Kezdődjék a mese
„Ahogy repülőgépe megkezdi a leszállást, Ön valósággal odaragad az ablakhoz. A látvány odalent lélegzetelállító: egy hatvan négyzetkilométernyi szigetvilág, ahol a korallszínű szigetek a Föld kontinenseinek alakját adják ki. A földrészek közötti sekély zöldes vízben jól látható a gizai piramisok és a római kolosszeum alakja.
A távolban három további szigetcsoport, melyek pálmafákat formáznak, rajtuk felhőkarcolók, vidámparkok és a víz fölé épített ezernyi luxuspalota. A „pálmákat” móló köti össze egy Miami-ra emlékeztető óriásstranddal, ahol megahotelek, lakótornyok és jacht kikötők csillognak-villognak.
Ahogy a repülőgép lassan a szárazföld fölé ér, szinte elakad a lélegzete a látványtól, ami az eddigieknél is hihetetlenebb. A felhőkarcolók krómszínű erdejéből (legalább egy tucatnyi közülük 300 méternél is magasabb) egy új Bábel-torony emelkedik ki. Magassága hihetetlen, legalább 700 méter: mintha két Empire State Building-et állítanánk egymásra.
Még mindig a szemét dörzsöli a csodálkozástól és a hitetlenkedéstől, amikor gépe földet ér és ön megérkezik a repülőtér bevásárlóközpontjába, ahol boltok százai csalogatják Gucci táskákkal, Cartier karórákkal és jó kilónyi aranyrudakkal.
Ön gondolatban feljegyzi magának, hogy ne felejtsen el elmenőben egy kis vámmentes aranyárut venni.
A hotel sofőrje már várja Önt egy Rolls Royce Silver Seraph-fal. Barátai ugyan a 160-emeletes, hét csillagos Armani Hotel-t ajánlották Önnek, amelynek átriuma akkora, hogy elférne benne a Szabadság-szobor, de Ön inkább úgy dönt, hogy megvalósítja egy gyerekkori álmát. Ön mindig is szeretett volna Nemo kapitány lenni egy kicsit.
Medúza alakú hotelje pedig pontosan 20 méterrel a tengerszint alatt helyezkedik el. 220 luxus lakosztályának mindegyike tiszta plexi-üveg fallal van ellátva, amin át jól láthatja az elúszó sellőket, valamint a hotel híres „víz alatti tűzijáték”-át: „buborékok, örvénylő homok és a gondosan kialakított fényeffektek” látomásba illő együttesét. Minden kezdeti félelme tenger alatti lakhelyével kapcsolatban azonnal elmúlik, ahogy a mosolygó concierge-re néz. Az építmény többszintes biztonsági rendszerrel rendelkezik, biztosítják Önt, amely terrorista tengeralattjárók, valamint rakéta és légi támadások ellen is védelmet biztosít.
Habár Önnek fontos üzleti megbeszélése van az Internet City szabadkereskedelmi övezetben, taipei-i és hyderabad-i partnerekkel, Ön szándékosan egy nappal korábban érkezett, hogy kicsit kényeztesse magát a Nyughatatlan Bolygó dinoszaurusz-parkban kínált izgalmakkal. S egy tenger alatt töltött éjszaka nyugodt álma után Ön már ott is ül a gyorsvasúton, ami a Jurassic dzsungel felé tart. Expedíciója során először békésen legelésző Apatoszauruszokkal találkozik, majd velociraptorok csapata támadja meg. Ezek az állat-automaták [animatronic beasts] oly tökéletesen élethűek – nem hiába, hiszen a British Museum szakértői tervezték őket – hogy Ön felsikít ijedtében és izgalmában.
Ha már az adrenalin szintje ilyen magasra ugrott, Ön úgy dönt, hogy a délutánt egy kis snowboardozással kerekíti le […]. A szomszédban pedig ott van az Arábia Pláza [Mall of Arabia], a világ legnagyobb bevásárlóközpontja – a város híres Shopping Fesztiváljának színhelye, amely minden januárban 5 millió fanatikus vásárlót vonz – de Ön inkább későbbre halasztja ezt a csábító lehetőséget.
Inkább némi drága thai konyhával kényezteti magát egy az Elit Tornyok-hoz közel eső étteremben, amit még a hotel sofőrje ajánlott Önnek. Egy gyönyörű orosz szőkeség a bárnál szinte vámpír-szerű mohósággal bámulja Önt, és Ön eltűnődik: vajon az érzéki bűnök kínálata is olyan különleges errefelé, mint a vásárlásé…”
A Szárnyas fejvadász folytatása?
Isten hozott a paradicsomban. De hol vagyunk egyáltalán? Egy új sci-fi regény ez Margaret Atwood-tól, vagy a Szárnyas fejvadász folytatása, vagy talán Donald Trump szavai egy LSD-trip során?
Nem. Ez a Perzsa-öböl városállama, Dubai 2010-ben.
Shanghai után (jelenlegi lakosság: 15 millió) Dubai (jelenlegi lakosság: 1,5 millió) a világ legnagyobb építési területe: a hivalkodó fogyasztás és – ahogy a helyiek hívják – „magasabb életstílusok” [supreme lifestyles] egyre burjánzó álomvilága.
Tucatnyi képtelen megaprojekt – pl. a „The World” (mesterséges szigetvilág), a Burj Duabi (a világ legmagasabb épülete), a Hydropolis (víz alatti luxushotel), a Nyughatatlan Bolygó vidámpark, a kupolával fedett sí-központ, amit állandó 40 fokos hőségben tartanak fönt, az Arábia Pláza – építése már folyik, mások pedig a rajzasztalon alakulnak.
Az 56 éves koronaherceg-vezérigazgató Sheikh Mohammed bin Rashid al-Maktoum felvilágosult zsarnoksága alatt a Rhode Island nagyságú [= kb. mint Vas megye] Dubai-i Emirátus a hagymázas urbanizmus globális ikonjává vált. Habár gyakran hasonlítják Las Vegas-hoz, Orlando-hoz, Hong Kong-hoz vagy Szingapúrhoz, a sejkség inkább ezek összeadódására emlékeztet: a nagy, a rossz és a ronda kaotikus egyvelege. Nem pusztán egy hibrid lény ez a város, hanem inkább egy kiméra: Barnum, Eiffel, Disney, Spielberg, Jerde, Wynn és a Skidmore, Owings & Merrill küklopszi képzeletszüleményeinek frivol nászából született torzszülött.
A multimilliárdos Mo sejk – ahogy a dubai-i expat-ek becézik – nem csak telivéreket (övé a világ legnagyobb istállója) és szuperjachtokat (egy másik büszkesége a
Vezetése alatt ez a tengerparti sivatag egyetlen hatalmas áramköri lappá vált, ahová a transznacionális műszaki és ingatlanfejlesztési elitcégek sorra kapcsolják be high-tech „készülékeiket”, szórakozónegyedeket, mesterséges szigeteket, és „városon belüli városokat” építve – a nagyvárosi kapitalizmus legújabb hóbortjait követve. Ugyanezeket a képtelen Lego alkatrészeket természetesen számtalan feltörekvő városban megtalálhatjuk, de Mo sejknek van egy megkülönböztető és sérthetetlen előírása: mindennek „világszínvonalúnak” kell lenni, ami alatt egyszerűen a Guiness Rekordok Könyve első helyét érti. Így aztán Dubai-ban épül a világ legnagyobb vidámparkja, legnagyobb bevásárlóközpontja, legmagasabb épülete, és a világ első víz alá süllyesztett hotelje, sok egyéb „leg” mellett.
Mo sejk építészeti megalomániája, habár erősen emlékeztet Albert Speer-re és megbízójára, korántsem irracionális. „Tanulván Las Vegas-tól” megértette, hogy ha Dubai a Közel-Kelet és Dél-Ázsia (és ez a terület Dubai hivatalosan deklarált 1,6 milliárdos „hazai piaca”) luxus-fogyasztási paradicsomává akar válni, akkor szüntelenül a végletekre kell törekednie.
Ilyen szempontból nézve a város monstruózus futurizmus-karikatúrája pusztán dörzsölt marketing. A tulajdonosok semmit sem szeretnek jobban, mint amikor a különböző tervezők és urbanisták városukat mint a globális élvonal képviselőjét dicsőítik. George Katodrytis építész például így vélekedik: „Dubai a 21. század kialakulófélben lévő városi prototípusának tekinthető: mesterséges és nomád oázis, egy elszigetelt város, ami túlnyúlik a föld és a tenger határain.”
Ezen fölül, Dubai-nak még ott van a közeledő olajhozam-csúcs [peak oil epoch] is, hogy fedezze ezeknek a túlkapásoknak a költségeit. Minden alkalommal, amikor valaki elkölt 40 dollárt, hogy föltöltse a kocsiját, Mo sejk sivatagi oázisának öntözéséhez járul hozzá.
Dubai épp azért döntött úgy, hogy ő lesz a posztmodern (ahogy Brecht fiktív konjunktúravárosát, Mahagonny-t aposztrofálta) „hálók városa”, mert szerény olajkészletei rohamosan fogynak – ebben az új minőségében viszont ide kerülnének újra befektetésre az [térség többi részéből] olajból származó óriásprofitok, méghozzá Arábia azon természeti kincsébe, amiben valóban kifogyhatatlan készletei vannak: a homokba. (Egyébként a dubai-i óriásprojekteket valóban a megmozgatott homokmennyiséggel szokták mérni: 28 millió köbméter homokra rúg például a „The World” projekt.)
Ez az óriási fellendülés egyébként részben az al-Káidának (és a terrorizmus elleni háborúnak) köszönhető. 2001. szeptember 11. óta ugyanis sok közel-keleti befektető, félve az esetleges perektől és szankcióktól, kivonta befektetéseit Nyugatról. Salman bin Dasmal (Dubai Holdings) szerint csak a szaúdiak kb. 1/3-át repatriálták billiódolláros tengerentúli befektetéseiknek. A sejkek tehát hazahozzák pénzeiket és a szaúdiak feltételezések szerint legalább 7 milliárd dollárt pumpáltak bele Dubai homokváraiba.
Az olajpénzek egy másik csatornája a szomszédos Abu Dhabi Emírségből ered. Ez a két államocska irányítja az Egyesült Arab Emírségeket – ezt a kvázi-nemzetet, amit Mo sejk apja és Abu Dhabi uralkodója dobott össze 1971-ben, hogy elhárítsa a veszélyt, amit az ománi marxisták és az iráni iszlámisták jelentettek.
Dubai biztonságát ma a Jebel Ali kikötőnél általában ott horgonyzó amerikai nukleáris anyahajók garantálják. Dubai pedig valóban egyre agresszívabban reklámozza magát, mint az abszolút elit „Zöld zóna” az egyre kiszámíthatatlanabb és veszélyesebb régióban.
Eközben, ahogy egyre több szakértő figyelmeztet az olcsó olaj korszakának az elmúlására, az al-Maktoum klán újabb pénzáradatra számíthat, ahogy a nyugtalankodó befektetők biztonságos és baráti menedéket keresnek olajbevételeik számára.
Ha kívülállók rákérdeznek a jelenlegi fellendülés fönntarthatóságára, a dubai-i vezetők rámutatnak: az új Mekka, amit építenek, saját tőkére [equity], nem pedig adósságokra épül.
A vízválasztó 2003-as döntés óta, amellyel Dubai minden korlátozást megszüntetett a külföldi tulajdon terjeszkedésével kapcsolatban, gazdag ázsiaiak és európaiak rohanták meg a várost, hogy beszállhassanak a buliba. Egy strandszakasz a „Palms”-on, vagy, ami még jobb, egy magánsziget a „The World”-ből ma már van annyira sikk, mint St. Tropez vagy a Kajmán-szigetek. A prímet az egykori gyarmati urak viszik - a brit expat-ek a leglelkesebb vásárlói Mo sejk álomvilágának: David Beckham-nek saját strandja van, Rod Stewart-nak pedig saját szigete (amit állítólag Nagy-Britanniának fognak elnevezni).
A láthatatlan többség
Fontos hangsúlyozni, hogy Dubai utópisztikus jellege korántsem káprázat csupán. A városállam ugyanis a neoliberális elképzelések valóságos mennyországa, még Szingapúrnál, vagy Texas-nál is sokkal inkább.
Egyrészt Dubai olyan kényelmes nyugati típusú befektetési és tulajdonjogi környezetet biztosít, szabad külföldi tulajdonnal, ami egyedülálló a térségben. Ezzel a kedvezménycsomaggal még együtt jár az alkohollal, könnyű drogokkal, az ujjatlan női felsőkkel és egyéb nyugati bűnökkel szembeni laza tolerancia, amelyeket elvileg tilt az iszlám jogrendszer. (Amikor a betelepülők Dubai különleges „nyitottságát” dicsérik, ez alatt általában a dőzsölés szabadságát értik – nem a szakszervezet-alapítás, vagy a kritikus vélemények megjelentetéséhez való jogot.)
Másrészt Dubai, a szomszédos emírségekkel együtt, a munkavállalók páratlan jogfosztását valósította meg. A szakszervezetek, sztrájkok, és a munkások szervezése törvénytelen, és a magán szektorban dolgozók 99%-a azonnal deportálható állampolgárság nélküli pária. Az American Enterprise és a Cato Institute bölcs öregeit minden bizonnyal valósággal elfogja a kéjborzongás, ha végigfuttatják tekintetüket a dubai-i osztálytagozódáson és privilégiumrendszeren.
A társadalmi piramis tetején az al-Maktoum család és unokatestvéreik állnak, akik nemes egyszerűséggel a sejkség minden jövedelmező homokszemét [=földeket] birtokolják. Ezután következnek a született emírségiek, akik a lakosság 15%-át teszik ki – akiknek privilégium-jelző egyenruhája a fehér dishdasha – akik egyfajta vagyonos osztályként [leisured class] lézengenek, és akik dinasztia iránti hűségét [állami] jövedelem-transzferekkel, ingyenes oktatással és állami állásokkal vásárolják meg. Ez alatt egy lépcsőfokkal találhatók a kedvezményekkel kényeztetett haszonlesők hada: kb. 150000 brit expat, valamint európai, libanoni és indiai menedzserek illetve szakemberek, akik maximálisan kihasználják a légkondicionált kényelem és a két hónapos nyári szünet előnyeit.
A lakosság nagy többségét azonban az uzsoraszerződéses dél-ázsiai munkások adják, akik jogi eszközökkel vannak alkalmazójukhoz kötve, és akiket totalitárius jellegű társadalmi ellenőrzésnek vetnek alá. A dubai-i életstílust fülöp-szigeteki, sri lanka-i és indiai szolgálólányok tömege teszi lehetővé, míg az építkezési őrületet szegény indiai és pakisztáni munkások, akik 12 órás műszakban dolgoznak, heti hat és fél napot, a perzselő sivatagi hőségben.
Dubai, csakúgy, mint szomszédjai, semmibe veszi az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) előírásait és nem hajlandó elfogadni a vendégmunkásokra vonatkozó egyezményt [Migrant Workers Convention]. A Human Rights Watch 2003-ban azzal vádolta az Emírségeket, hogy a gazdasági konjunktúra „kényszermunkára” épül. Ahogy a brit Independent nemrég kiemelte egy Dubai-ról szóló összeállításban: „a munkaerőpiac nagyon hasonít a régi uzsoraszerződéses munkarendszerre, amit Dubai-ba az egykori gyarmati hatalom, Nagy Britannia vezetett be.” (1)
„Mint nyomorgó apáik egykor” – folytatta a lap – „a jelenlegi ázsiai munkások megint arra vannak kényszerítve, hogy lényegében rabszolgává tegyék magukat évekre, ahogy megérkeznek az Egyesült Arab Emírségekbe. Jogaik még a reptéren megszűnnek, ahol a toborzóügynökök elveszik útlevelüket és vízumukat, hogy teljesen kontrollálhassák a munkásokat.”
Amellett hogy elképesztő mértékben kizsákmányolják őket, Dubai helótáitól azt is elvárják, hogy láthatatlanok legyenek (2). A sivár munkásszállások a város határain, ahol a 6, 8 vagy akár 12 munkás van egy szobába zsúfolva, nem képezik részét a város hivatalos turista image-ének, amiben nincs helye a nyomornegyedeknek vagy a szegénységnek. Egy nemrégiben megejtett látogatása során még az Emírségek munkaügyi minisztere is állítólag mélyen megdöbbent a nyomorúságos, szinte elviselhetetlen körülményektől, amiket egy nagy ingatlanfejlesztő cég várostól távoli munkásszállásán tapasztalt. Azonban, amikor a munkások megpróbáltak szakszervezetet alakítani, hogy megkapják a bérüket, és jobb lakhatási körülményeket követeljenek, azonnal letartóztatták őket.
Ennek a paradicsomnak azonban még a szerződéses munkások lakhelyeinél is vannak sötétebb bugyrai.
Az elegáns hotelekben látható orosz lányok csak a „csillogó” felszínét mutatják egy kegyetlen szex-kereskedelmi hálózatnak (3), ami emberrablásra, rabszolgaságra és szadista erőszakra épül. Dubai – ahogy azt minden menőbb útikönyv az olvasó figyelmébe ajánlja – a „közel-keleti Bangkok”, több ezer orosz, örmény, indiai és iráni prostituálttal, akik különböző nemzetközi bűnbandák és maffiák karmaiban vannak. (Igazán szerencsés egybeesés, hogy a város egyben a pénzmosás nemzetközi fővárosa is, ahol az ingatlanvásárlások kb. 10%-a készpénzben zajlik.)
Mo sejk és rendkívül modern rezsimje természetesen tagadja, hogy bármi köze lenne ehhez a burjánzó alvilághoz, habár a bennfentesek jól tudják, hogy a prostitúcióra kényszerített nők elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy megteljen európai és arab üzletemberekkel az a sok ötcsillagos hotel. A sejk maga azonban Dubai egy másik, alighanem a legbotrányosabb ügyében érintett: a gyerekrabszolgaságban.
A teveversenyek az emírségi elit egyik kedvenc szórakozását jelentik. 2004 júniusában az Anti-Slavery International [Nemzetközi Rabszolgaellenes Szövetség] fotókat tett közzé, amiken még az iskolás kort sem elérő kiskorú zsokék voltak láthatók (4). Az HBO Real Sports közben arról tájékoztatott, hogy ezek közül a gyerekek közül „némelyik mindössze három éves – egyszerűen elrabolják őket, vagy eladják rabszolgának, éheztetik, verik és megerőszakolják őket.” A gyerek zsokék közül egy pár aztán Dubai-ban, az al-Maktoum család teve-pályáján tűnt föl.
A lexington Herald-Leader – egy Kentucky államban megjelenő újság, ahol Mo sejknek két nagy telivér farmja van – megerősítette az HBO értesüléseit egy dubai-i patkolókováccsal (aki a koronahercegnek dolgozott) készített interjúval. A férfi elmondta, hogy „icipici gyerekeket”, némelyik 4 éves volt, látott a versenyeken, a rohanó tevék hátán. Az idomítók szerint a gyerekek rémült sikoltozása még inkább felizgatja az állatokat, amitől gyorsabban futnak.
Mo sejk, aki magát előszeretettel állítja be a modernizáció prófétájaként, szívesen szórakoztatja látogatóit szellemes közmondásokkal és bölcs aforizmákkal. Egyik kedvenc mondása így hangzik: „Ha valaki nem törekszik a jövő megváltoztatására, akkor szükségszerűen a múlt foglya marad.”
Az a jövő azonban, amit Dubai-ban épít – a világ milliárdosainak és transznacionális nagyvállalatainak éljenzése közepette – sokkal inkább úgy néz ki, mint egy rémálom a múltból: Walt Disney és Albert Speer kézfogása Arábia partjain.
ford.: kmb
*a cikknek egy jóval hosszabb és részletesebb változata olvasható a New Left Review-ban: http://www.newleftreview.org/?view=2635. Itt Davis kitér pl. a dubai-i „állam” (ami inkább egyetlen nagy befektetési alap) működésére, a vendégmunkások eddigi ellenállási kísérleteire, valamint a város szerepére a nemzetközi terrorista-hálózatokban.
Riport a szerzővel: http://mattsledge.wordpress.com/2007/08/14/mike-davis-on-dubai-an-ink-by….
A hosszabb tanulmány szintén megtalálható egy Mike Davis által szerkesztett új könyvben: Evil Paradises, Dreamworlds of Neoliberalism (New Press, 2007), amiben a neoliberális horror-urbanizációról szóló tanulmányok olvashatók.
A cikk eredetileg megjelent: http://www.tomdispatch.com/post/5807/mike_davis_on_a_paradise_built_on_o…
További cikkek Mike Davis-től: http://en.wikipedia.org/wiki/Mike_Davis_(scholar), honlapja a UCLA-n: http://www.hnet.uci.edu/history/faculty/davis/
(1) Nick Meo, ‘How Dubai, playground of business men and warlords, is built by Asian wage slaves’, Independent, 1 March 2005 http://www.independent.co.uk/news/world/middle-east/how-dubai-the-playgr…
(2) A vendégmunkásoknak tilos belépni a „menőbb” bevásárlóközpontokba, éttermekbe és a golf-pályákra. (ld. Independent cikk)
(3) Erről egy 48 perces dokumentumfilm: http://video.google.com/videoplay?docid=-6150836860448657774
(4) Az ügyről: http://en.wikipedia.org/wiki/Child_camel_jockey (azóta úgy tűnik pert indítottak a sejk ellen Floridában, aminek hatására az Emírség végül programot indított a gyerekek kényszermunkája ellen – robotokkal helyettesítik őket.)