Kelet-Európában valószínűleg nem kell túl sokat magyarázni, hogy ha az ember a pozitivista "marxizmustól" (a szocializmus jobb, mert gyorsabban nő az acéltermelés stb.) indul el fiatalkorában, milyen könnyen fordul át a dolog valami egészen másba, a mi (ká-európai) esetünkben persze elsősorban a liberalizmus valamilyen formaváltozatába.

Szeretve tisztelt közgazdász-elitünk (reformközgazdászok stb.), a félelmetes "szakértők" és realisták szinte mind ezt az utat járták be, inkább ne is mondjunk neveket. Ugyanakkor itt mégiscsak megmarad egy fontos elem, nevezetesen egyfajta triumfalizmus, vagy inkább arrogáns hit a (mindenkori) rendszer tökéletességében: a "reformok kritikus tömege" épp úgy elhozza a mennybemenetelt és épp úgy "nincs alternatívája" a dolognak, mint a Terv keretszámainak. Valamivel ritkább errefelé azoknak az esete, akik fiatalon érzelmi, pszichológiai okokból csapódtak a baloldali radikalizmus valamelyik gyászosabb fajtájához (maoizmus stb.): a dolog végkimenetele azonban itt is általában ugyanaz volt.

Van azonban egy másik bomlásterméke is a messzi hatvanas-hetvenes évek radikalizációjának. Ez Kelet-Európában ritkább, Nyugaton viszont annál gyakoribb: a búskomorságba, frusztrációba, majd általában valamilyen gyűlölet-pótlékba süllyedő ex-baloldaliak seregei. Az általánosságra törekvő társadalom-megértés és kritika folyamatosan széttöredezik kis partikuláris utálat- és frusztráció-szilánkokra, míg a sebnyalogatástól végül el nem jutunk oda, mint a néhai Jean Baudrillard, aki a 2005-os "banlieue-lázadások" idején végül szélsőjobboldali lapokban vezekelt a baloldal történetét átható szégyenletes és – most már láthatjuk! – alaptalan antropológiai optimizmusért. A mélabús ex-baloldali továbbra is tragikusnak (sőt, undorítónak) látja a kapitalista társadalmi valóságot, azonban végképp lemond az átfogó magyarázatról, nem is beszélve az esetleges megoldás kereséséről – így aztán marad az általános pesszimizmus (ilyen az ember, az élet, a világ), vagy jöhet a bűnbakkeresés.

Mindezek a tünetek szépen megfigyelhetők a québeci Denys Arcand film-trilógiájának (előző 2 rész: Az amerikai birodalom bukása, Barbárok a kapuknál) utolsó darabján, aminek címe beszédes módon egyszerűen a következő: "L'âge des ténèbres" (A sötétség kora). A film története minimális és hát Arcand amúgy sem a drámai erőről híres, összes filmje erősen intellektuális korrajz, szóval ezzel ne is nagyon foglalkozzunk talán. A helyszín - mint mindig – Montréal (ezúttal azonban már nem holmi értelmiségi-bobo elitnegyed, hanem egy hamisíthatatlanul ronda észak-amerikai suburb a város mellett), hősünk a világban-életben-politikában-mindenben csalódott hivatalnok a láthatóan versenyképtelen québeci állam valami megfoghatatlan ügyosztályán, "a feleség" (aki inkább csak amolyan "Charaktermask", minek neki személyiség, érted...) persze munkamániás, nyugtató- és antidepresszáns-függő ingatlanügynök-bestia, a gyerekek videojátékokon és a legújabb digitális szarságokon lógó kis szörnyetegek. Shoot me.

És persze körös-körül minden, de minden rohad. "A sötétség kora", ugye: csecsemőgyilkos gyerekbandák, középkorosdit játszó 40 éves Gyűrűk Ura-rajongók, orális szex 12 évesen, jing-jang tanfolyam az állami hivatalban, hajnali ingázás az omladozó elővárosi vasúton (tele mobilozó analfabétákkal), Jobbik-képviselőre emlékeztető házmester-klónokkal betartatott dohányzás-ellenes rendeletek stb. Arcand olyan pesszimista, hogy azt még Horkheimer is megirigyelhetné, de persze a kanadai mester már nem hisz abban, hogy össze lehetne fogni intellektuálisan (a gyakorlatot most hagyjuk is) a romlás virágait: lassan, de biztosan tolódik az életműve valami konzervatív jellegű kultúrrasszizmus és mizogénia felé, amely végülis sokkal plauzibilisebb és kézzelfoghatóbb bizonyítékokkal alátámasztható világnézet, mint holmi osztályanalízis, nemde? Hát nem a kambodzsai gyerekbanda és az iráni zöldséges miatt nem lehet nyugodtan Pessoát olvasni, mint régen? Hát nem a "feminizmus" által megvadított hárpia jelenti föl az embert annál az istenverte antidiszkriminációs (vagy milyen) bizottságnál azért, ha káromkodik egy jót? De még mennyire. Akkor? Akkor nyilván rendben is van, ha hősünk, a kiégett, de azért értő protagonista már csak egy kis tahó- és szőkenő-ellenes leszámolásra vágyik eljelzálogosított McMansion-jében, az egyetlen pozitív kapcsolata az emberiséggel pedig az, hogy rendszeresen elképzeli, milyen jó is lenne egyet azzal a fiatal és ruganyos műsorvezetőnővel. De jaj, a valóságban ez persze nem megy ilyen könnyen (a delikvens inkább body-builder fekete kollégánkat választja, ugye még ez is...), ami persze megint csak azt mutatja, hogy igazunk volt az előbb föltett költői kérdésekben.

Világos, végül is innen menekülni kell, de még mielőtt zárásként egy hobbit-idillbe szédülne a film (békére lelünk a természet lágy ölén stb.), azért Arcand végigmenetelteti az ügyféliroda szerencsétlen várakozói előtt hősünket, hogy explicite is hozzájuk vágja, mi is a létállapot: "On n'a pas aucune solution pour vous. La situation est trop complexe, votre vie est trop compliquée." Igen, így. Mindenesetre alighanem kanadainak vagy más szerencsésebb ország lányának/fiának (no meg némileg elhülyültnek) kell lenni ahhoz, hogy a film "megoldása" ellágyulást vagy megnyugvást okozzon számunkra, ne pedig arcpirító frusztrációt, vagy esetleg dührohamot: de most tényleg, tegye fel a kezét, aki nem vonulna vissza szívesen almát pucolni és biolekvárt főzni ebből az egész vackerájból, ha várja a közelben egy örökölt tengerparti ház, persze vadludakkal és lemenő nappal. Hogy Arcand nyugatias enerváltságára igazi kelet-európai "absztrakcióval" feleljünk: hát persze, így könnyű, akár lázadni, akár konzervatív nihilistának lenni, te kis hamiskártyás.

Hasonló opciók híján legtöbbünknek alternatív lehetőségek után kell néznie, attól tartunk.