2009-05- 7 14:29
A párizsi Kommün emlékezete (ahogy nálunk a Tanácsköztársaságé), lassan még a baloldali pártok történelem-képéből is kihullik, Ez persze ahogy nem véletlen, úgy nem is nagy szívfájdalmunk: ha van esemény, amihez lehetőleg ne is legyen közük, a forradalmi Kommün mindenképpen az. Mi most a talán leghíresebb élő francia filozófus Alain Badiou (kinek neve lassan-lassan talán Magyarországon ismertté válik, l. a legjobb magyar társadalomtudományi folyóirat, a Fordulat friss Badiou-fordítását) szövegét közöljük, a terjedelemre való tekintettel (tudjuk hogy ha hosszú, leszarjátok) némileg rövidítve és több részletben. A cikk megértéséhez nem árt képben lenni a Kommün vázlatos történetével:
http://en.wikipedia.org/wiki/Paris_Commune
http://www.paris.org/Kiosque/may01/commune.html
Voilà, Badiou, la Commune, part one. Mi kellene több?
Hosszú idő óta a magukat „munkásnak" nevező pártok, csoportok, szakszervezetek, ilyen-olyan frakciók formálisan minden évben hűséget esküsznek a párizsi Kommünnek. Ezeken az ünnepségeken mindig elhangoznak Marx csodálatos kis könyvecskéjének, a Polgárháború Franciaországban-nak sorai: „A munkások Párizsát, Kommünjével együtt, egy új társadalom dicsőséges előfutáraként örökké ünnepelni fogják"
Minden évben ellátogatnak a Père Lachaise temető Kommünárok falához, mely a húszezer lemészárolt kommünár szimbóluma maradt, hiszen ahogy ismét Marx fogalmazott: „A Kommün mártírjait a munkásosztály nagy szívébe zárta"
A munkásosztálynak van vajon szíve? Hát, ha emlékszik is még manapság a Kommünre, meg kell mondanunk, hogy rosszul emlékszik. A Kommün lassan a történelem lapjairól is kiszorul, de a tudomány berkeiben régebben is igen mostoha helyet foglalt el. Ennek oka nem más, mint hogy korunkban a hivatalos emlékezők is nagyjából úgy gondolkodnak, ahogy a Kommün véreskezű ellenségei, a versailles-iak gondolkodtak: a kommunizmus egy köztörvényes utópia, a munkásosztály rég meghaladta már a marxizmust, maga a forradalom mindig egy véres orgia, míg egy nem parlamentáris jellegű politika elképzelése maga a legdurvább szentségtörés.
Mint általában, a probléma nem az emlékezés módja, hanem magának a történet-elmesélésének igazság-tartalma. Hogyan foglalatoskodjunk manapság a Kommün történetével? Célom itt mindenekelőtt korabeli szövegek, dokumentumok segítségével és elsősorban filozófiai eszközökkel rekonstruálni történelmünk ezen epizódjának elpusztíthatatlan igazságát.
Magától értetődik, hogy amikor azt mondom, „a mi történetünk", akkor a politikai emancipáció híveire gondolok, azokra, akiknek a valódi lobogójuk mindig a Kommün vörös zászlaja marad, nem 1871 tavasza véreskezű hóhérjainak trikolórja.
A klasszikus interpretáció
Még az eseményekkel párhuzamosan Marx egy olyan mérleget állított fel a Kommünről, melyben a legfontosabb szerep az állam kérdésének jutott: számára ez volt az első alkalom a történelemben, amikor a munkásosztály átmenetileg magára vállalta az egész társadalom életének irányítását, szervezését. A Kommün újszerűségének és zsákutcájának a legfontosabb tanulsága az volt, hogy az államhatalmat nem megragadni kell, nem elfoglalni az irányító pozícióit, hanem szétzúzni azt.
Menetközben el kell mondani, hogy ennek az elemzésnek a legnagyobb hibája mindenképpen az volt, hogy feltételezte, hogy a hatalom kérdése valóban napirendre került a Kommün napjaiban. Innen erednek az idővel persze közhellyé merevedő, a Kommünt illető gyilkos „kritikák" is: ami hiányzott a Kommünből, az az, hogy nem merte vállalni a legfontosabb döntéseket. Ha rögtön elhatározza Versailles megtámadását, ha magához ragadja a Francia Nemzeti bank aranykészletét ésatöbbi...Véleményem szerint ezeknek a „ha...akkor" feltételezéseknek semmilyen valós tartalmuk nincsen. A Kommünnek nem hogy valódi lehetősége nem volt ezek véghezvitelére, de nem is gondolt a kommünárok közül erre senki sem.
Marx elemzése tehát meglehetően kétarcú. Egyrészről ódákat zengett mindazokról a jelenségekről, melyek számára az állam, pontosabban a nemzetállam, eltűnésének irányába vezettek, felidézte ebben a folyamatban a professzionális hadsereg felváltását a nép közvetlen felfegyverezésével, a funkcionáriusok visszahívásának és ellenőrizhetőségének a tényét, a hatalmi ágak megosztásának eltűnését, vagy éppen az internacionalizmust (a Kommün pénzügyi biztosa egy német volt, míg katonai parancsnoka egy lengyel stb.). Másrészről azonban leleplezte a kommünárok alkalmatlanságát éppen olyan kérdésekben, melyek az államhatalommal álltak összefüggésben: szemükre hányta egy valódi katonai központi hatalom kiépítésének hiányát, egy koherens pénzügyi politika létrehozatalának elmaradását, a nemzeti dimenzió elfelejtését, azaz a más városokkal való szövetség keresését, a felkelés országos méretűvé duzzasztásának elmaradását és kimondva-kimondatlanul a poroszokkal vívott háború kérdésének felvetését, mely magával hozhatta volna a paraszti tömegek csatlakozását.
Érdekes megfigyelni, hogy húsz évvel később Engels, egy új Marx kiadás előszavában, pontosan ugyanezeket az ellentmondásokat említi a Kommün kapcsán, mint a korban Marx. Engels azt is bemutatja nekünk, hogy az 1871-es felkelésben a két legfontosabb politikai erő, azaz a proudhonisták és a blanquisták éppen az ellenkezőjét cselekedték, mint amit politikai elveik diktáltak volna nekik. A blanquisták, kik a végletekig való centralizáció, a kis csoport által a munkásosztály érdekében vívott fegyveres összeesküvés és hatalomátvétel hívei voltak, deklarálták az ország kommünökre alapozott föderációvá nyilvánítását és minden állami bürokrácia elpusztítását. A proudhonisták, akik ellenségei voltak a termelőeszközök kollektív tulajdonba vételének és hívei az „önigazgató" kistulajdonok rendszerének, támogatták a munkások közös tulajdonát és az egész ipar ilyen irányú átszervezését. Engels számára így a Kommün bukásának a legfontosabb oka a vallott ideológia és a valós politikai döntések közti ellentmondás volt, és a Kommün legfontosabb következménye a blanquizmus és a proudhonizmus párhuzamos kudarcával a „marxizmus" diadala lett.
Végeredményben a Marx elemzés kétértelműsége egy századra a szociáldemokráciának, és később annak lenini radikalizálásának, legfontosabb mondanivalójává vált a Kommünnel kapcsolatban, azaz a pártoknak ez a Kommün-olvasata alapmotívummá lett. A „szociáldemokrata" párt, a „munkásosztály" pártja, vagy a „munkáspárt", vagy még később a „kommunista" párt párhuzamosan hirdette függetlenségét az államtól és annak hatalma gyakorlásának igenlését. A tagok szubjektív meggyőződésére alapozott párt vált a tiszta politikai szervezetté, amely mintegy ideológia törés révén függetlennek mondta magát az államtól. Ennek révén megszabadult az államnak való alávetettségtől: szabadon hirdethette a forradalmat, azaz magának az államhatalomnak a lerombolását. Egy személyben azonban a lehető legcentralizáltabb, legfegyelmezettebb szervezeti modellt is képviselte, melynek az államhatalom megragadásával éppen az volt a célja, hogy egy új államot hozzon létre, a proletárdiktatúra államát.
Azt lehet tehát mondani, hogy maga a párt, a pártforma önmagában valósította meg a marxi Kommün-kép ellentmondását, mintegy testet adott neki. A pártforma vált a politikai helyévé az alapvető feszültségnek, mely a politikai emancipáció nem-állami, sőt államellenes karaktere, és az emancipációs politika győzelmének és diadala tartósságának nagyon is állami karaktere között mindig is fennállt. Ebben a tekintetben mit sem számít, hogy ez a győzelem egy felkelés révén, vagy választások útján jön el: a gondolkodási séma mindkét esetben ugyanaz.
És persze itt a magyarázat arra, hogy a párt miért öltötte magára (teljesen csak Sztálin idejétől) az állam-párt formáját. Az állam-párt volt hivatott arra, hogy hosszú távon megoldja az alapvető problémákat, melyeket a Kommün függőben hagyott: a rendfenntartó és a katonai centralizáció kérdését, a burzsoázia gazdasági pozícióinak végleges lerombolását, a parasztság csatlakozását vagy alávetését a munkásosztály hegemóniájának, egy valódi hatalommal bíró Internacionálé létrehozatalát stb.
És bizonyosan nem volt véletlen, hogy a legenda szerint Lenin örömében táncra perdült a havon, mikor a bolsevik hatalom elérte, majd túlélte a Párizsi Kommünnek a végzet által szabott 72 napos fennállását.
Mégis fel kell tenni a kérdést azoknak az állami jellegű problémáknak a kapcsán, melyeket a Kommün nem volt képes megoldani, az állam-pártnak pedig nem sikerült megszüntetni: melyek voltak azok a politikai jellegű problémák, melyeket a Kommün legalábbis megsejtett? Ebben a kérdésben meglehetősen jellemző, hogy az állam-párti gondolkodásban a Kommün megfosztatott minden politikai karakterétől, csak annak szociális jellemzője (munkásjellege) és a hatalomgyakorlást illető (heroikus, de kudarcra ítéltetett) küzdelme került említésre.
A Kommüntől ezzel elvették minden szorosan vett politikai tartalmát. Bizonyára ünneplik, emlékeznek rá, még maguknak is követelik emlékét, de mindig csupán mint az államhatalom szociális természetének artikulációs pontját. És mivel ennél sosem jelenthet többet, ezért mintegy politikailag meghaladottá vált. Meghaladottá a sztálini politikai modell által, azaz azon feltételezés által, hogy egyedül a párt lehet a politika szereplője, a politizálás helye.
Ezért van, hogy a Kommünre való megemlékezés mindig újrateremtésének lehetetlenné tétele is egyben.
Még a kínai, ún. kulturális forradalomban és legfontosabb eseményében a sanghaji Kommünben sem történt meg a szakítás ezzel a klasszikus kánonnal, azaz azzal, mely szerint a Kommün legnagyobb bűne az volt, hogy nem hozott létre valamiféle centralizált, professzionális forradalmi pártot. Láthatjuk, hogy a Marxtól eredő klasszikus interpretáció maradt a Kommün-olvasat általános kerete.
Én itt egy teljesen más módszerrel szeretném megvizsgálni a Kommün kérdését, hiszen ma a Kommün láthatóvá, elgondolhatóvá tételének más tétjei vannak. Ma arra a kihívásra kell válaszokat találni, hogy hogyan gondolható el a politikai cselekvés az Államnak, a pártoknak, vagy a Pártnak való alávetettség nélkül. Éppen ez ma a Kommün emlékének a tétje.
Bevezetés: mit értünk „baloldal" alatt?
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Franciaországban a Kommün előtt szép számmal voltak többé-kevésbé fegyveres munkás- és népi mozgalmak, melyek dialektikus kapcsolatban álltak az államhatalom kérdésével. Egy pillanatra feledkezzünk el 1848 júniusának szörnyű napjairól, amikor senki sem foglalkozott a hatalom kérdésével: ekkor a nemzeti műhelyek bezárásával a Párizsból elűzni kívánt, sarokba szorított munkások kétségbeesetten harcoltak, mind valódi irányítás, mind igazi perspektíva nélkül. Reménytelenség, düh végül mészárlás lett osztályrészük. De ezen kívül ott volt a júliusi forradalom és X. Károly elűzése, a februári forradalom és Lajos Fülöp bukása és végül a szeptemberi felkelés és III. Napóleon uralmának vége. Végeredményben a köztársaságiak negyven év alatt elveszejtettek két monarchiát és egy birodalmat. Ezért is nevezte Marx Franciaországot az „osztályharcok klasszikus földjének" és persze írta meg ezekkel foglalkozó sok tekintetben kulcsmunkáit (Osztályharcok Franciaországban, Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája és a Polgárháború Franciaországban).
Ha erre a három eseményre (az 1830-ra, 1848-ra és 1870-re) koncentráljuk a figyelmünket, egy lényegi sajátosságot fedezhetünk fel, melynek ráadásul az aktualitása is vitán felül áll. A tömegmozgalom elsősorban és mindenekfelett proletár volt, de végül mindig elfogadta, hogy a felkelés eredményeképp a monarchisták (1830), a köztársaságiak (1848), vagy éppen a parlamenti politikusok egy más klikkjének (1870) a képviselői kerüljenek hatalomra. Az államhatalom és a politikai mozgalom közti meghasonlás egyértelműen érezhető: a politikai tömegmozgalom parlamenti „végkifejlete" azt bizonyítja, hogy maga a mozgalom képtelen volt a politikában mint az államhatalommal összefüggő szférában kifejezni önmagát. De azt is meg kell állapítanunk, hogy a mozgalom ezen tulajdonságát a munkások mindig úgy élték meg, hogy maga a felkelés bukott el, nem gondolták azt, hogy ez tulajdonképpen az államhatalom és a tömegek politikai cselekvése ellentétének a velejárója. Végeredményében ez azzal a feltételezéssel járt együtt, sőt valójában csak azzal volt értelmezhető, hogy a tömeges politikai cselekvésnek mindig valamiféle az államhatalommal közvetlen kapcsolatban levő változással kell együtt járnia. Innen a sokszor emlegetett formula, hogy a politikusok „elárulták a mozgalmat", mintha valaha is lett volna más céljuk és más funkciójuk. Az éppen soros árulásból fakadó reményvesztés persze minden alkalommal körön kívülre helyezte, gyakran igen hosszú időre, magát a politikai mozgalmat is.
És éppen ez az, ami engem oly nagyon érdekel. Talán nem is kell „az árulások" hosszú sorára emlékeztetni: arra, hogy hogyan jött létre az Ellenállás teljes megújulást hirdető népi mozgalmából (1940-1944) a Felszabadulás után a nagyon is öreg pártok üres parlamentarizmusa, 1968-ból és az újbaloldal évtizedéből Mitterand uralma, vagy éppen a kilencvenes évek közepének népi ellenállási hullámából a Jospin-kormány.
A Kommün éppen ezért foglal el kivételes helyet a történelemben. A Kommün próbálta meg először és ezidáig egyedülállóan, hogy megtörje a munkás- és népi mozgalmak mindenképpen a parlamentarizmus valamely formájába torkoló végzetét.
Amikor 1871. március 18-án a párizsi kerületek megtagadták, hogy átadják a Nemzetőrség ágyúit a hadseregnek, a kor opportunistái felszólíthattak volna „hogy mindenki térjen vissza a törvényes rendhez", „kezdjenek tárgyalásokat a kormánnyal" és így tovább. Ekkor azonban semmi ilyesmi nem történt.
Minden benne foglaltatik a Nemzetőrség Központi Tanácsának az események másnapján kiadott deklarációjában: „A főváros munkásai, a kormányzó osztályok árulásai és tehetetlensége közepette, megértették, hogy elérkezett az óra, mikor nekik kell megmenteniük a helyzetet, azaz a kezükbe kell venniük a közügyek irányítását".
Ez alkalommal, és csak ez alkalommal, nem helyezte a felkelés a sorsát az oly kompetens politikusok kezébe. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal a politikusok árulása nem valamiféle eseti körülménynek, szerencsétlen véletlennek tételeződött, hanem a dolgok rendjének, mellyel szembe kell nézni és levonni belőle a megfelelő következtetéseket. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal, a felkelés semmi másra nem kívánt támaszkodni, mint magának a népi politikai mozgalomnak az erejére.
A Nemzetőrség deklarációja a szó szoros értelmében valódi politikai nyilatkozat volt.
Nincs más hátra, mint hogy megvizsgáljuk ennek a nyilatkozatnak a tartalmát.
De mielőtt ebbe belefognánk, tennünk kell egy alapvető strukturális meghatározást. Nevezzük „baloldalnak" mindazokat a parlamentáris politikusokat, akik magukat a népi politikai mozgalom egyedüli képviselőjének tartják, vagy hogy aktuálisabb szóhasználatot használjunk, mindazokat, akik egyedül tartják magukat képesnek arra, hogy „politikai kifutást nyújtsanak a társadalmi mozgalmaknak".
Így az 1871-es nyilatkozat tartalma egyértelmű válik: a baloldallal való szakítás deklarálása.
És persze pontosan ez az, melyért a vérükkel fizettek a Kommün harcosai. Mert legalább 1830 óta, egy nagy népi felkelés idején mindig a „baloldal" a fennálló rend utolsó reménye. Mint még 1968-ban is a Kommunista Párt volt az egyedüli (és ezt Pompidou miniszterelnök igen gyorsan megértette), mely képes lehetett a gyárakban a rendhez való visszatérítésre. A Kommün volt az egyedüli nagy jelentőségű lázadás, mely szakított a baloldallal.
Ettől még persze igaz, hogy a Kommün, bukása után persze, a baloldal történelemi emlékezetének részévé vált, mint azt már rögtön a véres vereség után, résztvevőinek amnesztiájáért vívott baloldali parlamenti harcok is bizonyítják. Harcok melyeknek a fő célja a választási bázis szélesítése volt. Majd az amnesztia után következetett a Kommünre való mindösszesen történelmi emlékezés ideje.
Ma a Kommünt úgy kell rekonstruálnunk, úgy kell újra élővé tennünk, hogy kiszakítjuk ebből a körből: meg kell mutatni valódi természetét, azaz a szakítását azzal a baloldallal mely ki akarta sajátítani. Használjuk fel ebben a folyamatban azt a szembeötlő körülményt, hogy a mai baloldal oly mélyen van, hogy már emlékezni sem igen akar a Kommünre.
Mindenesetre ez a művelet nem lesz egyszerű, arra a kitartó munkára lesz szükségünk, mellyel megkísérelünk új magyarázatokat, új olvasatot nyújtani a Kommün megértéséhez.
(és mi erre térünk vissza a második részben: Liberté. Toujours.)
fordította: B. G.
A párizsi Kommün emlékezete (ahogy nálunk a Tanácsköztársaságé), lassan még a baloldali pártok történelem-képéből is kihullik, Ez persze ahogy nem véletlen, úgy nem is nagy szívfájdalmunk: ha van esemény, amihez lehetőleg ne is legyen közük, a forradalmi Kommün mindenképpen az. Mi most a talán leghíresebb élő francia filozófus Alain Badiou (kinek neve lassan-lassan talán Magyarországon ismertté válik, l. a legjobb magyar társadalomtudományi folyóirat, a Fordulat friss Badiou-fordítását) szövegét közöljük, a terjedelemre való tekintettel (tudjuk hogy ha hosszú, leszarjátok) némileg rövidítve és több részletben. A cikk megértéséhez nem árt képben lenni a Kommün vázlatos történetével:
http://en.wikipedia.org/wiki/Paris_Commune
http://www.paris.org/Kiosque/may01/commune.html
Voilà, Badiou, la Commune, part one. Mi kellene több?
Hosszú idő óta a magukat „munkásnak" nevező pártok, csoportok, szakszervezetek, ilyen-olyan frakciók formálisan minden évben hűséget esküsznek a párizsi Kommünnek. Ezeken az ünnepségeken mindig elhangoznak Marx csodálatos kis könyvecskéjének, a Polgárháború Franciaországban-nak sorai: „A munkások Párizsát, Kommünjével együtt, egy új társadalom dicsőséges előfutáraként örökké ünnepelni fogják"
Minden évben ellátogatnak a Père Lachaise temető Kommünárok falához, mely a húszezer lemészárolt kommünár szimbóluma maradt, hiszen ahogy ismét Marx fogalmazott: „A Kommün mártírjait a munkásosztály nagy szívébe zárta"
A munkásosztálynak van vajon szíve? Hát, ha emlékszik is még manapság a Kommünre, meg kell mondanunk, hogy rosszul emlékszik. A Kommün lassan a történelem lapjairól is kiszorul, de a tudomány berkeiben régebben is igen mostoha helyet foglalt el. Ennek oka nem más, mint hogy korunkban a hivatalos emlékezők is nagyjából úgy gondolkodnak, ahogy a Kommün véreskezű ellenségei, a versailles-iak gondolkodtak: a kommunizmus egy köztörvényes utópia, a munkásosztály rég meghaladta már a marxizmust, maga a forradalom mindig egy véres orgia, míg egy nem parlamentáris jellegű politika elképzelése maga a legdurvább szentségtörés.
Mint általában, a probléma nem az emlékezés módja, hanem magának a történet-elmesélésének igazság-tartalma. Hogyan foglalatoskodjunk manapság a Kommün történetével? Célom itt mindenekelőtt korabeli szövegek, dokumentumok segítségével és elsősorban filozófiai eszközökkel rekonstruálni történelmünk ezen epizódjának elpusztíthatatlan igazságát.
Magától értetődik, hogy amikor azt mondom, „a mi történetünk", akkor a politikai emancipáció híveire gondolok, azokra, akiknek a valódi lobogójuk mindig a Kommün vörös zászlaja marad, nem 1871 tavasza véreskezű hóhérjainak trikolórja.
A klasszikus interpretáció
Még az eseményekkel párhuzamosan Marx egy olyan mérleget állított fel a Kommünről, melyben a legfontosabb szerep az állam kérdésének jutott: számára ez volt az első alkalom a történelemben, amikor a munkásosztály átmenetileg magára vállalta az egész társadalom életének irányítását, szervezését. A Kommün újszerűségének és zsákutcájának a legfontosabb tanulsága az volt, hogy az államhatalmat nem megragadni kell, nem elfoglalni az irányító pozícióit, hanem szétzúzni azt.
Menetközben el kell mondani, hogy ennek az elemzésnek a legnagyobb hibája mindenképpen az volt, hogy feltételezte, hogy a hatalom kérdése valóban napirendre került a Kommün napjaiban. Innen erednek az idővel persze közhellyé merevedő, a Kommünt illető gyilkos „kritikák" is: ami hiányzott a Kommünből, az az, hogy nem merte vállalni a legfontosabb döntéseket. Ha rögtön elhatározza Versailles megtámadását, ha magához ragadja a Francia Nemzeti bank aranykészletét ésatöbbi...Véleményem szerint ezeknek a „ha...akkor" feltételezéseknek semmilyen valós tartalmuk nincsen. A Kommünnek nem hogy valódi lehetősége nem volt ezek véghezvitelére, de nem is gondolt a kommünárok közül erre senki sem.
Marx elemzése tehát meglehetően kétarcú. Egyrészről ódákat zengett mindazokról a jelenségekről, melyek számára az állam, pontosabban a nemzetállam, eltűnésének irányába vezettek, felidézte ebben a folyamatban a professzionális hadsereg felváltását a nép közvetlen felfegyverezésével, a funkcionáriusok visszahívásának és ellenőrizhetőségének a tényét, a hatalmi ágak megosztásának eltűnését, vagy éppen az internacionalizmust (a Kommün pénzügyi biztosa egy német volt, míg katonai parancsnoka egy lengyel stb.). Másrészről azonban leleplezte a kommünárok alkalmatlanságát éppen olyan kérdésekben, melyek az államhatalommal álltak összefüggésben: szemükre hányta egy valódi katonai központi hatalom kiépítésének hiányát, egy koherens pénzügyi politika létrehozatalának elmaradását, a nemzeti dimenzió elfelejtését, azaz a más városokkal való szövetség keresését, a felkelés országos méretűvé duzzasztásának elmaradását és kimondva-kimondatlanul a poroszokkal vívott háború kérdésének felvetését, mely magával hozhatta volna a paraszti tömegek csatlakozását.
Érdekes megfigyelni, hogy húsz évvel később Engels, egy új Marx kiadás előszavában, pontosan ugyanezeket az ellentmondásokat említi a Kommün kapcsán, mint a korban Marx. Engels azt is bemutatja nekünk, hogy az 1871-es felkelésben a két legfontosabb politikai erő, azaz a proudhonisták és a blanquisták éppen az ellenkezőjét cselekedték, mint amit politikai elveik diktáltak volna nekik. A blanquisták, kik a végletekig való centralizáció, a kis csoport által a munkásosztály érdekében vívott fegyveres összeesküvés és hatalomátvétel hívei voltak, deklarálták az ország kommünökre alapozott föderációvá nyilvánítását és minden állami bürokrácia elpusztítását. A proudhonisták, akik ellenségei voltak a termelőeszközök kollektív tulajdonba vételének és hívei az „önigazgató" kistulajdonok rendszerének, támogatták a munkások közös tulajdonát és az egész ipar ilyen irányú átszervezését. Engels számára így a Kommün bukásának a legfontosabb oka a vallott ideológia és a valós politikai döntések közti ellentmondás volt, és a Kommün legfontosabb következménye a blanquizmus és a proudhonizmus párhuzamos kudarcával a „marxizmus" diadala lett.
Végeredményben a Marx elemzés kétértelműsége egy századra a szociáldemokráciának, és később annak lenini radikalizálásának, legfontosabb mondanivalójává vált a Kommünnel kapcsolatban, azaz a pártoknak ez a Kommün-olvasata alapmotívummá lett. A „szociáldemokrata" párt, a „munkásosztály" pártja, vagy a „munkáspárt", vagy még később a „kommunista" párt párhuzamosan hirdette függetlenségét az államtól és annak hatalma gyakorlásának igenlését. A tagok szubjektív meggyőződésére alapozott párt vált a tiszta politikai szervezetté, amely mintegy ideológia törés révén függetlennek mondta magát az államtól. Ennek révén megszabadult az államnak való alávetettségtől: szabadon hirdethette a forradalmat, azaz magának az államhatalomnak a lerombolását. Egy személyben azonban a lehető legcentralizáltabb, legfegyelmezettebb szervezeti modellt is képviselte, melynek az államhatalom megragadásával éppen az volt a célja, hogy egy új államot hozzon létre, a proletárdiktatúra államát.
Azt lehet tehát mondani, hogy maga a párt, a pártforma önmagában valósította meg a marxi Kommün-kép ellentmondását, mintegy testet adott neki. A pártforma vált a politikai helyévé az alapvető feszültségnek, mely a politikai emancipáció nem-állami, sőt államellenes karaktere, és az emancipációs politika győzelmének és diadala tartósságának nagyon is állami karaktere között mindig is fennállt. Ebben a tekintetben mit sem számít, hogy ez a győzelem egy felkelés révén, vagy választások útján jön el: a gondolkodási séma mindkét esetben ugyanaz.
És persze itt a magyarázat arra, hogy a párt miért öltötte magára (teljesen csak Sztálin idejétől) az állam-párt formáját. Az állam-párt volt hivatott arra, hogy hosszú távon megoldja az alapvető problémákat, melyeket a Kommün függőben hagyott: a rendfenntartó és a katonai centralizáció kérdését, a burzsoázia gazdasági pozícióinak végleges lerombolását, a parasztság csatlakozását vagy alávetését a munkásosztály hegemóniájának, egy valódi hatalommal bíró Internacionálé létrehozatalát stb.
És bizonyosan nem volt véletlen, hogy a legenda szerint Lenin örömében táncra perdült a havon, mikor a bolsevik hatalom elérte, majd túlélte a Párizsi Kommünnek a végzet által szabott 72 napos fennállását.
Mégis fel kell tenni a kérdést azoknak az állami jellegű problémáknak a kapcsán, melyeket a Kommün nem volt képes megoldani, az állam-pártnak pedig nem sikerült megszüntetni: melyek voltak azok a politikai jellegű problémák, melyeket a Kommün legalábbis megsejtett? Ebben a kérdésben meglehetősen jellemző, hogy az állam-párti gondolkodásban a Kommün megfosztatott minden politikai karakterétől, csak annak szociális jellemzője (munkásjellege) és a hatalomgyakorlást illető (heroikus, de kudarcra ítéltetett) küzdelme került említésre.
A Kommüntől ezzel elvették minden szorosan vett politikai tartalmát. Bizonyára ünneplik, emlékeznek rá, még maguknak is követelik emlékét, de mindig csupán mint az államhatalom szociális természetének artikulációs pontját. És mivel ennél sosem jelenthet többet, ezért mintegy politikailag meghaladottá vált. Meghaladottá a sztálini politikai modell által, azaz azon feltételezés által, hogy egyedül a párt lehet a politika szereplője, a politizálás helye.
Ezért van, hogy a Kommünre való megemlékezés mindig újrateremtésének lehetetlenné tétele is egyben.
Még a kínai, ún. kulturális forradalomban és legfontosabb eseményében a sanghaji Kommünben sem történt meg a szakítás ezzel a klasszikus kánonnal, azaz azzal, mely szerint a Kommün legnagyobb bűne az volt, hogy nem hozott létre valamiféle centralizált, professzionális forradalmi pártot. Láthatjuk, hogy a Marxtól eredő klasszikus interpretáció maradt a Kommün-olvasat általános kerete.
Én itt egy teljesen más módszerrel szeretném megvizsgálni a Kommün kérdését, hiszen ma a Kommün láthatóvá, elgondolhatóvá tételének más tétjei vannak. Ma arra a kihívásra kell válaszokat találni, hogy hogyan gondolható el a politikai cselekvés az Államnak, a pártoknak, vagy a Pártnak való alávetettség nélkül. Éppen ez ma a Kommün emlékének a tétje.
Bevezetés: mit értünk „baloldal" alatt?
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Franciaországban a Kommün előtt szép számmal voltak többé-kevésbé fegyveres munkás- és népi mozgalmak, melyek dialektikus kapcsolatban álltak az államhatalom kérdésével. Egy pillanatra feledkezzünk el 1848 júniusának szörnyű napjairól, amikor senki sem foglalkozott a hatalom kérdésével: ekkor a nemzeti műhelyek bezárásával a Párizsból elűzni kívánt, sarokba szorított munkások kétségbeesetten harcoltak, mind valódi irányítás, mind igazi perspektíva nélkül. Reménytelenség, düh végül mészárlás lett osztályrészük. De ezen kívül ott volt a júliusi forradalom és X. Károly elűzése, a februári forradalom és Lajos Fülöp bukása és végül a szeptemberi felkelés és III. Napóleon uralmának vége. Végeredményben a köztársaságiak negyven év alatt elveszejtettek két monarchiát és egy birodalmat. Ezért is nevezte Marx Franciaországot az „osztályharcok klasszikus földjének" és persze írta meg ezekkel foglalkozó sok tekintetben kulcsmunkáit (Osztályharcok Franciaországban, Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája és a Polgárháború Franciaországban).
Ha erre a három eseményre (az 1830-ra, 1848-ra és 1870-re) koncentráljuk a figyelmünket, egy lényegi sajátosságot fedezhetünk fel, melynek ráadásul az aktualitása is vitán felül áll. A tömegmozgalom elsősorban és mindenekfelett proletár volt, de végül mindig elfogadta, hogy a felkelés eredményeképp a monarchisták (1830), a köztársaságiak (1848), vagy éppen a parlamenti politikusok egy más klikkjének (1870) a képviselői kerüljenek hatalomra. Az államhatalom és a politikai mozgalom közti meghasonlás egyértelműen érezhető: a politikai tömegmozgalom parlamenti „végkifejlete" azt bizonyítja, hogy maga a mozgalom képtelen volt a politikában mint az államhatalommal összefüggő szférában kifejezni önmagát. De azt is meg kell állapítanunk, hogy a mozgalom ezen tulajdonságát a munkások mindig úgy élték meg, hogy maga a felkelés bukott el, nem gondolták azt, hogy ez tulajdonképpen az államhatalom és a tömegek politikai cselekvése ellentétének a velejárója. Végeredményében ez azzal a feltételezéssel járt együtt, sőt valójában csak azzal volt értelmezhető, hogy a tömeges politikai cselekvésnek mindig valamiféle az államhatalommal közvetlen kapcsolatban levő változással kell együtt járnia. Innen a sokszor emlegetett formula, hogy a politikusok „elárulták a mozgalmat", mintha valaha is lett volna más céljuk és más funkciójuk. Az éppen soros árulásból fakadó reményvesztés persze minden alkalommal körön kívülre helyezte, gyakran igen hosszú időre, magát a politikai mozgalmat is.
És éppen ez az, ami engem oly nagyon érdekel. Talán nem is kell „az árulások" hosszú sorára emlékeztetni: arra, hogy hogyan jött létre az Ellenállás teljes megújulást hirdető népi mozgalmából (1940-1944) a Felszabadulás után a nagyon is öreg pártok üres parlamentarizmusa, 1968-ból és az újbaloldal évtizedéből Mitterand uralma, vagy éppen a kilencvenes évek közepének népi ellenállási hullámából a Jospin-kormány.
A Kommün éppen ezért foglal el kivételes helyet a történelemben. A Kommün próbálta meg először és ezidáig egyedülállóan, hogy megtörje a munkás- és népi mozgalmak mindenképpen a parlamentarizmus valamely formájába torkoló végzetét.
Amikor 1871. március 18-án a párizsi kerületek megtagadták, hogy átadják a Nemzetőrség ágyúit a hadseregnek, a kor opportunistái felszólíthattak volna „hogy mindenki térjen vissza a törvényes rendhez", „kezdjenek tárgyalásokat a kormánnyal" és így tovább. Ekkor azonban semmi ilyesmi nem történt.
Minden benne foglaltatik a Nemzetőrség Központi Tanácsának az események másnapján kiadott deklarációjában: „A főváros munkásai, a kormányzó osztályok árulásai és tehetetlensége közepette, megértették, hogy elérkezett az óra, mikor nekik kell megmenteniük a helyzetet, azaz a kezükbe kell venniük a közügyek irányítását".
Ez alkalommal, és csak ez alkalommal, nem helyezte a felkelés a sorsát az oly kompetens politikusok kezébe. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal a politikusok árulása nem valamiféle eseti körülménynek, szerencsétlen véletlennek tételeződött, hanem a dolgok rendjének, mellyel szembe kell nézni és levonni belőle a megfelelő következtetéseket. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal, a felkelés semmi másra nem kívánt támaszkodni, mint magának a népi politikai mozgalomnak az erejére.
A Nemzetőrség deklarációja a szó szoros értelmében valódi politikai nyilatkozat volt.
Nincs más hátra, mint hogy megvizsgáljuk ennek a nyilatkozatnak a tartalmát.
De mielőtt ebbe belefognánk, tennünk kell egy alapvető strukturális meghatározást. Nevezzük „baloldalnak" mindazokat a parlamentáris politikusokat, akik magukat a népi politikai mozgalom egyedüli képviselőjének tartják, vagy hogy aktuálisabb szóhasználatot használjunk, mindazokat, akik egyedül tartják magukat képesnek arra, hogy „politikai kifutást nyújtsanak a társadalmi mozgalmaknak".
Így az 1871-es nyilatkozat tartalma egyértelmű válik: a baloldallal való szakítás deklarálása.
És persze pontosan ez az, melyért a vérükkel fizettek a Kommün harcosai. Mert legalább 1830 óta, egy nagy népi felkelés idején mindig a „baloldal" a fennálló rend utolsó reménye. Mint még 1968-ban is a Kommunista Párt volt az egyedüli (és ezt Pompidou miniszterelnök igen gyorsan megértette), mely képes lehetett a gyárakban a rendhez való visszatérítésre. A Kommün volt az egyedüli nagy jelentőségű lázadás, mely szakított a baloldallal.
Ettől még persze igaz, hogy a Kommün, bukása után persze, a baloldal történelemi emlékezetének részévé vált, mint azt már rögtön a véres vereség után, résztvevőinek amnesztiájáért vívott baloldali parlamenti harcok is bizonyítják. Harcok melyeknek a fő célja a választási bázis szélesítése volt. Majd az amnesztia után következetett a Kommünre való mindösszesen történelmi emlékezés ideje.
Ma a Kommünt úgy kell rekonstruálnunk, úgy kell újra élővé tennünk, hogy kiszakítjuk ebből a körből: meg kell mutatni valódi természetét, azaz a szakítását azzal a baloldallal mely ki akarta sajátítani. Használjuk fel ebben a folyamatban azt a szembeötlő körülményt, hogy a mai baloldal oly mélyen van, hogy már emlékezni sem igen akar a Kommünre.
Mindenesetre ez a művelet nem lesz egyszerű, arra a kitartó munkára lesz szükségünk, mellyel megkísérelünk új magyarázatokat, új olvasatot nyújtani a Kommün megértéséhez.
(és mi erre térünk vissza a második részben: Liberté. Toujours.)
fordította: B. G.
Hozzászólások
Köszi érte.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.