A párizsi Marais negyedben (pár lépésre a híres Carnavalet- vagy a Picasso-múzeumtól) található Judaizmus Történeti és Kulturális Múzeum talán nem tartozik a látnivalókban oly gazdag francia főváros kikerülhetetlen turista látványosságai közé. Érdemtelenül, hiszen a múzeum állandó kiállításának anyaga is megérne egy látogatást: példátlanul gazdag tárlat található itt nem csak a francia zsidó közösség múltjából, hanem a teljes zsidó közösség kulturális és történeti örökségének mindegyik fejezetéből, Tunisztól Odesszán, vagy a reneszánsz Itálián át a zsidó emancipációs mozgalmakig.

A múzeum most talán még erre is rátett egy lapáttal, hiszen (az Izraeli Nemzeti Múzeum és a szentpétervári Orosz Etnográfiai Múzeum anyagával kiegészítve) egy egészen kivételes kiállítást hozott létre, egy talán némiképp elfelejtett jelenség, a kelet-európai (orosz, lengyel, litván) jiddis avantgárd bemutatására.

Magának a kiállításnak a művészeti értéke is kimagasló természetesen, de mégis talán az a legérdekesebb, hogy egy egészen egyedülálló történeti és kulturális jelenségre hívja fel a figyelmünket. A bemutatott művészi életutak révén az vésődik tudatunkba, hogy ezen művészek számára, a forradalom (a szocialista forradalom természetesen) és az eljövendő új társadalom nem a zsidó asszimiláció végpontját jelentette, mint ahogy a zsidóság és a kommunizmus bensőséges kapcsolatának okaként erre a történészek rámutatnak, hanem éppen ellenkezőleg. A forradalom és a „jiddis reneszánsz", illetve mivel elsősorban mégiscsak művészekről van szó: a művészi kifejeződés egy autentikusan zsidó formája, kéz a kézben járt, sőt egymást feltételezte.

Konstruktivizmus és ősi zsidó motívumok. Nathan Altman, aki egyszerre volt „Evrejskaja grafika" rajzolója és Lenin-portré készítője. A kiállítás egyik termében Eisenstein „Oktyabr-jának" részlete, míg a másikban Granovszkij egy stetl mindennapi életét bemutató (a kor zsidó sikerfilmjének számító) „A zsidó boldogság" című filmjének jelenetei. Jób könyvének avantgárd illusztrációja. „Önmagunk és a körülöttünk levő világ megértésének vágya vezetett bennünket, hogy a világot és magunkat ősi tükörben nézzük, hogy megtaláljuk a gyökereinket a jiddis népi kultúrában" - írta a kör egyik legismertebb művésze El Lissitzky. „Művészetem azokból a könyvekből jön, melyeket gyermekkoromban láttam a zsinagógák szekrényeiben" - mondta a szintén ebből a körből érkező Chagall, akinek korai könyvillusztrációi szintén láthatóak a kiállításon. 

És mivel ízig-vérig modern művészekről van szó, ez nem egyszerűen a népi művészet másolását jelentette, hanem annak modern feldolgozását, és nem csak átmentését, hanem a forradalom „szolgálatába" állítását. Egyik oldalon a „pinkassim", a jiddis települések mindennapi életét ábrázoló grafikák, másik oldalon, a lodz-i „Yidischer abeter-pinkes" (jiddis munkás-almanach) avantgárd illusztrációi.  A  látogató nehezen tudja eldönteni, hogy hol van: egy a forradalmi, avantgárd művészetet bemutató kiállításon, vagy egy jiddis történeti múzeumban. És persze az a legcsodálatosabb az egészben, hogy mindkettőben.     

A jelenség történelemi gyökerei egyrészt a századforduló pétervári zsidó értelmiségéhez vezetnek vissza minket, másrészt természetesen a jiddis szocialista mozgalom történetéhez. A századfordulón indult el egy elsősorban a pétervári értelmiség által inspirált etnográfiai kutató- és gyűjtőmozgalom, mely a már akkor is elsüllyedőben levő jiddis népi kultúra átmentését tűzte ki feladatul, a kiállítás művészei jórészt ennek a mozgalomnak az eredményeiből táplálkoztak. Másrészről az 1897-ben létrejött híres Bund (teljes nevén a Yiddish Arbeit Bund), azaz a korabeli oroszországi, tehát a lengyel és litván területeket is magában foglaló, zsidó munkásmozgalmi szervezet egyszerre volt szocialista és jiddis nemzeti-, kulturális, sőt önvédelmi mozgalom. A Bund tagjai egyszerre kívántak forradalmat és akartak önmaguk lenni: jiddis szocialisták. Akárcsak kiállításunk művészei.

A kiállítás anyagának többségét könyvborítók és illusztrációk adják: «számunkra a könyv az, ami a múlt művészeinek a katedrális, a freskók, vagy az üvegablakok voltak » - írta Henryk Berlewi. Mert ez a jiddis avantgárd nem csak művészeti mozgalom volt, hanem társadalmi mozgalom is: « jiddis és forradalom a tömegeknek », adta ki a jelszót a már Október utáni Szovjet-Oroszországban az ezt a missziót megvalósítani kívánó Kultur-Lige.  

A múzeumban egy egészen magával ragadó képet kapunk az avantgárd talán kevéssé ismert darabjáról : « A Nyugat már kimerítette a művészi ábrázolás teljes formavilágát - a zsidó képalkotás éppen a maga ázsiai módján tobzódik az újabb és újabb formákban. A zsidó ábrázolási-mód most színre lépett, feléledt, újra élővé vált" - szólt körük művészeti programja.

A művészeti és társadalmi mozgalom lassú halálát ugyanaz jelentette, mint az egész szovjet kulturális fénykorét: azaz az 1932-től kibontakozó szocialista realizmus, és persze a sztálinizmus elnyomása. A zsidó kultúra fellegvárává lassan Vilnius vagy Lodz helyett New York és Chicago vált, a holokauszttal pedig maga ez a kelet-európai jiddis világ is elpusztult.

Tudjuk, hogy sokat vesztettünk, és ez a kiállítás megmutatja, hogy pontosan mennyit is.