A rendőri represszióval nem értek célt, az erőszak megmaradt csupán a jellege változott. Olaszország az általa rendezett 1990-es labdarúgó világbajnokságra renoválta nagy stadionjait, újakat is épített (Torino, Bari) és egyúttal militarizálta is azokat. Az új, kamerákkal felszerelt, plexivel teljesen izolálható vendégszektorral rendelkező stadionokban a rendőri jelenlét erőteljesen fokozódott (a titkosrendőrök - „digos" - pedig megjelentek a kanyarokon belül is). Szinte lehetetlenné vált a stadionokon belül a különböző csapatok ultráinak fizikai érintkezése, ezért az erőszak azokon kívülre került, illetve az ultrák és a rendőrök közti erőszakká alakult át. A mindig kivizsgálatlanul maradt aránytalan rendőri fellépések (melyek halálos áldozattal is jártak) csak olajat öntöttek a tűzre: az ultra elsőszámú ellensége és célpontja a rendőrség lett. Paradox módon a stadionok biztonságának a növekedése befolyásolta az ultrák közötti erőszakot is: eddig minden csoportnak vigyázni kellett, hogy miként viselkedik egy-egy idegenbeli utazás során, hiszen lényegében saját magát kellett megvédenie. Ha gyengébb volt, tartózkodott a felesleges provokációtól, amelyet általában az ellenfél is tudomásul vett. Az ultrák által „sane scazzottate" („egészséges, tiszta összecsapásnak") a kilencvenesek évektől felváltották a fiatal generáció, a „cani scolti" („veszett kutyák") által vezetett, a korrektségre fittyet hányó támadások. Ez az új generáció az ultrát kevésbé mint mozgalmat, vagy mint közösséget élte meg, inkább egyszerű időtöltéstként, „jó balhé"nak fogva fel azt. A régiek egyre értetlenebbül nézték, hogy a fiatal generációk tesznek az „ultra-elvekre", számukra pár órára szóló egyszerű hobbivá vált („ultras da tre ore" - „ultra három órán át", ahogy megvetően mondták róluk). Maga a „mentalità ultrà" szorult háttérbe, és ami még aggasztóbb volt, hogy a helyét a szélsőjobboldal  töltötte be.

A hetvenes évektől elérően nem egyfajta közös szubkultúra eredménye az ultra és a politika közti kapcsolatok kialakulása, ekkor már a politika szervezett beszivárgásáról beszélhetünk. Nemcsak az eddig is többé-kevésbé jobboldali kanyarok fasizálódtak, hanem tradicionálisan baloldali csoportokat is érintette ez a szervezett folyamat (különösen az AS Roma ultráit és kisebb mértékben a bolognaiakat említhetjük). A csoportok közti viszonyokban a sportbéli, vagy a tradicionális városi ellentéteket gyakran felváltották a politikai motivációjú összeütközések. A legnagyobb visszhangot az váltotta ki, amikor 1994-ben az inkább baloldaliként, és a tradicionális ultra-szellemet leginkább őrzőként számot tartó bresciaiakat egy fasiszta politikai meggyőződés alapján felálló, Roma-Lazio-Verona szurkolókat tömörítő csoport támadta meg. Az esemény utáni vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy az „összeállást" a mindhárom kanyarban jelenlevő fasiszta Movimento Politico Occidentale szervezte meg.  Az ultra és a politika viszonyát ugyanúgy a társadalom lelkiállapota szabta meg, ahogy a hetvenes években: a kilencvenesek években a bevándorló-ellenes xenofóbiával, a fasiszta rendszer (politika felől érkező) rehabilitációs kísérletével (Berlusconi és koalíciós partnerei), a harcos antikommunizmus érdekében az Ellenállás szerepének újraértékelésével a szélsőjobboldal került helyzetbe. Az ultra esetében még fokozottabban így volt, hiszen ez a szubkultúra - harcban a rendőri és jogi represszióval, a társadalmi gyökerét vesztő foci-biznisz kialakulásával - egyre rendszerellenesebbé vált.

A rendőri jelenlétet kijátszandó, az eddigi spontán erőszakot felváltotta az angol mintájú kis csoportokban történő szervezett erőszak, a „casual". Nem véletlen, hogy a nacionalizmussal, rasszizmussal eredendően átitatott angol mintát leginkább a szélsőjobboldali csoportok vették át (főleg Veronában és egy ideig a római Lazio ultrái). A helyzet Rómában vált a legdurvábbá: nyílt titokká vált, hogy a Forza Nuova nevezetű fasiszta szervezet számos aktivistája épült be mindkét római csapat táborába, egyébként politikai karrier-lehetőséget biztosítva jó pár ultravezér számára, akik mondhatni a tribünön gyűjtötték be a szavazatokat.

Egy 2005-ben készült kutatás eredményei lehetővé teszik számunkra, hogy többé-kevésbé pontos képet rajzoljunk fel az ultramozgalom politikai beállítódásáról, így árnyalni tudjuk a „kanyarokat uraló fasiszta csőcselék" képet. Napjainkban körülbelül 80.000 szervezett ultráról beszélhetünk Olaszországban, akik 445 csoportban tömörülnek. Ezek közül 43.000 (192 csoport) képvisel valamilyen politikai meggyőződést a lelátókon, az igazán tradicionális csoportok, akiknek a véleménye a mozgalmon belül igazán számít  - a rómaiakat, a veronaiakat, az Inter szurkolóit és a másik oldalról a livornóiakat leszámítva - egyértelműen a politikamentes ultramozgalomért száll síkra (AC Milan, Sampdoria, Genoa, Fiorentina, Napoli, Atalanta, Brescia - a kanyarok meghatározó csoportjairól van szó). Amely városban, vagy amelyik csoportban politizálnak, ott egyértelműen dominál a jobb- és a szélsőjobboldal (nagyjából 15.000-15.000 ultrával). A baloldal és a szélsőbaloldal Toszkánát (Pisa, Livorno, Ancona) és pár kivételt (pl. Venezia) leszámítva mindenütt kisebbségben van.

A mozgalmon belül generációs küzdelem indult meg, melyben a tradicionális ultramentalitást (az értelmetlen erőszakot, a vandalizmust visszautasító, a politikától való függetlenséget képviselő, az erőszakos cselekményekben a szemben álló felek közötti lojalitást hirdető) még megtartó nagy csoportok fokozatosan elveszítették a kanyarok feletti irányítást. Az új rendőrségi módszer, a stadionokból való kitiltások megsokszorozódása csak elősegítette mindezt. Mivel a vandalizmust vagy a konkrét verekedéseket nehéz lett volna személyre szabottan bizonyítani, ezért a hatóságok azt a megoldást választották, hogy a kanyarok emblematikus, legnagyobb tekintéllyel rendelkező tagjait szisztematikusan kitiltották a mérkőzésekről, mintegy felelőssé téve őket„brigádjuk" tetteiért. Eleve egyre kevésbé voltak már abban a helyzetben, hogy megakadályozzák ezeket az eseményeket, azonban kitiltásukkal végképp lehetetlenné tették ezt. És persze a jogellenes eljárásokkal, a rendőri brutalitás fokozódásával az egyre inkább az ultrák és a hatóság között zajló erőszak ördögi körében találta magát minden résztvevő. Az erőszak tehát nem csökkent, sőt az ultra rendszerellenes küzdelme csak fokozódott.

A kitiltások rendszere és az új generációk küzdelme az öregek ("veterani") ellen sok nagy múltú csoport feloszlásához, eltűnéséhez vezetett (Eagles Supporters -Lazio, Fossa dei Grifoni - Genoa, Brigate Gialloblù - Modena). A legrégebbi csoport, a milánói Fossa dei Leoni (és kisebb mértékben a legtradicionálisabb, az egész országban, ha nem is szeretett, de respektált bergamói Brigate Neroazzurre) 2005-ös önfeloszlatása valósággal sokkolta a mozgalmat. Egyértelművé vált hogy a sokszoros szorításban (állami represszió, futball-biznisz, politikai „lenyúlás", identitás-krízis) élő mozgalom a túlélés érdekében kiutakat kell hogy keressen.

Hasonlóan veszélyes volt magának a mozgalomnak az elüzletiesedése: lényegében pár tucat fős vezérkarok monopolizálták a klub által nekik adott idegenbeli jegyek és utazások árusítását és a csoportok védjegyével ellátott cikkek is kezdtek üzleti termékké válni (melyek árusítása már nem a csoportot, hanem egyéneket finanszírozott). Gyakran valóságos háború dúlt a kanyarokat dominálni akaró csoportok között (ezek közül a leghíresebb a Juventus „Drughi" és Fighters" csoportja között folyó többfordulós küzdelem). 

A kilencvenes években, amikor az ultra-mozgalom Olaszországban egyre komolyabb válságba került, maga a jelenség elterjedt az egész kontinensen, sőt átkerült Ázsiába (például Korea és Japán) is. A magyar mozgalom valamikor a kilencvenes évek legelején indult el (az első ilyen jellegű csoport az „Ultra Red Boys Kispest" volt), az évtized közepére pedig gyakorlatilag minden számottevő városban létezett ultracsoport.

A legfontosabb determináló körülmény Magyarországon a radikális baloldal hiánya volt, mely minden hasonló ifjúsági szubkultúrára rányomja a bélyegét. Az is komoly szerepet játszik, hogy sok helyen a foci-szurkolók szubkultúrája a skinhead mozgalommal élt szimbiózisban sokáig (például Ferencváros, Szeged stb.). Nagyjából az ezredfordulótól, nyilván nem véletlenül az össztársadalmi folyamatokkal párhuzamosan, a szélsőjobboldal egyértelműen előretört. Ma már nem hogy balos, hanem még a nyílt (legalább erősen jobboldali, de inkább szélsőjobboldali) politizálást nem felvállaló csoportot sem igen találunk hazánkban. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden magyar ultra „náci" lenne.

A különleges körülmények (a futball társadalmi presztízsvesztesége, a kiürülő stadionok, speciális politikai légkör, a magyar médiavilág színvonala stb.) között létező magyar mozgalom fénykora a kilencvenes évek végére volt tehető.

(hamarosan jön, a negyedik, befejező fejezet)