Szóval indult a vonat csütörtökön. Össze is készültem, elvileg keddig maradtam volna, úgy hogy lemondok egy melót Bp-n. A vonaton egy kabinban utaztam egy magyar-lengyel vállalkozó faszival, vegyésznek  tanult, de a fröccsöntéstől kezdve a borcsempészetig mindennel foglalkozott már, és még volt egy ausztrál autószerelő srác harmadik utasként. Szóval elindul a vonat, tavasz este 19 óra 10 perc,  vállalkozó faszi meséli a sztorikat, hogy hogyan gazdagodott meg és hogyan csinált nagy adósságokat és, hogy most megy Krakkóba egy újabb meló miatt, és mondogatja, hogy a lengyel nőkkel vigyázni kell, meg hogy neki is lengyel felesége van, akivel ha nem vigyáz, akkor az kiszívja a gerincét is. Éjjel megpróbáltam aludni, de ez a faszi olyan szinten horkolt, hogy azt hittem kisiklik tőle a vonat. Így az alvás nem jött össze. Reggel, kb. fél hat lehetett, megérkezünk. Leszállok, sehol senki a peronon. Aztán vagy fél óra várakozás után megjelent Ewelina, arcra puszi, és mentünk az autóhoz, akkor éreztem már, hogy nem tombol benne a nagy szerelem, de még reménykedtem valamiben. Bementünk a városba, ott vártunk reggelig, amíg a nyitnak a boltok, mert neki intéznie kellett valamit egy utazási irodában, na ott vagy egy órat dumált, miközben én elaludtam az egyik fotelben. És ezután kezdődött a shopping... Kifelé az irodából egy sétálóutcán kellett elhaladni a kocsiig, hát ott egy kupac bolt volt, és  Ewelina nem tudta megállni, hogy ne menjen be 3-ba egymás után, mondtam neki, hogy egyrészt muszáj valamit ennem, másrészt inkább aludnék ahelyett, hogy megnézem melyik szoknya áll neki jól. A harmadik bolt után ezt meg is értette. Ekkor azt javasolta, hogy menjünk el egy  olasz étterembe. 11 óra lehetett mire odaértünk, jön a pincér, hogy csak déltől lesz kaja, addig csak inni tud hozni valamit, mivel éreztem, hogy nem egyszerű beszélgetés előtt állok, így kávé helyett inkább sört kértem. Szóval kihozták az első sört, ekkor Ewelina azt mondta, hogy be kell vallania valamit... Ezek után egy órán át csak olyanokat kérdezgettem, hogy so vagy and. 

Ewelina története: Hát az a helyzet, hogy már évek óta járok Görögországba nyaranta és tavaly ott megismerkedtem egy görög fogorvossal, akit Nektáriosznak hívnak, aki nagyon belém szeretett és mindennel elhalmozott, jaj nagyon szerettük egymást. De az élet nem ilyen szép és egyszerű, mert hát az első hónap után a főnököm egyik ismerőse, Tatarszkij (mint a Generation P főhőse) megjelent, aki egy macedón ügyvéd és meghívott magához dolgozni. Jaj, hát fizetést azt nem akartam tőle elfogadni, mert hát milyen már, de azért a nyár végén kaptam tőle egy laptopot és egy opel corsat, mert takarítottam a görög lakását... (Itt jó nagyot húztam a sörből.) És képzeld el, azt mondta, hogy kell neki egy jó ügyvéd Krakkóban, így fizeti a tandíjamat is öt éven át. (Ekkor megkérdeztem, hogy szoktak-e vajon kontaktolni manapság.) Igen persze szokott mindig hívni, de az a jó, hogy el szokott vinni mindig kirándulni, ha megy valamerre, például karácsonykor Dubaiban voltunk 2 hetet, de most az eurovizios dalfesztiválra megyünk, oda vettük az imént a jegyet. (Ekkor kértem a második söröm. És már azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne a leggyorsabban lelépni onnan.)



Aztán kiderült, hogy Tatarszkijjal még voltak Nizzában, Monacóban és jónéhány más helyen is nyár óta. Kicsit féltem, hogy valami maffia fog üldözni, ha tovább találkozgatok ezzel a csajjal. Mire a kaja megjött, már nem tudtam megenni, csak a felét, ám Ewelina befejezte helyettem is az ebédet, majd kb. 3 sör után elindultunk hozzájuk, ami egy Krakkó melletti kis falut jelentett. Útközben próbáltam aludni, ekkor ő Tina Turnert hallgatott a discmanjén, Tina Turnert.  Majd megérkeztünk. Nagyon szép hely volt, láttam ott például sok bicikliző és labdázó lengyel parasztgyereket, akik hangosan köszöntek. Na aztán ott volt a család, természetesen senki semmilyen nyelven nem beszelt, Ewelina drága pedig permanensen elfelejtett fordítani. Volt két öccse is, az egyik egész tűrhetően ping-pongozott, na gondoltam ez valami kis plusz, amivel el lehet ütni az időt. Elkezdtünk játszani, és egészen élvezhető is volt a dolog, csak az volt a baj, hogy kb. 10 perc után ráléptem az utolsó labdára, ami a házban volt. A kisfiú megnyugtatott, nem baj, nem kell kifizetni, mert ez nem drága. Eljött az este, meglepetésként ért a hír, hogy a szülők - mély katolikus lelkülettel - külön szobában terveznek elszállásolni engem. Hm, arra gondoltam, hogy ha legalább szex lenne, vagy valami, akkor szarnék az egészbe, de nem, a két öcsi felváltva volt a felügyelőnk. Így az első éjszaka nagyon jót aludtam. Ez pont olyan, mint amikor nagyon részegen bedőlsz valami szivacsra egy házibulin, reggel felkelsz egy meleg és kellemes érzéssel a gyomrodban, csak fogalmad sincs arról, hogy hol vagy. Hát igen, reggel realizáltam, hogy nem rémálom volt, hanem ez a valóság. Újabb nap, reggel török kávé és almás süti, nincs olyan dolog, amit ennél jobban utálnék. Az almást már vagy 3 éve nem tudom megenni, mert nyáron minden nap(!) azt csinál anyu, a török kávétól meg alapban hányingerem van. Napközben rokonlátogatás, megfűszerezve bicikliző és labdázó lengyel paraszt gyerekekkel. Ebéd: kotlett = rántott hús, pürével a pürén egy mázsa zsír. Vacsora: kotlett (amit bennehagytak a zsírban a rokonlátogatás idejére), püré+rengeteg zsír, desszertkent egy kis almás és a csodás török kávé. Este nem volt kedvem mar senkit sem látni, mondtam, hogy fáradt vagyok és megnéztem két szörnyű filmet abból a fajtából, amikor a pár kimegy a tengerre és otthagyja őket a hajó és megeszik őket a cápák, persze a Tatarszkij-laptopon.

Másnap mikor felkeltem, úgy éreztem, hogy nem süllyedhetek a tanult tehetetlenség destruktív állapotába, le kell lepnem. Nem akartam azt mondani mint indok, hogy meghalt valami rokonom, mert az egy kicsit erős lett volna, inkább azt mondtam, hogy a főnököm hazarendelt, így hétfőn mennem kell dolgozni. Aztán a nap eltelt, közben volt egy hívás Nektáriosztól sok I love you so much-csal, néhány sms Tatarszkijtol, szex változatlanul semmi, csak a két hülyegyerek öccs baszogatott mindig, hogy tanítsam őket angolul. Aznap megint megnéztem vagy 3 filmet a gépen, és másnap mondtam, hogy húznom kell el, könnyes búcsút vettem a mélyen megismert rokonságtól, aztán Ewelina kivitt a buszmegállóba, ahonnan eljuthattam Krakkóba. Persze simán elnézte a menetrendet, így majdnem lecsúsztam az utolsó buszról, de sikerült még éppen elérni, és mikor felszálltam, akkor mérhetetlen boldogság öntötte el a szívem.



Krakkóban a vasútállomáson módosítani kellett a jegyemet, hogy egy nappal hamarabb jövök haza, erre volt kb. 1 órám, és rohangáltam a peronon föl-le, kérdeztem az összes jegypénztárost, hogy hol a nemzetközi kassza. Erre vagy 5 helyen azt a választ kaptam, hogy go up, left. Én minden egyes helyen föl mentem és balra kanyarodtam, de sehol sem volt kirakva a nemzetközi kassza felirat... Azt az aprócska tényt felejtettek el közölni, hogy ez a kassza a főépülettől távolabb van, mintegy 300 méterre. Mikor megtaláltam, elintéztem a jegyeket és mentem a peron felé. Ott leültem, rágyújtottam és elkezdtem dumálni a mellettem ülő faszival, aki nagyon jó arc volt, egy detroiti, középkori hangszer-gyűjtő, 50 év körüli pofa. Beszélgettünk mindenről, a legjobb egy óra volt a krakkói kirándulásom alatt. Egyszer csak azt látjuk, hogy felsorakozik vagy 30 rohamrendőr a peronon. Aztán beszól egy srác hátulról, hogy jönnek haza a diákok és őket fogadjak. Gondoltam magamban biztos tréfál, sajátos lengyel humor... És tényleg, jött a katowicei gyors, és nem az volt a hangos, ahogy a vonat begurult, hanem az, ahogy a diákok énekeltek meg üvöltöttek benne.

Mikor megállt a vonat, az egyik ablak lenyílt, kirepült rajta egy nagy hátizsák és egy üres borosüveg köszönésképpen. De aztán nem volt utána gáz, nem volt semmi agresszió, kicsit túlreagáltak ezt a diák-dolgot a rendőrök. Levonult a diáktömeg, aztán jött néhány hőzöngő sutyerák, de egy fél óra múlva lecsendesült a pályaudvar is. A vonatunk is megérkezett, aztán go home, hétfőn várt a munka egy csodálatos hétvége után.