Hogy megértsük miért nem vetik be az állami foglalkoztatást a magánszférán belüli tömeges munkanélküliség kezelésére, sokat tanulhatunk az amerikai történelem előző súlyos kapitalista válságának periódusából, az 1930-as évek gazdasági válságából.

Nézzük meg a a munkanélküliségre vonatkozó hivatalos adatokat, amik a Statistical Abstract of the United States: 1950 175. oldalának 209. táblázatából vannak.

A munkanélküliség döbbenetes megugrása az 1929-es krach után 1933-ban érte el a csúcsát, amikor a teljes munkaerő majdnem negyede állástalanná vált. FDR [Roosevelt] a depressziót ellensúlyozni próbáló erőfeszítései határozatlanok és hatástalanok voltak a foglalkoztatottságra nézve. 1932 és 1935 között a munkanélküliség 20-25% körüli szinten maradt. Bár 1936-ban és 37-ben csökkenni kezdett - bár nem sokkal ment csak 15% alá - újra emelkedni kezdett 1938-ban, egészen 20%-ig. 1929 és 1940 között a teljes amerikai munkaerő több mint 7 millió munkással gyarapodott, de 1940-ben az összes foglalkoztatott száma még mindig kevesebb volt, mint 1929-ben. A munkanélküliek száma 1940-ben több mint 8 millió volt, szemben az 1929-es másfél millióval. A munkanélküliség hatalmas és hosszútávú társadalmi következményei a depresszió 11 éve alatt folyamatosan sújtották az országot.

Ugyanakkor a táblázat azt is megmutatja, mire képes egy masszív állami program. Ami végül felszámolta a munkanélküliséget, az NEM a depresszió ellen összerakott hatékony gazdaságpolitikai program volt. A vezetők ennek produkálására képtelenek voltak. Ehelyett, ami "megoldotta" a munkanélküliség gazdasági problémáját, az egy katonai jellegű program volt, nevezetesen a második világháborúba való amerikai belépés. Két tényező vitte le a munkanélküliek számát az 1929-es szintre, az  1) 11 millió amerikai állampolgár besorozása a hadseregbe 2) 5 millió állás létrehozása a civil magángazdaságban, a hadsereg ellátására. Mindez úgy történt, hogy közben az amerikai munkaerő drámai mértékben nőtt. Adott gazdasági és politikai körülmények között, a kormány rendkívül hatékony tud lenni, mint végső foglalkoztató.

Ez azonban csak ritkán történik meg. A kapitalista gazdasági rendszer, a maga állandó instabilitásával, ahogy áthalad visszatérően jelentkező recesszióin/ciklusain/boomjain, periodikus jelleggel mély és hosszú depressziókat produkál. A mostani a második ilyen az utóbbi 75 évben, és a kettő között az USA-ban egy tucat üzleti ciklusról beszélhetünk.

A különböző gazdaságpolitikák - demokraták és republikánusok alatt - amik nem mentek el a masszív állami foglalkoztatásig, nem voltak elegendők ahhoz, hogy felfogják a munkanélküliség növekedését ezek alatt a recessziók alatt, különösen ami a mélyebb és hosszabb recessziókat illeti. Ma is ez a helyzet.

A kapitalizmus instabilitása és válságai a gazdasági mellett mindig politikai jelenségek is. Megoldásukhoz a gazdasági és politikai feltételek és mozgások sajátos kombinációjára volt szükség. Ha ezek nincsenek meg, akkor az állami politika általában inkonzisztens és hatástalan marad. A harmincas években a gazdasági programoknak nem volt meg sem a megfelelő politikai kontextusa [accompanying political policies], sem a szükséges feltételei, hogy sikerrel járjanak a tömeges munkanélküliség legyőzésében.

Ma, csakúgy mint 1930-ban, a politikai probléma nem a szubjektív értelemben vett tömegtámogatottság. Akkor és most is, a legtöbb ember igenis akarta, hogy masszív állami beavatkozással véget vessenek a munkanélküliségnek, a kilakoltatásoknak, a közszolgáltatások megnyirbálásának és így tovább.

Akkor is és most is, az ellenállás a masszív állami beavatkozással szemben főleg tőkésektől (vállalati vezérigazgatók és főrészvényesek) jött illetve jön, akik nem akarnak magasabb adókat fizetni egy nagyobb államnak, ami esetleg kontrollálhatja vagy szabályozhatja őket, netán versenytársukká válhat. A vállalati igazgatótanácsok, amik rendelkeznek a profitok nagy része felett, amit az amerikai dolgozók megtermelnek, felhasználhatják és fel is használják ezeket a profitokat arra, hogy megakadályozzák, hogy az állam a végső munkaadóként lépjen fel.

A stratégia ezúttal az, hogy megakadályozzák, hogy az adott ügyek a törvényhozó szervek elé kerüljenek, vagy egyáltalán hogy a társadalmi vita tárgyává váljanak. A magánszektor masszív munkanélküliséget hoz létre, majd megakadályozza az államot, hogy véget vessen annak megfelelően masszív programokkal, amikre szükség lenne ehhez. Ez alól a szabály alól csak akkor van kivétel, amikor erőteljes politikai erők jelennek meg, amik a masszív állami foglalkoztatás felé tolják a dolgokat. Azok az államok, amik a világháborúban az USA ellenségeivé váltak, biztosították azokat a politikai feltételeket, amik képessé tették az amerikai kormányt, hogy olyan mobilizációba kezdjen, ami felszámolta a nagy válság által okozott, 11 éven át tartó, tömeges munkanélküliséget.

De nem szükséges, hogy a háború legyen az egyetlen eszköz ahhoz a politikai mobilizációhoz, ami ráveszi az államot egy foglalkoztatási program végrehajtására (habár a kapitalista válságok történetében ez volt a norma). Ma Obama - elődjeihez, Bush-hoz és FDR-hoz, hasonlóan - hasonló helyzetben van. Rendelkezik a szükséges politikai mozgástérrel, hogy segítsen a bankokon, értékpapír-kereskedőkön, biztosítótársaságokon stb., hogy újraélessze az összeomlott hitelpiacokat és megmentse azokat a vállalatokat, amiket kormánya "too big to fail"-nek aposztrofál [túl nagy/fontos ahhoz, hogy tönkremenjen].

Ugyanakkor, úgy tűnik vagy képtelen rá, vagy pedig nem akarja mobilizálni azt a fajta tömeges politikai támogatást, ami szükséges lenne ahhoz, hogy az amerikai állam felvegye a végső munkaadó szerepét. A nagyvállalati ellenállásból pedig nincsen hiány. Ha nincs meg az aktív politikai támogatás ilyen állami foglalkoztatási programokra, akkor Obama legalább olyan hatástalannak fog bizonyulni napjaink munkanélküliségi problémájának megoldásában, mint annak idején Roosevelt volt a harmincas években. Sőt, Obama teljesítménye még sokkal gyászosabban is alakulhat, mivel ma hiányoznak az erős szakszervezeti, szocialista és kommunista mozgalmak, amik nyomást gyakoroltak FDR-ra. Egy komoly állami foglalkoztatási program soha nem pusztán közgazdaságtani vagy gazdaságpolitikai kérdés volt - hanem mindig a politikai gazdaságtan kérdése.

Ford.: kmb

megjelent: MRzine (a Paul Sweezy által alapított, idén 60 éves Monthly Review internetes magazinja)

-

Richard D. Wolff a közgazdaságtan professzora a University of Massachusetts-Amherst egyetemen.

Könyvei:

New Departures in Marxian Theory New York:  Routledge, 2006

Class Theory and History: Capitalism and Communism in the USSR New York:  Routledge, 2002

Bringing It All Back Home London: Pluto Press, 1994