JPAGE_CURRENT_OF_TOTAL
1. fejezet: Érték, tőke és kizsákmányolás (Alfredo Saad-Filho)
Ez a könyv egyik legjobb fejezete. Saad-Filho kb. 15 oldalon, mai példákon keresztül, visszaadja Marx érték- és általában kapitalizmus-elméletének lényegét, egyúttal relevanciájukat és érvényességüket is demonstrálja.
Mit jelent itt az érvényesség? Egyszerűen azt, hogy ezeknek a fogalmaknak a segítségével érthetővé és megmagyarázhatóvá válik a tőkés gazdasági rendszer számos alapjelensége.
Úgy mint: miért a bérmunkások többletmunkájának a kisajátítása, azaz a kizsákmányolás a profit forrása, az ebből származó társadalmi konfliktusok, a produktivitás illetve az adott munkamennyiség által „megmozgatott" állandó tőke mennyiségének folyamatos növekedése, az áruk értékének és árának kialakulása, a pénzügyi rendszer jelentőséges és a - csak a kapitalizmusra jellemző - túltermelési válságok rendszeres visszatérése.
Az árutermelés, a bérmunka általánossá válása és a profitra való termelés egymást kölcsönösen feltételező és fönntartó jelenségek és csak bizonyos társadalmi keretfeltételek mellett alakulnak ki: a társadalom többségét meg kell fosztani az eszközöktől, amivel reprodukálhatná önmagát. Ekkor kénytelenek lesznek egyetlen árujukat, azaz munkaképességüket eladni azoknak, akik rendelkeznek a termelési eszközökkel, melyekkel a termelési folyamat során „egyesítik" a munkaerőt, áruk termelése céljából. Az érték és az áru társadalmi kategóriák (és valóságok), amik csak ilyen körülmények között léteznek. Az hogy a munkavégző képesség áruként jelenik meg teljesen egyedülálló történelmileg, csakúgy, mint az, hogy a társadalmi reprodukció nagy része áruk termelésén és ezeknek az áruknak a piaci értékesítésén keresztül történik meg. Ilyen körülmények között az áruk értékkel rendelkeznek, és az értéküket a szükséges átlag-munkamennyiségek szabályozzák (indirekt módon).
A munkaerő az a speciális „értékképző" áru, aminek értéke (előállítási költségei) különbözik munkavégző, azaz értékteremtő képességétől: a tőke a munkaerő megvásárlásával az előbbit vásárolja meg, ugyanakkor a „tőke körforgásában" [circuit of capital] már nem ezt, hanem a megvásárolt munkaerő által elvégzett új élőmunkát használja föl. Ez a különbség az értéktöbblet forrása. Mivel az érték és az értéktöbblet fogalma (és valósága!) társadalmi jellegű, ezért pusztán fizikai folyamatok (amik nem a bérmunka keretfeltételein belül zajlanak) nem képeznek értéket. Így pl. a napsütés, vagy egy gyümölcsfa fizikai folyamatai (amely során gyümölcsöket terem) bár hasznosak lehetnek, de nem az érték és az értéktöbblet forrásai. A tőke számára az értéktöbblet az az értékmennyiség, amit saját maga kiterjesztésére (nem pusztán mint fizikai tárgyak összességét, hanem mint társadalmi viszonyt: több munkaerőt szív be) használhat föl. Ezért a többletmunka fokozásának parancsa már az önmagában vett tőke fogalmában is benne van (több és intenzívebb munka rákényszerítése a bérmunkásokra: abszolút értéktöbblet), de az egyes tőkék egymás közötti versenye az, ami ezt a tendenciát a produktivitás növelésével folyamatosan érvényesíti minden egyes tőkén (relatív értéktöbblet). Az absztrakt értéktermelés egyben a pénzforma szükségességét és elterjedését is jelenti.
Tehát: a tőke, az értéktöbblet, a profit nem semleges, fizikai dolgok (a tőke nem egyenlő fizikai eszközökkel, sőt a pénzzel sem), hanem olyan társadalmi fogalmak és realitások, amik csak bizonyos történelmileg behatárolt, speciális társadalmi keretfeltételek mellett állnak fönt.
Társadalmi viszonyok, amik tárgyak viszonyaiként tűnnek föl.
A tőke lényege azonban egy emberek közti viszony: a kizsákmányolás osztályviszonya. A konkurencia és a minél nagyobb mértékű értéktöbblet kivonásán alapuló kizsákmányolás a kapitalizmust a világtörténelem technológiailag legdinamikusabb rendszerévé teszik - de egyben legdestruktívabbá is. A profittermelés, azaz a többletmunka maximális mértékű kisajtolásának anonim, minden tartalomtól független vak és „absztrakt" parancsa a munkaerő brutális kizsákmányolásához, genocídiumokhoz, háborúkhoz és a természet kontrollálhatatlan pusztításához vezet. Az anyagi gazdagság fokozott termelése egyben az emberi gazdagság, azaz az emberi képességek szabad fejlődésének ellehetetlenítéséhez is vezet. Ez a paradox kettősség a kapitalizmus lényege: termelés a termelésért, felhalmozás a felhalmozásért - maga alá temetve az emberi fejlődés szempontjait. Mivel ezek a jelenségek azokból a keretfeltételekből fakadnak, amik a kapitalizmus meghatározó vonásai, amik a tőkerendszert tőkerendszerré teszik, ezért egyfajta „kemény korlátot" jelentenek a rendszeren belüli változásokkal szemben. A kapitalizmus rációja az irracionalitás. Ezért ésszerű hipotézis egy rendszerszintű alternatíva, ami nem az értéktöbblet termelésére, hanem az emberi és természeti életszükségletek figyelembevételére és tudatos kielégítésére épül: a kommunizmus.