Idén jegyezzük a Közép- és Kelet-Európát megrengető politikai forradalmak huszadik évfordulóját.1 A tekintélyelvű egypártrendszerek, amelyek a késő negyvenes évektől kezdve hatalmon voltak Bulgáriában, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Romániában, szinte egyik napról a másikra és figyelemreméltóan kevés ellenállást tanúsítva omlottak össze, a gazdasági válság és a társadalmi elégedetlenség nyomása alatt.2
A berlini fal leomlása láttán sok kommentátor vonta le azt a következtetést, az egyetlen járható út a jövőben Közép- és Kelet-Európa számára a liberális demokrácia és a kapitalizmus. Eszerint a nézet szerint, amely gyorsan hegemonikussá vált Keleten és Nyugaton egyaránt, a sztálinizmus bukása "egy egész rendszer kudarcát" mutatta meg3, végső bizonyítékként szolgálva a piac mint társadalomszervezési mód felsőbbrendűségéről a központi tervezéssel szemben.4
Hozzászólások (4) / Bővebben...
"A GDP-mutatóval szembeni kritikák jó része rendkívüli naivitást árul el, mintha a kapitalizmust más elv is vezérelhetné mint a vég nélküli felhalmozás. Elég lenne megváltoztatni pusztán a mérőeszközöket ahhoz, hogy a szerkezet máshogy működjön?"
A Stiglitz-Sen-Fitoussi-jelentés a gazdasági teljesítményről és a társadalmi haladásról megint alkalmat adott Sarkozy-nak, hogy előadjon egy új akrobata-számot a Sorbonne-on, szidalmazva a piacot, a jövedelmi egyenlőtlenségeket, az átlagszámítást és a statisztikákat. Mármost úgy tűnik a GDP nem méri a boldogságot: óriási felfedezés! Ahhoz sem kellett a híres-nevezetes jelentésre várni, hogy megtudjuk: az egy főre eső nemzeti jövedelem és a társadalom egészségi állapota – amit mérhetünk például a gyermekhalandósággal, vagy az átlagéletkorral – közötti kapcsolat meglehetősen laza, és egy adott szint fölött a GDP emelkedése gyakorlatilag már semmilyen javulást nem von maga után. Egy adott GDP-szinten pedig a köztulajdonban lévő egészségügyi rendszerek hatékonyabbak. „Ha a piac mindenre jó választ tudna adni, arról már tudnánk” – kiált Sarkozy. Persze, ha ugyanez az ember, aki a kórházakat rentábilis vállalatokká szeretné átalakítani, azt tenné, amit mondana, arról is tudnánk.
Hozzászólások (1) / Bővebben...
Kíméletlenül hosszú (de húsz rövid részre tagolt) összefoglaló egy kivételesen tartalmas és hasznos könyvről. 19 (+ 1) intellektuális fegyver a szellemi önvédelemre. A könyv bebizonyítja: a kapitalizmus megértéséhez és kritikájához szükséges eszközök készen állnak. Most már csak emberek kellenek, akik használják őket. A tőkerendszer életszükségletei és az emberi életszükségletek ugyanis ellentétesek egymással.
Válasszatok. (Az összefoglaló végén illegális ajándék várja a kitartó olvasót!)
Alfredo Saad-Filho (szerk.): Anti-capitalism - A Marxist Introduction (2003, Pluto Press, 269 p.) [Antikapitalizmus - Marxista bevezetés]
Ez a kis könyv 19 tanulmányt (+ előszó) rejt magában, elsősorban az angol nyelvterület marxista társadalomtudományának élvonalából (egy spanyol, egy francia és egy görög szerző is ír a kötetben, de az utóbbi évtizedek óta szintén angol nyelvterületen dolgozik).
A könyvet 2003-ban adták ki, azaz 911 után, de a világgazdasági válság, sőt még az iraki háború előtt. Azaz épp akkor, amikor az amerikai imperializmus újbóli fellángolása már látszott, de teljes barbárságában még nem bontakozott ki, valamint a 2001-2002-es recesszió még tartott, de már enyhülőben volt: mint azóta kiderült, csak azért, hogy aztán a laza monetáris politika által kitolt válság újult erővel robbanjon ki 2007-2008-ban. Hozzászólás / Bővebben...
"Amikor így-vagy-úgy (...) életszükségleteink az uralkodó kritériumok szerint "finanszírozhatatlanok" lesznek, akkor a társadalmi ellenmozgalomnak nem szabad többé a finanszírozhatóság terrorjának perverz érvrendszerét elfogadnia."
A baloldal és a történelmi jelentőségű pénzügyi krach
A történelem sosem fogy ki a kaján iróniából, aminek az oka nem más, mint hogy a történelmet kétségkívül az emberek maguk alakítják, de tudatosság nélkül, ahogy azt Marx megfogalmazta. A jelenlegi válság iróniája a megszokott leosztás sajátos megfordulásában áll. Miután a baloldal az 1989-es korszakhatár után a kapitalizmust a történelem győztesének látta, és többségében úgy döntött, szeretne mégiscsak "beköltözni" ezekbe az adottnak és véglegesnek vett viszonyokba, valamint ahhoz is hozzászokott, hogy a "fináncmeghajtású növekedést" készpénznek vegye: épp ekkor, egyszer csak a tőkeviszony maga zuhan egy olyan kétségbeesett ellentmondás-feldolgozási kísérletbe, amit hisztérikus vihogás közepette "pénzpiaci szocializmusnak", sőt "Wallstreet-kommunizmusnak" neveznek. Hozzászólások (2) / Bővebben...Hozzászólások (6) / Bővebben...