Minden államhatalom a néptől származik - hiszen választott - és most az államhatalom ugyanott áll, ahol mindig is volt. (4. rész)

1. Túl vagyunk végre a "krízisválasztáson", ennyi volt. A megkárosítottak tömegei – munkanélküliek, Hartz-IV-en lévők, Opel-alkalmazottak, betétesek, kisbefektetők és csalódott állampolgárok – újra a politikába vetették reményeiket és továbbra is hagyják magukat azok által kormányozni, akik – a szabad piacgazdaság szereplőivel, azaz az üzleti élet nagyra becsült "kapitányaival" és egyszerű bankárokkal együtt - beletaszították őket ebbe a méretes slamasztikába.

Mint mindig, minden megy tovább ugyanúgy, legfeljebb csak új arcokkal és - esetleg - új párt-konstellációkkal. A választó múlt hét vasárnap teljesen szabadon artikulálta akaratát, természetesen az "iksz" formájában, hiszen különben értékes szavazatát érvénytelenné tette volna. Ennyi volt a dolog számukra, a népszuverenitás hölgyei és urai számára, akiktől - mint tudjuk - minden hatalom származik. A választó leadta hozzájárulását - a politikai megbízás értelmében - és folytatja tovább a következő négy évben verejtékes munkanapjait, melynek feltételei fölülről adottak számára, csakúgy mint ahogy az azt megelőző években is mindig adottak voltak.

A politikusok a választók ikszével sok mindent kezdhetnek. Először is összeszámolják őket pártonként és jelöltekként, mint tömeget. Így a leadott szavazatok a konkuráló pártok támogatási tömegévé válnak. Vasárnap estétől a hatalom teljes procedúrája újra azoknál van, akik a választásokra felszólítottak. Tökéletesen elválasztva az állampolgártól, a politikusoké a szavazatok fölötti interpretációs előjog: koalíciót alakítanak, megegyeznek a kormányprogramban a nagyra becsült szavazat-haszonállatok mindenféle tartalmi befolyása nélkül, elosztják a posztokat egymás közt, megegyezés szerint, és ezzel a következő négy évre minden kétséget kizáróan az ő kezükben a hatalom.

Bárhogy is döntenek nyugdíjadóról, oktatási reformról, katonai bevetésekről stb., maguk közt vannak, és hivatkozhatnak a teljes törvényhozási periódus alatt a választói akaratra - erre fel vannak jogosítva és hatalmazva, bármivel is bízták meg őket a választók. Erre hatalmazta fel ugyanis a demokratikus hatalom egy vasárnap erejéig alattvalóit: a választói "iksz" formájában biztosítani a fölöttük uralkodó hatalom legitimitását és azt, hogy ez a hatalom hivatkozhasson a nép akaratára. Ilyen finoman működik a felhatalmazás a demokráciában mint az alattvalók szabadságaktusa. Beleegyezés egyszerűen egy választói iksz-szel. A bizalomnak ezt a kinyilvánítását a politikusok minden 4 évben látni akarják. Ha a választásoknak más, programjellegű tartalma is lenne, már régen megszüntették volna.

A beleegyezés a "csak így tovább"-ba alulról történik meg a hatalom felé, és a sikeres politikusok megköszönik ezt választóiknak - és megdicsérik magukat, hogy a választók által "elfogadtattak". És a választás veszteseivel sincs másképp: "nem értették meg minket", sajnálkoznak ők a tény felett, hogy nem ők landoltak a hatalom legmagasabb fokán. (...)

2. És mindazoknak, akik még ezután a választás után is "rejtélynek" tartják, hogy miért bízzák meg csinos rendszerességgel a politikai hatalmat az uralkodásra még választások által is, álljon itt néhány érv magyarázatul. Vessünk egy pillantást visszafelé.

Emlékezünk: egy éve indult be a pénzügyi világválság "forró" fázisa. Egy rövid pillanatig talán még a Bild szerkesztőségébe is behatolt egy enyhe kétely azzal kapcsolatban, hogy vajon a piacgazdaság a maga eredményeivel valóban az-e, amit mindig állítanak róla: a leghatékonyabb, legproduktívabb, legracionálisabb és végsősoron a kisembereknek is legjobb gazdasági rendszer. Az összeomló bankok, a milliárdos állami mentőcsomagok, és a munkanélküliek óriási tömegeinek kilátása hatására sok véleményformáló úgy látta, a küszöbön áll a "rendszerkérdés" felvetődése. És ekkor jött a Német SZK-ban [BRDeutschland] már megint az ún. "választási szuperév" [Superwahljahr], előbb néhány tartományi választással, és a dolog megkoronázásaként a szövetségi választásokkal az ősszel. Emlékezzünk vissza megint csak ennek az évnek az elejére, amikor kitűzték a hesseni választásokat: akkoriban a közhangulat meghatározó kérdéseként merült fel, hogy nem igen veszélyes keverék-e a válság és a választások együttese - hogy nem vezethet-e a válság a bevett pártokkal szemben az ún. "szélsőségesek" megerősödéséhez, különösen a Linkspartei-éhoz. Amitől sokan féltek, az egy olyan konstelláció volt, amit szinte arra teremtettek, hogy egy baloldali ellenzék kihasználja azt.

Először is, mert a kapitalista elitek maguk tették tönkre önnön játékukat, először a saját maguk által előállított pénzügyi termékek piacát, majd azokat a piacokat is, amelyek az újabban "reálgazdaságnak" nevezett szféra termékei számára vannak. Másodszor azért, mert a népesség tömegeinek fölülről újabb terheket és megélhetési gondokat hirdettek meg, a közelgő válságkezelés keretében.

Nem volna ez tökéletes alkalom egy kapitalizmus-kritikus és munkásbarát ellenzék számára, hogy politikai sikereket érjen el? A dolog valahogy úgy áll, hogy a piacgazdaság emberemlékezet óta legmasszívabb válságával szembesülő közvéleménynek is be kell vallania hogy, mi tagadás, ő maga is rendelkezik valamiféle érzékkel a kritikai jellegű politikai következtetések iránt. Egyúttal és mindenekelőtt azonban ez a politikai közvélemény a lehető legnyomatékosabban akart mindenkit figyelmeztetni, hogy terjednek a kapitalizmus-kritikus politikai alternatívák: ha a választásokon a vörös-zöld-sárga-fekete hatalmi kartell nem nyeri el a választók tetszését, akkor a választásból rossz erők [Falschen] kerülhetnek ki győztesen - nevezetesen éppen egy baloldali alternatívája annak a katasztrófának, amit piacgazdaságnak neveznek, és ami épp a csődbe viszi a gazdasági életet. És ez az ami az "established" politika és hivatalos képviselői szemében egyszerűen nem történhet meg - egy politikailag perspektivikus alternatíva a piacgazdaság nevű katasztrófával szemben!

Így a rendszerfenntartó [systemtragenden] újságírók minden erejüket bevetették cikkeikben és tévéműsoraikban, hogy szembeszálljanak a kétellyel, aminek bizonyos mértékű létjogosultságát a válság első pillanatában maguk sem tudták teljesen tagadni.

"A rendszer megmentésének nincsen alternatívája", szól a jelszó, épp akkor, amikor annak pusztító hatásai mindenki számára megnyilvánulnak! A népharag az állítólag rendszeridegen spekulánsok ellen egy kicsit még kitombolhatta magát, épp azokra az alakokra hárítva a bűnösséget, akik tulajdonképpen semmi mást nem tesznek, minthogy kivitelezik a finánctőke érvényes számolási módját, de a követeléseket a piacgazdaságba mélyen beavatkozó korrekciókért visszautasították.

Abból a tényből, hogy a gazdasági válság az egész világot a bizonytalanságba taszította és megkárosította,  a következő, végső ütőkártyának szánt érvet főzték ki az alul lévő válság-áldozatok számára: neked van szükséged a munkára, neked van szükséged a stabil pénzre, neked van szükséged a nyugdíjra - akkor hát tessék, miről beszélünk!

Értsd: a piacgazdaság és fenntartói hatalmukkal számodra nem hagynak más alternatívát életben maradásodra, minthogy meghajolj az általuk képzett kényszerek előtt - ezért (!) ennek az egész masinának a krízise csupán egyetlen lehetséges következtetést hagy meg számodra: hagyatkozz a dolgok normális menetének visszatérésére - akkor is, ha mi, a gazdaságilag és politikailag erősek, addig is minden áldozatot rád hárítunk.

Sokakat - és főleg azokat, akik az osztálytársadalom alján vannak - emlékeztettek a rendszer funkcionálásától való függőségükre - és ebből semmiképpen sem arra kellene következtetniük, hogy azok a biztosan jelentkező károk, amiket ez a rendszer tartogat számukra a lehető legjobb okot adnák arra, hogy ezt a kártékony függőséget felmondják. Épp ellenkezőleg: az a tény, hogy, ez a rendszer folyamatosan azt termeli ki, hogy sokak életfeltételeit kérdőjelezi meg, jó ok arra, hogy azért tüsténkedjünk, hogy (remélhetőleg) nemsokára minden újra klappoljon - a kizsákmányolással, a takarékoskodással és a pénzforgalommal együtt.

És ha van valaki, aki egy kártékony függőségből ki kellene, hogy szabaduljon, akkor az - a legkülönbözőbb hátterű derék németek szerint - a német állam, aminek pénzügyminisztere és kancellárja épp elégszer elmondta már, hogy a válságot mint "esélyt" látják.

Nevezetesen, esélyt arra Németország-tőkeállomásnak [Kapitalstandort Deutschland] a jövőben ne kelljen továbbra is meghajolnia az USA gazdasági világhatalma előtt, hanem az erőviszonyok a világpiacon fokozatosan az ő javára billenjenek át. További ígéreteket a Merkelek és Steinmeierek egyáltalán nem is tettek - szigorúan azzal számoltak, hogy jó német népük mint a nemzeti siker bábuját odaadja magát és hagyja, hogy szabadon rendelkezzenek vele.

Az év során aztán, a mindenféle közvéleménykutatások és próbaválasztások után, a nagy őszi választások előtt, a német közélet megelégedettséggel jegyezhette fel magának: a német nép rendületlenül kitart! Semmi aggodalom a nép körében, semmi hétfői tüntetések (Montagsdemo) a válság és a válságkezelés ellen. És a választások területén is, ahol a hatalmi kérdést felülről teszik fel, megelégedettséggel nyugtázhatták a fejleményeket a véleményformálók: semmi előretörés a Linkspartei-nál, ami továbbra is a maga 10-12%-ánál billeg. Ha van egy párt, ami egyértelműen előretörésről beszélhet, az épp az FDP - a jólkeresők pártja, ami rendszerint gazdasági kompetenciájával dicsekszik.
Láthatólag (és a mi szempontunkból: sajnos) a pro-kapitalista véleményformálóknak kapásuk volt a nép körében, aminek következtében a válságból levont egyetlen lehetséges következtetés a kapitalista normalitás visszaállása iránti vágy kinyilvánítása lett - és aminek következtében saját gyászos helyzetünk, a profittermelés sikerességétől való függés, alapos ok arra, hogy elfogadjuk ezt a függést, és hogy jó szerencsét kívánjunk idegen emberek gazdagságának további növeléséhez.

Mindeközben a német közéletben az elégedettség a válság áldozatainak (akik az ún. kisemberek közül kerülnek ki) derekas helytállása miatt annyira meggyökeresedett, hogy a véleményformálók a Linke választási esélyei miatti izgatottságukat maguk mögött hagyták, és máris a dolog "unalmassága" miatt kezdtek el panaszkodni, amit csalhatatlan politikai érzékükkel fel kellett fedezniük az őszi választási kampány során.

A tartományi választások után azonban (..) egy kicsit mégis felforrósodott a választási harc a hozzáértő megfigyelők szemében. A Linkspartei ugyanis három szövetségi tartományban 20% fölötti eredményt ért el. És máris tanakodni kezdtek a pártközpontok stratégái, hogy a Linkspartei-nak ez az eredménye vajon nem azt jelzi-e, hogy ún. "táborok harca" [Lagerwahlkampf] típusú választás közeledik. Túl az esélyek latolgatásán, amivel a pártstratégák foglalkoznak, és amit nyugodtan át is engedhetünk nekik, azért feltűnhet nekünk a következő, a "Lagerwahlkampf" kifejezéssel kapcsolatban: az NSZK [BRD] established pártjai azzal számolnak, hogy újra bevetik a német politikai hagyomány veteránját, az antikommunizmust, hogy a balról jelentkező versenytársat kigolyózhassák. A Linkspartei kommunista hajlamokkal való meggyanúsítása kétségtelenül minden, csak nem találó leírás erre a pártra. Nagyon is találó viszont arra nézve, milyen államrezont is képvisel a meggyökeresedett német pártkartell: ez a hatalmi kartell azt a pár apró kozmetikai javaslatot a szokásos válságkezelési programmal kapcsolatban, amiket a Linke produkált, kommunista rendszerkritikává fújja föl és úgy utasítja vissza, mintha ez mindenféle érv nélkül magától értetődő lenne - ezzel az eljárásmóddal a CDUFDPSPDGrüne mégegyszer aláhúzza, hogy a válságból levont lecke számukra a következő: először is megakadályozni, hogy a piacgazdaság rendszerét bármilyen változtatás fenyegesse, és másodszor, tüsténkedni, hogy a németországi kapitalizmus [Kapitalismus Marke Deutschland] a válság győzteseként végezze. Ezzel az üzenettel láthatólag meg is lehet nyerni a 2009-es válságválasztásokat, függetlenül attól konkrétan ki a nyertes - illetve a vesztes.

A köztársaság jól láthatóan dűlőre jutott a krízissel - fölül és alul egyaránt.
Egyszerűen csak ennyi: ami Németország politikai adminisztrátorainak és gazdasági haszonélvezőinek a jelen pillanat parancsa, nevezetesen a válsággal való megbirkózás a piacgazdaság logikája szerint és a német nemzet nagyobb hasznára - az emberek maradéka részéről, akik a németországi tőkeállomás [Kapitalstandort Deutschland] lakosai, súlyos hiba. Ezáltal betonozzák be ugyanis azokat a pusztító tendenciákat, amiket ebben a rendszerben és ebben a nemzetben szükségszerűen el kell szenvedniük.

A Gegenstandpunkt állásfoglalása

ford: kmb

2008-2009 telén a gázai övezet elleni izraeli háború, nagy felháborodást és sok tüntetést váltott ki szerte a világban. Sokan vitatták a támadás legitimitását, az elkövetett háborús bűnöket, megkérdőjeleződött a jövő, sőt kérdésessé vált a béke lehetősége is izraeliek és palesztinok között. Felmerült egy másik kérdés is: miért Palesztina? Miért pont a palesztinai háború vált ki ilyen erős érzelmeket, ennyire súlyos szavakat, ennyi tüntetést? Végül is, földünkön ismerünk ennél gyilkosabb háborúkat, Darfúrban vagy Kongóban; legalább ilyen erős az elnyomás Tibetben, Csecsenföldön vagy Birmániában; a szabadságjogok földbe tiprásának legalább ilyen felháborító eseteit tapasztaljuk az indiai érinthetetlenek, vagy Kenyában a núbiaiak, vagy a különböző latin-amerikai országokban az indiánok esetében is.