1. államkapitalizmus
A kapitalista rendszer egy formája, melyben a tőkés, a munkáltató az állam.
_______________________________________________
2. államkapitalizmus fn Közg A kapitalizmusnak az a formája, amelyben bizonyos vállalatok és gazdasági ágazatok állami kezelésben vannak. | A szocializmusba való átmenet időszakában a magánvállalatok állami ellenörzésének és korlátozás rendszere.
(Magyar Értelmező Kéziszótár, 1987)
_______________________________________________
3. Az államkapitalizmus fogalmának több definíciója létezik:
A marxista irodalmon belül gyakori megállapítás, hogy egy olyan szociális rendszerről van szó, amelyben a kapitalizmus (azaz bérmunka a termelésben és nyereségmaximálás) társul az állami tulajdonnal a kulcsfontosságú ágazatokban.
S. Resnick és Richard D. Wolff a 2002-ben angolul megjelent, „Osztályelmélet és történelem" című könyvükben megvizsgálták az államkapitalizmus kérdését az egykori Szovjetunióval kapcsolatban, és ezzel folytattak egy olyan témát, amely a huszadik századi marxista elmélettörténetben heves viták tárgya volt. Ezen elméleti ütközetek zöme a trockisták között zajlott, eredete azonban visszavezethető a szovjetunióbeli „baloldali ellenzékre". A Szovjetunióra vonatkozó államkapitalizmus-elmélet legjelentősebb képviselője a trockista Tony Cliff.
_______________________________________________
Először is különbséget kell tenni a két felfogás között: 1. Olyan elismerten kapitalista rendszer, ahol állami tulajdon is létezik, éspedig nem csak az infrastruktúra területén, hanem az iparban, azaz a termelésben is. 2. A létező szocializmus, mint a kapitalizmusnak egy válfaja.
Mind a két felfogásnál a háttérben valamiféle zűrzavar lappang az államot, a kapitalizmust és a kettő közötti viszonyt illetően.
Az 1. idézetben a tőkés azzal tünteti ki magát, hogy másokkal munkát végeztet. Ez azonban egyáltalán nem a tőke lényege. A feudális urak is másokkal végeztettek munkát, sőt a munkatáborokban is ez történt. A kapitalizmus, a tőkés rendszer egyik jellegzetessége, hogy nem közvetlen kényszerrel hajtják az embereket a munkába, hanem olyan körülményeket teremt éppen az állam, jogrendszerével és igazságszolgáltatásával, az állami pénz kibocsátásával és forgalomba hozásával, - lényegében azzal, hogy a munkás el van választva a munkaeszközeitől, - hogy létrejön a szabad bérmunkás, a modern proletár, akinek önkéntesen, saját kezdeményezésére kell munka után futnia. A kapitalizmusnak ez a mozzanata adja fölényét a többi gazdasági rendszerrel szemben, és ez a híres és ünnepelt demokratikus szabadság alapja és lényege.
Az egyik (a 2. idézetben megtalálható) értelmezésben az a gondolat is megjelenik, hogy a magántulajdon és az állami tulajdon között ellentét van; és ez a gondolat olyan irányba fejlődhet és fejlődött is, hogy ott, ahol állami tulajdon van, tulajdonképpen megszűnt a kapitalizmus. Ma is elhangzik a vészkiáltás, például az egészségüggyel kapcsolatosan, hogy túl sok az állami beavatkozás - ez már szocializmus! (Azaz, valami egészen megvetendő és rossz)
Állami tulajdon a kapitalista országokban
Térjünk át az olyan vegyes rendszerre, amely például nálunk, Ausztriában is létezett, sok éven keresztül. A bankok túlnyomó többsége, az energiát szolgáltató üzemek, az acélipar, a vegyipar, de még az elektromos cikkek gyártásának egy része is állami kézben volt. A lakások egy része a községek tulajdonát képezte.
Ennek az állami tulajdonnak történelmi kiindulópontját figyelmen kívül hagyva - a szovjetektől kellett a német tulajdont megmenteni államosítás révén - jól meg kell érteni, miért maradt fönn ez a 90-es évekig.
Ausztriának nem volt elégendő tőkéje ahhoz, hogy ezeket a két világháború között német tulajdonban lévő illetve a nemzetiszocialista uralom idején létrehozott üzemeket magánkézbe adja a szovjet megszállók elvonulása után. Márpedig ezek bocsátották az alapanyagokat, az energiát, stb. a magánipar rendelkezésére, ily módon nélkülözhetetlenekké váltak 1955-ig.
Tehát itt az államosított ipar nem állt semmilyen ellentétben a magángazdasággal, hanem kiegészítette. Ugyanúgy tőkés termelést folytatott, mint a magáncégek, nyereségre törekedett, ugyanúgy kizsákmányolta a munkást, mint a magánüzemek: a bérrel el volt intézve a létfenntartása, a munkája a gyáré, az üzemé volt, és az állam, mint tulajdonos újra befektette a nyereséget. Sőt, gyakran az államosított ipar élenjáró volt új technológiák, eljárások bevezetésében és fejlesztésében, amelyekkel növelni lehetett a munka termelékenységét, és ezek az újítások később teret hódítottak a magánszférában is, így növelve az osztrák ipar versenyképességét a nemzetközi porondon. Ennek meg is voltak a következményei: a 80-as években például a VOEST-nél, a nagy linzi acélgyárben 25 ezerről 6 ezerre csökkent a létszám egy fél évtized alatt.
Ami a lakásokat illeti, a törvényileg megszabott alacsony osztrák lakbérek fontos tényezők voltak, amikor Ausztria be akarta csábítani az idegen tőkét azzal az előnnyel, hogy nagyon alacsony a munkabér. Ehhez az előnyhöz járult még a sztrájkok hiánya.
Más országokban, mint Franciaországban vagy Angliában az államosítás eszköz volt arra, hogy állami pénzzel korszerűsítsék ezeket a vállalatokat és bankokat, majd utána újra privatizálják. Tehát az állami hitelt és az államháztartásba befolyt bevételeket arra fordították, hogy azok tőkeként működjenek, és így az ország kizsákmányolási rátáját, vagy más nyelven kifejezve munkatermelékenységét növeljék.
Nem árt ezekre a tényekre emlékezni, illetve emlékeztetni az olvasót, hiszen manapság, az általános fogalomzavarban és egy bizonyos nosztalgia jegyében, a „kapitalizmus" szót gyakran akkor használják, ha szabad piacokról és kereskedelemről, korlátlan jövedelem- vagy tőkeáramlásról van szó. Ha azonban állami tulajdonról, állami korlátozásokról van szó, akkor ez a kritikusok szerint már „szociális állam" és nyilvánvalóan nem „kapitalizmus".
Az állami tulajdon és a kapitalizmus szembeállítása továbbá azért sem áll meg, mert a kapitalizmus lényegében mindig államkapitalizmus: abban az értelemben ugyanis, hogy állam nélkül nem létezhet. Csak egy, illetve sok felső hatalom, amely minden polgárát egyaránt aláveti a magántulajdonnak, hozhatja létre és tarthatja fenn a tőkés rendszert a határain belül és kívül. A két legfontosabb osztályt együttműködésre kényszeríti oly módon, hogy a munkások folyamatosan termelik a vállalkozóknak a nyereséget. A jövedelmező termelés országos szinten pedig képessé teszi az államot arra, hogy hatalmával még jobb körülményeket teremtsen a tőkéseknek, hogy fokozattan folytathassák ugyanezt.
Az a tény, hogy az osztályellentét és a vállalkozók konkurrenciája nem csak feltételezi, hanem újra és újra szükségessé teszi az államot, vezetett ahhoz a tévedéshez, hogy a vállalkozó osztály felszámolása után „elhalna" az állam. Ennek az elképzelésnek, amely a tévhitek ellenére nem Marxtól, hanem Engelstől1 származik, igazi karrierje indult a Szovjetunió létrejöttekor - az osztályellentétet tartották az állam létfeltételének, így csak az első felszámolására törekedtek, miközben a másikat új formában létrehozták és megerősítették.
A Stamokap (= állammonopolista tőkés rendszer) elmélete
Menjünk tovább az állam és a tőke közötti viszonyt fejtegető - és szerintem hibás - elméleteken. Ha a marxistának nevezett, Marx utáni elméletek turkálójában keresgélünk, megtaláljuk az úgynevezett Stamokap-elméletet, amely Hilferding2 és Lenin3 nevéhez fűződik. Ezen elmélet szerint a kapitalizmus fejlődése azt eredményezi, hogy a tőke koncentrációja monopóliumokhoz vezet, amelyek diktálhatják az árakat, hatalmukba kerítik az állam legfelsőbb szerveit, és arra bírják őket, hogy az ő érdekeiket szolgálják. Továbbá jellemző erre a fejlődésre a pénztőke megerősödése a termelő tőkével szemben.
A tőke koncentrációja tény. Hogy ebből keletkeznek monopóliumok, (ma „multik" név alatt futnak) és ezek hatalmukba kerítik az államokat, ma is népszerű gondolat. Aki ilyen elmélet híve, meg van győződve arról, hogy az állam, ha igazán szuverén lenne - azaz független az osztályérdektől - csupa jóság, és gondját viseli polgárainak, mint egy gyám a rábízott gyermeket. Így gondoltak a bolsevikok is, majd nekiláttak a gyámkodásnak.
A Stamokap elmélet egyik következménye volt a - főleg az ausztromarxisták által kialakított - elmélet a „szervezett kapitalizmusról", amely szerint az állam folyamatosan átvesz cégeket és iparágakat, és így fokozatosan halad a szocializmus felé, harc nélkül. Itt szintén az állam szerepel, mint valamilyen semleges és osztályoktól független intézmény, amelyet az éppen hatalmon lévők bármilyen nemes célra használhatnak. Csak hatalomra kell jutni, többséget szerezni a választásokon, és már indulhatunk is a szocializmus felé. Ilyen megfontolásokból Hilferding többször vállalta a pénzügyminiszteri posztot a Weimari Köztársaságban.
A „szervezett kapitalizmus" meglehetősen naiv és elfogult eszméje ellen írta Lenin közvetlenül az októberi forradalom előtt az „Állam és forradalom" című könyvét. Ebben igyekszik kimutatni, hogy a polgári illetve kapitalista állam az osztályuralom eszköze, amelyet nem lehet átvenni és átalakítani, hanem amelyet szét kell verni és egy proletár jellegű állammal helyettesíteni, amely később, a termelőeszközök szocializálása után - igenis elhal. Ehhez a könyvhöz fölhasználta Marx és Engels több írását, köztük a „Polgárháború Franciaországban" című munkát. Marx ugyan nem forradalmároknak szánt használati utasításként írta, és valószínűleg nem is sejtette, hogy ilyenképpen fogják valamikor olvasni, hanem a kommunárokat akarta a polgári sajtó terjesztette rágalmak ellen megvédeni, az Internacionálé érdekében is. Lenin azonban úgy tekintette ezt az írást, mintha itt lennének leírva a proletárállam alapvonalai. A proletár, bár a társadalom felszabadítója és nincsenek önös érdekei (csak láncait veszítheti), de műveletlen és tudatlan, ezért vezetőkre van szüksége. Ők pedig majd megszabják az új - természetesen átmeneti - állam szabályait.
Itt a Stamokap elmélet két vonala elvált egymástól. Hilferding, valamint a többi német és osztrák szociáldemokrata, továbbra is hitt az államhatalom békés átvételében választások révén. Oroszországban létrehozták új államhatalmat, amely, ahogy az közismert, a polgárháború befejezése után egyáltalán nem szolgálta a kisemmizettek érdekeit, hanem azt az elvet hirdette, hogy „Gazdagodjatok meg!". Persze, csak átmenetileg ...
Másfelől a két tábor egy tételben egyetértett: az állam, mint intézmény, a magán- és osztályérdekek fölött áll, és arra van hivatva, hogy szüntesse meg azokat.
A klasszikusok kezelése. Érvelés helyett idézés
A német és osztrák szociáldemokraták, valamint a bolsevikok egyetértettek abban is, hogyan kell Marx és Engels műveihez viszonyulni: ezek a szövegek tekintélyektől származnak, akikre hivatkozni kell. Lapozgattak a hagyatékukban, amelynek gyűjtése, kiadása a német és osztrák szociáldemokraták nevéhez fűződik, később a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézetéhez, és én nem akarom az ezen a területén elért teljesítményt kisebbíteni. De mire használták föl ezeket az iratokat?
A meglehetősen tudományellenes eljárás menete a következő volt: adott egy konkrét szándék, a demokratikus módon való hatalomra kerülés (német és osztrák szociáldemokrácia), és ezt követve akartak cselekedni. Ehhez kerestek Marx és Engels hagyatékéban idézeteket, amelyek ezt a szándékot alátámaszthatták. Hasonló játszódik le a bolsevikok esetében. Miközben (nem demokratikus eszközökkel) kivívták a hatalmat, arról kezdtek elmélkedni: mi a teendő? És nekiláttak ők is az idézetek keresgélésének.
Jó példa erre az „Állam és forradalom" egyik idézete. Lenin kiásott egy levelet Marxtól Weydemeyerhez, egy akkor már az USA-ban élő barátjához:
„2. hogy az osztályharc szükségszerűen vezet a proletariátus diktatúrájához, és 3. ez a diktatúra maga csak minden osztály megsemmisítését és az osztály nélküli társadalomhoz vezető átmenetét képzi..."4
Ez a levél 1852-ből szármázik, amikor Marx még csírájában sem dolgozta ki a kapitalista rendszer elemzését. Egy magánlevél volt, amelyről minden valószínűség szerint a szerző soha nem gondolta, hogy nyilvánosság elé kerül. Mégis, Lenin művében úgy szerepel, hogy ebben Marx kifejti a proletárállam elméletét, és ezért az erre épülő gyakorlat helyes és tudományos.
Ez az egész módszer persze egyáltalán nem tudományos. Az ilyenfajta elmélet vezéreszméje egy szándék, idézetekkel igazolják, érveket egyáltalán nem tartanak szükségesnek, és minden erre következő intézkedést szintén idézetekkel igazolnak. Ezt az eljárást, sajnos, nem csak a Szovjetunióban alkalmazták, hanem ez lett a marxistának hívott elméletek bevett gyakorlata. Csak így érthető, hogy egy olyan szemrehányás, hogy „revizionizmus" egyáltalán létrejöhetett a Marx tanait tárgyaló pártoknál - mert a szembe álló felek nem érveléssel, hanem betűhűséggel akarták az álláspontjaikat alátámasztani.
Egy elméletet érvekkel kell előadni. Meg kell magyarázni, miért helyes az egyik illetve a másik értelmezés. Következtetéseket kell levonni a meglévő észrevételekből. Hogy Marx, Engels vagy Lenin mit mondtak erről vagy arról, nem helyettesítheti az érvelést. A logika alapján kell haladni az elmélet fejlesztésében, és ezen az úton kell bebizonyítani egy elmélet helyességét.
Ha pedig egy Marx illetve Engels által alkotott fogalmat átveszünk és használunk, akkor jól meg kell nézni, mit jelent náluk és milyen kontextusban áll.
Az „eszményi össztőkés"
Az „össztőkés" szót Marx a Tőke 1. és 2. kötetében használja, a tőkésosztályt5 illetve ennek egy részét6 jellemzi vele. Az „eszményi össztőkés" (ideeller Gesamtkapitalist) fogalma pedig Engelstől származik. Az „Anti-Dühringben" így jellemzi az államot.
„A korszerű állam, akármilyen a formája, lényegében tőkés gépezet, a tőkések állama, az eszményi össztőkés."7
Ezzel akarja kifejezni, hogy azok az állami intézkedések, amelyek az egyes tőkés érdeke ellen hatnak, (a szociális állam intézkedései, a szakszervezetek engedélyezése és működése, stb.) mégis a tőkésosztály érdekében keletkeznek, mert biztosítják számára a használható és engedelmes emberi anyagot, karbantartják a munkásokat az egészségügy által, stb.
Sajnos a következő mondatokban mintegy megcáfolja saját elemzését és olyan szerepet tulajdonít ennek a „tőkés gépezetnek", amely sok tévedés alapja lett:
„Minél több termelőerőt átvesz saját tulajdonába, annál inkább válik valódi össztőkéssé, annál több állampolgárt kizsákmányol. A munkások bérmunkások, proletárok maradnak. A tőkés viszonyt nem szünteti meg, hanem a végletekig kiélezi. De ott, a végső ponton fordulatot vesz. A termelőerők állami tulajdona nem a konfliktus megoldása, de magában foglalja a formális eszközt, a megoldás kezelését."8
A valódi össztőkés ugyanis nem létezhet: A tőkés termelés a tulajdonosok konkurenciáját jelenti - e nélkül nem lehet tőkéről beszélni. Az állam maga, mint tőkés csak úgy létezhet, ahogy fent leírtam, mint a piacon folytatott verseny egy résztvevője. Ha megszűnik a piac, akkor nincs értelme tőkéről beszélni, mert valami másról van szó.
Mit értsünk az alatt, hogy a „végletekig kiélezi" a tőkés viszonyt? Feltételezzük, hogy egyesek egyre gazdagabbak lesznek, mások egyre szegényebbek. Miért? Miért lenne az állam, mint munkáltató kegyetlenebb, illetve sikeresebb, mint a magántulajdonosok?
Az egész bekezdés egyfajta hitvallás. Ismerjük ezt. A nemzetközi helyzet egyre fokozódik. A kapitalizmus megteremti a saját sírásóit. Stb. Valamikor majd szükségszerűen jön a forradalom, a fordulat, mint a Messiás.
A szociáldemokraták ebből a bekezdésből igazolták a politikájukat, és ragaszkodtak ahhoz, hogy ők ebben Marxot követik. A „termelőerők állami tulajdonában" láttak fantáziát Lenin és elvtársai is.
Tony Cliff könyve és a benne kifejtett elmélet
Ezekre az előzményekre épül Cliff 1955-ben megjelent könyve, az „Államkapitalizmus Oroszországban".9 Az 1996-os újrakiadás alkalmával megjelent előszó10 tartalmazza a 20. századi marxista elmélet számos rögeszméjét, amelyek, mint valamely hit alaptételei bírálhatatlanok, és minden más bírálat kiindulópontját képezik:
„A sztálinista rendszer szocialista államként, avagy degenerált munkásállamként való felfogása - tehát valamilyen átmeneti fokozatként kapitalizmus és szocializmus között - feltételezi azt, hogy mindenképpen haladóbb mint a kapitalizmus."
Minek kell a munkásoknak állam? Talán kérték valamikor? Olyan munkásbarátok azonban, mint Cliff, meg vannak győződve, hogy ez nagyon jó dolog. És mindenképpen haladó. Csak az a kifogása a Szovjetunió ellen, hogy nem ilyen volt.
Az átmeneti korszak szintén a marxista kelléktárba tartozik. Holott az ember már a magánéletéből is tudhatja, hogy az átmeneti megoldások többnyire maradandók és mindenképpen jobb, ha már az elejétől teljességre törekszünk. A társadalmi átalakulásoknál azonban mindenképpen kell átmenet. Ebben az időszakban a párt, a munkásbarátok, akik mindenképpen okosabbak a kuncsaftjaiknál, tehát az elvtársak arra vannak hivatva, hogy vezessék a nyájukat, mint a jó pásztor. Az „átmeneti korszak" ahhoz szükséges, hogy új emberré neveljék a kizsákmányoltakat és elnyomottakat, akik ezért majd hálásak lesznek nekik.
A marxista irodalom az „átmeneti korszakot" illetően hivatkozik - szintén az „Állam és forradalom" című könyven keresztül - Marx „A gothai program kritikája" című írására. Marx ebben egy pártprogramot bírált, és a benne előforduló hibákat szedte ízekre, mutatta ki ellentmondásait. Lenin ezt átértelmezte egy útmutatássá a szocialista társadalom felé, és ezzel megszületett az „átmeneti korszak" szükségessége.
Alig van olyan szó, amelyet nagyobb áhítattal ejtenek, illetve ejtettek ki, mint a szocializmus fogalmát. Szocializmus, mint cél, állt - legalább 1989-ig - számos pártprogramban. Minden baloldalinak szívügye, de egyben egy gumiszó. Mit értsünk alatta? Államosított vasutat? Munkanélküli segélyt? Sokgyerekes családok támogatását? Kibucrendszert? A „szocialista állam" mi lenne? Miben kellett volna különböznie a „Létező Szocializmus" országaiban létrehozott rendszertől?
Ide tartozik a haladás fogalma is, a marxista történelemteleológia jegyében, amely szerint a történelem szükségszerűen fejlődik, az emberiség egyre magasabb fokra kerül.
Lehetne ezt még folytatni, de ezt már az olvasóra hagyom.
Cliff a rendszerváltást is fölhozzá bizonyítékként a kapitalizmus folyamatosságára:
„Az egyik társadalmi rendből egy másikba való átmenet szükségszerűen társul egy adott államapparátus kicserélésével egy másik által. (De) 1989-ben, bárhol is nézzük, alig nyúltak hozzá az államgépezethez."
Ez meglehetősen tudományellenes. A szükségszerűséget Cliff itt egyszerűen kitalálta, hogy érveljen a saját felfogása mellett. Megfordítva azt a következtetést is le lehetne vonni a rendszerváltás utáni fejleményekkel kapcsolatban, hogy ebből kiderül: éppen egy meglévő államapparátuson keresztül kell (és csak így lehet) ráerőltetni a lakosságra egy másik rendszert, és erőszakkal (újra)bevezetni a magántulajdont.
Cliff tudományellenes eljárása, hivatkozása bizonyos alaptételszerű fogalmakra az egész könyvön keresztül folytatódik. Rengeteg adattal duzzasztja föl tartalmilag sovány eszmefuttatásait.
Példa erre az első fejezet („Társadalmi-gazdasági viszonyok a sztálinista Oroszországban") egyik pontja: „Tőkefelhalmozás az egyik oldalon, a szegénységé a másikon"11. Ellátja - az én esetemben, untatja - az olvasót rengeteg adattal és táblázattal. Megtudjuk, hogy mennyire alacsony volt a szovjet húsfogyasztás, a 19. századi boroszlóival (wroclawival) szemben, és azt is, mikor épült szennyvízcsatorna Arhangelszkben. Kifesti a szovjet állampolgárok siralmas életkörülményeit. Csak a fejezetcímben beígért állításról nem történik említés. A szakasz egy szónoki kérdéssel végződik: „Szükséges még több bizonyíték arra, hogy a gazdagság felhalmozása az egyik oldalon eredményezi a szegénység felhalmozását a másikon?" Közben egyetlen bizonyítékkal sem szolgált arra, hogy az egyik oldalon felhalmozódott volna a gazdagság, és hogy ez az anyagi gazdagság tőkeként működött volna.
Hasonló minőségű egy másik pont: „Az áfa"12. Megpróbálja kimutatni, hogy az állam kizsákmányolja a munkásokat az adószedés által, és így mekkora jövedelemre tesz szert. Egy pillanatig sem jut eszébe, hogy a szocialista állam, mint a pénz kibocsátója, egyszerűen nyomtathatta volna a pénzt, ha erre lett volna szüksége. Az adókivetés úgy, mint a termékek megszabott ára tehát valamilyen gazdaságirányítási eszközként szerepelt, de éppen nem az államkassza feltöltését célozhatta.
Cliff módszerének ostobasága jól látható az egyik fejezetet záró „következtésekben"13. Marx arra törekedett, hogy kimutassa a tőkés rendszerben uralkodó törvényszerűségeket, hogy összefüggésbe hozza ezen gazdasági rendszer mozzanatait, logikailag levezeti például a munka értékképzésének folyamatát vagy a válságok szükségszerűségét. Cliff számára az egész tőkés gazdaság egy nagy mozaik. Sok kis kövecske fekszik egymás mellett. Fogalmakkal, idézetekkel, adatokkal és számokkal árasztja el a közönséget, és ebből rakja össze képét a kapitalizmusról és a szovjet (illetve nála: orosz) rendszerről. Vannak itt „jellegzetességek", „elemek", „sajátságok", és így tovább. Mivel az összefüggések nem fontosak, Cliff nyugodtan hasonlítja össze a két általa összehordott halmazt és - surprise, surprise! - sok hasonló mozzanatot fedez föl. Így születik az államkapitalizmus „kritikus" elmélete, amely tulajdonképpen nem érdemli meg az „elmélet" nevét.
Miért és kiknél népszerű a szovjet rendszer effajta értelmezése?
Az októberi forradalom és a Szovjetunió létrehozása nagy társadalmi kísérlet volt. Megmutatta az eszmék hatalmát: elméleti, elvi alapon szervezett nincstelenek meg tudták dönteni a világ legnagyobb országának kormányát, megsemmisíteni az uralkodó osztályát.
A bolsevikok hibás alapokra helyezték az általuk létrehozott társadalmi rendszert. Annyira sokra becsülték a munkásosztályt, hogy mindenképpen meg akarták tartani azt, és a társadalom minden tagját munkássá változtatni, „megnemesíteni". Valószínűleg Engels egyik könyvének a címe - „A munka része a majom emberré válásában" - alapján azt gondolták, hogy a munka által jut az ember egyre magasabbra, válik „új emberré".
A Szovjetunió több mint 70 évig létezett. Legyőzte a fasizmust, és végül mégis megszűnt. Hátrahagyott sok ipari romot és ócskavasat, de egy nagy államgépezetet és hadiipart is. És sok kérdést: Miért jött létre? Miért szűnt meg? Az egész egy hiba volt, vagy alapvetően jó? Külső nyomásra omlott össze, vagy belső ellentmondások miatt? A magántulajdon megszüntetése, a kommunizmus - egyáltalán lehetséges, vagy csak butuska széplelkek megvalósíthatatlan eszménye?
Mindezek a kérdések elkerülhetetlenek, és választ kell keresni rájuk. Annál is inkább, mert egyre inkább kiderül, Marxnak mennyire igaza volt a kapitalizmus elemzésében.
És akkor itt van egy könyv, mint Cliffé. Már régen elmondta, hogy a szovjet rendszer lófaszt sem Sőt mi több, ezt bevallottan mint marxista mondta. Ezért baloldali, kritikus elméletnek számít, amit az ellenzéki ember nyugodtan átvehet.
Óva intek ilyen fajta késztermékek fogyasztásánál. Cliff (és az összes gondolkodó, aki átvette tőle az „államkapitalizmus" fogalmát) nem magyaráz meg semmit, és nem győz meg. Gondolatai vonzereje másban keresendő. Népszerű előítéleteket szolgál ki. Elcsépelt szocialista frázisokat éleszt újjá. Olyan időkben, mint a miénk, az összedőlő ideológiák korszakában kínál egy biztos kikötőt, ahonnan az ember nyugodtan megnézheti, a többiek kint a földúlt tengeren hogyan szenvednek hajótörést. Az „államkapitalizmus" fogalma, elmélete manapság jó olyan okoskodóknak, akik baloldali és kritikus magatartást ápolgatnak, és bölcsen lenézik az emberiséget, mert nem tud kimászni korlátozott eszmevilágának mókuskerekéből.
A vitához ajánljuk még:
Krausz Tamás - Szigeti Péter (szerk.): Államszocializmus (Értelmezések-viták-tanulságok) - Eszmélet Könyvtár L'Harmattan Kiadó, 2008
Paresh Chattopayadhyay írásai
Hozzászólások
1.
"
Cliff a rendszerváltást is fölhozzá bizonyítékként a kapitalizmus folyamatosságára:
„Az egyik társadalmi rendből egy másikba való átmenet szükségszerűen társul egy adott államapparátus kicserélésével egy másik által. (De) 1989-ben, bárhol is nézzük, alig nyúltak hozzá az államgépezethez."
"
Az állításnak, mely szerint "Az egyik társadalmi rendből egy másikba való átmenet szükségszerűen társul egy adott államapparátus kicserélésével egy másik által." a megfordítása (azaz tagadása) nem "éppen egy meglévő államapparátuson keresztül kell (és csak így lehet) ráerőltetni a lakosságra egy másik rendszert, és erőszakkal (újra)bevezetni a magántulajdont.".
A tagadás: A meglévő államapparátus meghagyásának (meg nem változtatásának) szükségszerű következménye, hogy az adott társadalmi rend nem változik.
A fenti Cliff idézet mellett szól több történelmi példa is. Gondoljunk az angol, a francia, vagy akár a magyar polgári forradalomra. (más kérdés, hogy ezek után pár évvel elég kemény és jelentős restauráció következett be, aminek ugyanúgy az államapparátus leváltása is következménye volt)
2.
Szükséges megmagyarázni, hogy a '89-'90-ben lezajlott rendszerváltások miért mehettek végbe. Abban mindenki egyetért, hogy a '89 előtti rendszerek nem voltak szocializmusok (ilyen-olyan módon). Nevezhetjük átmenetinek is, de akkor az irány, ahova az átmenetet képviselték igencsak megváltozott.
Mégis, máig a legjobb, legelfogadhatóbb magyarázatot azok államkapitalista jellege adja. Hisz nem vitathatjuk
kizsákmányolás=bérmunka=magántulajdon
s a bérmunka igenis jelen volt az elmúlt rendszerben.
Véleményem szerint, az államkapitalizmus elmélete nem szemétdombra való, még ha nem is értünk egyet Tony Cliff elemzésével.
mondta ugyanis hogy szívesen vitatkozik magyarokkal a témáról.
Amennyiben választ kapok. Azt is beküldöm ide.
Én Cliff könyvét választottam azért, mert valamilyen alapvet# írásnak tekintik és rajta volt az interneten.
Különben azt hiszem, hogy az érvelése eléggé jellemz# az államkapitalizmus mellett kardoskodóknak, ezért béertem ezzel a könyvvel.
A “történelmi példák" nem gy#znek meg. Egyáltalán az összehasonlítással nem jutunk tovább egy úgy jelenség megértésében. Összehasonlítani ugyanis csak két olyan dolgot lehet, amelynek már megvan a külön magyarázata.
Tehát, ha eddig minden rendszerváltás az uralkodók kicserélésével járt, akkor ez nem jelenti azt, hogy mindig így kell lezajlania. Egy új fajta rendszerváltás is lehetséges, és ezt mi láttuk.
A létez# szocialismus és a kapitalizmus közös vonása éppen az, hogy egy államhatalom, egy kényszerszervezet berendezi és fenntartja mind a két rendszert. A gazdasági rendszer viszont, amelyet üzemeltettek/tetnek, nagyon különbözik. Ez az egyik oka, miért tartom olyan helytelennek az államkapitalizmus elméletét: egybe mossa a két gazdasági rendszert, azzal az eredménnyel, hogy rossz véleménye van az embernek mind a kett#r#l, de egyiket sem érti.
A rendszerváltást (amely az államkapitalizmus elmélete szerint nem is volt ilyen) követ#en tönkrement az összes el#z# gazdaság: Az ipar, a mez#gazdaság, még az infrastruktúra is egy része. Miért, tulajdonképpen? Ha annyira hasonló volt?
Itt is fontosnak tartom a különbséget hangsúlyozni, mert egyébként az ember felel#ssé tesz korrupt és képtelen politikusokat, megkezd#dik a b+nbakok keresése.
A kutatás az okok iránt ugyanis más, mint a felel#sek, a b+nösök keresése. Az egyik a tudományos eljárás, a másik az erkölcsi. Az utóbbi sajnos szokásos, de szerintem hibás és káros.
A harmadik ok, miért írtam ezt a cikket a következ#: Az egész Szovjetunió létrehozásakor már helytelen felfogások uralkodtak a bolsevikok elméletében az állam, a pénz, a magántulajdon és ennek összefüggése körül. Ennek is megvoltak a következményei.
Most újra megjelennek ezek a helytelen felfogások, a pénzt#két támadják, a termel# t#két pedig dicsérik és megmenteni akarják a baloldali kritikusok, és mindenki fordul az állam felé, hogy tegyen már valamit! Tehát az a felfogás megmaradt, hogy az állam valahogy az osztályok fölött áll és mindenkiért kellene gondoskodnia. Ezzel meger#sítik az állampolgári illuziókat és mintegy egy fehér papíron aláírnak minden jövend#beli állami intézkedést.
A létez# szocializmus, avagy szovjet rendszert, mindegy milyen név alatt fut, sajátságos jelenségként kell fölfogni, és nem el#re gyártott elemeket összetenni. Az semmiféleképpen nem jelenti azt, hogy jobbnak tekinteném, vagy szocialistábbnak. Csak azt akarom hangsúlyozni, hogy más volt, és hogy az emberek a mi rendszerünket sem értik meg jól, ha azonosnak tekintik. Tehát nem csak visszaféle tekintve tévednek, hanem a mai valóságot sem fogják föl helyesen.
Amely a t#led felhozott egyenletet illeti:
kizsákmányolás=bérmunka=magántulajdon
nem értek egyet. Kizsákmányolás abban az értelemben, hogy egy ember illetve osztály elsajátítja egy másiknak a munkáját illetve ennek termékeit, minden eddigi rendszerben volt, bérmunka és magántulajdon nélkül is. Aztán, ahogy látjuk, bérért dolgoztattak a RealSzocban is, állami tulajdon mellett. Miért kellett volna hosszadalmas privatizáció, ha ez ugyanolyan lett volna, mint magántulajdon?
Különben komolyan írtam a cikkem végén, hogy miért tekintem olyan helytelennek Cliff és vele hasonlóan érvel# emberek módszerét: Mert fölfogják a kapitalizmust jelenségek halmazának, és minél több elemét lelnek másútt, annál “kapitalizmusiabb". Ez ellenkezik az én felfogásommal a tudományos elemzésr#l.
Remélem, ezzel tudtam valahogy tisztázni az álláspontomat.
Amelie
Először is köszönöm, hogy levelemre válaszoltál, időt szakítottál rám.
Másodszor, fontosnak tartom leszögezni, hogy én nem vagyok közgazdász, pusztán csak egy kíváncsi ember. Így minden ilyen jellegű vitával besétálok a te utcádba, ennek ellenére még mindig tennék néhány észrevételt.
Érveléseddel, miszerint "Tehát, ha eddig minden rendszerváltás az uralkodók kicserélésével járt, akkor ez nem jelenti azt, hogy mindig így kell lezajlania." teljes mértékben meggyőztél. Ha nem fogadnám el, akkor abba a hibába esnék, amit azok az emberek, akik nem hisznek a kapitalizmus meghaladásában, azt örök érvényűnek fogadják el. Ezek az emberek abba a hibába esnek, mint pl. a XIII., XIV. századi emberek, akik a feudalizmust tekintették örök érvényűnek (istentől valónak), s mint tudjuk, nekik nem lett igazuk.
Az államkapitalizmus elméletével kapcsolatban azonban még vannak kételyeim. Ahogy a cikked és válaszod végén is írod, nem jelenségek halmazát szeretném a volt rendszerre ráhúzni, azzal belátva, hogy „“kapitalizmusiabb"”. Sokkal inkább egy jelenség meglétét szeretném megmutatni. Egészen pontosan a magántulajdon meglétét, ami már indukálja a kapitalizmust.
Én tévedtem, amikor rosszul "kizsákmányolás=bérmunka=magántulajdon" írtam. Helyesen:
magántulajdon = munkamegosztás = bérmunka.
Ellenvetésem kiindulópontja mégis a következő: " Aztán, ahogy látjuk, bérért dolgoztattak a RealSzocban is, állami tulajdon mellett. Miért kellett volna hosszadalmas privatizáció, ha ez ugyanolyan lett volna, mint magántulajdon?"
Itt szeretnék egy idézettel kezdeni:
"munkabér és magántulajdon azonosak: mert a munkabér, amelynél a munka terméke, tárgya díjazza magát a munkát, csak szükségszerű következménye a munka elidegenülésének, mint ahogy a munkabérben a munka is nem öncélként, hanem a bér szolgájaként jelenik meg.(...)A munkabér az elidegenült munka közvetlen következménye, és az elidegenült munka a magántulajdon közvetlen oka. Az egyikkel tehát a másik oldalnak is el kell esnie.” (Marx, Engels Válogatott Művek I. Bp. 1963 42. 92. oldal)
Az elmúlt rendszer gazdasága ugyebár "tervgazdaság" volt. Azaz, az ipar, mezőgazdaság termelését felülről irányították az un. tervgazdasági hivatalokból. Meg kell említeni, hogy Magyarországon a Kádár-rendszerben ('56-'89) létezett a szocialista köztulajdon csirája, a mezőgazdasági termelő szövetkezetek, ahol az ott dolgozók többé-kevésbé maguk határozhatták meg mit, hogyan termelnek, de a többi volt szocialista országra még ez sem volt jellemző.
Éppen ezért, az államosított termelési eszközök egyre inkább a magántulajdon egy új megjelenési formájába kerültek, amit államigazgatási tulajdonnak szoktak nevezni. Ez nem teljesen azonos a tőkés magántulajdonnal, abban az értelemben, hogy nem a polgári jog alapzatára épül. Ellenben, az államigazgatási tulajdon azonos tőkés magántulajdonnal abban a marxi értelemben, hogy segítségével az emberek egy osztálya - a pártállami nómenklatúra - idegen munkákat igáz le, a dolgozó osztályok munkáját. (*) A termelési eszközök (amelyek állami kézben voltak) használói (a termelési eszközök üzemeltetői) és hasznának az élvezői (a megtermelt javak) különbözőek voltak.
Természetesen azt is meg kell említeni, hogy az elmúlt rendszer állama, mint "buta" tőkés viselkedett. Azaz, a dolgozók, munkások által megtermelt értéktöbblet nagy részét nem az ipar fejlesztésébe, azaz újabb és újabb technikai vívmányokba fektette, ez a rész továbbiakban megszűnt tőke lenni. Gondolhatunk itt a lakásépítési programokra stb., amelyek a dolgozó osztályok életkörülményeit volt hívatott emelni. Ám sok országra még ez sem volt jellemző, például a Ceaucescu Romániája, ahol a fent említett értéktöbblet nagy hányada az állampárti nómenklatúra dőzsölését fedezte.
A fentiek miatt tartom elfogadhatónak az elmúlt rendszerre az államkapitalizmus megjelölést, ahol az állam jelző pusztán a tulajdonost hivatott jelezni.
Végezetül szeretném megválaszolni kérdésed:
„Miért kellett volna hosszadalmas privatizáció, ha ez ugyanolyan lett volna, mint magántulajdon?”
A pártállami nómenklatúra lényegénél fogva (lásd (*) pontot) karrieristák gyűjtőhelye volt (miközben a pártmunkások jelentős része tisztességes kommunista volt) akik egyre inkább hitbizományként kezelték előjogaikat (szélsőséges példa: az észak-koreai Kim-dinasztia). Ez az osztály a politikai hatalom birtoklásával irányította a gazdaságot. Az 1970-es, 1980-as években nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer kimerítette gazdasági potenciálját, mivel az állam „buta” tőkésként viselkedett. Jellemző volt ezen országok gazdaságára az infláció, áruhiány, technológiai rés kitágulása a nyugati országokkal szemben stb.
Emiatt veszélybe került a nómenklatúra politikai hatalma. A nómenklatúra egyes tagjai a sztálini terrorhoz hasonló megoldásokban gondolkodtak (Lengyelország, Románia, NDK, Szovjetunió) a nómenklatúra új, technokrata nemzedéke viszont megkezdte a politikai hatalom átváltását gazdaságira (nyitás a Nyugat felé, csatlakozás az IMF-hez, a piaci megoldások erőltetése, stb.) A belső harcokból néhány országot (Románia, NDK, Korea) leszámítva a technokraták kerültek ki győztesen és megkezdődött a rendszerváltás előkészítése.
Amikor a rendszerváltás végbement, a dolgozó osztályok a kisujjukat sem mozdították a pártállami rendszer védelmében, és ez a legfőbb bizonyíték, hogy a pártállam nem volt szocialista, nem volt a dolgozó nép állama.
Meg kell ismét említeni, hogy Magyarországon egy nagyon csekély ellenállás éppen a termelőszövetkezetek részéről történt - nem véletlen az a düh, amivel eme intézmény ellen támadtak a rendszerváltók, még azon az áron is, hogy teljesen padlóra küldik a korábban virágzó magyar mezőgazdaságot.
Így az, hogy rendszerváltás volt nem zárja ki azt, hogy az elmúlt rendszer államkapitalista, a mai pedig (privát)kapitalista lenne.
Végül, válaszleveledben írod „A kutatás az okok iránt ugyanis más, mint a felelősek, a bűnösök keresése.” Ezzel teljes mértékben egyet értek. Sajnos, a mai Magyarországon egyre inkább bűnbakok keresése folyik, amelynek egyenes következménye a fasizmus (!) terjedése nálunk. Ezt én rendkívül elszomorítónak, mi több, ijesztőnek tartom. Ezzel összefügg, ahogy írod is, és amivel egyet értek: „Most újra megjelennek ezek a helytelen felfogások, a pénztőkét támadják, a termelő tőkét pedig dicsérik és megmenteni akarják a baloldali kritikusok,…”
ideeler = eszmei nem pedig "eszményi".
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.