Egy horvát szociológus, Rudi Supek (Praxis-tag) elsők között hangsúlyozta az Ova jedina zemlja (Egyetlen földünk) c. értekezésében, hogy nem újabb és újabb technológiai megoldásokat kell bevetni a környezetszennyezés egy-egy részproblémájának kezelésére, hanem el kell érni a társadalmi szemléletváltást: a termelés módjának radikális megváltoztatását, az ember és környezet viszony újragondolását, s mindezt nem helyi, nem nemzeti, hanem globális, planetáris szinten. Supek egy költői kérdést választott későbbi könyve alcíméül: Katasztrófa vagy egy harmadik forradalom felé tartunk?, értve ezen azt, hogy az eljövendő felkelés lenne az ipari forradalmak után az első olyan sikeres forradalom, amely eredményesen korlátozná a tőkés termelést.

A csúcstalálkozó jelentősége, hogy ösztönözte a tudósokat, írókat, szociológusokat, még az átlag amerikait is, hogy együttműködve gondoljanak ki az uralkodó kapitalista ideológia és az ebbe beágyazott amerikai életmód számára egy alternatívát. Ezzel a kvázi rendszerkritikával az ökológia ki tudott törni a tudományos-technikai korlátai közül és igazi felforgató tudománnyá vált egy időre. Hiszen azzal, hogy holisztikus módon próbálta kezelni az emberiség helyzetét a planétán, adott az ökológiának egy olyan ideológiai státuszt, amely besorolta őt a tiltakozó mozgalmak közé. Természetesen még a hetvenes években vagyunk…

Megtörtént tehát a felismerés, hogy a Föld nem egy kimeríthetetlen nyersanyag-bánya, hogy tekintettel kell lenni az eljövendő generációk sorsára, és hogy ezt egész bolygónyi léptékben kell megoldani. Az eszme áthatolt a vasfüggönyön is, Csehszlovákiában pl. Rudolf Sikora szlovák művész lefordította és szamizdatban kiadta A növekedés határai-t. Majd szervezett egy „Keddi találkozók” elnevezésű sorozatot, ahol lehetőséget kaptak környezetvédők és művészek, hogy kicseréljék ökológiai ötleteiket. Mind a Nyugat mint a keleti blokk művészeti köreiben megfogant az a gondolat, hogy a megállíthatatlan ipari növekedés morális és globális probléma. Talán akkor még egyik jelző sem volt elcsépelve…

A kimerülő nyersanyag és energiaforrások minden téren hatást gyakorolnak az emberi tevékenységekre, a kortárs művészetek egy része valóban erkölcsi kötelességének tekintette, hogy tudatosan fokozott érzékenységet alakítson ki már a művészeti alkotások anyagainak a felhasználásakor. De nem csupán ebben látszódott ez a tudatosság, hanem például a tőkés termelés modelljének lenyomatát is kezdték észrevenni a művészeti piac és egyáltalán a „művészeti túltermelés” vonatkozásában. Beke László 1970-es neo-avantgárd „R” futurisztikus happening bevezetésében úgy utalt a műalkotásokra mint megállíthatatlanul növekvő készletekre, amelyek tárolása kilátástalan feladat. Törvény kötelez a művészeti alkotások örök megőrzésére, lehet-e más megoldás, mint szigorúan korlátozni(!) a művészeti termelést. A művészeti túltermelés, majd az ennek következtében kialakuló túlforgalmazás a 21.században tovább foglalkoztat néhány képzőművészt, l. például a Fedex Sculptures c. installációt.
Ma már inkább megmosolyogtató tűnik, de akkoriban az elköteleződés komoly szintjét jelentette, ha a képzőművészek, ipaművészek felelősséget vállaltak alkotásuk létrehozásának minden fázisában a természeti környezetért. Milyen anyagokat használ fel, mekkora mennyiségű hulladékot termel, milyen ökológiai következményi lesznek a bemutatásnak, szállításnak, tárolásnak, ahogy ezt Felix Guattari végigveszi a hetvenes évek vitáinak légkörét idéző Három ökológia c. 1989-es könyvében. Na ja, mekkora is egy képzőművész ökológiai lábnyoma…?

Tekintetbe véve, hogy a környezetvédő tevékenység (nem kis mértékben 68 hatására) párhuzamosan lázadó politikai hozzáállást is vont maga után, az ökológia megszerezte ezzel a „gyanús” tudomány kitételt, egyáltalán nem meglepő, hogy Guattari harmadik ’ökológiai’ tényezőként említi, hogy a társadalomnak alkalmazni kell a művészet tudatos, ámde szubjektív módszereit. „Annak érdekében, hogy kitaláljunk egy ellenszert a tömegmédia és a telematikus szabványosítás, a konformista divat és a vélemény-manipuláció ellen, a társadalomnak alkalmazni kell a művészek munkamódszereit”. Ez az a mentális szint tehát, ahol a művészet segítségével lehetőség lesz ellensúlyozni az „agymosást”, „a megtervezett infantilizmust” és a „tompító, lenyugtató szólamokat”.

Murray Bookchin, öko-anarchista a Listen Marxist!-ban szintén azt hangsúlyozza, hogy a környezetvédelmi gondolkodás fő hiányossága az emberi tényező kihagyása, illetve annak figyelembe nem vétele, hogy a természettől való elidegenedés és a hierarchizált társadalom okozza a társadalmi problémákat. Alulról szerveződő társadalomra, „ösztönös cselekvésekre, anarchista logikájú decentralizációra és emberi léptékű technológiára” lenne szükség, és az 1989-es szövegben óva int attól a próbálkozástól, hogy az ökológiai válságot az egyes ember személyes felelőssége körébe utalják. Ez utóbbi –persze paradox módon-már csak azért sem működhet, mert Guattari szerint a kőgazdag oligarchákat a feltételezés is sérti, hogy a társadalmi ökológiában létezhet egyenlőség. Ellenkezőleg, metaforája szerint olyan speciális algafajként működnek, akik minden áthatolva és mindent letarolva csak szaporodnak és terjeszkednek és ebben a viszonyrendszerben a szegények csak döglött halként, hasznavehetetlen tényezőként szerepelhetnek.

Gustav Metzger 1960-as évek óta nagy hatású szerepet tölt be a művészet és az ökológia összekapcsolásában, többek között az Ön-pusztító Művészet-programjával és a Stockholmi Projektjével, amelyet pont a 72-es ENSZ csúcsra készített valamint olyan írásaival mint az Automata Története (1969 márc., Studio International)
A technológiai fejlődésben benne rejlik a világszintű (ön)pusztítás veszélye is; Gustav Metzger szavaival: "az önmegsemmisítő mű az ipari társadalmak "köz-művészetének" (public art) elsődleges formája." Az önmegsemmisítő mű továbbá kizárja annak a lehetőségét is, hogy a műalkotás -- megint csak Metzger kitétele -- "mocsok" emberek tulajdonába kerüljön. A művek fogyasztási cikké válását ekkortájt minden irányzat igyekezett így vagy úgy lehetetlenné tenni. Minden üzletieskedő látszat ellenére (vagy, ironikusan, mellett) a pop artosok is ez ellen küzdöttek, amikor kommersz termékeket vettek saját műveik nyersanyagául -- azzal kísérletezve, hogy azokat csak nem akarják majd az emberek kiakasztani a falra. (Akarták.)

A tárgyalt témák közti hangsúly is eltolódott az új évezredre: ma a  gépkocsivezetők és a gyalogosok/kerékpárosok közti légszennyezés generálta ellentét eltörpül a légi közlekedés okozta egyéb környezeti károkat (zajszennyezés) tekintve. A kémiai ártalmaktól való félelmet felváltotta a biológiai (genetikai) manipulációtól való rettegés. A média-fasizmus felett úgy tűnik, ha nem is végső, de helyi győzelmeket kivív néha a youtube, a torrent vagy a Twitter. Tehát a harcok köre némiképp módosul. Mégis a legfontosabb, hogy ugyan bele kell tanulni az olvasó szerepébe, venni kell és dekódolni a jeleket, de nem elég egyszerűen olvasni, gondolkodni, értelmezni (s a cselekvést a politikusokra és a génsebészekre hagyni). Csak az egybekapcsolódó, együttműködő gondolkodás segítheti a behatolást a bonyolult, összeszövődő rendszerekbe - legyenek ezek szövegek (irodalom), dokumentumok és adatok (információs rendszerek, episztémék), társadalmi struktúrák vagy kommunikatív aktusok. A hálózatozás folyamatával (lotta continua, permanens forradalom) a network-kommunikáció az egyetlen esélyünk, akár művészeti, akár tudományos, akár társadalmi aktusként tekintünk rá.

Teremtsd meg a kapcsolatot!

források: Artpool, Translocal, Tranzitblog