Így születnek a problémák. A közös ügyeink lassan másból sem fognak állni, mint félelemből és rettegésből: a cigánytól, az arabtól, az idegentől, a bevándorlótól, a muszlimtól, lényegében mindegy hogy kitől: „világ elnyomottjai, legyetek beszarva!”, addig se jut eszetekbe rákérdezni arra, hogy mi is az igazán félelmetes. És persze a másik oldalról az is tény, hogy éppen a közügyek ürültek ki tragikusan.
És persze mint minden probléma, amely a spektákulum társadalmában felvetül, az iskolai erőszak kérdése is azonnal hamissá lesz, elveszti jelentését - sőt a az értelmezési keret spektakuláris beszűkülése miatt lényegi jelentőségét is – azaz látvánnyá válik. Sose feledjük, ebben a társadalomban az igazság sem más, mint a hamisság egy mozzanata.
Különösen biztosak lehetünk a dolgunkban, ha a médiák, lelkismeretlen társadalmunk lelkiismeretei, felkapnak egy témát: azonnal bizonyossá válik, hogy a valódi kérdések felvetésére sosem kerül sor, a válaszadás pedig langyos sajnálkozásba, gyomorforgató paternalizmusba és persze a legkeményebb rendpártiságba fog fordulni. Egy társadalmi probléma „kezelése” természetesen lehetetlennek fog bizonyulni, hiszen magára a társadalomra vonatkozó kérdések fel sem vethetők a vitában résztvevők gondos szelekciója, az egyszerű felületesség és persze a megszólalni engedett „szakértők” vaskos ideológia elkötelezettsége miatt.
Franciaországban – az érdekes módon mindig a társadalom alsó rétegeit és igen gyakran a nem-fehéreket érintő – legújabb „elharapózó” (értsd: lassan az uralkodó osztályok számára is kellemtetlenné váló és/vagy a lázadozók megfékezése jó eszköznek bizonyuló) társadalmi probléma az iskolai erőszak kérdése. Már csak az a tény is, hogy hirtelen politikai problámává vált a dolog, éberre kell, hogy tegyen bennünket. Vajon létezik-e az erőszaknak egy speciális formája, amely meghatározott elkövetőkhöz (diákokhoz), vagy egy meghatározott intézményi helyhez (az iskolához) kötődik? Az „iskolai erőszak” nem más-e mint kollektív mítoszaink egyike, mely biztosítja egy rendpárti szent szövetség kialakulását?
Ha megkockáztatjuk az eretnek felvetést, hogy az iskolai erőszak, mint elkülöníthető társadalmi jelenség, egész egyszerűen nem létezik, túl a hatalom által felkínált gondolkodási sémáktól való megszabadulás mindig felszabadító érzésén, azzal is jár, hogy egy másik szempontól is megviszgálhatjuk a kérdést. Mivel az ő szempontjaik szerinti megoldások kimerülnek a „rendőröket, felügyelőket, mágneses kaput ésatöbbit az iskolákba”-elképzelésen, ez ártalmunkra nem nagyon lehet.
Persze-persze ne tagadjuk, a dolog alapvetően sem ártatlan: az iskolai erőszak elkövetői mindig egy jól meghatárzott társadalmi körből kerülnek ki, azaz a couleur locale-nak megfelelően arabok, négerek, (politikailag korrekt – milyen politika? milyen korektség? - liberális publicistáknak:) „bevándorlók”, cigányok stb. stb. A megszokott bűnbakok: szót sem érdemel az egész.
Halló, Fazekas gimnázium? Megtámadták ma a tanárokat? Nem? Köszönjük szépen.
Azonban ha túllépünk az egyéni tanári tragédiákon (melyek nagyon is valóságosak és nagyon is tragédiák – azonban ez nem jelenti azt, hogy egyedül a tanár – az intézmény, a hatalom - szempontja lenne érvényes a történetben) és felvetjük magának a mai oktatási-nevelési intézmények kérdését, nem kerülhetjük el a demokráciánkat illető nagyon is nyugtalanító probléma felvetését. Röviden szólva: nincs többé közös demokratikus „project”, azaz nincs mit „átadni” az iskolákban. A francia republikánus iskola addig működött és addig volt sikeres – a maga módján a XIX. század utolsó harmadától nagyjából két évtizeddel ezelőttig – amíg volt res publica. Közügyek, közjó, egalitárius politika, jogaiban egyenlő citoyenek más efélék.
Mi maradt ebből? A szegényeket biztosan váró munkanélküliség, a kiábrándító vaskosan alulfizetett munkák, a prekaritátus, a mindennapos megaláztatás és a pirulás nélkül előadott szózatok az „iskoláról, mint kitörési pontról”.
A konzervatív Hannah Arnedt több mint egy fél évszazada (ő persze sajnálozva) írta e sorokat: „A tekintélyeket a felnőttek rombolták le, amely nem jelenthet mást, mint hogy ezek a felnőttek nem kívánják vállani a felelősséget azért a világért, melyet gyermekeikre hagynak...Ez azt jelenti, mintha minden nap a szülők és a tanárok azt mondanák a diákonak, hogy mi magunk sem érezzük biztonságban magunkat ebben a világban, hogyan kellene megváltoztani, mit kellene tanítani, mit kellene nektek átadnunk: ezek előttünk is rejtélyek. Próbáld meg a tőled telhtő maximumot nyújtani, hogy előbbre juss. Mindenesetre semmiképpen se minket kérdezz, hogy helyesen teszed-e. Mi ártatlanok vagyunk, mossuk kezeinket.”
És ez nem 1968 bűne (noha kétségteleünk 1968 nélkül talán sosem jött volna létre). Ez a capitalisme o muerte kevés számú erényei egyike: „A burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat”.
Ez a „fogalmunk sincs” karöltve valamiféle konzevatív oktatási renddel mi mást okoznak, mint csalódást, rossz közértet, undort, nevetségességet és végül persze akár erőszakot? Nagy igazságot nem mondtunk, de a mai rendpárti konszenzusban talán nem érdektelenk szavaink: az iskolai erőszak szindróma. Egy velejéig beteg társadalom tünete.
Már semmi sem szent. Nincs mi szent legyen. Eltűnt a tekintély. Hát persze, de eltűnt mögüle az ország.
Mert miért hallgatunk egy másfajta iskolai erőszakról, melynek a francia külvárosok iskolásai, vagy éppen a magyar cigány kisgyerekek áldoztai? Csak fizikai erőszak létezik? És a feléjük áradó megvetés, a megalázásuk, a respektálásuk teljes hiánya, a szavakból és attitüdökből áradó, igenis a tanáraiktól jövő, erőszak? Ennek az erőszaknak miért nincs hangja a médiákban? Az ő megaláztatásuk miért ér kevesebbet, mint a tanároké?
Cécile Carra, a jelenséggel foglalkozó francia szociológusnő elég egyértelmően leszögezi, hogy kétségtelen tény ugyan, hogy az iskolai erőszak gyakrabban fordul elő az „érzékeny negyedekben”, azonban nem ez a döntő faktor, hiszen nem minden ilyen területen levő iskolát érinti a jelenség. Mi okozza hát a különbséget? „Az iskolában kialakított klíma, a tanárok viszonya a diákokhoz és szakmájukhoz. Azok a tanári közösségek, melyek ’bezárják’ az iskolákat, úgy ítélik meg, hogy egy ellenséges környezetben, egy gettóban kell az iskolának helyt állnia, kamerákat, ellenőrző-kapukat szerelnek fel, sosem tudnak kikerülni az erőszak spiráljából. Ezzel szemben, akik egy a helyi sajátosságokra alkalmazott erős oktatási tervet készítenek, folyamatos kapcsolatban állnak a szülőkkel, harcolnak az iskolai bukások ellen, sokkal kevésbé kitettek az erőszak jelenségének”.
Persze a rednpárti doxa híveit ez a legkevésbé sem hatja meg, mert ez a doxa mi mást szolgálna, mint hogy lehetőleg – és minden bizonnyal – elkerüljük az igazi kérdést: hogy mit jelent mindez a demokráciánk állapotát illetően. Nem egy szociológus, hanem Xavier Darcos, jelenlegi francia közoktatásiügyi miniszter, az iskolák börtönné válzotatának szószólója írta egy évizeddel ezelőtt: „A végkövetkezetésünk igen keserű: az iskolai egyenlőtlenségek, hangsúlyoznunk kell, egyre nőnek, az iskola a társadalmi tagozódás legfontosabb eszközé vált, ahol az erőszak és a barbárság egyre növekvőben van. A külvárosok „érzékeny” negyedeiben minden felmérés alátámasztja, hogy az iskolai bukások száma egyre nő.”
Ki mondana mást a magyar iskolarendszerről? A helyzet percről percre, napról napra drámaibb és nem hallunk más megoldást mint Le Pen iskolai rendőrségét (az említett Darcos által alig finomítva: biztonsági emberekét), vagy a Jobbik csendőrségéét. Hosszú haj, rövid ész, nagy füles: egyelőre a megoldási javalatok erre terjednek ki. A vadakkal szemben jobb eszközt még nem találtak ki, mint a gumibot.
Az iskolai egyenlőtlenségek megállíthatatlan és egyre növekvő (re)produkciója váltja ki az érdektelenség, az önbizalomhiány, a stigmatizáció erőszakos dühkitöréseit. Nem mást jelent ez, mint hogy a diákok a hozzájuk legközelebb esők pofájába vágják: a demokráciátok hazugság.
Az iskola, az iskola. Ki ne emlékezne a húzott érettségi tételre, hiszen mindenki érdeme szerint. Úgy omlik össze az iskolarendszerünk, ahogy társadalmunk egyre élhetetlenebbé válik: kinek az értelmetlen okoskodás, kinek azonban az erőszak, a disznóól, kinek meg a szanaszétbaszott rock and roll. Hogy iskolarendszerünket porosznak nevezik, már az komoly okot adhat nekünk a gyanakvásra. Igen, ebben a helyzetben mi sem természetesebb, mint hogy az „igenis, tanár urat” felváltja a „menjél te a picsába”. Közhely, hogy egyet nem szabad: hazudni a gyereknek. Hazudni egyenlőséget, egyenlő esélyeket, miközben egyenlőség és egyenlő esélyek sehol.
Az iskola a terepe annak, amikor a gyerek megtanulja a társadalmi együttélés szabályait: vademberből frusztrált felnőtt lesz. De mi van akkor, ha ezek a szabályok már senkit sem közeleznek, ha a barbárság uralkodik mindenütt? Az iskolai erőszak nem megoldandó és megoldható „probléma”, hanem nagyon is jellemző, enigmatikus tünet.
Mert ez a frusztráció természetszerűleg nem csak az iskolát, hanem magát a társadalmat is érinti. Márpedig az iskoláról, mint kitörési pontról beszélni egy diszkriminatív társadalomban meglehetős képmutatás, ahogy egy francia szociológus fogalmaz: „Magát a társadalmi kizárást csak tovább fokozzák az integrációt elősegíteni kívánó lépések. Húsz évvel ezelőtt ezek a fiatalok többnyire a középiskolának csak a szakmai részét végezték el, ma a hetven százalékuk érettségit szerez, amivel az iskola és a szakmai gyakorlatok nagyon fontossá válnak, azonban ezeknek nincs igazi kifutásuk. A külvárosi fiataloknak ilyen, vagy olyan képzettséggel is rossz munkahelyük lesz. Könnyen alakulhat ki az érzés, hogy „köteleznek arra, hogy iskolába járjak, de igazából nem akarnak befogadni. Azt mondják, hogy az iskola az egyetlen út a kiemelkedésre, csak épp ez az út nem járható”. Éppen azok az intézmények ejtik őket csapdába, melyek a kiemelkedésüket hivatottak elősegíteni, úgy tűnhet, hogy „az egész rendszert a fehérek irányítják”. Lényegében semmilyen megoldás nem látszik körvonalazódni, hacsak a fokozódó rendőri elnyomást nem számítjuk annak. Mi erre a politika válasza? Hallgatás és a keménykezű Sarkozy, így az egész történet lényegében a rend emberének és pár neveletlen suhanc harcának tűnik. Ami nyilván nem véletlen.
Ez nem változtat azonban azon, hogy helyzet alapvetően változott meg: „Mikor a külvárosi lakótelepeket megépítették, azok, noha már akkor sem volt kellemes ott élni, inkább átmeneti megoldásnak számítottak, egy ember átlagban mindössze három évet élt lakótelepen. Ma a lakótelepi lakások mindössze egy százaléka cserél gazdát: az ott élő emberek lényegében be vannak zárva, a szegénység földrajzi beágyazódása sokszorosára növekedett az utóbbi húsz évben. Két évtizede még úgy tűnt, hogy ezek a külvárosok lesznek a munkásvilág kimúlásának a színterei: az első autógyújtogatók Minguette (Lyon külváros, az évszám 1981!) fiatal bevándorlói voltak, akik éppen azzal szembesültek, hogy az ő „integrációjuk” már nem nagyon fog menni. Ők azonban még önmagukat a régi társadalmi nyelven határozták meg: „mi vagyunk azok a munkásfiúk, akiket megfosztottak a munkától”. Ekkor az ipari társadalom válságának a korát éltük, maga a referencia is az ipari társadalom volt. Ma már azonban az, amit régen társadalmi problémának fogtak fel, etnikai vagy közösségi színezetett kapott: „mi feketék vagyunk, arabok vagyunk, ebből, vagy abból a negyedből származunk”.
A mainstream francia értelmiség az iskolai erőszak jelenségeire haraggal, az összes gettólakó kollektív megbélyegzésével, illetve tanácstalansággal, értetlenséggel reagált. Valójában azonban éppen ez az értetlenség, ami meglepő. Hiszen jól tudjuk, a gettók már csak ilyenek, sokszor az értelmetlen önpusztító erőszak terepei. Az „értelmetlen” erőszak általános gettójelenség a brazíliai favelláktól Bronxon át, mondjuk éppen Olaszliszkáig. Hiszen, amikor a társadalom szövete szétreped, amikor a társadalom egy részének az önmagáról alkotott képe szétszakad, akkor az emberek gyakran menekülhetnek önpusztító erőszakba. A kép változatos: a saját lépcsőházába csináló lakó, a kannás bort ivó hajléktalan, a tehetetlen dühét a világba ordító, erőszakos tetteket elkövető külvárosi fiatal, az önmagát a kamera előtt feláldozó reményvesztett. A gettók világa.
A reménytelenség erőszakos kitörései mögött valamiféle racionális magyarázatot keresni nem túl racionális. Megérteni, magyarázatot adni a jelenségre azonban lehet, és az erkölcsi fatwák, vagy éppen a bosszúálló publicisztikák nem efelé visznek. Ezek persze korántsem szándékolatlan hatása a rendőri represszió további elterjedése. Az igaz probléma magának a beszédmódnak a megváltozása: „Egy társadalmi probléma társadalmi észlelésétől eljutottuk ahhoz, hogy egy társadalmi problémát nemzeti vízióban vizsgálunk. Ami az igazán megdöbbentő, hogy nem csak hogy ezek a külvárosi negyedek változtak meg, hanem az a társadalom is mennyit változott, amely ezekkel a „problémás negyedekkel” találkozik. Maga a nyelvezet is egyre durvábbá vált: ma már nem „munkásgyerekekről” beszélünk, hanem „társadalmilag hátrányos helyzetűekről”, sőt általánossá vált a nézet, hogy nem is ők az igazi áldozatok, hanem a az középosztály, amely a problémával mintegy „szembesül”. Ennek az eredménye, hogy az olyan reformok, mint a kötelező oktatás korhatárának 14 évre csökkentése (természetesen a gettók kamaszai számára), és ezzel egyébként a közoktatás általánosságára vonatkozó elvnek a megsértése, a közvélemény támogatását élvezik. A média és a politika szemérmetlenül manipulál a „biztonság hiányának” érzésével: azt a képet sugallja, hogy vannak „normális” emberek, meg vannak, akik egyébként ugyanezen képalkotás szerint áldozatok, és akik „veszélyesek”. Manapság mindenki kikel a társadalmi egyenlőtlenségek ellen, ugyanakkor nagy hévvel illeti kritikával magukat a szegényéket is. A középosztály, ha szimpatizál is a szegényekkel, például egy iskolába velük már nem akarja járatni gyermekét.”
Így lesz az igazi áldozatokból veszélyforrás, és így lesz lassan az igazi áldozat a középosztály, mely leginkább nyugtot akar ezektől a veszélyes egyedektől. Mit tehetne mást, mint hogy gettóba zárja őket? A következmények persze rémisztőek: „Ezekben a régi munkásvilág gettóvá alakult területein különböző társadalmi és kulturális összetevők keverednek, az alapérzés mégis az izoláltság, a bezártság. A külvárosok világa húsz év alatt komoly változáson ment keresztül: ebben a hihetetlenül mediatizált világban valódi háborús lelkiállapot alakult ki, nem függetlenül az egyre fokozódó társadalmi felügyelettől. A politikai aktivistákat, vagy a szociális munkásokat egyre inkább felváltják a vallás emberei: a társadalmat felváltja a vallásos morál és az etnikai, vallási, vagy éppen egyszerűen a helyi közösség, az önmagába zárt cité.”
A gettók világa megérkezett, és ha ezek még nem is olyanok, mint az Egyesült Államokban, de hogy arrafelé tendál a helyzet az nehezen tagadható. Nem csak a munkásnegyedek váltak gettóvá, hanem a velük való bánásmód is sokat változott, és ez, ami igazán rémisztő: „azokat a problémákat, melyeket húsz éve még társadalmi kérdésekként kezeltük, ma kulturális, intézményi problémának, illetve a bevándorlók-, vagy a veszélyes társadalmi osztályok problémájának tartjuk.
Hol demokrácia van, ott demokrácia van „jelenvalóan, mindenekben”. Manapság –édes 68, sosem feledünk – az emberek nem csak szavakban vagy elvekben érzik magukat egyenlőnek, hanem öntudatukban is. Mi lehetne ennél jobb hír? Minden, ami ezen hitüknek ellentmond, azaz a nem-fehér franciák, vagy éppen a magyar cigányok megbélyegzése, azonnali robbanást vált ki. Soha rosszabbat. Hogyan képzelnénk, hogy a saját demokratikus leveink sárba tiprását a sárba tiportak tételnül fogják nézni? Ha minden így folytatódik, és minden így fog folytatódni, örüljünk a mai helyzetnek: ennél ugyanis csak rosszabb jöhet.
Szókratész teszi fel a kérdést: „ha a gyermekeid ökrök lennének, fogadnál hozzájuk egy pásztort, de a gyermekeid emberek, ki legyen hát a nevelőjük?”. Nem a iskolások állatok, hanem a rendszer barbár, melyben élnek. Jobb hiján maradnak az iskolákban járőrőző rendőrök, a növekvő fegyelem és a videókamerák.
Rend, hazugság, videó.
És persze mint minden probléma, amely a spektákulum társadalmában felvetül, az iskolai erőszak kérdése is azonnal hamissá lesz, elveszti jelentését - sőt a az értelmezési keret spektakuláris beszűkülése miatt lényegi jelentőségét is – azaz látvánnyá válik. Sose feledjük, ebben a társadalomban az igazság sem más, mint a hamisság egy mozzanata.
Különösen biztosak lehetünk a dolgunkban, ha a médiák, lelkismeretlen társadalmunk lelkiismeretei, felkapnak egy témát: azonnal bizonyossá válik, hogy a valódi kérdések felvetésére sosem kerül sor, a válaszadás pedig langyos sajnálkozásba, gyomorforgató paternalizmusba és persze a legkeményebb rendpártiságba fog fordulni. Egy társadalmi probléma „kezelése” természetesen lehetetlennek fog bizonyulni, hiszen magára a társadalomra vonatkozó kérdések fel sem vethetők a vitában résztvevők gondos szelekciója, az egyszerű felületesség és persze a megszólalni engedett „szakértők” vaskos ideológia elkötelezettsége miatt.
Franciaországban – az érdekes módon mindig a társadalom alsó rétegeit és igen gyakran a nem-fehéreket érintő – legújabb „elharapózó” (értsd: lassan az uralkodó osztályok számára is kellemtetlenné váló és/vagy a lázadozók megfékezése jó eszköznek bizonyuló) társadalmi probléma az iskolai erőszak kérdése. Már csak az a tény is, hogy hirtelen politikai problámává vált a dolog, éberre kell, hogy tegyen bennünket. Vajon létezik-e az erőszaknak egy speciális formája, amely meghatározott elkövetőkhöz (diákokhoz), vagy egy meghatározott intézményi helyhez (az iskolához) kötődik? Az „iskolai erőszak” nem más-e mint kollektív mítoszaink egyike, mely biztosítja egy rendpárti szent szövetség kialakulását?
Ha megkockáztatjuk az eretnek felvetést, hogy az iskolai erőszak, mint elkülöníthető társadalmi jelenség, egész egyszerűen nem létezik, túl a hatalom által felkínált gondolkodási sémáktól való megszabadulás mindig felszabadító érzésén, azzal is jár, hogy egy másik szempontól is megviszgálhatjuk a kérdést. Mivel az ő szempontjaik szerinti megoldások kimerülnek a „rendőröket, felügyelőket, mágneses kaput ésatöbbit az iskolákba”-elképzelésen, ez ártalmunkra nem nagyon lehet.
Persze-persze ne tagadjuk, a dolog alapvetően sem ártatlan: az iskolai erőszak elkövetői mindig egy jól meghatárzott társadalmi körből kerülnek ki, azaz a couleur locale-nak megfelelően arabok, négerek, (politikailag korrekt – milyen politika? milyen korektség? - liberális publicistáknak:) „bevándorlók”, cigányok stb. stb. A megszokott bűnbakok: szót sem érdemel az egész.
Halló, Fazekas gimnázium? Megtámadták ma a tanárokat? Nem? Köszönjük szépen.
Azonban ha túllépünk az egyéni tanári tragédiákon (melyek nagyon is valóságosak és nagyon is tragédiák – azonban ez nem jelenti azt, hogy egyedül a tanár – az intézmény, a hatalom - szempontja lenne érvényes a történetben) és felvetjük magának a mai oktatási-nevelési intézmények kérdését, nem kerülhetjük el a demokráciánkat illető nagyon is nyugtalanító probléma felvetését. Röviden szólva: nincs többé közös demokratikus „project”, azaz nincs mit „átadni” az iskolákban. A francia republikánus iskola addig működött és addig volt sikeres – a maga módján a XIX. század utolsó harmadától nagyjából két évtizeddel ezelőttig – amíg volt res publica. Közügyek, közjó, egalitárius politika, jogaiban egyenlő citoyenek más efélék.
Mi maradt ebből? A szegényeket biztosan váró munkanélküliség, a kiábrándító vaskosan alulfizetett munkák, a prekaritátus, a mindennapos megaláztatás és a pirulás nélkül előadott szózatok az „iskoláról, mint kitörési pontról”.
A konzervatív Hannah Arnedt több mint egy fél évszazada (ő persze sajnálozva) írta e sorokat: „A tekintélyeket a felnőttek rombolták le, amely nem jelenthet mást, mint hogy ezek a felnőttek nem kívánják vállani a felelősséget azért a világért, melyet gyermekeikre hagynak...Ez azt jelenti, mintha minden nap a szülők és a tanárok azt mondanák a diákonak, hogy mi magunk sem érezzük biztonságban magunkat ebben a világban, hogyan kellene megváltoztani, mit kellene tanítani, mit kellene nektek átadnunk: ezek előttünk is rejtélyek. Próbáld meg a tőled telhtő maximumot nyújtani, hogy előbbre juss. Mindenesetre semmiképpen se minket kérdezz, hogy helyesen teszed-e. Mi ártatlanok vagyunk, mossuk kezeinket.”
És ez nem 1968 bűne (noha kétségteleünk 1968 nélkül talán sosem jött volna létre). Ez a capitalisme o muerte kevés számú erényei egyike: „A burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat”.
Ez a „fogalmunk sincs” karöltve valamiféle konzevatív oktatási renddel mi mást okoznak, mint csalódást, rossz közértet, undort, nevetségességet és végül persze akár erőszakot? Nagy igazságot nem mondtunk, de a mai rendpárti konszenzusban talán nem érdektelenk szavaink: az iskolai erőszak szindróma. Egy velejéig beteg társadalom tünete.
Már semmi sem szent. Nincs mi szent legyen. Eltűnt a tekintély. Hát persze, de eltűnt mögüle az ország.
Mert miért hallgatunk egy másfajta iskolai erőszakról, melynek a francia külvárosok iskolásai, vagy éppen a magyar cigány kisgyerekek áldoztai? Csak fizikai erőszak létezik? És a feléjük áradó megvetés, a megalázásuk, a respektálásuk teljes hiánya, a szavakból és attitüdökből áradó, igenis a tanáraiktól jövő, erőszak? Ennek az erőszaknak miért nincs hangja a médiákban? Az ő megaláztatásuk miért ér kevesebbet, mint a tanároké?
Cécile Carra, a jelenséggel foglalkozó francia szociológusnő elég egyértelmően leszögezi, hogy kétségtelen tény ugyan, hogy az iskolai erőszak gyakrabban fordul elő az „érzékeny negyedekben”, azonban nem ez a döntő faktor, hiszen nem minden ilyen területen levő iskolát érinti a jelenség. Mi okozza hát a különbséget? „Az iskolában kialakított klíma, a tanárok viszonya a diákokhoz és szakmájukhoz. Azok a tanári közösségek, melyek ’bezárják’ az iskolákat, úgy ítélik meg, hogy egy ellenséges környezetben, egy gettóban kell az iskolának helyt állnia, kamerákat, ellenőrző-kapukat szerelnek fel, sosem tudnak kikerülni az erőszak spiráljából. Ezzel szemben, akik egy a helyi sajátosságokra alkalmazott erős oktatási tervet készítenek, folyamatos kapcsolatban állnak a szülőkkel, harcolnak az iskolai bukások ellen, sokkal kevésbé kitettek az erőszak jelenségének”.
Persze a rednpárti doxa híveit ez a legkevésbé sem hatja meg, mert ez a doxa mi mást szolgálna, mint hogy lehetőleg – és minden bizonnyal – elkerüljük az igazi kérdést: hogy mit jelent mindez a demokráciánk állapotát illetően. Nem egy szociológus, hanem Xavier Darcos, jelenlegi francia közoktatásiügyi miniszter, az iskolák börtönné válzotatának szószólója írta egy évizeddel ezelőtt: „A végkövetkezetésünk igen keserű: az iskolai egyenlőtlenségek, hangsúlyoznunk kell, egyre nőnek, az iskola a társadalmi tagozódás legfontosabb eszközé vált, ahol az erőszak és a barbárság egyre növekvőben van. A külvárosok „érzékeny” negyedeiben minden felmérés alátámasztja, hogy az iskolai bukások száma egyre nő.”
Ki mondana mást a magyar iskolarendszerről? A helyzet percről percre, napról napra drámaibb és nem hallunk más megoldást mint Le Pen iskolai rendőrségét (az említett Darcos által alig finomítva: biztonsági emberekét), vagy a Jobbik csendőrségéét. Hosszú haj, rövid ész, nagy füles: egyelőre a megoldási javalatok erre terjednek ki. A vadakkal szemben jobb eszközt még nem találtak ki, mint a gumibot.
Az iskolai egyenlőtlenségek megállíthatatlan és egyre növekvő (re)produkciója váltja ki az érdektelenség, az önbizalomhiány, a stigmatizáció erőszakos dühkitöréseit. Nem mást jelent ez, mint hogy a diákok a hozzájuk legközelebb esők pofájába vágják: a demokráciátok hazugság.
Az iskola, az iskola. Ki ne emlékezne a húzott érettségi tételre, hiszen mindenki érdeme szerint. Úgy omlik össze az iskolarendszerünk, ahogy társadalmunk egyre élhetetlenebbé válik: kinek az értelmetlen okoskodás, kinek azonban az erőszak, a disznóól, kinek meg a szanaszétbaszott rock and roll. Hogy iskolarendszerünket porosznak nevezik, már az komoly okot adhat nekünk a gyanakvásra. Igen, ebben a helyzetben mi sem természetesebb, mint hogy az „igenis, tanár urat” felváltja a „menjél te a picsába”. Közhely, hogy egyet nem szabad: hazudni a gyereknek. Hazudni egyenlőséget, egyenlő esélyeket, miközben egyenlőség és egyenlő esélyek sehol.
Az iskola a terepe annak, amikor a gyerek megtanulja a társadalmi együttélés szabályait: vademberből frusztrált felnőtt lesz. De mi van akkor, ha ezek a szabályok már senkit sem közeleznek, ha a barbárság uralkodik mindenütt? Az iskolai erőszak nem megoldandó és megoldható „probléma”, hanem nagyon is jellemző, enigmatikus tünet.
Mert ez a frusztráció természetszerűleg nem csak az iskolát, hanem magát a társadalmat is érinti. Márpedig az iskoláról, mint kitörési pontról beszélni egy diszkriminatív társadalomban meglehetős képmutatás, ahogy egy francia szociológus fogalmaz: „Magát a társadalmi kizárást csak tovább fokozzák az integrációt elősegíteni kívánó lépések. Húsz évvel ezelőtt ezek a fiatalok többnyire a középiskolának csak a szakmai részét végezték el, ma a hetven százalékuk érettségit szerez, amivel az iskola és a szakmai gyakorlatok nagyon fontossá válnak, azonban ezeknek nincs igazi kifutásuk. A külvárosi fiataloknak ilyen, vagy olyan képzettséggel is rossz munkahelyük lesz. Könnyen alakulhat ki az érzés, hogy „köteleznek arra, hogy iskolába járjak, de igazából nem akarnak befogadni. Azt mondják, hogy az iskola az egyetlen út a kiemelkedésre, csak épp ez az út nem járható”. Éppen azok az intézmények ejtik őket csapdába, melyek a kiemelkedésüket hivatottak elősegíteni, úgy tűnhet, hogy „az egész rendszert a fehérek irányítják”. Lényegében semmilyen megoldás nem látszik körvonalazódni, hacsak a fokozódó rendőri elnyomást nem számítjuk annak. Mi erre a politika válasza? Hallgatás és a keménykezű Sarkozy, így az egész történet lényegében a rend emberének és pár neveletlen suhanc harcának tűnik. Ami nyilván nem véletlen.
Ez nem változtat azonban azon, hogy helyzet alapvetően változott meg: „Mikor a külvárosi lakótelepeket megépítették, azok, noha már akkor sem volt kellemes ott élni, inkább átmeneti megoldásnak számítottak, egy ember átlagban mindössze három évet élt lakótelepen. Ma a lakótelepi lakások mindössze egy százaléka cserél gazdát: az ott élő emberek lényegében be vannak zárva, a szegénység földrajzi beágyazódása sokszorosára növekedett az utóbbi húsz évben. Két évtizede még úgy tűnt, hogy ezek a külvárosok lesznek a munkásvilág kimúlásának a színterei: az első autógyújtogatók Minguette (Lyon külváros, az évszám 1981!) fiatal bevándorlói voltak, akik éppen azzal szembesültek, hogy az ő „integrációjuk” már nem nagyon fog menni. Ők azonban még önmagukat a régi társadalmi nyelven határozták meg: „mi vagyunk azok a munkásfiúk, akiket megfosztottak a munkától”. Ekkor az ipari társadalom válságának a korát éltük, maga a referencia is az ipari társadalom volt. Ma már azonban az, amit régen társadalmi problémának fogtak fel, etnikai vagy közösségi színezetett kapott: „mi feketék vagyunk, arabok vagyunk, ebből, vagy abból a negyedből származunk”.
A mainstream francia értelmiség az iskolai erőszak jelenségeire haraggal, az összes gettólakó kollektív megbélyegzésével, illetve tanácstalansággal, értetlenséggel reagált. Valójában azonban éppen ez az értetlenség, ami meglepő. Hiszen jól tudjuk, a gettók már csak ilyenek, sokszor az értelmetlen önpusztító erőszak terepei. Az „értelmetlen” erőszak általános gettójelenség a brazíliai favelláktól Bronxon át, mondjuk éppen Olaszliszkáig. Hiszen, amikor a társadalom szövete szétreped, amikor a társadalom egy részének az önmagáról alkotott képe szétszakad, akkor az emberek gyakran menekülhetnek önpusztító erőszakba. A kép változatos: a saját lépcsőházába csináló lakó, a kannás bort ivó hajléktalan, a tehetetlen dühét a világba ordító, erőszakos tetteket elkövető külvárosi fiatal, az önmagát a kamera előtt feláldozó reményvesztett. A gettók világa.
A reménytelenség erőszakos kitörései mögött valamiféle racionális magyarázatot keresni nem túl racionális. Megérteni, magyarázatot adni a jelenségre azonban lehet, és az erkölcsi fatwák, vagy éppen a bosszúálló publicisztikák nem efelé visznek. Ezek persze korántsem szándékolatlan hatása a rendőri represszió további elterjedése. Az igaz probléma magának a beszédmódnak a megváltozása: „Egy társadalmi probléma társadalmi észlelésétől eljutottuk ahhoz, hogy egy társadalmi problémát nemzeti vízióban vizsgálunk. Ami az igazán megdöbbentő, hogy nem csak hogy ezek a külvárosi negyedek változtak meg, hanem az a társadalom is mennyit változott, amely ezekkel a „problémás negyedekkel” találkozik. Maga a nyelvezet is egyre durvábbá vált: ma már nem „munkásgyerekekről” beszélünk, hanem „társadalmilag hátrányos helyzetűekről”, sőt általánossá vált a nézet, hogy nem is ők az igazi áldozatok, hanem a az középosztály, amely a problémával mintegy „szembesül”. Ennek az eredménye, hogy az olyan reformok, mint a kötelező oktatás korhatárának 14 évre csökkentése (természetesen a gettók kamaszai számára), és ezzel egyébként a közoktatás általánosságára vonatkozó elvnek a megsértése, a közvélemény támogatását élvezik. A média és a politika szemérmetlenül manipulál a „biztonság hiányának” érzésével: azt a képet sugallja, hogy vannak „normális” emberek, meg vannak, akik egyébként ugyanezen képalkotás szerint áldozatok, és akik „veszélyesek”. Manapság mindenki kikel a társadalmi egyenlőtlenségek ellen, ugyanakkor nagy hévvel illeti kritikával magukat a szegényéket is. A középosztály, ha szimpatizál is a szegényekkel, például egy iskolába velük már nem akarja járatni gyermekét.”
Így lesz az igazi áldozatokból veszélyforrás, és így lesz lassan az igazi áldozat a középosztály, mely leginkább nyugtot akar ezektől a veszélyes egyedektől. Mit tehetne mást, mint hogy gettóba zárja őket? A következmények persze rémisztőek: „Ezekben a régi munkásvilág gettóvá alakult területein különböző társadalmi és kulturális összetevők keverednek, az alapérzés mégis az izoláltság, a bezártság. A külvárosok világa húsz év alatt komoly változáson ment keresztül: ebben a hihetetlenül mediatizált világban valódi háborús lelkiállapot alakult ki, nem függetlenül az egyre fokozódó társadalmi felügyelettől. A politikai aktivistákat, vagy a szociális munkásokat egyre inkább felváltják a vallás emberei: a társadalmat felváltja a vallásos morál és az etnikai, vallási, vagy éppen egyszerűen a helyi közösség, az önmagába zárt cité.”
A gettók világa megérkezett, és ha ezek még nem is olyanok, mint az Egyesült Államokban, de hogy arrafelé tendál a helyzet az nehezen tagadható. Nem csak a munkásnegyedek váltak gettóvá, hanem a velük való bánásmód is sokat változott, és ez, ami igazán rémisztő: „azokat a problémákat, melyeket húsz éve még társadalmi kérdésekként kezeltük, ma kulturális, intézményi problémának, illetve a bevándorlók-, vagy a veszélyes társadalmi osztályok problémájának tartjuk.
Hol demokrácia van, ott demokrácia van „jelenvalóan, mindenekben”. Manapság –édes 68, sosem feledünk – az emberek nem csak szavakban vagy elvekben érzik magukat egyenlőnek, hanem öntudatukban is. Mi lehetne ennél jobb hír? Minden, ami ezen hitüknek ellentmond, azaz a nem-fehér franciák, vagy éppen a magyar cigányok megbélyegzése, azonnali robbanást vált ki. Soha rosszabbat. Hogyan képzelnénk, hogy a saját demokratikus leveink sárba tiprását a sárba tiportak tételnül fogják nézni? Ha minden így folytatódik, és minden így fog folytatódni, örüljünk a mai helyzetnek: ennél ugyanis csak rosszabb jöhet.
Szókratész teszi fel a kérdést: „ha a gyermekeid ökrök lennének, fogadnál hozzájuk egy pásztort, de a gyermekeid emberek, ki legyen hát a nevelőjük?”. Nem a iskolások állatok, hanem a rendszer barbár, melyben élnek. Jobb hiján maradnak az iskolákban járőrőző rendőrök, a növekvő fegyelem és a videókamerák.
Rend, hazugság, videó.
Hozzászólások
Az iskolai erőszak típuspéldája nem az elnyomott hátrányos helyzetű diáknak a tanárral szembeni tehetetlen erőszakos lázadása. Ez inkább kivétel. Az iskolai erőszak jellemzően a hasonló helyzetű diákok között fordul elő, s egyáltalán nem ritka eset, hogy rosszabb anyagi helyzetű diákot ér atrocitás jobb módú diáktársaitól.
Az iskolai erőszak oka NEM az irigység vagy társadalmi lázadás. Az iskolai erőszak oka az, hogy az elkövető szadista örömöt talál abban, hogy bántalmazhatja a másik gyereket. Ettől érzi azt, hogy ő a vezérhím a menő csávó. Élvezi, hogy a másik gyerek fél, retteg tőle, élvezi azt, hogy a többi gyerek ezért felnéz a bántalmazóra. A lényeg: a többségtől különbözőt, a másságot jelentőt, a kiszolgáltatottat, a gyengét "kell" gyötörni és megalázni, lehetőleg minél tovább kínozni, és közben nagyokat kell röhögni, hogy ezzel is fokozzák a megalázását.
A tanárral szembeni erőszak pedig nem más, mint a diákok egymással szembeni erőszakának kiterjesztése egy olyan személyre aki, éppen a helyzeténél és a munkáját szabályozó törvények szabályok miatt az adott helyzetben kiszolgáltatott, akinek a verbális vagy fizikai bántalmazása még nagyobb elismerést arat a többi srác körében.
Vagyis mindaddig, amíg a diákokat nem tudjuk/ vagy nem akarjuk megvédeni az erősebb/erőszakosabb diáktársuk bántalmazásaitól, addig semmit sem tehetünk a tanárokkal szembeni erőszak ellen.
Az a rendszer amely nem védi meg a gyermeket (vagy a tanárt) attól, hogy fiatalon megalázzák, rettegésben kelljen élnie és nap mint nap bántalmazzák, kifosszák, gyötörjék, tehát az a rendszer amely nem védi meg ettől az NEM liberális, nem emberséges, nem konzervatív, nem szocialista, hanem egészen egyszerűen cinkos hanyag és embertelen rendszer.
Aki pedig ezt a jelenséget bagatellizálja és a társadalmi lázadás címén magyarázgatja, az cserbenhagyja a gyengéket és éppenséggel szélső anarcho-liberális, azaz ráhagyja, hogy a nagy hal megegye/és gyötörje a kis halat.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.