Egy minaret nem olyasmi, amin az embernek érdemes lenne túlságosan felizgatnia magát. Pusztán egy magas, díszes torony, egy mecsethez kapcsolódik és időnként arra használják, hogy imára hívják a híveket. Mégis, azoknak az érveiben, akik szeretnék betiltani a minaretek építését, ezáltal az iszlámot a korlátozás és megszégyenítés célpontjának kijelölve, a minaretek a "gyarmatosítás" egy formájának tűnnek föl. Az, hogy ezt a "gyarmatosítás" a konzervatív vagy a baloldali értékekre való fenyegetésnek észlelik, a közönségtől függ. A svájci szocialisták közül néhányan feminista alapon igazolták a minaretek betiltását, míg a feminista író Joan Smith Angliában próbált némi tiszteletreméltóságot kölcsönözni ennek az elképesztő attitűdnek. A Lega Nord pedig, miközben hasonló lépéseket szorgalmaz Olaszországban, azzal igazolja a minaret-ellenes kampányt, hogy Olaszországnak - Svájchoz hasonlóan - kereszténynek és fehérnek kell maradnia. Konzervatív szerzők, mint Michael Burleigh, amellett érvelnek, hogy ez a lépés a az európai "demokrácia" normáinak állítólagos kikezdését (infringements) akadályozza meg.

A "gyarmatosításról" való beszéd nagyon fontos szerepet játszik a fajgyűlölő jobboldal szóhasználatában. Ezek a Lega Nord poszterek arra emlékeztetik az embereket, hogy az amerikai kontinensre való "bevándorlás" az őshonos amerikaiak rezervátumokba szorításához vezetett - ezáltal komolyan azt implikálva, hogy az európai fehérek esetleg egy genocídium áldozatai lehetnek. Olyan nyelv ez, amit a BNP is hajlamos használni, és természetesen drámai képi megfogalmazását láttuk a svájci anti-minaret kampány plakátjain, amiken a minaretek rakétaszerű fekete objektumokként voltak ábrázolva, betakarva egy svájci zászlót, egy baljóslatú, burkát hordó nővel az előtérben. Nem lehet nem észrevenni az itt meghúzódó "rosszhiszeműséget" ("bad faith"). A muszlimokat azért így támadják, mert itt a legsebezhetőbbek, a leginkább elszigeteltek és a legkevésbé képesek arra, hogy megvédjék magukat. Olyan kisebbségként támadják őket, aminek nincsenek meg az erőforrásai az önálló mobilizációra, nem hogy arra, hogy gyarmatosító hatalomként lépjen föl. Ha már itt tartunk, vegyük észre ennek a nyelvhasználatnak a militarista implikációit. Hiszen ha Európát - állítólag - gyarmatosítják, ami a rézbőrűek (injuns) sorsával fenyegeti az európaiakat, ebben az esetben az implikált megoldás nyilván a felszabadító háború. A szerte Nagy-Britanniában mecsetek előtt tüntető huligánok (thugs) (és a fasiszták, akik szerint az előbbiek nem mennek elég messzire) tökéletesen megértik ezt.

További folyománya ennek a logikának, hogy azok, akik nem szállnak be az "iszlám gyarmatosítás" és az "iszlám imperializmus" elleni háborúba, árulók. Azt gondolhatja az olvasó, hogy az ilyen retorika a fasiszták, dilisek, ultra-reakciósok, fajgyűlölők, EDL keretlegények, a BNP stb. kizárólagos területe. De ebben az esetben az olvasó tévedne. Példának okárt a The Express [brit bulvárlap] miközben hamis "leleplezéseiről" hadovál, miszerint a kormány "szélsőségeket támogat, akik meg akarnak ölni minket" aztán le is vonja a logikus következtetést fabrikációiból és így füstölög: "Nem kell zseniális detektívnek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk mi megy itt, elég egy átlagosan éles szemű ember is: Nagy-Britannia kulturális identitását szisztematikusan lebontja egy árulókból álló kormány." Igaz persze, hogy az Express a legextrémebb fajgyűlölő vonalat képviseli az összes bulvárlap közül, de ez most már gátlástalan plagizálása a British Nationalist-nek [brit kurucinfó kb.]. Ami magát a dolgot illeti, a New Labour elleni vád nem csak faktuálisan téves, hanem politikailag is perverz. Egy mainstream párt sem tett többet, hogy teljesen kapituláljon a rasszista ideológia előtt, mint a jelenleg hatalmon lévő garnitúra. Gondoljunk Gordon Brown kódolt üzeneteire (dog-whistling) a "helyi lakhatás a helyi embereknek" szlogennel, ami az átütően sikeres "brit munkahelyek brit munkásoknak" húzást követte, és ami után nem sokkal jött egy újabb adag "kemény de igazságos" retorika és persze az ígéretek "konkrét lépésekről" a bevándorlás kezelésére. Brown különösen aggódik - mint köztudott - a "britséggel" és a "brit értékekkel" kapcsolatban. Semmi sem szomorítja el jobban, mint a gondolat, hogy esetleg nem szabadna büszkének lennünk a Brit Birodalom eredményeire és általában az angolszász kultúrára. Az állítás, miszerint a jelenlegi kormány érzéketlen lenne "Nagy-Britannia kulturális identitásával" kapcsolatban (ami úgy tűnik a következőket jelenti: az ember legyen fehér, keresztény, bigott, tudatlan, legyen tele a feje paranoid baromságokkal és minderre legyen lehetőleg büszke is) nonszensz.

A fő dolog ami az iszlámgyűlölőket zavarja, állítólag, az erőszak. Ha sarokba szorítják őket, sokan közülük készek annak beismerésére, hogy ezeket az erőszakos cselekményeket egy elhanyagolható kisebbség hajtja végre és semmilyen módon nem veti rá a muszlimok többségére is a gyanút. (Ne is bajlódjunk azzal, hogy megkérjük az ilyen embereket, hogy mérjék már össze ezt az anglo-amerikai imperializmus kolosszális erőszak-történetével, ami aztán kiváltotta a relatíve mérhetetlenül kis mértékű erőszakot, ami eddig az európai kontinenst érintette.) Többségük azonban ragaszkodni fog hozzá, hogy az effajta erőszak, még ha egy kisebbség is hajtja végre, olyan doktrínák iránti hűségből származnak, amik az iszlám főáramába tartoznak. Ergo: "Nem az iszlám ellen vagyunk, hanem csak az extrémizmus ellen, de hát végső soron, nem maga az iszlám az, ami szélsőséges?" Ezeknek az embereknek - valamint általában a médiának és a politikai osztálynak - az erőszakos "extrémizmussal" kapcsolatos figyelmét azonban, igencsak korlátossá teszi a muszlimokkal kapcsolatos mániájuk. Tessék szólni, ha a következő eset ismerősen hangzik. Egy férfinál robbanóanyagokat, pisztolyokat, lőszert és egyéb fegyvereket találnak. Letartóztatják, terrorizmus vádjával helyezik bíróság elé, majd el is ítélik. Az illető fehér és a BNP tagja, így az eset nem kerül a címlapokra. Senkinek nem tűnik föl, hogy a BNP-nek jól demonstrált hajlama van terroristák kitermelésére. Tegyünk próbát egy másik eseten. Két diákot keményen megvernek, miután azok megpróbálnak megvédeni egy nőt egy fenyegető bandával szemben. Tegyük föl, hogy a banda muszlimokból áll, akik egy fehér nőt stírölnek és a diákok Ben Sherman-t [trendi brit márka] hordó britek, akik épp dartozni mennek, vagy valami ehhez hasonló. Ebből minden bizonnyal címlap lenne. Nem túl váratlan módon, az eset nem így történt: a diákok muszlimok voltak, csakúgy mint a nő, akit megpróbáltak megvédeni, míg a támadók fehér rasszisták, akik azért gúnyolták a lányt, mert hidzsábot hordott. Ergo az ügy nem túl izgi, különösen mivel a legtöbb újság szerkesztője maga is úgy gondolja, hogy a hidzsáb viselése már eleve bűnös és felforgató tett, amit legjobb esetben "tolerálni" lehet. A fenti két esettípus egyre inkább rutinszerűvé válik, csakúgy mint az általános feledékenység, ami az iszlám fenyegetéssel kapcsolatos alternatív, nagyrészt fabrikáció-jellegű történetek viharában kialakult.

Tekintve a reakció terjedési ütemét Európában és növekvő erejét ennek az iszlámmal kapcsolatos félrevezető, esszencialista szemétnek, nem meglepő, hogy ez az ártalmatlan és gyakran elég gyönyörű struktúra, a minaret, ha a PR elég hatékony, olyannyira a veszély és a rossz ómen szimbólumává válik sokak szemében. De a minaretek csak a kezdetet jelentik. Egy iszlámgyűlölő sem elégedhet meg ezzel, ami pillanatnyilag még csak egy szimbolikus lépés volt, egy XXL-es 'anyátok!". Sarkozy és szövetségesei lehetnek a következők a sorban, a "fátyol" betiltásának ötletével. Valaki más esetleg majd újra felveszi a svájci reakciósok eredetileg kívánt célját, a halal hentesek betiltását. De ha a kívánt reakció Európa muszlim lakosságának megfélemlítése és végsősoron számuk csökkentése, akkor csak idő kérdése lehet, mielőtt megjelennek az elválasztó "békefalak" (peace walls), a gettók és az erőszakos kitoloncolások a programokban - feltéve, ha közben senki sem tesz semmit tiltakozásul. Valamennyi svájci antirasszista már az utcákra ment. Egyelőre számuk kicsi. De még ha akarnának se lehetnének erkölcsileg kisebbek, szánalmasabbak, nevetségesebbek és kisstílűbbek szinte minden szempontból, mint a svájci szavazóknak az a többsége, aki ilyen kicsinyes és gyűlölködő módon szavazott.

ford: kmb

-

Svájci állásfoglalások:

Opposons l’unité des salarié-e-s à la xénophobie et à l’islamophobie (Mouvement Pour le Socialisme de Fribourg)

Xénophobie et islamophobie contre les salarié·e·s (La Breche)

Die schweizerische Anti-Minarett Initiative: Nur ein bisschen Ablenkung (RSO)

Kereken húsz év telt el a berlini fal leomlása és majdnem húsz a magát "szovjet-unió"-nak hazudó államkapitalista diktatúra (és szatellitállamai) megszűnése, illetve a privátkapitalizmus kelet-európai restaurációja óta. A nyugati polgári sajtó kissé kétségbeesettnek (vagy mindenesetre unottnak) ható autoerotikus ön-ünneplésben – hogy mást ne mondjunk – vonaglik, ahogy az várható volt, mi viszont szeretnénk valami értelmeset is mondani, ezért négy (egy orosz, egy délszláv és két ukrán) kelet-európai balos szervezet képviselőjével közlünk 1-1 interjút. Itt az ideje, hogy megkezdődjön a kigázolás. Lassan, lassan talán: Oldódik a nyári melegben [a téli hidegben]/Fagyos, keserves, magyar [kelet európai] átkunk.

Minden államhatalom a néptől származik - hiszen választott - és most az államhatalom ugyanott áll, ahol mindig is volt. (4. rész)

1. Túl vagyunk végre a "krízisválasztáson", ennyi volt. A megkárosítottak tömegei – munkanélküliek, Hartz-IV-en lévők, Opel-alkalmazottak, betétesek, kisbefektetők és csalódott állampolgárok – újra a politikába vetették reményeiket és továbbra is hagyják magukat azok által kormányozni, akik – a szabad piacgazdaság szereplőivel, azaz az üzleti élet nagyra becsült "kapitányaival" és egyszerű bankárokkal együtt - beletaszították őket ebbe a méretes slamasztikába.

Mint mindig, minden megy tovább ugyanúgy, legfeljebb csak új arcokkal és - esetleg - új párt-konstellációkkal. A választó múlt hét vasárnap teljesen szabadon artikulálta akaratát, természetesen az "iksz" formájában, hiszen különben értékes szavazatát érvénytelenné tette volna. Ennyi volt a dolog számukra, a népszuverenitás hölgyei és urai számára, akiktől - mint tudjuk - minden hatalom származik. A választó leadta hozzájárulását - a politikai megbízás értelmében - és folytatja tovább a következő négy évben verejtékes munkanapjait, melynek feltételei fölülről adottak számára, csakúgy mint ahogy az azt megelőző években is mindig adottak voltak.

A politikusok a választók ikszével sok mindent kezdhetnek. Először is összeszámolják őket pártonként és jelöltekként, mint tömeget. Így a leadott szavazatok a konkuráló pártok támogatási tömegévé válnak. Vasárnap estétől a hatalom teljes procedúrája újra azoknál van, akik a választásokra felszólítottak. Tökéletesen elválasztva az állampolgártól, a politikusoké a szavazatok fölötti interpretációs előjog: koalíciót alakítanak, megegyeznek a kormányprogramban a nagyra becsült szavazat-haszonállatok mindenféle tartalmi befolyása nélkül, elosztják a posztokat egymás közt, megegyezés szerint, és ezzel a következő négy évre minden kétséget kizáróan az ő kezükben a hatalom.

Bárhogy is döntenek nyugdíjadóról, oktatási reformról, katonai bevetésekről stb., maguk közt vannak, és hivatkozhatnak a teljes törvényhozási periódus alatt a választói akaratra - erre fel vannak jogosítva és hatalmazva, bármivel is bízták meg őket a választók. Erre hatalmazta fel ugyanis a demokratikus hatalom egy vasárnap erejéig alattvalóit: a választói "iksz" formájában biztosítani a fölöttük uralkodó hatalom legitimitását és azt, hogy ez a hatalom hivatkozhasson a nép akaratára. Ilyen finoman működik a felhatalmazás a demokráciában mint az alattvalók szabadságaktusa. Beleegyezés egyszerűen egy választói iksz-szel. A bizalomnak ezt a kinyilvánítását a politikusok minden 4 évben látni akarják. Ha a választásoknak más, programjellegű tartalma is lenne, már régen megszüntették volna.

A beleegyezés a "csak így tovább"-ba alulról történik meg a hatalom felé, és a sikeres politikusok megköszönik ezt választóiknak - és megdicsérik magukat, hogy a választók által "elfogadtattak". És a választás veszteseivel sincs másképp: "nem értették meg minket", sajnálkoznak ők a tény felett, hogy nem ők landoltak a hatalom legmagasabb fokán. (...)

2. És mindazoknak, akik még ezután a választás után is "rejtélynek" tartják, hogy miért bízzák meg csinos rendszerességgel a politikai hatalmat az uralkodásra még választások által is, álljon itt néhány érv magyarázatul. Vessünk egy pillantást visszafelé.

Emlékezünk: egy éve indult be a pénzügyi világválság "forró" fázisa. Egy rövid pillanatig talán még a Bild szerkesztőségébe is behatolt egy enyhe kétely azzal kapcsolatban, hogy vajon a piacgazdaság a maga eredményeivel valóban az-e, amit mindig állítanak róla: a leghatékonyabb, legproduktívabb, legracionálisabb és végsősoron a kisembereknek is legjobb gazdasági rendszer. Az összeomló bankok, a milliárdos állami mentőcsomagok, és a munkanélküliek óriási tömegeinek kilátása hatására sok véleményformáló úgy látta, a küszöbön áll a "rendszerkérdés" felvetődése. És ekkor jött a Német SZK-ban [BRDeutschland] már megint az ún. "választási szuperév" [Superwahljahr], előbb néhány tartományi választással, és a dolog megkoronázásaként a szövetségi választásokkal az ősszel. Emlékezzünk vissza megint csak ennek az évnek az elejére, amikor kitűzték a hesseni választásokat: akkoriban a közhangulat meghatározó kérdéseként merült fel, hogy nem igen veszélyes keverék-e a válság és a választások együttese - hogy nem vezethet-e a válság a bevett pártokkal szemben az ún. "szélsőségesek" megerősödéséhez, különösen a Linkspartei-éhoz. Amitől sokan féltek, az egy olyan konstelláció volt, amit szinte arra teremtettek, hogy egy baloldali ellenzék kihasználja azt.

Először is, mert a kapitalista elitek maguk tették tönkre önnön játékukat, először a saját maguk által előállított pénzügyi termékek piacát, majd azokat a piacokat is, amelyek az újabban "reálgazdaságnak" nevezett szféra termékei számára vannak. Másodszor azért, mert a népesség tömegeinek fölülről újabb terheket és megélhetési gondokat hirdettek meg, a közelgő válságkezelés keretében.

Nem volna ez tökéletes alkalom egy kapitalizmus-kritikus és munkásbarát ellenzék számára, hogy politikai sikereket érjen el? A dolog valahogy úgy áll, hogy a piacgazdaság emberemlékezet óta legmasszívabb válságával szembesülő közvéleménynek is be kell vallania hogy, mi tagadás, ő maga is rendelkezik valamiféle érzékkel a kritikai jellegű politikai következtetések iránt. Egyúttal és mindenekelőtt azonban ez a politikai közvélemény a lehető legnyomatékosabban akart mindenkit figyelmeztetni, hogy terjednek a kapitalizmus-kritikus politikai alternatívák: ha a választásokon a vörös-zöld-sárga-fekete hatalmi kartell nem nyeri el a választók tetszését, akkor a választásból rossz erők [Falschen] kerülhetnek ki győztesen - nevezetesen éppen egy baloldali alternatívája annak a katasztrófának, amit piacgazdaságnak neveznek, és ami épp a csődbe viszi a gazdasági életet. És ez az ami az "established" politika és hivatalos képviselői szemében egyszerűen nem történhet meg - egy politikailag perspektivikus alternatíva a piacgazdaság nevű katasztrófával szemben!

Így a rendszerfenntartó [systemtragenden] újságírók minden erejüket bevetették cikkeikben és tévéműsoraikban, hogy szembeszálljanak a kétellyel, aminek bizonyos mértékű létjogosultságát a válság első pillanatában maguk sem tudták teljesen tagadni.

"A rendszer megmentésének nincsen alternatívája", szól a jelszó, épp akkor, amikor annak pusztító hatásai mindenki számára megnyilvánulnak! A népharag az állítólag rendszeridegen spekulánsok ellen egy kicsit még kitombolhatta magát, épp azokra az alakokra hárítva a bűnösséget, akik tulajdonképpen semmi mást nem tesznek, minthogy kivitelezik a finánctőke érvényes számolási módját, de a követeléseket a piacgazdaságba mélyen beavatkozó korrekciókért visszautasították.

Abból a tényből, hogy a gazdasági válság az egész világot a bizonytalanságba taszította és megkárosította,  a következő, végső ütőkártyának szánt érvet főzték ki az alul lévő válság-áldozatok számára: neked van szükséged a munkára, neked van szükséged a stabil pénzre, neked van szükséged a nyugdíjra - akkor hát tessék, miről beszélünk!

Értsd: a piacgazdaság és fenntartói hatalmukkal számodra nem hagynak más alternatívát életben maradásodra, minthogy meghajolj az általuk képzett kényszerek előtt - ezért (!) ennek az egész masinának a krízise csupán egyetlen lehetséges következtetést hagy meg számodra: hagyatkozz a dolgok normális menetének visszatérésére - akkor is, ha mi, a gazdaságilag és politikailag erősek, addig is minden áldozatot rád hárítunk.

Sokakat - és főleg azokat, akik az osztálytársadalom alján vannak - emlékeztettek a rendszer funkcionálásától való függőségükre - és ebből semmiképpen sem arra kellene következtetniük, hogy azok a biztosan jelentkező károk, amiket ez a rendszer tartogat számukra a lehető legjobb okot adnák arra, hogy ezt a kártékony függőséget felmondják. Épp ellenkezőleg: az a tény, hogy, ez a rendszer folyamatosan azt termeli ki, hogy sokak életfeltételeit kérdőjelezi meg, jó ok arra, hogy azért tüsténkedjünk, hogy (remélhetőleg) nemsokára minden újra klappoljon - a kizsákmányolással, a takarékoskodással és a pénzforgalommal együtt.

És ha van valaki, aki egy kártékony függőségből ki kellene, hogy szabaduljon, akkor az - a legkülönbözőbb hátterű derék németek szerint - a német állam, aminek pénzügyminisztere és kancellárja épp elégszer elmondta már, hogy a válságot mint "esélyt" látják.

Nevezetesen, esélyt arra Németország-tőkeállomásnak [Kapitalstandort Deutschland] a jövőben ne kelljen továbbra is meghajolnia az USA gazdasági világhatalma előtt, hanem az erőviszonyok a világpiacon fokozatosan az ő javára billenjenek át. További ígéreteket a Merkelek és Steinmeierek egyáltalán nem is tettek - szigorúan azzal számoltak, hogy jó német népük mint a nemzeti siker bábuját odaadja magát és hagyja, hogy szabadon rendelkezzenek vele.

Az év során aztán, a mindenféle közvéleménykutatások és próbaválasztások után, a nagy őszi választások előtt, a német közélet megelégedettséggel jegyezhette fel magának: a német nép rendületlenül kitart! Semmi aggodalom a nép körében, semmi hétfői tüntetések (Montagsdemo) a válság és a válságkezelés ellen. És a választások területén is, ahol a hatalmi kérdést felülről teszik fel, megelégedettséggel nyugtázhatták a fejleményeket a véleményformálók: semmi előretörés a Linkspartei-nál, ami továbbra is a maga 10-12%-ánál billeg. Ha van egy párt, ami egyértelműen előretörésről beszélhet, az épp az FDP - a jólkeresők pártja, ami rendszerint gazdasági kompetenciájával dicsekszik.
Láthatólag (és a mi szempontunkból: sajnos) a pro-kapitalista véleményformálóknak kapásuk volt a nép körében, aminek következtében a válságból levont egyetlen lehetséges következtetés a kapitalista normalitás visszaállása iránti vágy kinyilvánítása lett - és aminek következtében saját gyászos helyzetünk, a profittermelés sikerességétől való függés, alapos ok arra, hogy elfogadjuk ezt a függést, és hogy jó szerencsét kívánjunk idegen emberek gazdagságának további növeléséhez.

Mindeközben a német közéletben az elégedettség a válság áldozatainak (akik az ún. kisemberek közül kerülnek ki) derekas helytállása miatt annyira meggyökeresedett, hogy a véleményformálók a Linke választási esélyei miatti izgatottságukat maguk mögött hagyták, és máris a dolog "unalmassága" miatt kezdtek el panaszkodni, amit csalhatatlan politikai érzékükkel fel kellett fedezniük az őszi választási kampány során.

A tartományi választások után azonban (..) egy kicsit mégis felforrósodott a választási harc a hozzáértő megfigyelők szemében. A Linkspartei ugyanis három szövetségi tartományban 20% fölötti eredményt ért el. És máris tanakodni kezdtek a pártközpontok stratégái, hogy a Linkspartei-nak ez az eredménye vajon nem azt jelzi-e, hogy ún. "táborok harca" [Lagerwahlkampf] típusú választás közeledik. Túl az esélyek latolgatásán, amivel a pártstratégák foglalkoznak, és amit nyugodtan át is engedhetünk nekik, azért feltűnhet nekünk a következő, a "Lagerwahlkampf" kifejezéssel kapcsolatban: az NSZK [BRD] established pártjai azzal számolnak, hogy újra bevetik a német politikai hagyomány veteránját, az antikommunizmust, hogy a balról jelentkező versenytársat kigolyózhassák. A Linkspartei kommunista hajlamokkal való meggyanúsítása kétségtelenül minden, csak nem találó leírás erre a pártra. Nagyon is találó viszont arra nézve, milyen államrezont is képvisel a meggyökeresedett német pártkartell: ez a hatalmi kartell azt a pár apró kozmetikai javaslatot a szokásos válságkezelési programmal kapcsolatban, amiket a Linke produkált, kommunista rendszerkritikává fújja föl és úgy utasítja vissza, mintha ez mindenféle érv nélkül magától értetődő lenne - ezzel az eljárásmóddal a CDUFDPSPDGrüne mégegyszer aláhúzza, hogy a válságból levont lecke számukra a következő: először is megakadályozni, hogy a piacgazdaság rendszerét bármilyen változtatás fenyegesse, és másodszor, tüsténkedni, hogy a németországi kapitalizmus [Kapitalismus Marke Deutschland] a válság győzteseként végezze. Ezzel az üzenettel láthatólag meg is lehet nyerni a 2009-es válságválasztásokat, függetlenül attól konkrétan ki a nyertes - illetve a vesztes.

A köztársaság jól láthatóan dűlőre jutott a krízissel - fölül és alul egyaránt.
Egyszerűen csak ennyi: ami Németország politikai adminisztrátorainak és gazdasági haszonélvezőinek a jelen pillanat parancsa, nevezetesen a válsággal való megbirkózás a piacgazdaság logikája szerint és a német nemzet nagyobb hasznára - az emberek maradéka részéről, akik a németországi tőkeállomás [Kapitalstandort Deutschland] lakosai, súlyos hiba. Ezáltal betonozzák be ugyanis azokat a pusztító tendenciákat, amiket ebben a rendszerben és ebben a nemzetben szükségszerűen el kell szenvedniük.

A Gegenstandpunkt állásfoglalása

ford: kmb