A testről való gondolkodás és beszéd túlterhelt, a test megközelíthetetlen. A tiszta, még „íratlan" test(felület) illúzió, akár az antik görögök-rómaiak, akár a keresztény Európa  felől közelítenénk hozzá, szociális-kulturális-pszichológiai rétegzettségével, bármilyen céllal boncoljuk is, számolni kell. Az intimitás és a tabu leválaszthatatlan attribútumai. Anélkül, hogy szigorú kronológiai vagy tematikus rendet követnénk, álljon itt néhány példa a test fetisizálásának különböző technikáira és reprezentációs formáira: volt az erős test (munkásököl-vasököl), majd a szép test (loreálmertmegérdemlem) és mai fő megjelenési formájában - a természetes test (forever living). Ez utóbbi, lássuk be, ugyanúgy (ön)ámítás, manipuláció terméke, és nem nehéz észrevenni, mivel is köthető a korábbi verzióhoz, mi a mindegyikben közös, ezek szerint vágyott alaptulajdonság: az egészséges test. Duzzadó izmok, makulátlan bőr, illetve minden esetlegessége ellenére a health body. Ideológiák és/vagy iparágak támogatták és az ábrázolás, a képi megjelenítés magával hozta azt, hogy a művészet is tárgyává, sokszor ezzel egy időben, a gúny tárgyává tegye.

Egyes művészetfilozófusok szerint maga a művészet, mint a „civilizáció szépségszalonja" (Dewey) válik a megtévesztés fő terepévé, amelynek egyetlen célja annak (mármint a civilizációnak) a rémségeit és brutalitásait pazar mázzal bevonni: így az osztály-sznobizmust, az imperializmust, a kapitalizmus profithajhászását, a társadalmi széttagozódást, a munkától való elidegenedést, stb, stb. Azzal, hogy a művészetet, a művészeti tevékenységet és annak élvezetét kikiáltják egyfajta menedéknek, legitimálják az előbbi tevékenységeket.

De a kérdés hálistennek nem ilyen egyszerű. A manipuláció a mindenkori és az „univerzális hatalom" elsődleges célja maradt, de a  világ (értsd a valóság) már régóta a róla kialakított képnek akar megfelelni (ennek klasszikusa a Farok csóválja), tehát önnön másolatát másolja. Hogy Baudrillard egész munkásságát - amelynek központi eleme a szimulakrum fogalmának bevezetése - Földényi frappáns mondatának segítségével leegyszerűsítve összefoglaljuk: a valóság leképezése mindig valóságosabb magánál a valóságnál is, aminek következtében nem az a valóságos, ami reprodukálható, hanem az, ami már reprodukálva van. És akkor itt is itt van Debord, aki azt mondja, hogy igen, a spectacle, a látvány(osság) nem képek egy csoportjából áll, hanem a képek által közvetített társadalmi viszonyokat jelenti.

A test ennek a képiségnek lett a célpontja és a bevezetőben említett test-ábrázolás evolúciója azt mutatja, hogy nagy bajban, de legalábbis csapdában van.

Foucault egyenesen azt állítja, hogy a hatalom kíméletlen pontossággal választja ki a testet, hisz ez az az entitás, amellyel, amelyben (!) tökéletesen azonosnak érezzük magunkat saját magunkkal, nem kételkedünk az integritásában, azonban a kommunikáció, a média segítségével elérhető, hogy mégis rajta keresztül manipuláljanak bennünket. A Crary-féle elmélet szerint először alkalmazzák rajtunk a figyelemelvonást, befolyást szereznek a természetes érzékelés felett: sok-sok új termék és sok-sok új információ, tv, internet nemcsak leköti és szabályozza az információeljutást, de még helyhez is köt, fegyelmez. A szabadidő eltöltése tehát lassan a munkavégzéshez lesz hasonló, kereteit egy az egyben imitálják, más kérdés, hogy közben jól érezzük magunkat, elvileg kikapcsolódunk. Csak kísértetiesen azonos módszerrel.


Robert Gober cím nélküli képén egy direkt szabályozó mintát láthatunk arra, aminek még a 20. század második felében is ki lehet téve a test, például egy amerikai demokráciában. Azon túl, hogy az installáció egy Bosch-képet idéz meg, tiltakozik az ellen a szenátori javaslat ellen, hogy az AIDS-fertőzőtt homoszexuális férfiak fenekét tetoválással jelöljék meg.

Ha csak a 20.századra tekintünk, egyszerűen a túlesztétizálással, a lecsupaszítással, a sterilitásával egy egyen-testet képeztek, ezt társadalmi, kulturális tényezővé tették - ez lett a test, a közös (a kommunikációs csatornák által képviselt) test

Az erre adott, mégha nem is közvetlen válasz például a testábrázolás marginálisabb vetületeinek időről-időre újra előtérbe kerülése. Vagy egyszerű provokáció lenne, mikor a különböző századokban újra és újra felfedezik a rút dicséretét? Lázadást mutatnak be - ha kell, magán a testen.

Velasquez kompozíciói középpontjába állítja a groteszk testet,


Witkin beteg, torz, halott testeket, bizarr, amputált testrészeket fényképez,

a bécsi akcionisták nyilvánosan vagy szűk körben magukat és egymást szabdalják szét.

Mit is lehet ebben a fojtó, fojtott légkörben tenni, mint a test pusztításával, az obszcenitás fokozásával, kiélezett, túlhajtott élvezettel igyekezni kitörni és visszakövetelni a test jogait.

Az obszcén, a szó etimológiája szerint minden, ami a szcénán kívülre zárt. A pornográfia sokáig ide tartozott, ráadásul ez remek terepet jelentett ahhoz, hogy összecsapjanak azok, akik egymást álszent illetve gátlástalan jelzőkkel illetik. Az ipari forradalmat követően a pornográfia rejtett dimenziója volt a domináns, ma a nyílt, félig nyílt: a társadalmi nyilvánosság szürke zónájában (György Péter) van, de szintén elterelő mechanizmusként...Méghozzá úgy, hogy nem a szexust teszi tárggyá (ezzel szokás megkülönbözetni az erotikától), hanem a voyeurt, a nézőt. Zizek (Lacanon keresztül) a néző-tárgy pozíciók egyszerű felcserélésére való rámutatással teszi világossá, hogy a vásznon látható szereplők az alanyok, akiknek feladatuk a nézőt, a passzív tárgyszerepbe kerülőt megpróbálni felizgatni. A birtoklás tehát lehetetlen, de ez paradox módon csak növeli a tárgynak hitt vágy értékét.

Walter Benjamin és őelőtte Marx is hosszan értekezett arról, hogy válik az árucikk a piacon (vagy Benjamin speciális terepén: a kirakatban) fétistárggyá, ahol az ár-érték aránytalanság csak egy ezen tárgyak csalóka tulajdonságai közül.

Sokan próbálták leleplezni ezt a fajta fogyasztói attitűdöt, de legtöbben addig jutottak, hogy bebizonyítják nekünk, hogy bármit hajlandóak vagyunk megvenni a brand, a reklám miatt.  Wim Delvoye, belga képzőművész elkészítette az ürítés modelljét, egy gépet, amely fekáliát termel. A Cloaca a Ford-gyár futószalag-konstrukciójának mintájára mutatja meg a belga csokiból emberi ürülékké válás folyamatát és ehhez egy nem kicsit a Coca Cola-reklámot imitáló szimbólumot használ.


Figurája pedig a mindent fertőtlenítő, az abszolút higiéniát megtestesítő Mr Proper. Többszörös fricska ez a globális ipar fellegvárainak, a legütősebb pedig az az egyszerű tény, hogy szarból csinált árut, így profitot (bár a gép, amelyet biológusokkal és informatikusokkal kooperációban készített el, 200ezer dollárba került). Egy olyan természetes biológiai végterméket tesz kereskedelmi termékké, amelyet alapesetben igyekszünk elrejteni, a vele kapcsolatos esetleges gondolatainkat elfojtani. Az, hogy az intimitás ilyen nyilvános, technikai-tudományos közegbe kerül, korábban is foglalkoztatta a művészt, és ha már fent a pornóhoz nem is, itt akkor jöjjön Delvoye munkái közül egy illusztráció, a seX-ray, amely nagyszerűen példázza a szexualitás és a tudományos képalkotás szintézisét, egy radikális concept fedésében.

Úgy tűnik, az új évezred apokaliptikus testszemlélete egyre inkább a testbe hatol be, akár azon az áron is, hogy a húst leválasztja róla. A test szétesik, szétrohad, a fizikai határok szétfeszítése azonban mindig együtt jár a lelki és intellektuális határátlépéssel is.

Az agresszió, az exhibicionizmus, az extázis felfokozott megélése jele a védtelenség, kiszolgáltatottság okozta állandó frusztráció, kudarcélmény megélésének, csak közben a bekebelező - akár a megsemmisítésig vitt - mechanizmus újabb kontrollt jelent. Csak nem egy idegen hatalom általit.