A GDP-mutató lényegét tekintve nem mér mást, csak az áruformában megjelenő gazdagságot, és semmiképpen sem a boldogságot. Rendben. Azonban ez nagyon is megfelel a kapitalizmus logikájának, és ezért a GDP-mutató egy adekvát eszköz annak tanulmányozására. Elvetni épp olyan abszurd lenne, mint visszautasítani a profitráta követését azzal a kibúvóval, hogy az a bérmunkások rovására alakul: talán korrigálni kellene ezért, beleszámítva az elvégzett munka kellemetlenségét? Elemezhetjük-e a jelenlegi gazdasági válságot anélkül, hogy megállapítjuk a GDP visszaesését, és annak következményeit a foglalkoztatottságra? A GDP-mutatóval szembeni kritikák jó része rendkívüli naivitást árul el, mintha a kapitalizmust más elv is vezérelhetné mint a vég nélküli felhalmozás.

Elég lenne megváltoztatni pusztán a mérőeszközöket ahhoz, hogy a szerkezet máshogy működjön? Ezt szuggerálni nem más, mint bedőlni Sarkozy blöffjének, miszerint „nem fogjuk megváltoztatni a viselkedésünket, ha nem változtatjuk meg teljesítményünk mércéit.”

Nagyon gyakran ez a félreértés tovább fokozódik a közgazdaságtan egy látszólag radikális kritikájában, ami abból áll, hogy minden közgazdászt egy skatulyába zárunk, arra hivatkozva, hogy mind összekeverik a gazdagságot az értékkel. De ha megfeledkezünk a klasszikus megkülönböztetésről a javak használati értéke (azon képességük, hogy kielégítsenek valamilyen szükségletet) és csereértéke (az adott javak ára) között, akkor csak tovább erősítjük az uralkodó közgazdaságtant, ami épp ennek a különbségnek a tagadásán alapszik. [ford. megj.: A neoklasszikus közgazdaságtanban az áruk értékét szubjektív „hasznosságuk” (határhaszon-elmélet stb.) határozza meg, ezért a gazdaságot gyakorlatilag egyensúlyi állapotban lévő bartergazdaságnak lehet tekinteni, pénz nélkül.]

A legszörnyűbb az, hogy ezek a felszínes elmélkedések mennyire abszurd javaslatokhoz vezetnek. Hogy jobb indikátorhoz jussunk, korrigálni kellene a GDP-t és kiszámítani egyfajta „nettó nemzeti összterméket”, amit a „természeti tőke elhasználódásának” levonásával kapnánk meg. Ez azt jelentené, hogy árat rendeljünk valamihez, aminek nincsen ára, és olyan szörnyűségekhez vezet, mint pl. az a kijelentés, ami szerint „a hazai erdei ökoszisztémákhoz hozzárendelendő átlagos érték évenként és hektáronként 970 euró” (1).

Másrészt ez a gondolkodás önmegsemmisítő jellegű. Ha egy másfajta világ valóban lehetséges, annak az áruszféra visszaszorításának [démarchandisation] folyamatán kell alapulnia, és egy olyan gazdasági kalkuluson, aminek célja a jólét, nem pedig a termelés pénzbeli értékének a maximalizálása. Minden javaslat, ami a közjavak monetarizálásásán [pénzzé, pénzformává alakítás] alapul, még ha virtuálisan is, arra lyukad ki, hogy igazolja az emberiség problémáinak piaci megoldásait. Ez Stern logikája is (aki egyébként tagja volt a Stiglitz-bizottságnak), akinek jelentése olyan számításokon alapul, amik dollárban becsülik fel a globális felmelegedés által okozott károk költségeit. Természetesen szükségünk van kvalitatatív – multidimenzionális vagy szintetikus – mutatókra, és egyébként már rendelkezünk is ilyenekkel, például a szegénységre, vagy a jövedelmi egyenlőtlenségekre vonatkozóan. Ez azonban nem véd meg minket az antiszociális politikáktól.

Egy társadalomnak, amelynek célja tagjainak fenntartható jólétének maximalizálása, szükségszerűen mérlegelnie kell prioritásait és tekintetbe kell vennie azokat a korlátokat, amelyek rögzítettek számára. Értékelnie kell döntéseinek „hasznos társadalmi következményeit” (hogy Engels kifejezését használjuk), de prioritásait demokratikus döntéshozatallal kell meghatároznia, nem pedig úgy, hogy technokratákat bíz meg pszeudo-piacok létrehozásával.

Politis n°1069, 24 septembre 2009

ford: kmb

- (1) Approche économique de la biodiversité et des services liés aux écosystèm