A korábbi közösségi terek felbomlanak, szinte hermetikusan elzárják egymástól az otthon, a munkahely, a szórakozás és pihenés tereit, sokszor ezeket csak kisebb-nagyobb helyváltoztatással lehet megközelíteni. A praktikum mögött két cél áll tehát, az elidegenítés és természetesen az ellenőrző szándék. Ma térfigyelő kamerákkal, régen, ahogy Kotun Viktor idézi (és fordítja) Guy Debord-t komplett tér-átalakítással: „A Második Birodalom(sic!, azaz II. Császárság) által elfogadott városrendezési politika nagy, nyitott terekre való törekvésének oka a katonai csapatok gyors mozgatásában rejlik, vagy a lázadások leverésében bevetendő tüzéréség helyzetigényében..." Tökéletesen mindegy, hogy afféle urban legenda-e Haussmann báró, Szajna-parti prefektus párizsi tervének motivációja, (Rajk László egyébként cáfolja ezt: „Vajon igaz-e, hogy Haussmann amiatt vágta Párizs középkori testébe a sugárutakat, mert úgy könnyebb volt lövetni? Vajon igaz-e, hogy Berlin sugárútjainak szélességét a felvonuló lovascsapatok egy sorban parádézó lovasainak száma határozta meg? Ha el fogadjuk azt, hogy a hatalom rettegett a proletariátustól, és semmitõl sem riadt vissza annak a célnak az elérése érdekében, hogy kordában tartsa azt, akkor a sugárutak munkásnegyedekben épültek volna (könnyebb lövetni), az elegáns kerületekben pedig megmaradtak volna a girbe-gurba utcák, hiszen így az ilyen városrészek könnyebben védhetõk. A tüntetõket és randalírozókat egyszerûbb lett volna így megállítani az elegáns városrészek peremén."), az mindenesetre tény, hogy Európa legnagyobb és leglátványosabb városkép-megváltoztatása 1853 és 1869 között megy végbe, amelyet aztán több kevesebb sikerrel és persze további módosítással  próbáltak megismételni Brüsszelben, Mexikóvárosban (itt I. Miksa császár), Firenzében (ahová az új egyesült Olaszország fővárosát tervezték) és Bécsben.

A kontinensen erre nyilvánvalóan először higiéniai okokból volt szükség (csatornarendszer kiépítése, ivóvíz-ellátottság) és a megnövekedett lakosság helyigénye - erre szolgált a középítkezési program. Az hogy itt is és az Újvilágban is, ott a városépítéseknél, az „instant városok" kreálásánál (Sennett) az „egyenes vonal kultusza", a szimmetria és a szabályosság határozza meg a munkálatokat (Benevolo) nem valamiféle civilizációs találmány. Az egyiptomi város, majd a római katonai telep szerkezete: a rasztert, a rács struktúráját követi - egyenes útra merőlegesen egy másik, magától kialakul a sakktábla, amely ismétlődő, végtelen számban bővíthető, középpont nélküli, vagyis sokszorozott központú terekből áll. Így bővül a város új kerületekkel, így építik újjá a katasztrófa-sújtotta városrészeket. Nem lesz a városban egy viszonyítási pont, a modern „megalopolisznak" nincs sem városmagja, sem peremkerületei. A 20. századra a raszter új, sajátos dimenziót kap - a vertikalitást, felhőkarcolók erdejében tapasztalható meg újra a hideg szabályszerűség. Ahogy Richard Sennett jellemzi: ez a mechanikus, zsarnoki geometria egyszerűen leborotválja a természetesen környezetet, és erre válasz kell érkezzen - a parktervezés felől. A szerző összeveti a New Yorki-i Central Park megtervezett űrjét, ahol a cél a környező forgalom látszatát is elkerülni, ezért alagutakkal oldották meg az átmenő forgalom útvonalait a párizsi Bois de Boulogne helyzetével, amelyet úgy alakítottak ki, hogy az is élvezze, akinek nincs ideje megállni, pihenni, épp csak áthalad rajta.

A mesterséges lenyomat magával hozza a funkciók át- és egyáltalán kialakulását. És akkor megint vissza Debord-hoz, aki munkatársaival 1953-ban kezdte el vizsgálni és kritizálni a modern nagyváros funkcionális színtereit. Veszélyesnek tartották, hogy lassan minden térhez tartozik egy használati utasítás, hogy ott mit kell és lehet csinálni: az irodaházak a munka, a sétálóutcák a shopping, a nappali a tévénézés helyszíne, az ellenőrzés és szabályozás már olyan szintre került, egészíti ki Kotun Viktor, hogy a plázák moziját nem lehet csak az ott vásárolt élelmiszerrel látogatni. Természetesen megmaradtak a szabad terek (a városon kívül, ahogy a középkorban is a falon kívül), de ezek meglátogatását a mindennapi rutin és az előre legyártott forgatókönyvek egyszerűen megakadályozzák.

Michel Foucault végigvesz egy sorozatot, amelynek elemein - némiképp leegyszerűsítve a gondolatot - a profanizáció végbement. Ahogy az amerikai és párizsi példán láthattuk a „kert" már régen elveszette a keleten talán még létező mikrokozmosz-makrokozmosz-metaforikáját (lásd Krasznahorkai kyotói kolostorkertje), a temető egészségügyi okokból kiköltözik a városközpontból, a halál tere száműzetik, feleslegessé válik egy olyan társadalomban, amely nem hisz a test feltámadásában. És lassan megszűnnek a tiltott terek - például a bentlakásos iskolák és a laktanya, amely a fiúk, illetve a nászút speciális terei: vonatfülke, szállodai szoba, amely a lányok felnőtté-válásának konkrét helyszínei voltak még a 19. században is. Hogy átvegyék helyüket a deviáns viselkedés zárt terei: nem csupán a börtön, de a pszichiátria, a szanatórium, az öregek otthona, „lévén társadalmunkban a tétlenség a deviancia egyik formája". Közben kétségbeesett igyekezet zajlik, hogy „létrehozzunk egy általános archívumot, [Foucault ezzel itt az 1967-es szövegében egyszerűen a könyvtárakra és múzeumokra gondolt], hogy minden időt, minden kort, minden formát, minden ízlést egy helyre zárjunk, ... hogy létrehozzuk minden idő helyét, mely maga az időn kívül, az idő támadásától védve áll, ... hogy így megszervezzük az idő egyfajta végtelen, meghatározatlan felhalmozását egyetlen, mozdulatlan helyen"..." nos, mindez teljességgel a mi modern korunk szüleménye".

Akárhogy is, a  tér amikor elveszti szakralitását, amikor eltűnik behatároltsága, végtelenné tágul - amelynek szimbolikus eseménye a kopernikuszi világkép megszületése -, megszűnik az otthonunk lenni...

Maradnak tehát az utópiák, a pozitív és negatív városvíziók, amelyek a társadalmat vagy tökéletesített vagy tökéletlen formájában ábrázolják (Orwell vagy Zamjatyin), az irrealitás terei.