Mi, itteniek értjük, de mégis markánsan különböző nyelvet használunk attól, amelyet Európa talán szegényebb, de talán boldogabb felén beszélnek. Hiszen a tenger más formát ad a mondatnak és az életnek egyaránt. A tenger élménye felszaggatja a mondatot, mint ahogy a sziklákat veri szét a magasra szökellő, vadul csapongó hullámverés. A mediterrán kultúra a mondattal kezdődik. A mediterrán mondat nem ismeri a közép-európai szecessziós szerkesztést, az artisztikus játékot, a szavak pompáját. Az iróniát is csak akkor érzékeli, ha az végzetes. A mediterrán irónia kényszer és lázadás egyszerre, veszélyes játék, nem szabad visszaélni vele. Olyan, mint a jól becélzott lándzsa, amelyik pontosan szíven talál. Nálunk azonban nincs vigasz, nincs segítség, de a beavatottnak született magáénak tudhat egy titkos tudást, birtokosa lesz egy fegyvernek, amely ha kellett, kijátszotta a hatalmat, a diktatúrát, észrevétlenül mutatott rá minden visszájára, fonákjára. A ki nem mondással kérdőjelezhetett meg bármit. Ezért aztán nyelvüknek szinte minden szava, hol az egyéni tudásuk, hol a közös nemtudásuk szerint jelentett valami mást, mint amit jelentett, s hol a beszélő helyzete, hol a szó eredeti értelméhez viszonyított új értelme szerint kellett keresniök az egyes szavak jelentését. Ha pedig a szó látszólag elveszítette a jelentését, mert se az értelme, se a beszélő helyzete szerint nem bizonyult többé értékelhetőnek, akkor ennek a képtelenségnek mélyebb jelentést tulajdonítottak, mintha valamit jelentett volna. Az értékelhetetlen jelentésű szavak a magyarok nyelvén arra a mély emberi közösségre utaltak, amelyre különben egyáltalán nem szabadott gondolniok. A más nyelveken gondolkodóknak a semmiről gondolkodva óhatatlanul eszükbe jut valami, a magyar nyelven gondolkodóknak viszont azt a lehetetlennek tetsző történelmi feladatot kellett megoldaniok, hogy se a semmiről gondolkodva ne jusson eszükbe valami, se a valamiről gondolkodva ne jusson eszükbe semmi olyasmi, ami valamihez vezethetné a gondolkodásukat.

Az ilyen nyelvhasználó mindig vakmerő. Fedezékből, ám mégis nyíltan támad. Aki szintén rendelkezik a dekódolás képességével, a lefedést, a külső burkot talán érzékeli, de egy lendülettel átszalad rajta, átszakítja azt. Hisz a kód nem is kétértelműségével, hanem kettős értelmével, kétrétegűségével leplezi el igaz valóját, rejti egyik szint mögé a másikat. Tobiasz Macrott és a súgó Wąsikowski másnap részletes jelentést írt a bankettról. Egybehangzó véleményük szerint rendbontás, cárgyalázás és összeesküvés nem történt, a színészek előadták A két Klingsberg paródiáját. Az írott szöveget a két spicli nem tudta mellékelni, mert a paródiát a helyszínen rögtönözték. Tobiasz szerint a paródia mértéktartó hangnemben adatott elő, Żółkowski játszotta Bogusławskit, Bogusławski Ledóchowskát, Ledóchowska Żółkowskit és így tovább. Wąsikowski jelezte gyanúját, hogy a színészek titkos nyelvet dolgoztak ki maguk számára, és lehetséges, hogy ezen a tolvajnyelven felségsértés is történt. Macrott ezzel kapcsolatban, Wąsikowskitól függetlenül azt írta, hogy a színészek csaknem egész este a darab szövegét használva beszélgettek egymással. Az álca tökéletesen működik, a két jelentés mindkét célközönség számára egyértelmű,nem tudnak vagy nem akarnak foglalkozni a másiknak szánttal.

A közönség és az ebből fakadó közösségiség fontos generáló tényező ebben a történetben, ez a nyelvi magatartás automatikusan eléri, hogy általa egymásra találnak az egyként gondolkodók, először, mikor felfedezik, felismerik, majd mikor előkészítik használatának további feltételeit. Amikor fejlesztik, finomítják, árnyalják. Akárcsak egy műalkotást.

A tét komoly, hisz meg kell találni ebben a dinamikus tehetetlenségben a speciális módját a túlélésnek. A keserédes még jelzőként is édeskevés itt, ahol minden büdös, strapabíró és igénytelen, ahol földrajzi és fizikai tapasztalat lehetett a térképszabdalás, a Fal, a létező képtelenség és annak poézise. Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. Illetve mi neveztük annak, pontosabban ki annak nevezte, ki nem, a társadalom mint olyan annak nevezte, de az embereket lehetett e szerint osztályozni. Ellenforradalmat mondott, aki így gondolta vagy nyíltan behódolt vagy elege volt már az egészből és nem gondolt semmit, a nyíltan ellenszegülő forradalmat mondott (ezeket kis túlzással egy kézen meg lehetett számolni, mostanra már több száz Síva kéne). És aztán volt a nyíltan semmilyen, ez volt a Kádár-rendszer nagy leleménye, hogy ezt engedte, sőt támogatta, ennek szava az 56-os események volt, később kis iróniával (bár hogy hová mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események.

Szembe kell nézni azzal is, hogy ez a technika akarata ellenére előkelősködő, elitista, kénytelen kívülről, sokszor felülről nézni, távolságot tartani, hiszen hiába tudja, hogy a világ megismeréséhez és elbeszéléséhez sokféle szótárt kell alapul vennünk, de sajátos módszerével, magatartásával rámutat, ezzel megmutat, letarol, ignorál és megsemmisít. Egy dolog menti meg, mindenre könyörtelenül irányul és ebben önmaga is benne van. Nem veszi komolyan magát. Hogy bár lázad és lázadásra szít, de attól működik, hogy valahol az egészet unja. A mi kincsünk ez a flegma forradalmár.

A szöveg részben jelöletlen Esterházy, Nádas, Parti Nagy, Végel, Spiró írásokból épül fel, elméleti vázát Almási Miklós azonos című tanulmányrészlete és Schein Gábor előadás-vázlata adja.