Néha egy ötlet is elviszi a műsort, fanyaloghatunk ugyan a szereplők tehetségén vagy a rendezői koncepción, ám mégis fejet hajtunk a kiinduló elképzelés előtt. Máskor meg az alapanyag van rendben annyira, hogy értékén még egy középsúlyos elbarmolás sem csorbít. A W-projekt (csak az egyik cím) mindkét téren erős és közben mindkét veszély fenyegette, fenyegetheti értelmezőtől függően. Forgács Péter felhasznál (egyes kritikák szerint kihasznál) egy osztrák náci antropológus (Joseph Wastl)által összeállított képanyagot és hozzáteszi annak többszörös, rétegzett interpretációját.
Valószínűleg az jár jól, aki semmit nem sejtve tér be az Ernst Múzeum –többnyire totálisan üres, értsd: látogató nélküli- kiállítóterébe, és fokozatosan, mint egy lineárisan előre haladó, precízen megszerkesztett darab nézőjeként szembesül az idővel.

Col tempo  (a munka másik címe)–  ezt a feliratot tartja kezében Giorgione öregasszony-modellje, aki a belépőt fogadja: memento mori –látjuk majd, több ennél, gesztus Velence (az installáció az 53. Biennáléra készült) előtt, még számtalanszor lenyűgözi majd a látogatót az a finomság, ahogy így, tökéletesen illeszkednek egymáshoz a részletek, akár fontosak, lényegtelenek, finomak vagy egy-egy pillanatra hatásvadászok.
Az első teremben még csak a technikai kivitelezés bűvöli el az embert. Mélyről morajló zene, tompított fények, klasszikus rámákban arcképek, egymás mellett. Hiába közeledünk az alattuk elhelyezett rézlapocskák felé, mind üres, egyet kivéve, ő W, a címszereplő. Rögtön látszik, hogy nem egyszerű fotókat kereteztek be, érdekes az anyaguk, hologramszerű, de azért az egy kísérteties pillanat, amikor hirtelen az egyik alaknak mosolyra húzódik a szája, a másik követni kezd a tekintetével. Rendkívül lassan, észrevétlenül változnak az arcvonások; mozgókép - keretben, falra függesztve, amely hosszú percekre állóképpé merevedik. Ismeretlen emberek galériája, családi albumnyi egyén, akik a következő teremben századmagukkal egy óriási vászontablóra kerülnek. Az arcképfalra már természetes sebességgel vetül, egyforma méretű kis kockákban az a pár másodpercnyi kis film, amelyet minden kamera elé kerülő alakról felvettek. Elölnézet-oldalnézet, hang híján feltételezhető, a név bemondása. Szigorú rend, koreográfia, megbontandó ezt, némelyikük félszegen elmosolyodik, oldalra kitekint a filmből, zavarát leplezi valahogy. Az előző terem ismeretlenjeiből, ha akarjuk, névvel, igen, most ez jön: származással és egyéb adatokkal kiegészített akta állhat a rendelkezésre. Tényszerűen antropológiai adatgyűjtés eredménye a kiállított-kivetített gyűjtemény, egyik része csak a filmre vett „típus-fotó” készítés, ezt mérések, bőr-, haj- és szemszín osztályozások és végül maszkkészítés követte. A maszké, amely nemcsak végeredménye, hanem többszörösen terhelt szimbóluma lesz a vizsgálatnak és így a kiállításnak.
Dr. W. célja: kimutatni a „a zsidók karakterisztikus fizikai lényegjegyeit” és „lelki tulajdonságait” természettudományos alapossággal, hogy felismerhetőek, azonosíthatóak legyenek.
Így lesz az ismeretlen album szereplőiből azonosított, majd személyiségüktől rögtön megfosztott típus-, karakter-képviselő. A filmrevettek nem csak hadifoglyok, nem csak azok, akik később a koncentrációs táborokban pusztultak el. Az összehasonlítás miatt szükséges volt fogvatartóik, vagy akár a vizsgálatot végző tudóscsoport vagy más civilek adatainak felvételére is. Az első teremben nem kapjuk meg az információt, ki melyik oldalon áll – vegyesen, egymás mellett függ fogvatartó vagy fogvatartott vagy csak szemtanú portréja. A harmadik helyiségben ismét nagyon árnyalt módot talált a szerző arra, hogy viszonyukat megmutassa: három konzolba épített – egymás felé fordított tévéképernyőn láthatóak a tábori élet színterei, az antropológusok és a környező falvak lakosságának idillinek mondható eseményei. A konzolokat csak körbe lehet járni, kívülről van lehetőség benézni  „közéjük”. Ennek a módszernek tulajdonképpen egy másik verziója, amikor az egyik túlélőről forgatott riportfilm közvetlen befogadását akadályozza meg az elkerített, miniatűr székekkel beterített nézőtér-makett.
Teremről-teremre egyre több információt adagolnak a látogató számára, néha már-már didaktikus rávezetés történik, de mindig lesz egy újabb motívum, ami kizökkent. Hol maga a labirintusszerű tér, a hangok, a fátyolszerű anyagra applikált képek, vagy az egyik belga hadifogoly szép arcképe, amely óriási méretűre nagyítva uralja a teret, fel kell tekinteni rá  - áhitattal és még így sem totális a hozzáférés.

A fotográfiának már rég megvan a maga filozófiája, alkotófolyamatként való leírásakor is kikerülhetetlen az idővel való összefüggésbe helyezése. Megállítani azt, rögzíteni, nyomot hagyni, emlékezni. Itt ugyanez a tevékenységsor egészen más célt szolgál, a képanyag eszköz és egyben alapanyag, bizonyítéka egy „tudományos feltételezésnek”. Az idő-dimenziója el is vethető. Nem úgy a téré, a kiállítótéré, amely bevezet-ráébreszt, fokozatosan adagol illetve az egyetlen kézzelfogható, térbeli, háromdimenziós tárgyé, a maszké.
A maszkkal ugyanaz a játék folyik, mint a kiállítás egész anyagával, ahogy a konkréttól eljutunk az absztraktig – megint zavarbaejtően lépésről-lépésre: a megalázottság pozíciója (videófelvételeken láthatjuk, hogy az élő, de halálraszánt emberek arcáról „halotti maszk" készül) átvált a meg nem ünnepelt győzelmébe, hiszen az utolsó vitrinekben olyan maszkokat állított ki, amelyek ma élő művésztársak arcáról készültek, nem gipszből, hanem összezsugorodó, magától deformálódó anyagból, ekképp antroplógiai vizsgálatok számára mindörökre használhatatlanok.
Óvatos, érzékeny, a provokációt csak klisékben és toposzokban felmutató, így azt rögtön vissza is vonó mű, vasárnapig még látható!

videó