdést, a tőketulajdon eredetéről, azzal próbálta meg megoldani, hogy a tőketulajdonosok „ügyességük", „megtakarításaik" miatt jutottak tőkéjükhöz. Még ha igaz is lenne ez, ez nem elég: a tőke nem pusztán tárgyak halmaza. Ahhoz, hogy fönntartsa és kiterjessze magát, bérmunkásokra van szüksége, emberekre, akik kénytelenek másoknak dolgozni. Ezt a személytelen, strukturális, de nem kevésbé valós kényszert pedig az egész társadalom átalakításával lehet csak létrehozni. Ezért volt zseniális „húzás" Marx-tól, hogy A tőke első kötetébe belehelyezte az eredeti felhalmozásról szóló fejezeteket, rámutatva mik a társadalmi előfeltételei a tőkés gazdaságnak. Ugyanakkor Marx úgy állította be, mintha az eredeti felhalmozás egyszeri esemény lenne: ha egyszer megtörténik, onnantól a „normális" tőkefelhalmozás zakatol csak tovább, az erőszakos kisajátítás kevésbé fontos. A valóság azonban az, hogy ez a folyamat folyamatosan zajlik, a rendszer perifériáin, a nyersanyag-extrakció, az intenzív mezőgazdaság terjedésének helyszínein (Dél-Afrika, Nigéria, Mexikó stb.). Az anyagi fogyasztás és termelés a „deindusztrializáció" és egyéb szlogenek ellenére ugyanis egyre nő. Az amerikai gazdaság 1990-ben 1 milliárd tonna nyersanyagot használt föl (vasérc, réz, kén, foszfor). A nyersanyagokhoz való hozzájutás sokszor ma is az „eredeti felhalmozás" folyamatait tarja fönn, indítja be. Tehát ami Angliában a 16.-19. században zajlott (a parasztok lesöprése a földről), az a mai napig folytatódik, még ha főleg a rendszer perifériáin is, nem a centrumban.
9. Globalizáció és az állam: hol van a tőke hatalma? (Ellen Meiksins Wood)
Az antikapitalista mozgalmak egyik fő problémája a következő: a kapitalista társadalmakban a hatalom annyira diffúz, hogy nehéz beazonosítani az ellenállás megfelelő célpontját. Nehéz találni egy olyan pontot, amit megtámadva egyben a tőkésosztály dominanciáját mint rendszert en bloc támadhatjuk meg. A prekapitalista osztálytársadalmakban általában nincs ilyen gond: a „gazdasági" és „politikai" szféra nem válik el. A feudális urak közvetlen kényszert alkalmazhatnak alattvalóikkal szemben: egyszerre gazdasági és politikai/zsarolási hatalommal, erőszak-jogosítvánnyal rendelkeznek. A kapitalizmusban a tőkések ezt nem tehetik meg, bár nincs is rá szükségük, mert a munkakényszer általánosan érvényesül, így nem kell erőszakkal elsajátítaniuk a termelők többlettermékét, azzal ui. amazok eleve nem rendelkeznek, a bérmunka szerződéses viszonyán belül. A tőkések kizsákmányolási hatalma és az állam kényszerítő hatalma (erőszak-monopólium) tisztán elkülönül. Ezért az államhatalom bizonyos mértékű demokratizálása (ált. választójog) nem kell, hogy veszélyeztesse a társadalmi hatalom fő formájának, a mások (többlet)munkája fölötti rendelkezés, azaz a tőkének az egyeduralmát. A piac biztosítja, hogy bizonyos személytelen imperatívuszok (a munkavégzésre, a versenyre és a profitmaximalizálásra) mindenkire érvényesülnek. A legfontosabb társadalmi funkciók (termelés, elosztás, idő fölötti rendelkezés) a politikai szférán kívülre kerülnek. Ezért is van az, hogy a modern forradalmak nagy része nem „demokratikus" államokban történtek, hanem diktatúrákban, premodern, despotikus államokban, ahol az államhatalom volt a legfőbb - és jól látható - elnyomó szerv.
Ahhoz, hogy a tőkefelhalmozás folyamata előrehaladjon, a szükséges keretfeltételeket (amik a munkakényszert, a többletmunka „békés" kisajátítását stb. biztosítják) folyamatosan fönn kell tartani. Ehhez pedig szükség van a modern államokra, azaz a nemzetállamokra. Sokan a transznacionális intézményeket támadják (IMF, WTO), de látni kell, hogy a kapitalizmust biztosító „rend" fönntartását szinte kizárólag a nemzetállamok biztosítják: tulajdonjog, rendőrség, börtönök, oktatási rendszer.
Az állam elengedhetetlen ezeknek a keretfeltételeknek a fenntartásához: biztosítania kell, hogy a népességnek ne legyen más lehetősége az életben maradásra, mint a bérmunka (pl. ne juthasson földhöz, ha földje van, kénytelen legyen vásárolni az inputokat, ld. 6. fejezet); a munkához nem jutókat életben tartsa, hogy ha újra szükség van rájuk, a tőke rendelkezésére álljanak; megakadályozza (szabályozza) a munka mobilitását (határőrség stb.). A nemzetállam az a zsaroló-erőszakos szerv, ami a társadalmi rendet és a tulajdonjogokat fönntartja - ezt nem az IMF/WTO stb. csinálja, és nem is csinálhatja. A tőke hálózatainak globális terjedése (bár nem csak globálisan terjednek, ez önkényes kiemelés) inkább szükségessé teszik ezeket a nemzetállami funkciókat, nem kevésbé.
Az állam az egyetlen nélkülözhetetlen nem-gazdasági szerv a kapitalizmusban.
A „globalizáció" folyamatát nem csak hogy nemzetállamok „intézik", hanem a folyamat egyik fő célja és eredménye a piacok tényleges integrációjának a megakadályozása, a fragmentálódás, a különbségek fenntartása és fokozása a profitabilitás érdekében (ne egyenlítődjenek ki a bérek, a munkaerő ne mozoghasson szabadon, a környezetvédelmi szabályozások különbségei maradjanak). A nemzetállamok mai rendszerének középpontjában természetesen az amerikai állam áll, ami mint egyfajta „eszményi összimperialista" a piaci-kapitalista imperatívuszok globális kiterjesztését garantálja. Háborúinak nem-konkrét, végeérhetetlen és néha „értelmetlen" (-nek tűnő) jellege épp ebből adódik: a cél nem egy adott ellenség elpusztítása (az amerikai államnak nincsenek vetélytársai), hanem az államok hierarchiájának, ezáltal pedig a "világrendszer" fönntartása. Ezért tehát az antikapitalista mozgalmaknak továbbra is érdemes célkeresztjükbe a nemzetállami szerveket venni, nem csak (nem elsősorban) a hozzájuk képest alárendelt nemzetközi intézményeket.
10. Pénzügyi és ipari tőke: egy új osztálykoalíció (Suzanne de Brunhoff)
Megalapozott-e az a vélekedés, hogy az utóbbi két-három évtizedben a pénzügyi tőke diadalát láthattuk (az ipari tőkével szemben)? Spekulánsok rövidtávú gondolkodása, „parazita" bankok és járadékosok stb. - ismerjük a lózungokat. Mindezt azonban tévedés úgy fölfogni, hogy a pénzügyi tőke vált dominánssá a tőke ipari szektorával szemben. Épp ellenkezőleg: a hetvenes évek inflációs-stagnálási (stagfláció) kríziséből való kimászás egy új kapitalista osztálykoalíciót jelentett, amiben az ipari tőke ugyanúgy részt vett, mint a pénzügyi. 1979-től az USA-ban a kemény kamatemelésekkel és egy súlyos recesszió árán „kiirtották" az inflációt, befagyasztották a bérnövekedést, és részben helyreállították a profitabilitást. Mindez jelentős mértékben a pénzügyi piacokon keresztül történt, de az ipari tőke hajtotta végre (nagy részét). A kilencvenes években a pénzügyi piacokon óriási felvásárlási hullámok zajlottak le: de ez egyben a munkavégzés „terepén" a munka intenzitásának növelését, kiszervezéseket stb., tehát a többletmunka fokozását jelentette. Tehát itt is kooperációról van szó. Közben a nyugdíjalapok és mutual fund-ok hatalmas mennyiségű pénzt szívtak föl, és ezt gyakran ipari vállalatokba csatornázták. A pénzügyi piacok nyomását azonban az ipari (szolgáltatási) tőke továbbítja az értéktermelés szintjére, és a megemelt profitokban az ipari cégek vezetői/tulajdonosai is részesülnek. Ehhez hozzájárul az az erősödő tendencia, hogy az ipari cégek vezérigazgatóit (is) részvényopciókkal, -csomagokkal fizessék, ami teljes érdekazonosságot teremt köztük és a nagyrészvényesek között. A pénzügyi piacok „dominanciája" tehát nem a „parazita" pénztőke dominanciáját jelenti a „tisztességes" ipari tőke fölött, hanem egy szorosabb tőkés osztálykoalíció kialakítását és a nyomás fokozását a bérmunkásokkal szemben.
A részvénypiachoz való hozzáférést a dolgozóknál is egyre inkább bátorítják. Ennek ellenére valójában a tőketulajdon (részvénytulajdon) koncentrációja az USA-ban az utóbbi évtizedekben csak nőtt, nem csökkent. A részvényekhez való hozzájutásnak van jelentősége, bár nem annyira gazdasági: növeli a munkások azonosulását vállalatukkal és az „individuális siker" kultúráját erősíti.
11. Háború, béke és kapitalizmus: a béke hírnöke, vagy a világbéke elleni legsúlyosabb fenyegetés? (Christopher Cramer)
A kapitalizmus liberális hívei egyik fő érvüknek azt tartják, hogy ez a rendszer „integráló" jellegű és a háborúk kialakulása ellen hat. „Még mindig jobb, ha a pénz után futnak, mintha háborúznak", szól az érv.
A marxista elemzés szerint viszont a kapitalizmus növekedési kényszere, technológiai dinamizmusa, konfliktusos, krízisekre hajlamos természete és a nemzetállamok fenntartásának (sőt erősödésének) szükségessége együttesen különösen hajlamossá teszi ezt a rendszert a háborúkra, és ezen belül a fejlett technológiát alkalmazó, pusztító háborúkra. A nemzetállamok létezése és a tőkeblokkok közötti verseny egy olyan kombináció, ami különösen megnöveli a háborúk valószínűségét. A liberális-konzervatív elméletek a modern háborúkat általában a modernségből próbálják levezetni. Ezzel szemben megfigyelhetjük, hogy pl. a harmadik világ háborúinál szinte mindig van valamiféle konkrét kapcsolódási pont a fejlett országok piacával (és/vagy érdekharcaival), ami „megforgatja" az erőszak fogaskerekeit. Pl. Afrikában gyémánt-, vagy (a szórakoztató elektronikához használt) koltán-lelőhelyek a konfliktusgócok. Azaz a fejlett és a fejletlen kapitalizmusok összekapcsolódási pontjai különösen könnyen válnak az erőszak gócaivá. Pusztán anyagi adottságok (nyersanyagok stb.) nem vezetnek feltétlenül háborúhoz: ehhez bizonyos társadalmi-gazdasági érdekháló szükséges. Példa erre Angola, ahol a gyarmatosítás a társadalmat szétziláló hatása, a világpiac „szívóereje" (olaj), az európai nacionalizmus-minták mozgósító ereje, az eredeti felhalmozás folyamatai, a hidegháború érdekharcai együtt tartották fönt majd 40 éven át a folyamatos polgárháborút. Mivel ezek a tényezők a harmadik világ jelentős részében fönnállnak, ezért a kapitalista világgazdaság fennállásáig igen valószínű az újabb konfliktusok kirobbanása, illetve a meglévők folytatódása. Azoknak a társadalmaknak a kapcsolódása a világpiachoz, amik a kapitalizmusba való átmenet állapotában vannak, különösen magában rejti az erőszak lehetőségét.
12. Kapitalizmus a harmadik világban (Elizabeth Dore)
A harmadik világ országainak alulfejlettségére, fejletlenségére vonatkozó huszadik századi elméleteket tárgyalja a fejezet. Az 1960-as évek előtt a marxista magyarázat az volt: ezek az országok azért fejletlenek, mert nem történt meg a kapitalista fejlődés. Ez aztán a sztálinista Komintern-nél egészen az abszurditásig ment: a harmadik világ kommunistáinak azt tanácsolták fogjanak össze a helyi „nemzeti burzsoáziával", teljesen függetlenül annak politikai jellegétől és együtt próbálják beindítani a modernizációt. (Pl. a SZU azt tanácsolta, hogy Nicaraguában Somoza-val, Kubában Batistával fogjanak össze, Kínában a Kuomintang-gal) Aztán - szólt a recept - ha ez sikerült, akkor a „következő lépcsőfok", hogy meg lehet indítani az antikapitalista harcot. Ez a fenntarthatatlan elmélet és gyakorlat a hatvanas években fokozatosan visszaszorult (legalábbis Nyugaton) a kubai forradalom és az új elméletek hatására. Ez utóbbiak a dependencia-elmélet (dependency-theory, AG Frank, Paul Baran) majd a világrendszer-elmélet voltak. Ez az elmélet azt állította: a harmadik világ problémája pontosan az, hogy integrálódott a kapitalista világrendszerbe. A produktivitás-különbség, az egyoldalú fejlődés (nyersanyag és élelmiszer-export), a korrupt helyi elitek (tőkekivonás), és főleg az „egyenlőtlen csere" stb. miatt ezek az országok nem tudnak kitörni a szegénységből, habár nagyon is kapitalisták. Az elemzések az utóbbi három évtizedben még tovább finomodtak. Mindez érdekes módon nyilvánult meg a gyakorlatban. Nicaraguában a sandinista forradalom vezetői között voltak történészek is (Jamie Wheelock), akiket a dependencia-elmélet befolyásolt. Ez alapján úgy fogták föl, hogy Nicaragua egy gyarmati jellegű diktatúra, tőkés gazdasággal. A sandinista forradalom célja tehát az állam megdöntése és egy antikapitalista forradalom beindítása lett volna. Elemzésük azonban alighanem kicsit „előreszaladt" az időben és ez a gyakorlatban is megmutatkozott: amikor Wheelock mezőgazdasági miniszter lett, a nagybirtokok elkobzása után nem volt komolyabb támogatása az „állami farmoknak", ehelyett a parasztok földosztást akartak. Nicaragua nem rendelkezett még modern bérmunkásosztállyal és szocialista mozgalmakkal, így a sandinistáknak nem volt megfelelő népi támogatottsága, főleg, hogy az USA közben óriási mennyiségű pénzzel és fegyverrel támogatta a polgárháborút indító contrákat. De az is tagadhatatlan, hogy a parasztok, akik addig nagyjából feudális (és nem kapitalista) körülmények között éltek, nem támogatták (nem elegen) a sandinista agrárpolitikát és többen a contrák mellé álltak. Mindez megmutatja, hogy mind a kapitalista formációk letagadása, mind dominanciájuk eltúlzása veszélyes hiba és a sikeres ellenálláshoz tekintetbe kell venni mind a pre-kapitalista, mind a kapitalista elemeket a harmadik világ társadalmaiban.
13. A fejlődő országok adóssága és globalizáció (John Weeks)
John Weeks angol közgazdász hasznos és tömör összefoglalója a fejlődő országok külső adósságáról és az ebből fakadó pénzügyi válságokról. Mi a külső adósság egy találó definíciója? Azt mondhatjuk: olyan adósság, ahol a szerződéskötő, a hitelt felvevő személyek és azok a személyek, akikre a visszafizetés terhe hárul soha nem azonosak. Az adósságválságok és általában az államadósság költségeit mindig a társadalom többségével fizettetik meg. A külső adósság felhalmozódásának külön szakaszai vannak. 1945 és az olajválság (1974) között kizárólag kormányok vettek föl hiteleket, kizárólag a nemzetközi pénzügyi intézményektől. Az olajválság után történtek meg az első hitelfelvételek nyugati kereskedelmi bankoktól. 1979-ben a Volcker-sokk után ez az ismert adósságválságokhoz és IMF-programokhoz vezetett. A nyolcvanas években a nyugati kereskedelmi bankok (és a kormányok, elsősorban az USA és rajta keresztül az IMF) azzal voltak elfoglalva, hogy ezekből a „bedőlt" hitelekből minél többet visszaszerezzenek. A nyolcvanas évektől a bankrendszerek megnyitásával kezdődött meg az a tendencia, hogy magánvállalatok, helyi bankok közvetlenül vettek föl hiteleket nyugati kereskedelmi bankoktól. A külső adósságoknál a „sima" fizetésképtelenség kockázata mellett még felmerül az árfolyamkockázat problémája: ha az adott valuta értéke csökken, a hitel kifizethetetlenné válik. Ezt ma Magyarországon valószínűleg nem kell magyarázni. A nyolcvanas évek előtt a legtöbb fejlődő országban korlátozták a valuta konvertibilitását és a külső hitelfelvételt: a valutabevételeket a nemzeti banknál kellett elhelyezni, valutához pedig csak állami engedéllyel lehetett jutni. Ilyen körülmények között az állam garantálni tudta a privát szektor külső adósságait (mivel azok minimális mértékűek voltak). Azonban a valutához, külső hitelekhez való hozzájutás felszabadítása után a kormányoknak elvileg már nem kellene, hogy garantálják a privát szektor adósságait. A gyakorlatban nyugati bankok (és kormányaik) nyomására általában mégis ez történik, pl. Chilében 1982-ben, vagy a kelet-ázsiai válság idején több országban.
Bár sokszor beszélnek a legszegényebb országok adósság-elengedéséről, a legnagyobb adósságteherrel nem ezek, hanem a fejlődő országok rendelkeznek, és itt van ennek érzékelhető (negatív) hatása a gazdasági növekedésre. A legszegényebb országokban az adósságtehernek nincs szignifikáns hatása a növekedésre. Ugyanakkor a legfontosabb hatása az eladósodottságnak nem a „normális" kamatfizetés/törlesztés terhe, hanem a periodikusan jelentkező adósság/valuta/bankválságok. A nyolcvanas években hatalmas mértékben megnőtt tehát a latin-amerikai és a dél-kelet ázsiai privátszféra adóssága. A krach aztán 1997-98-ban következett be és ekkor mutatkozott meg tisztán a külső adósság és általában a pénzügyi válságok nyilvánvaló osztálydimenziója. Ezek a válságok nem következhettek volna be a bankszféra, a valutakereskedelem megnyitása nélkül. A válságot aztán bármilyen esemény okozhatja: egyszer csak a külföldi befektetők fizetésképtelenséget gyanítanak, ez tőkemenekülést vált ki, ekkor összeomlik a valuta és fizetésképtelenné válik a bank- és vállalati szektor jó része. Csődhullám, munkanélküliség stb. Ezekben a helyzetekben mutatkozik meg tisztán az állam osztálykaraktere. Erre extrém példa Indonézia, ahol a csődbe jutott bankszektort az állam új államkötvények kibocsátásával tőkésítette föl, iszonyú magas kamatok mellett: végül a kamatfizetés (ami végső soron a banktulajdonosok kártalanítását szolgálta) már az állami költségvetés 40%-át tette ki, tízszer annyit (!), mint az egészségügyi és oktatási kiadások együtt. Az államosított bankokat és ipari vállalatokat közben áron alul újra privatizálták, gyakran az eredeti tulajdonosoknak. Azaz egy hatalmas vagyonátcsoportosítás történt az állami költségvetésen keresztül az indonéz munkásosztálytól (és középosztálytól) a leggazdagabbak felé. A fejlődő országokban (és Kelet-Európában is) a korlátlan konvertibilitás és a szabad tőkeáramlás a profit egyfajta „csodatölcsérét" jelenti a befektetőknek - és visszatérő pénzügyi válságokat a társadalom számára, aminek árát sosem a kiváltói fizetik meg.
14. Globalizáció és a szovjet termelési mód alávetése a tőkének (Simon Clarke)
Simon Clarke a SZU összeomlását és az orosz gazdaság a világpiacba való (társadalmi katasztrófával járó) integrációját elemzi. Az orosz rendszerváltás a (modern) világtörténelem (relatíve) legnagyobb gazdasági visszaesése volt: kb. 50%-os visszaesés néhány év alatt. Az erről kialakult vitában a neoliberálisok kötik az ebet a karóhoz, ragaszkodva ahhoz, hogy az összeomlás abból következett, hogy nem követték elég pontosan receptjeiket, míg a kritikusaik - jóval plauzibilisebb módon - amellett érveltek, hogy épp a neoliberális átmenet stratégiája okozta a súlyos gazdasági visszaesést. Clarke szerint mindkét perspektíva korlátozott és korlátolt.
A rendszerváltást mint a szovjet termelési mód (SZTM) ellentmondásainak kibomlását kell felfogni.
A SZTM nem az árutermelésen és a versengő profitmaximalizálás mechanizmusán nyugodott, de nem is „a termelők szabad társulásán" és a szükségletek tudatos, tervezett kielégítésén. A SZTM a többlet-elsajátítás egy nem-monetáris rendszere volt, ami az állam és különösen a hadsereg anyagi igényeinek volt alávetve. A központi tervezés prioritásait elsősorban a hadsereg igényei határozták meg. Mivel a termelési rendszer a többletelsajátítás e sajátos rendszerének volt alávetve, ezért előbb-utóbb jelentkeznie kellett ellentmondásainak. A többletelsajátítás az állami elit által és érdekei szerint történt, ezért a termelőknek nem volt érdeke a termelés maximalizálása, épp ellenkezőleg. Ez az állandó ellenállás lehetetlenné tette az intenzív növekedést, hatékonyságnövelést és így a rendszer csak extenzív növekedésre volt képes. Amikor ennek forrásai kimerültek (pl. nem volt elég új, még nem ipari munkaerő), a rendszer válságba jutott. Szükségszerűen alakultak ki a piaci viszonyok, és a kialakuló informális hálózatok később a rendszerváltásban nyertek új szerepet.
Másrészt az iparosítás finanszírozásához a SZTM a folyamatos nyersanyag-exportra kellett, hogy támaszkodjon. Amikor a kőolaj ára süllyedni kezdett a nyolcvanas években (és a kitermelés mennyiségét sem tudták növelni) a rendszer válsága elmélyült. A peresztrojka először a külkereskedelem „liberalizációjával" próbálkozott. Ez azonban nem hatékonyság-növekedést okozott, hanem az exportáló vállalatok valutabevételeinek magánzsebekbe vándorlását és a vállalati vezetők törekvéseinek felerősödését, hogy informális/illegális kapcsolatokat teremtve profitokhoz jussanak. Ez aláaknázta a tervező-központ autoritását. A többlet, amit korábban az állam sajátított ki, most a „liberalizált" vállalatoknál maradt, és gyakran az új pénzügyi-kereskedelmi játékosoknál tűnt el. Jelcin döntése, hogy az árakat és béreket (f)elszabadítsák, csak elismerte azt a tényt, hogy az állam elvesztette hatalmát a többlet fölött: így a privatizáció és a neoliberalizmus csak aláírta azt, ami már úgyis bekövetkezett és legitimálta az állam lemondását minden társadalmi felelősségéről.
A többlet a szovjet rendszerben egyszerűen azt az anyagi gazdagságot jelentette, amit az állami elit kisajátított és újra elosztott. Mivel a rendszerben a költséghatékonyság nem volt szempont, ezért óriási pazarlással történt mindez. A termelés nagy része önmagában véve veszteséges és pazarló volt, mint for-profit tevékenység fönntarthatatlan. A többlet jó része az exportbevételekből származott. Ezért a kapitalizmusra való áttérésnek logikus következményei voltak. Az értékes nyersanyagok exportőreinek óriási (most már privatizált) profitok keletkeztek, míg a gazdaság nagy részét már anyagköltségeik is veszteségessé tették (nem hogy bérköltségeik). Most már a többlet (abban a kevés szektorban ami képes volt többlet létrehozására) pénz formában jelent meg, mint magánprofit, általában a peresztrojka alatt előlépő kereskedelmi-pénzügyi közvetítők számára. Ezeknek a csoportoknak sikerült monopóliumjogokat szerezniük arra a néhány forrásra nézve, melyek profitábilisan kitermelhetők voltak, ezt a monopóliumot az állam megvesztegetésével stb. hivatalosan is kivívták előbb-utóbb (+ maffia-belháborúk). Az ipar nagy része viszont összeomlott - Clarke végigveszi a megdöbbentő adatokat. Új befektetések szinte egyáltalán nem történtek, a vállalatok a megelőző évtizedekben felhalmozott tőkéjüket élik fel felhalmozás helyett. Az új vállalatok a kereskedelemben, a pénzügyi szolgáltatásokban és az oligarchák luxusfogyasztása körül jelentek csak meg. A „normális" kapitalista felhalmozásnak (produktivitás növelése, relatív értéktöbblet) szinte semmi jele. Mindez teljesen megfelelt Oroszország adottságainak, a kapitalista világgazdaság való alávetés folyamatában: mivel Oroszország sem Kínához hasonló olcsó munkaerőtömeggel, sem Kelet-Közép-Európához hasonló földrajzi közelséggel (a centrumhoz) nem rendelkezett, ezért egyetlen komparatív előnye óriási nyersanyag-készlete volt. Ezért a kapitalista világrendszerbe való beleilleszkedés Oroszország gazdaságának jó részét egyszerűen használaton kívül helyezte, vagy mindenesetre a vegetálásba szorította bele. A nyersanyagforrásokra „ráült" kis kisebbség pedig hatalmas járadékokhoz jutott. Ebben a képletben azonban az oroszok nagy részének egyszerűen nincs helye. És tényleg: Oroszország népessége évi 0,5-1 millióval csökken.
15. Tőkefelhalmozás és válság (Paul Zarembka)
Ez a fejezet nem a legjobbak közül való. Zarembka röviden áttekinti a gazdasági válságokra vonatkozó marxi(sta) elméleteket, de tesz néhány igen vitatható kijelentést, amiket nem támaszt alá semmivel. Helyesen felhívja rá a figyelmet, hogy a „krízis" (válság) szót nem tanácsos túlhasználni. Marx maga nem foglalkozott külön a válságok témájával (nincs egy írása sem/rész sem A tőkében, aminek mondjuk ez lenne a címe, kivéve az Értéktöbblet-elméletek 2. kötetében), de több helyen ír le lehetséges (szükségszerű) válságmechanizmusokat. Megmutatta, hogy a túltermelési válságokra való hajlam mintegy bele van kódolva a kapitalizmusba, és a válságok kibontakozása millió pontból lehetséges. Zarembka tárgyalja az alulfogyasztási elméletet, a profitráta süllyedő tendenciájának jelenségét. Itt viszont egyszerűen kijelenti, hogy az előbbire alapozó elméletek „nem meggyőzők" - de nem mondja meg miért. A témáról nemrég részletes cikk jelent meg az Indymédián is, tehát most bővebben nem tárgyalnánk. Végül Rosa Luxemburg alapján elemzi a tőkefelhalmozás fogalmát és folyamatát, és Luxemburg (vitatható) elmélete mellett teszi le a garast, miszerint az akkumuláció előrehaladásához folyamatosan nem-kapitalista szférákba kell behatolnia a tőkének (egyrészt inputokért (nyersanyag, új munkaerő), másrészt piacokért). Ez azonban nem tarthat örökké. Zarembka szerint ez az utóbbi 60 év fő tanulsága is. Vitatható. Mindenesetre, ha még nem olvasott valaki a válság-elméletekről, ez a fejezet hasznos bevezető lehet, de csak óvatosan.
16. Marxi kríziselmélet és az amerikai gazdaság a második világháború után (Fred Moseley)
Ez a fejezet részben (a profitráta süllyedő tendenciájával kapcsolatban) szembemegy az előzővel és - véleményem szerint - jóval meggyőzőbb annál. Moseley empirikus adatokkal mutatja be: a profitráta süllyedő tendenciája igenis érvényesül az amerikai gazdaságon belül, és nagyon úgy tűnik, épp azokból az okokból, amiket Marx megállapított. Tehát nincs okunk az elmélet elvetésére. Az USA gazdasága 1945 után kb. 30 évig folyamatosan 4-5%-os növekedést mutatott, minimális munkanélküliség és erős bérnövekedés mellett. A hetvenes évektől azonban a növekedés lelassult, a bérnövekedés megállt, a munkanélküliség pedig megnőtt. Bár a kilencvenes években egy pár évre újra a hatvanas évekre emlékeztető dinamizmust mutatott a növekedés, mint kiderült a tőzsdebuborék kidurranása után, ez nem volt fönntartható és bizonytalan alapokon (tőzsde-eufória és adósságfinanszírozott fogyasztás) nyugodott. Hát még ami azóta jött, tehetnénk ma hozzá. Ezek a növekedési tendenciák nyilvánvaló összefüggést mutatnak az amerikai vállalati profitrátával. A neoklasszikus és keynesiánus elméletben ez a tényező (kissé abszurd módon) szinte semmilyen szerepet nem játszik, miközben jól látható, hogy a hetvenes évek válságát a profitráta meredek zuhanása előzi meg. A profitráta esésére a vállalatok a munkaintenzitás növelésével, a bérek befagyasztásával (bizonyos esetekben csökkentésével), alacsonyabb bérekkel jellemzett területekre való kiszervezésekkel válaszoltak. Ezzel azonban csak részben tudták helyreállítani a profitrátát. De mi okozta a profitráta esését in the first place? A neoklasszikus közgazdaságtan itt nem (sem) segít, ugyanis az elmélet ezen, központi helyén egy méretes fekete lyuk tátong: a profitra vonatkozó neoklasszikus elmélet az ún. cambridge-i Capital Controversy-ben vereséget szenvedett (ennek ellenére azóta is úgy tanítják, mintha mi sem történt volna), új pedig nem nagyon jelentkezett. Az egyetlen elmélet, aminek szisztematikus magyarázata van a profitról és a profitrátáról a marxi elmélet. Ezen elmélet szerint a profitráta süllyedését alapvetően két dolog okozza (-hatja). Egyrészt az egy munkásra (vagy munkaórára) eső állandó tőke mennyisége nő a technológiai fejlődés miatt, de mivel az értéktöbblet csak az élőmunkából származik, ezért az értéktöbblet, azaz a profit rátája az össztőkére nézve süllyed (amennyiben az értéktöbblet növekedése lassabb, mint az állandó tőke állományának növekedése). Másrészt, és erről ritkábban esik szó, csökkentheti az értéktöbblet rátáját az improduktív munka arányának növekedése, pl. a kereskedelmi, pénzügyi tevékenységek aránya. Itt ui. nem termelnek értéktöbbletet, hanem a máshol megtermeltből részesülnek (ld. 2. fejezet). Az USA statisztikai adatbázisaiból úgy tűnik, ez a két tényező fele-fele arányban felelős a profitráta süllyedéséért. Mint írtuk, a munkaintenzitás fokozásával valami visszanyerhető, de nem sikerült a lefelé ható tényezőknek a teljes súlyát kompenzálni. Mivel mindkét „süllyesztő" hatás szükségszerűen érvényesül, ezért nem valószínű a profitráta visszaállása olyan magas szintre, ami szükséges lenne a gyors növekedéshez stb. Ehhez a tőke nagymértékű elpusztítására, azaz egy masszív gazdasági válságra, ne adj'isten háborúra lenne szükség. Relatív emelkedéséhez is a munkaintenzitás további növelése és az életszínvonal csökkentése lenne szükséges. A kapitalizmus életszükségletei és az emberi életszükségletek ellentétesek. Tessék választani.
17. Hol van (ma) az osztályharc? (John Holloway)
John Holloway-t, valószínűleg sokan ismerik az olvasók közül a zapatista mozgalomban való részvétele és a „Changing the World without Taking Power" (Megváltoztatni a világot a hatalom megragadása nélkül) c. könyve miatt. Az olvasót közvetlenül is megszólító, személyes stílusa miatt ez a fejezet elüt a többitől. A fejezet témája a címben foglalt kérdés: "hol van ma az a híres osztályharc"? Hol van ma a munkásmozgalom? Vannak mindenféle konfliktusok (földfoglalások, antirasszizmus, környezeti konfliktusok stb.), de hol van az osztályharc, ami a marxisták szerint a modern társadalmak legfontosabb konfliktusa? Sehol, mondják sokan. Holloway viszont azt mondja: ma az osztályharc intenzívebb és erőszakosabb, mint valaha. Miért? Ennek bebizonyítását nagyon messziről kezdi (kicsit talán túlságosan messziről is). Abból indul ki: az ember cselekvő lény („we are doers, not [just] beings"). Az emberi cselekvés mindig szociális és projektív, azaz társas, célvezérelt és tudatos. Azonban a cselekvés természetes folyamát széttörik a kapitalizmusban fennálló osztályviszonyok: az eszközöket a tőkésosztály monopolizálja. Ez megtöri a cselekvés szociális is és projektív voltát is. A cselekvés helyett „gazdasági" aktivitás formáját ölti minden. A „gazdasági determinizmus" tehát nem a marxi elmélet jellegzetessége, hanem a kapitalista társadalom valósága. Minden cselekvés gazdaságivá válik és csak akkor történhet meg, ha megfelel a profittermelés parancsénak. A cselekvés belső és szociális imperatívuszának ez a megcsonkítása szüli az ellenállást és a szenvedést, ami mindig megvan ilyen viszonyok közt és így az osztályharc mindig folytatódik, amíg ezek a viszonyok fönnállnak. Az osztály (a cselekvés tőkének való alávetettsége) az a fogalom, ami összeköti az erőszak millió formáját, a (gyógyszer) patentek miatt naponta meghaló gyerekek ezreitől a sztrájkokig és a copyright-szívózásig.
18. A kapitalizmus meghaladása: Marx receptjének adekvátsága (Michael Lebowitz)
Bár Marx többször gúnyolódott az utópisták elképzelésein és visszautasította az utópiagyártást, ez nem jelenti azt, hogy ne rendelkezett volna elképzelésekkel egy alternatív társadalomra vonatkozólag. Ennek céljaként a "gazdag individualitás minden oldali szabad fejlődését" jelölte meg, az emberi képességek fejlődését, mint önmagáért való célt. A produktivitás, a termelés erőinek a növekedése egy ilyen társadalomban nem az emberi idő még fokozottabb felélését jelentené, a profittermelés céljából, hanem az emberi idő felszabadítását, a „szabadon felhasználható idő", a „társadalom egyetlen fő gazdagság-forrásának" lehető legnagyobb kiterjesztését. Azonban a tőkés társadalomban az emberi munka erői mint a tőke erői jelennek meg, a tudomány és a technológia, mint a tőke eszközei. Ez a társadalom egyben folyamatosan bizonytalanságban és rettegésben tartja a munkásosztályt, a munkanélküliség állandó fönntartásával. Hogyan lehet innen a „termelők szabad társulásáig" eljutni? Amíg a munkásosztály mozgalmai a tőkeviszonyt „természeti ténynek" veszik, a válságokon keresztül a tőke szupremáciája mindig helyreállhat. Mint ismeretes, Marx nem tudta befejezni művét. Egy hat részes összefoglalásra készült, de ebből végül csak az első részeket tudta megírni és ezeket sem fejezte be. Így "A tőke" csak a tőke logikájáról szól, a „munkásosztály politikai gazdaságtana" nem szerepel benne. Ezért a forradalmi praxis elméletét nem dolgozta ki, csak rövidebb írásaiban olvashatunk róla. Ugyanakkor, hogy a sikeres forradalmi praxis nem elkerülhetetlen, de lehetséges, azt a Kommün példáján Marx is látta és azóta is sokszor kiderült. Fontos tisztázni konkrétan, mik azok a vonások, amik miatt a „létező szocializmusok" nem tekinthetők szabad, szocialista társadalmaknak. Ez objektív és nem ízlésbeli kérdés, nem elég azt mondani, hogy „az nem az volt", elemezni kell a konkrét eltéréseket és ezek okait. Ennek során újra meggyőződhetünk arról: a cél nehéz, de nem lehetetlen. Ezért nincs okunk feladni. „Lehetséges egy jobb világ. Kezd el most fölépíteni." - fejezi be Lebowitz.
19. A szabad és szövetkezett egyének társadalma felé: kommunizmus (Paresh Chattopadhyay)
Az utolsó fejezetben Paresh Chattopadhyay a kommunizmusra vonatkozó marxi elméletet rekonstruálja. Sok az átfedés az előző fejezettel. Nem utópia, hanem a valós ellentmondások mozgása, a hatalom megragadása nem egyenlő a kommunizmussal, a tőke, a bérmunka és az osztályok (benne a munkásosztály) fokozatos eltűnése. A termelési eszközöktől való elválasztás megszűnése teszi lehetővé a „társadalmi egyén" kialakulását és ezzel a „szabad individualitás" kibomlását. Ezáltal lehetségessé válik az „emberi erők fejlődése, ami önmagában vett cél". A termelés társadalmi viszonyai alkotják a társadalom „valós alapját".
A tulajdon formája azonban nem egyenlő a tulajdonviszonnyal. A kapitalista tulajdonviszonyok adottak, mihelyt a kapitalista termelési (osztály) viszonyok adottak. Ezek a viszonyok (a termelők elválasztása a termelőeszközöktől) különböző formákban jelenhetnek meg: individuális tőkés tulajdona, „szövetkezett" tőkések tulajdona (részvénytársaság), vagy akár állami tulajdon formájában. A részvénytársaság már maga is az individuális tőketulajdon egyfajta megszűnését jelenti, és a dolog eljuthat arra a pontra, amikor egyetlen kézben összpontosul a társadalom össztőkéje - ettől azonban a tőke mint termelési-társadalmi viszony még nem szűnik meg. Ezért az állami tulajdon ugyanúgy fönntarthatja a kapitalista termelési viszonyokat, a termelők elválasztását a termelőeszközöktől, az önrendelkezés hiányát. Bár a privát tulajdonos megszűnik, de az állam fönntartja a tőkeviszonyt, az állami bürokrácia mint a tőke funkcionáriusa működik. Ezért a privát tulajdon mint jogi struktúra eltörlése még nem jelenti a kommunizmust. Ehhez ugyanis a társadalmi appropriációra (a többlet elsajátítása és felhasználása) van szükség. Csak egy ilyen társadalomban válik az individuum valóban szabad, társadalmi individuummá, mert a termelőerők már nem mint vele szemben álló ellenséges viszonyok lépnek vele szembe, hanem mint általa szabályozott, őérte levő viszonyok. Ez az elosztási és csereviszonyok gyökeres megváltozását is maga után vonja. A társadalom a természettel folytatott anyagcseréjének tudatos és nem profit-, hanem emberközpontú szabályozása nemcsak a munkaidő csökkenését, hanem egyben a munkamegosztás fellazulását, a szellemi és fizikai munka közti határok enyhülését is jelentené.
Ez az, amit Alain Badiou nemrég a „kommunista hipotézisnek" nevezett.
Minden fanatizmus, elvakultság nélkül; racionálisan, józanul és óvatosan, azt kell mondanunk: nincs jobb hipotézisünk.
-------------------------------
Most pedig egy kis praxis:
A könyv ingyen (és illegálisan) letölthető innen. (scannelt pdf, 68 MB)